A jazzrock továbbélése

Az avantgárd persze csak korábbi önmagához képest tört előre, szólított és hódított meg egyre szélesebb egyetemista, értelmiségi réteget. A jazzre érzékeny fiatalok tömegeit leginkább változatlanul a jazzrock vonzotta. Az a stílus, amelyben a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat vezetői is csak a hetvenes évek végétől kezdtek kellő fantáziát látni. Ráadásul a későbbi fejlemények szempontjából kulcsfontosságú, a jazz újabb generációját demonstráló album, az Éjszaka a stúdióban amúgy dacos pillanatban született: Presser Gábor egy szakemberekből álló társaságban lekicsinylő megjegyzéseket hallott a hazai jazzrock legjobbjairól, és be akarta bizonyítani, hogy lemezlehetőség esetén ezek a zenészek is képesek kiemelkedő teljesítményekre. A kor legnépszerűbb és akkor már stúdiózenészként foglalkoztatott jazzmuzsikusai – Szakcsi Lakatos Béla, Babos Gyula, Kőszegi Imre, Másik János, Dés László, Dandó Péter – mellett Lerch István, Solti János és maga Presser is közreműködött a lemezen.

Babos Gyula: „Presser a baráti körömbe tartozott, csak úgy beültem az LGT próbájára, és improvizáltam. Remekül éreztük magunkat, a végén elmentünk tiszai kacsát enni a tabáni vendéglőbe, sok-sok fagylalttal. Aztán egyszer csak csörgött a telefon, Presser hívott, hogy menjek be hozzá a filmgyárba, vigyek gitárt magammal. Felvettük azt a dalt – ami egyébként Demjén Rózsi Elindul a vonat című szerzeménye volt –, amit a múltkor gyakorolgattunk. Aztán jöttek Zorán lemezei és rengeteg más stúdiómunka. Én lettem az ügyeletes gitáros, aki mindent hajlandó és képes feljátszani. Akár a Neotonnak is.”

Dés László: „Az Éjszaka a stúdióban azért is lett annyira vegyesen sokféle, mert mindannyian vittünk rá számokat. De függetlenül a minőségétől, az eklektikusságától, a mi életünkben mérföldkövet jelentett. Ez lett az az album, amelyen az akkori ismert huszon- és harmincéves jazzmuzsikusok demonstratívan megmutatkoztak. Hogy igenis, erre a zenére van igény. Mégiscsak eladtak belőle közel tízezer példányt. Persze a százezres poplemezeladásokhoz képest ez nem tűnt soknak. De abszolút jelzésértékű volt.”

E felemás színvonalú borítójára persze kiírhatták volna a négy meghatározó muzsikus (Babos Gyula, Dés László, Másik János, Szakcsi Lakatos Béla) nevét is. Miközben nyilván mindenki annak örült volna a legjobban, ha önálló nagylemezt készíthetett volna. Bár a korong megjelenését nem követte promóciós turné – mai szóval élve megmaradt lemezprojektnek –, szerepét kétségkívül betöltötte, hisz rajta a jazz újabb generációja látványosan színre lépett. Ők már nem csak a swinget, a bebopot és a coolt ismerték, hanem a modernebb irányzatokat is. Többek között e lemez hatására tűzte műsorára 1979. március 8-án a Magyar Televízió Árvai Jolán szerkesztő és Vészi János rendező Jazz parlando (Zenészportrék) című filmjét, amely Szakcsi Lakatos Béla, Babos Gyula, Másik János és Kőszegi Imre életét mutatta be – prózában és zenében.

Nem sokkal az Éjszaka a stúdióban megjelenése után alakult meg a kezdetben Jazzimpexnek, majd Saturnusnak nevezett új jazzrock formáció – Babos Gyula (gitár), Szakcsi Lakatos Béla (zongora), Dandó Péter (basszusgitár), Gritz Péter (dob) –, amelyik a következő években meglehetősen simulékony, populáris jazzrock korongokat készített. Se eléggé gondolatgazdag (jazz), se elégé dinamikus (rock) nem volt, talán azért is, mert ezt az eredendően improvizatív jellegű, nagyfokú intellektust és átélést kívánó műfajt piaci megrendelésre elvétve lehet meggyőző erővel és sikerrel művelni.

