Jazzkezdetek

Folkkezdetek

Az 1950-as évek második felében és 1960-as évek elején a hagyományos táncdalénekesek – akik szinte kivétel nélkül a szocialista termelésből érkeztek a reflektorfénybe – a széles közönségréteget kiszolgáló szórakoztató zeneipart képviselték. Azt az erősen konzervatív szemléletű „felnőtt” világot, amellyel szemben a beat olyan vehemensen fellépett. Bár az évtized második felében a különböző kulturális versenyeken (Ki mit tud?, Táncdalfesztivál) és monopolisztikus médiumban (Magyar Rádió, Magyar Televízió) az új zene reprezentánsai is egyre hangsúlyosabban jelentek meg, a hagyományos táncdal voltaképpen mindent és mindenkit túlélt. Beleértve a rendszerváltozást.
Előzményei a két világháború közötti Budapestre nyúlnak vissza, ahol igazi világvárosi élet folyt, a híres szórakozóhelyek (Astoria, Savoy, EMKE) messzi tájakról vonzották a vendégeket és a muzsikusokat egyaránt. A háború alatt aztán előbb német nyomásra tiltották ki az amerikai eredetű zenét Magyarországról, majd a világháború 1után a szovjet példát követve hallgattatták el a „szocialista embertípustól” idegen lázadó-lázító ritmusokat, dallamokat. 
1949-ben, a vasfüggöny leereszkedése után a hivatalos kultúrpolitika minden eszközzel igyekezett előbb háttérbe szorítani, majd felszámolni és eltüntetni a „szocializmustól idegen” művészet és szellemiség maradványait. A fővárosban és a vidéki nagyvárosokban felszámolták a zenés-táncos helyeket, a lokálokat, az orfeumokat, a revüszínpadokat és a táncpalotákat. Ebben az időszakban „kövérek zenéjének” (jazz) éppúgy nem volt helye a szocialista kultúrában, mint a hagyományos slágernek, ami a hivatalos ideológia szerint csak arra jó, hogy összezavarja a dolgozók fejét.
Miközben az ötvenes évek derekán Chuck Berry első dalait írja, és az Egyesült Államokban az első rock and roll felvételek készültek, a Magyar Ifjúság című lapban Várjuk az új tömegdalokat! címmel jelent meg írás, a fiatalokat pedig az iskolai ünnepségeken, vállalati rendezvényeken olyan korabeli „slágerek” éneklésére kötelezték, mint a Dal az ötéves tervről, vagy a Sződd a selymet, elvtárs! 
Pedig a Magyar Rádiónak, mint legnagyobb tömegkommunikációs eszköznek minden lehetősége megvolt a sztárcsinálásra. Volt például saját stúdiója, ahol jelentős számban készültek felvételek. Ám ez a stúdió alapvetően a hagyományos tánczene műhelye maradt, saját maga által felfedezett és menedzselt sztárjelöltekkel, akiket legtöbbször a Tessék választani! vagy a Made In Hungary rendszeres gáláin ismerhetett meg a közönség. Mivel a rádió mindvégig a „slágercéh” fellegvára maradt, az itt felfedezett és elindított előadók legfeljebb a hagyományos sláger- és tánczene vonalán érvényesülhettek. A Magyar Rádió ugyanis csak bemutatta, de nem menedzselte felfedezettjeit, nem működött üzleti intézményként, az ott dolgozók havi fizetésért tették a dolgukat.
A Magyar Rádió könnyűzenei stúdiója az ötvenes-hatvanas években ontotta a fiatal énekeseket, énekesnőket, akik szinte kivétel nélkül a „slágercéh” dalait adták el. Annak idején a beatzene hívei ezeket a számokat kifejezetten avittnak és kínosnak élték meg, és poptörténeti szempontból valóban egy akkor már letűnt világot idéznek, de azért nem lehet nem észrevenni egyes előadók (például Ambrus Kyri, Harangozó Teri, Korda György, Mátrai Zsuzsa vagy Szécsi Pál) kivételes kvalitásait. Ahogy később Szécsi Pál vagy Máté Péter zsenialitását sem.
JBSz

