A hetvenes évek egyik legjelentősebb jazz-rock zenekara.

Nagyjából a táncházmozgalommal és Cseh Tamással egy időben indult a jazz-rock második hulláma, amelyben főként a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola jazz tanszakán a hetvenes évek közepén végzett fiatal muzsikusok – Dés László, Baló István, Másik János, Lakatos Antal, Tóth Tamás, Szende Gábor, Gőz László és mások – jeleskedtek.

A kísérletező kedvű, új utakon elinduló formációk egyike volt az Interbrass, amelyet 1972-ben Molnár Ákos alapított, és amely a Blood, Sweat & Tears, illetve a Chicago nevével fémjelzett fúvós rockot játszotta. Aztán egy évvel később Molnárt elhívta Baronits a Syriusba, a többiek pedig inkább a jazz felé mentek tovább. 1974-ben az akkor még a jazzkonzira járó, a koncertek utáni jammeléseken már részt vevő Dés László csatlakozásával lett teljes az Interbrass legismertebb szeptettje: Berki Tamás (1946, ének), Dés László (1954, szaxofon), Neumayer Károly (trombita), Gőz László (1954, pozan), Román Péter (bőgő), Másik János (zongora) és Nikosz Poganatosz (dob). Igen heterogén zenei hátterű muzsikusokról van szó, hisz míg Másik akkori játékára leginkább Keith Jarrett hatott, addig Dés John Coltrane világa felől jött, Román pedig a határozott, konzervatív szvingbőgőzést képviselte.

Példaképeik kompozíciói mellett hamarosan saját harmóniavázlatokra és témákra is kezdtek improvizálni. Marczibányi téri klubjuk mindig telt házat vonzott és az igényes rock- és jazzkedvelők találkozóhelye lett. A közönség és a muzsikusok sajátos szimbiózisa volt ez akkoriban: szinte együtt tanulták az akkori tömegkommunikációban gyakorlatilag ismeretlen műfajt. Désék például Szigeti Péter Erkel utcai lakásába jártak fel minden héten. Hallgatták az ismerősökön vagy ismerősök ismerősein keresztül megszerzett, vagy egyesek által az amerikai nagykövetség könyvtárából kilopott lemezeket, másolták azokat át szalagokra.

Az Interbrass vasárnap esti klubja – ahol szigorúan csak este 6 és 9 óra között játszhattak – sokak számára a Mini Bem rakparti klubja mellett az egyetlen zenei oázist jelentette akkoriban Budapesten. Minden alkalommal sorok kígyóztak, még az is előfordult, hogy betörték az üvegajtót. A rajongók persze csak részben a zene miatt jártak ide le, az együttes sikerében legalább akkora szerepet játszott az egész klubot körbelengő underground attitűd. Mitikus jellegét pedig később tovább erősítette, hogy az Interbrass zenei munkásságának nem maradt semmilyen hangzó dokumentuma.

Aztán, mint oly sok zenekar pályájának, az Interbrassénak is a katonaság vetett végett. 1977-ben előbb Másik Jánost szólította a kötelesség, egy évvel később pedig Dés Lászlót, és bár utóbbi a hadseregnél is zenész maradhatott, ekkor már inkább saját zenekarban gondolkodott. A Ráduly Mihály utáni nemzedék talán legtehetségesebb fúvósa ugyanis több jazzformációban – Kőszegi, Vukán, Pege, Tomsits, Szakcsi együtteseiben – is játszott párhuzamosan. 1976-os diplomakoncertje után a Kőszegi-combo tagjaként San Sebastianban elnyerte a modern jazz kategória szólistanagydíját (ezt 1985-ben megismételte). Közben pedig a Locomotiv GT-vel turnézott, és egy sor popzenei előadó (Zorán, Kovács Kati, Cseh Tamás, Neoton) lemezein fújt. 1978 őszén viszont úgy gondolta, elég az állandó megfelelésekből, elég a párhuzamos történetekből, inkább próbálja a saját hangját kialakítani. Ami végül a nyolcvanas évek derekára sikerült is neki.

JBSz

Forrás:

JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 157–159.