Szakcsi Lakatos Béla: „Gyuszival korábban valamin keményen összedördültünk, nem is nagyon voltunk beszélő viszonyban. Aztán egyszer csak odajött hozzám, hogy kapott egy lemezfelkérést a Hungarotontól, tudnék-e ajánlani egy zongoristát? Mondom, ott van Füsti Balogh Gábor, remekül és modernül játszik. Egy darabig hallgatott, majd megkérdezte: »oké, de te nem vállalnád el?« Na erre megöleltük egymást. Így született meg a Saturnus. Persze mindenféle hatás volt benne, Chich Coreától a Weather Reportig, de szerették az emberek.”

Babos Gyula: „Az a bizonyos kisegítősdi meghozta a maga gyümölcsét. Erdős Péter felajánlotta, hogy készíthetünk nagylemezt, mondta, legyen olyasmi, mint a Syrius, csak poposabb. Meg hogy hívják az együttest Saturnusnak. Oké, leültünk, elkészítettük az albumot, ami olyan lett, amilyen. De szerették az emberek. Persze a sajtótól, a szakmától kaptunk érte hideget, meleget, hogy a lemezgyár pártolta, de ez számomra lényegtelen. Szerintem az adott kornak megfelelő anyagok lettek, szép dallamvilággal. Főleg a második album, a Csigaházak, amin már Kőszegi Imre dobolt. Nem véletlen, hogy ez a két Saturnus-korong azon kevés nyolcvanas évekbeli jazzlemezek közé tartozik, amelyet azóta CD-n is kihozott a Hungaroton.”

A Saturnust tehát Babos Gyula (életrajzát lásd külön) gründolta össze, ő cipelte a hátán, ő is gyűjtötte be érte a sallereket és vállveregetéseket. Ha kellett, felvállalta a konfliktusokat, ha kellett, bevállalta a kompromisszumokat, mert úgy gondolta, abban a világban az utóbbin keresztül vezet az út oda, hogy egyszer a saját zenéjét vehesse lemezre. „A lemezgyár üzleti cég. Nekem megmondták, hogy művészkedni van épp elég emberük, bukni van elég államilag szubvencionált ügyfelük.” – nyilatkozta 1983-ban. S ha Erdős Péterék nem is határozták meg pontosan, hogy milyen jellegű zenét játsszanak, azért kijelölték számukra a követendő utat.

A hetvenes évek derekán amúgy Babosban is felmerült, hogy generációja más képviselőihez hasonlóan Nyugaton próbáljon érvényesülni. Amikor 1975-ben kijutott az Egyesült Államokba, Ráduly Mihály példáján felbuzdulva – mivel a felvételire nem tellett – küldött magáról egy hanganyagot a világ leghíresebb jazzintézetébe, a bostoni Berklee College of Musicra. Mire elsőre felvették. Ám hiába írt kérvényt, hogy azt hivatalosan elvégezhesse, a magyar hatóságok nem engedélyezték számára a 18 hónapos kint tartózkodást. Nem indokolták, csak azt válaszolták: nem.

Babos Gyula: „Három napon át hasgörccsel feküdtem az ágyban, hogy mitévő legyek. Aztán végül hazajöttem. A levélben ugyanis szerepelt egy mondat, ami a diktatúrák jól felépített kommunikációját tükrözte. Hogy ha nem teljesítem a hivatali ukázt, akkor nemcsak az én útlevelemet, hanem a családtagjaimét is bevonják. Ami, ugye, azt jelentette volna, hogy az akkor még aktív prímás édesapámat sem engedték volna Nyugatra kenyeret keresni. Úgyhogy hazajöttem. Utólag visszatekintve pedig nem bántam meg. A hazai és a nemzetközi színvonal ugyanis nem ugyanaz. Sem elvárásban, sem minőségben. Aki Magyarországon roppant népszerű, az odakint szükségszerűen nem az. Annyira más az ottani ízlésvilág. Miközben a nyolcvanas években azt is el kellett döntenem, hogy a képességeimnél fogva egy másodosztályú bebop-gitáros leszek, vagy a sajátját hajtogató zenész. Szakcsi mondogatta sokszor, hogy hagyjam már George Bensont, inkább a magam furcsa, egyedi világát erőltessem. S bár néha feltámad bennem a vágy, hogy visszatérjek a bebophoz, ahogy visszahallgatom a munkáimat, azt érzékelem, hogy a legsikeresebb darabok épp azok, amikor a másik oldal győzött.”

