Személy

Lakatos Tony

Zenész - szaxofonos

Az 1980-1990-es évek egyik legfontosabb hazai modern jazz szaxofonosa.

Az 1977-es Ki mit tud?-on egy ország csodálkozhatott rá a Kis Rákfogó fúvósára, az akkor alig tizenkilenc éves Lakatos Tonyra (1958), aki aztán a nyolcvanas évek elejére az egyik legvirtuózabb és leginvenciózusabb magyar szaxofonos egyéniséggé nőtte ki magát. Nem sokkal később pedig megindult a világhírnév felé. Az elmúlt évtizedekben megszámlálhatatlan jazz-, rock- és popformációban játszott, egyedi tónusú játékát több mint 350 hanglemez őrzi.

Évszázados múltú muzsikuscigány család sarjaként a szülők őt is a hegedű irányába terelték, de saját bevallása szerint abban annyira rossz volt, hogy amikor tizenhat évesen meghallotta John Coltrane Good Bait című lemezét, azonnal átváltott a szaxofonra. A Kis Rákfogóból azt követően vált ki, hogy 1981-ben Toto Blanke német gitáros – aki korábban a Szegedi Jazz Napokon hallotta őt játszani – elhívta a zenekarába. Ekkor még nem költözött ki az NSZK-ba, csak a bulik kedvéért utazott ki, idehaza pedig megalapította a jazzrockot játszó Bacillus-t – Lakatos Tony (szaxofon), Gárdonyi László (zongora), Tiborc András (bőgő), Gritz Péter (dob) –, mellyel a következő években az NSZK-ban és idehaza is megjelentetett egy-egy kordokumentum értékű nagylemezt. Szinte kizárólag saját szerzeményekkel. Közben Tiborc helyére Vasvári Pál állt be bőgőzni, Gritz disszidálása után pedig Szende Gábor ült a dobok mögé. Amikor azonban 1983 őszén Gárdonyi Lászlót ösztöndíjasként felvették a világ leghíresebb jazzintézetébe, a bostoni Berklee Collage of Musicra, a Bacillusnak is befellegzett. A következő években Lakatos Tony lényegében hol az NSZK-ban, hol Magyarországon élt és dolgozott. „Abból a zenekarból Vasvári Pali kivételével mindenki külföldre ment. Én akkoriban egyfolytában disszidáltam. Valahogy el akartam jönni Magyarországról. Kijöttem, és amikor ez nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, akkor hazamentem, aztán megint eljöttem, majd megint visszamentem.”

Ez a folytonos ide-oda mozgás nagyjából azt követően szűnt meg, hogy 1993-ban Lakatos Tony a frankfurti rádió big bandjének szólistája lett. De közben számtalan formációban megfordult, többek között a német pozanos Peter Herbolzheimer big bandjében játszott, a szintén német zongorista Barbara Dennerleinnel és a svájci dobos Charly Antolinivel lépett fel, a holland zongorista, Jasper vant’ Hof Pili-Pili nevű zenekarával pedig öt CD-t készített és négyszáz koncertet adott. A kilencvenes évek hajnala New Yorkban érte, akkor ismerte meg azokat az amerikai zenészeket – például Al Fostert –, akikkel a mai napig játszik. Ott készítette el Different Moods című első önálló, fúziós stílusú nagylemezét is, olyan partnerekkel, mint Anthony Jackson (basszusgitár), Terri Lyne Carrington (dob) és Jim Beard (billentyűsök).

1993-ban aztán Frankfurtban telepedett le, az ottani rádió big bandjének állandó szólistája lett, s e bázis mellett működteti saját projektjeit. Miközben az elmúlt évtizedekben a világ szinte minden jelentős jazzfesztiválján fellépett, megszámlálhatatlan stúdiómunkát és vendégszereplést vállalt el.

Lakatos Tony:Nekünk ez mesterség. Ha engem elhív Szabados vagy Beamter Bubi, nekem ott is ugyanolyan jól kell játszanom. Michael Breckernek van egy köre, akikkel játszik, mindig ugyanazt a zenét. Nálunk ezt is kell tudni meg azt is. Ez nem negatívum. Ha az embernek van koncepciója, amit a sajátjának érez, akkor teljes mértékig önmagát játssza. Viszont Magyarországon sokszor abba a hibába esnek, hogy ezt mindenek fölé helyezik, s arról nem szólnak, hogy egy zenésznek beleérző képességének is kell lennie. Azokról a feladatokról soha nem beszélünk, hogy ha egy másik ember ad egy koncepciót, én azt ki tudjam bontani. Holott enélkül nem létezik zene s nem létezik zenész sem. Nemzetközi szinten ez természetes. Alá kell vetni magát az embernek, mint ahogy én is elvárom, hogy aki az én zenémet játssza, alávesse magát annak, amit akarok. Én is alávetem magam a másikénak, még akkor is, ha nem értek vele egyet, ha nem érzem magaménak. Stílusban akkor is százszázalékosnak kell lennie.”

JBSz

 

Forrás:

JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 192–195.

Frissítve: 2023-11 , Jávorszky Béla Szilárd