A Saturnus elhalása után Babos mindenesetre két tehetséges fiatal muzsikussal, a bőgős Egri Jánossal és a dobos Balázs Elemérrel új triót alapított, 1989-ben pedig Kinn és benn címmel figyelemre méltó szólóalbumot tett le az asztalra. Majd Babos Quartet néven vitte tovább az örökséget. Mígnem 1997-ben meg nem alakította előbb a Babos Project Romanit (ennek hangzó dokumentuma az Egyszer volt... című lemez), 2005-ben pedig a Babos Project Specialt (ezzel jelentette meg a Variációt), melyben a maga zenei gyökereit igyekezett korszerű zenei köntösben felmutatni.

A Dés–Dimenzió–Trio Stendhal vonal

Az 1979-es Éjszaka a stúdióban című nagylemezen szerepelt a nyolcvanas évek másik jazzrock befutója, az új generáció prominens képviselője, Dés László (életrajzát lásd külön) is. Klasszikusan képzett muzsikusként meglehetősen későn, tizenhat évesen találkozott először a jazzel. Mint később nyilatkozta: „Zeneileg meglehetősen képzett, művelt embernek tartottam magam, de ebben a zenében számomra érthetetlen nyelven kommunikáltak. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy érdekesen, izgalmasan. Ahogy mélyedtem bele, úgy nyílt meg előttem ez a világ, úgy váltak világossá a frázisok, a zenei mondatok. Amikor pedig meghallottam John Coltrane Love Supreme című lemezét, kész, minden eldőlt. Nekiálltam szaxofonozni, majd beiratkoztam a jazztanszakra.”

A jazzmuzsikus Dés László ugyanakkor meglehetősen hamar belekeveredett a rockéletbe is. Többek között tíz éven át fújt nagyokat a Locomotiv GT-ben.

Dés László: „1975 telén jazztanárunk, Friedrich Károly szólt Gőz Lászlónak és nekem, hogy nem lenne-e kedvünk helyette beugrani. Kétszáz forintot ajánlottak koncertenként, így bevállaltuk. Akkoriban elszánt jazzmuzsikus voltam, nem érdekelt a rock, Presseréktől csak pár slágert ismertem a rádióból. Gőzzel így némi távolságtartással mentünk az első próbára. Aztán kiderült, ők is emberek, ők is zenészek, összebarátkoztunk, s lett belőle egy tízéves együttműködés. Miközben éltük a magunk életét, sok mindent végigcsináltunk velük, huszonhat állomásos angol turnét éppúgy, mint jugoszláv körutat vagy prágai lemezfelvételt. Közben rengeteget tanultunk. Jazzkörökben persze cikiztek érte, de nem érdekelt. Kreatív energiám maradt épp elég az LGT mellett.”

Hogy mennyire maradtak, mutatja, hogy ebben az időben Dés László több meghatározó formációban is szaxofonozott: az új idők új jazzhangjait hozó Interbrassban éppúgy, ahogy a korszak egyik legizgalmasabb felállású együttesében, a Kőszegi Rhythm and Brassben. Mígnem 1979 februárjában elérkezettnek látta az időt arra, hogy saját formációt alapítson. A Dés László (szaxofon), ifj. Rátonyi Róbert (zongora), Becze Gábor (bőgő) és Baló István (dob) felállású Dimenzió az akusztikus fúziós jazz nyomvonalon indult el. Ők örökölték meg a Marczibányi téri Interbrass klubot, és a hamarosan átalakuló formáció – Becze helyére az erősen Jaco Pastorius-hatású, virtuóz basszusgitáros, Tóth Tamás, Rátonyi helyére a régi társ, Másik János érkezett – 1981-ben váratlanul nagylemez készítési lehetőséghez jutott.

Ennek előzménye egy parkszínpadi Neoton Família-koncert volt: Erdős Péter popcézár eredetileg – ki tudja, miért – a szintén jazzrockos Saturnust kérte fel, hogy játsszanak a diszkóegyüttes előtt. Babosék azonban visszakoztak, ezért Erdős megkereste Dés Lászlót, aki rövid tanakodás után bólintott. S a Dimenzió némi meglepetésre az egészen máshoz szokott és másra vágyó közönség körében is sikert aratott. Egy héttel később Erdős felhívta Dést, hogy nagyon tetszett a produkciójuk, nem akarnak-e nagylemezt készíteni. Így született meg az első Dimenzió LP.

A korong némileg elbizonytalanította a műfaj híveit: a harmóniagazdag, erős ritmikai alapokon nyugvó, profi módon előadott zenén jogosan kérték számon az eredeti hang hiányát. Hogy szinte minden számnál „mintha már hallottam volna” érzése volt a hallgatónak. Miként annak idején az Ifjúsági Magazin kritikusa kérdezte: „Igen, ez itt Corea, ez Hancock, ez meg a Weather Report – de hol van a Dimenzió?”.

Dés László: „A szaxofon azon kevés hangszerek egyike, amelynek nincs hangzásideálja. Lehet úgy fújni, mint Ben Webster vagy Coleman Hawkins, tehát teljesen fátyolosan, rekedtesen, lehet úgy fújni, ahogy Michael Brecker, nagyon érzékenyen, vékonyan, hasítóan, vibrálóan, lehet úgy fújni, ahogy Wayne Shorter, kicsit szárazan, tehát bárkit mondok, hallom a hangját. A szaxofon hihetetlen szubjektív. Ha valaki képes arra, hogy ezen a hangszeren kifejezze magát, az már olyan, mintha beszélne. (…) Kell azonban bizonyos érettség, tapasztalat és bátorság ahhoz, hogy az ember belássa: sosem leszek John Coltrane vagy Wayne Shorter. Nem csak azért, mert zseniálisak és feketék, hanem mert nem abban a közegben, nem azt a tempót, nem azt a rezgésszámot élem. Hosszú folyamat eredménye volt, amíg eldöntöttem, hogy igenis próbálom a saját hangomat megtalálni. Ez a folyamat a Dimenzió 1978-as megalapításakor elkezdődött, de az első olyan lemez, amelyen egyértelműen valami más, kissé fellegzősen szólva közép-európai hangütés szólal meg, az az 1987-es Avec Plaisir. Akkor éreztem úgy, hogy megtaláltam a saját hangomat, hangütésemet.”

Ehhez a bizonyos Avec Plaisir című nagylemezhez azonban még hosszú út vezetett. Amelyen még történt egy s más. Például társaival tett egy figyelemre méltó kezdeményezést a rock- és a jazzvilág közelítésére. 1981 karácsonyára Másik Jánossal közösen kitalálták, hogy a Marczibányi téren, a nagyteremben adott koncertjükre – az esemény ünnepi hangulatának emelése érdekében – elhívnak néhány jó fülű, jó kezű, improvizálni képes rockert (Tátrai Tibort, Lerch Istvánt, Karácsony Jánost, Solti Jánost), hogy közös műsort állítsanak össze. Az alkalminak szánt, rendkívül sikeres – sajnos semmilyen formában nem rögzített – koncert után viszont mindannyian úgy gondolták, érdemes lenne ezzel a Supergroup névre keresztelt produkcióval a következő évben országjáró útra kelni és arról albumot megjelentetni. Dés egy akkoriban jól bevált taktikához folyamodott. Először bement Erdős Péterhez a hanglemezgyárba, hogy turnéra indulnak, s hogy jó lenne azt élőben felvenni és kiadni. Erdős mondta, rendben, ha lesz turné, lesz lemez is. Mire Dés besétált az ORI-hoz, ahol elmondta, kaptak egy fantasztikus ajánlatot Erdőséktől, de csak akkor él, ha előtte turnéztatják az anyagot. Szó szót követett, végül nyáron lett turné és őszre album is. Ami aztán a rock- és jazzfanatikusok körében egyaránt sikert aratott. Annak ellenére, hogy a nagyközönség igényszintjét jócskán meghaladta. És ahol előállt az a képtelen helyzet, hogy az ugyanazon a színpadon játszó jazzmuzsikusok gázsija – az eltérő ORI-besorolás miatt – 500, míg a rockereké 1000 forint volt. S bár a sok sablonos megoldást felvonultató, ám kétségkívül virtuóz album nem lett mérföldkő a műfaj hazai történetében, mindenképpen kora fontos kezdeményezésének számított.

A hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján Dés László amúgy azon kevés jazzmuzsikusok egyike volt, aki nyíltan felvállalta a konfliktust a nagyhatalmú rádiós jazzmegmondóval, Kiss Imrével. Mivel pedig a továbbiakban a viszonyuk olyan volt, amilyen (azaz semmilyen), ezért számos fesztiválmeghívásról és rádiós felvételi lehetőségről lemaradt. A Hungaroton vezetői azonban szerencséjére mellé álltak, s a nagylemezeknek, illetve az ahhoz kapcsolódó turnéknak köszönhetően mégiscsak lett megfelelő fóruma, publicitása.

Miután 1982 őszén egy szombathelyi szállodában feloszlatta a Dimenziót, Dés László újabb, immár szerzői albumon kezdett dolgozni. Közérthetőbb, poposabb irányba mozdult, ám az 1984-es szólólemezén (A fal mögött) még mindig csak kereste a saját hangját. Időközben a filmzene területére (Nyom nélkül, Egymásra nézve) is elkalandozó művész ezt követően Bereményi Gézával írt egylemeznyi dalt a régi ismerősnek, Udvaros Dorottyának (ebből született meg az Átutazó című LP). Majd 1985-ben újraindította a Dimenziót. A kvartettben ezúttal a régi társ, Tóth Tamás, és a Supergroup-turnén és -lemezen már szereplő Szende Gábor dobos mellett egy fiatal zongorista, Szacsky Róbert kapott lehetőséget. E bő két évig működő formációnak lett aztán a zenei lenyomata az 1987-ben publikált Avec Plaisir, amely kétségkívül sokkal eredetibb hangvételű a korábbi Dimenzió-korongnál. Mire viszont kigurult, már lényegében szétszéledt a zenekar.

Dés László viszont időközben egy nemzetközi tévéműsor forgatásán összetalálkozott az akkoriban szintén a helyét kereső Snétberger Ferenccel. Korábbról már ismerték egymást – Makk Károly Egymásra nézve című filmjéhez írt zenéjében Snétberger gitározott –, de csak ekkor beszélgettek arról, hogy milyen jólesne minden felelősség és koncepció nélkül például bossa novát játszani. A Wesselényi utcában egy frissen nyílt pinceklubban kezdtek kedvtelésből kettesben szabadon improvizálni, később pedig lehívták az ütős Horváth Kornélt, hisz mindketten többször játszottak vele korábban. Ezekből az éjszakai rögtönzésekből, örömzenélésekből alakult ki az a sajátos zenei világ, amelyben a latin, afro és indiai ritmusok, valamint az európai és a cigány harmóniák keveredtek. S ezzel hamarosan kezdetét vette a Trio Stendhal elképesztő sikerszériája.

Dés László: „Azt gondolom – és nyilván ezért csinálom úgy, ahogy csinálom –, hogy nem feltétlenül a direkt megoldások az igazán értékesek. Nem az, amikor harsányan deklarálom, hogy nekem fájdalmaim vannak, s ezt beleszarom, beleordítom a világba, hanem amikor finomabb eszközökkel érzékeltetem ezt. Nekem mindig gyanús, szimpla és leleplező, amikor a forte egyenlő a fájdalommal, a piano pedig a depresszióval. A Trio Stendhal esetében nem manipuláltunk semmit. Mindössze három muzsikus bensőséges egymásra találásáról volt szó.”

A Trio Stendhal a bemutatkozó albumát eléggé szerencsétlen pillanatban, a rendszerváltás előestéjén jelentette meg a Hungarotonnál, amely aztán látványosan összeomlott, a lemezkiadási monopólium eltörlése után pedig főként kétes egzisztenciájú magáncégek uralták a piacot. Ekkor kereste meg őket a Sentemo Records, abban a helyzetben ez az ajánlat jelentette az egyetlen kiutat, úgyhogy onnantól az olasz kiadó jelentette meg az albumaikat. Egészen az 1993-as feloszlásig.

A Valahol Európában, illetve A dzsungel könyve című musicaljeivel aztán Dés László egy korszakot is lezárt az életében, évekig hangszert sem vett a kezébe, mi több, a jazzéletből is közel tíz esztendőre kivonult. Miként nyilatkozta: „már tizenhat éve csináltam a »zenekarosdit«, s borzasztóan jólesett másokért felelősséget nem vállalva otthon ülni és írni. Ráadásul ezek a színházi munkák olyan kaliberűek voltak, ami mellett mást nem lehetett csinálni. A hangszert Ledvay Kamilló »kedvéért« vettem ismét kézbe, aki írt számomra egy versenyművet szopránszaxofonra, s arra nagyon fel akartam készülni. A jazz valóban csak a 2003-as Metszetek albummal jött vissza, amit az Utcazene, majd a duólemezem Snétbergerrel, és a Contemporary Gregorian követett.”

Azonos hullámhosszon (Kaszakő, Things, LAB)

A Saturnus és a Dimenzió mellett a nyolcvanas évek további fontos jazzrock együttesét jelentette a László Attila (életrajzát lásd külön) vezette Kaszakő, amely nemcsak szokatlan nevével és felállásával, hanem egyedi hangzásával is sajátos színt hozott a hazai zenei életbe. Jóval korábban indult és jóval később jutott nagylemez-felvételi lehetőséghez, mint Babos vagy Dés zenekara, ráadásul addigra hangzásban és felállásban is sokat változott.

A Kaszakőt 1975-ben hét műkedvelő egyetemista alapította, az első években színvonalas, kamarajellegű muzsikát játszottak, akusztikus gitárral és fúvósokkal (fuvola, fagott, oboa). Ezzel a zenével bukkantak fel az 1977-es Ki mit tud?-on, ottani sikerüknek (második hely jazz kategóriában) köszönhetően zsinórban kapták a koncertmeghívásokat fővárosi és vidéki egyetemi klubokba. Míg kezdetben főként a pontos megszólalásra törekedtek, később már jóval többet improvizáltak, bár a megkomponált, részleteiben kidolgozott alapot mindig is fontosnak tartották. De hiába szerepeltek sikeresen az egyetemi klubokban, a hanglemezgyár sokáig nem látott bennük elég fantáziát (vagy másokban többet látott), így mire stúdióba vonulhattak, az eredeti tagok közül már csak László Attila és a (később a Trio Stendhallal ismertté vált) Horváth Kornél ütős-fuvolista maradt meg hírmondónak. Az 1983-as Édenkertben mellettük Csanyi Zoltán billentyűzött, Lattman Béla basszusgitározott és Lakatos „Pecek” Géza dobolt, a zene pedig eléggé belesimult az akkoriban divatos szintetizátoros, popos, fúziós zenék világába.

Nagyjából ekkoriban gondolkodott el László Attila azon, hogy az építészmérnöki pálya helyett mégiscsak a zenére teszi fel az életét. 1985-ben pedig az egykor a Kis Rákfogóban, majd a Bacillusban játszó Lakatos Tonyval – aki korábban alkalmanként a Kaszakővel is fellépett (ezt az időszakot dokumentálta a Pulzus című televíziós műsor egyik 1981-es adása) – úgy döntöttek, Things néven új közös formációt hoznak létre. Benne az egykori Kaszakő-tagok – Csanyi Zoltán (billentyűsök), Horváth Kornél (ütőhangszerek), Lattmann Béla (basszusgitár) – mellett Solti János dobolt, s fennállásuk szűk hét esztendeje alatt két karakteres koronggal (Blues for the Last Punk, 1987, Mother Nature, 1990) írták be magukat a hazai jazztörténetbe.

Miután 1992-ben Lakatos Tony szerződést kapott a frankfurti rádiónál, Csanyi Zoltán pedig az Egyesült Államokban telepedett le, a Things értelemszerűen feloszlott. László Attila pedig ekkor alapította meg a 2005-ig működő, számos emlékezetes albumot jegyző László Attila Bandet. Miközben életében két újabb sávot is nyitott: egyrészt a nyolcvanas évek óta vezeti a jazztanszak big bandjét és tart ott zenekari, illetve improvizációs gyakorlatokat, másrészt 1993-tól Charlie egyik legfőbb szerzője és zenésztársa lett.

László Attila: „Szakcsi Lakatos Bélával játszottunk egy jazzklubban, amikor a szünetben odajött Charlie, akit már korábbról is ismertem, mondta, most érkezett haza külföldről, szólólemezt tervez, lenne-e kedvem részt venni benne. Mindig szerettem az énekstílusát, igent mondtam. Egy hónapra rá leültünk Lerch Istvánnal és Horváth Attilával, s közösen megírtuk a visszatérő albumát, amely nagyon sikeres lett. Charlie-val sosem beszéltük ki, miért választott engem. Ahogy egymást sem szoktuk minősíteni, itt más síkon működik a szimpátia. Viszont tizenhat éve együtt játszunk.”

Az 1992 és 2007 között működő, szinte kizárólag a zenekarvezető saját szerzeményeit játszó László Attila Band amúgy mindig ugyanazt az öt zenészt jelentette: László Attila (gitár), Oláh Kálmán (zongora), Lattmann Béla (basszusgitár), Horváth Kornél (ütősök) és Szendőfi Péter (dob).