Hagyományos táncdal

1954. április 12.: Bill Haley ezen a napon rögzítette a Rock Around The Clock című felvételt. Ezzel nemcsak a szórakoztató zene történetében kezdődött új fejezet (a rock and roll Beethovent és Frank Sinatrát egyszerre küldte múzeumba), hanem társadalmi vonatkozásban is. Magyarországon ekkor nem éppen a rock and rollnak és az ifjúsági életmód-forradalomnak kedvező időket éltünk, mégis, 1957 tavaszán nálunk is elkészült a Rock Around The Clock egy felvétele (Martiny együttes: Rock and roll). Ez a 78-as fordulatszámú, törékeny korongon (Qualiton, T 7298) megjelent felvétel – melyből több tízezer példány fogyott, és később a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat egy tánczenei LP-válogatásra is rátette – azonban voltaképpen egy divatos amerikai sláger manifesztima. És sokáig nem követte semmi. Csak a hatvanas évek derekán bukkannak fel azok a kislemezek, amelyen már valóban rock and roll, illetve beatzene szólt. 
Amikor a Martiny együttes ezt a felvételt rögzítette (azon tévesen Elvis Presleyt tüntették fel szerzőként), nálunk éppen a szocialista realista táncdalok utalták a listákat és az étert. A presszókban, kocsmákban, ötórai teákon, és más táncos rendezvényeken zongora–dob vagy zongora–dob–bőgő felállásban kisegyüttesek játszották kiválogatott dalaikat a bélyegzővel szentesített kottákból.  Aztán az ötvenes évek végén Budapest belvárosában egyre nagyobb számban jelentek meg a „fiatalos” fiatalok, akik új magatartási és szórakozási formákat alakítottak ki maguknak, új hóbortoknak szentelték a szabad idejüket, új divat szerint öltözködtek (salimatyik), új ideálokat követtek (jampecek), új magatartásformákat vettek fel (huligánok), új nyelvet kezdtek beszélni, és csak egymás között, a hasonlóak társaságában érezték jól magukat. Az iskolai mosdókban kézről kézre adták Brigitte Bardot, az „isteni” Gina Lollobrigida és más szexbombák fürdőruhás fényképeit. Számukra a hangzás után leírt rock and roll slágerek dalszövegei – amit pénzért árultak – szentírásnak minősültek. S ha valaki gitározni tudott, már nemcsak a baráti társaságban, hanem akár a gimnáziumban is nagymenő lehetett. Egy Terta, Mambo vagy Vörös Szikra magnó hosszú évekre biztosította a tekintélyt a haverok előtt, egy szabad kégli pedig megnyitotta az utat a lányszívekhez. S aki egyszer megkóstolta az új dolgok ízét, az nem tudott többé betelni velük. A Coca-Cola mámora, a tiltott gyümölcs édessége nálunk is vonzónak bizonyult.
A felnőttek (az apák) az ötvenes évek második felében az örömöt, mámort, felszabadultságot, elsősorban a sportpályákon – a focistáktól (Aranycsapat), az atlétáktól (Iharos, Rózsavölgyi), az ökölvívóktól (Papp László), az úszóktól, az aranyérmeket begyűjtő olimpikonoktól – kapták meg. Számukra a sport és annak varázsa-mítosza tette teljesebbé az életet, a fiatalok viszont emellett, illetve ehelyett fedezték fel maguknak az új zene, az új bálványok mítoszát és az új ifjúsági kultúra „csodáját”.
Bródy János: „A házbeli srácokkal a Majakovszkij utcai tánciskolába jártam. Itt már nagy táncőrületek voltak. Akkoriban a tánc, a mozgás fejezett ki mindent. De a partnert elengedni, „kidobni”, vagy „mélyre lemenni” tilos volt. Sok gyereket kitiltottak a tánciskolából illetlen viselkedés miatt. De aki tudta ezeket a figurákat, annak nagy tekintélye lett közöttünk.”
Radics Béla: „Tizenkét éves voltam, amikor a televízióban, egy műkorcsolya-bemutató közvetítésekor meghallottam Bill Haley Rock Around The Clock című számát. Valaki egy csodálatos gitárszólót játszott benne: ekkor szerettem bele a gitárba.”
Illés Lajos: „Nehéz eldönteni, hogy ki volt az első. Az biztos, hogy 1956-ban, amikor az általános iskolát elvégeztem, javában zenélgettem. A gimnáziumban aztán rendszeressé vált, hogy különböző iskolai rendezvényeken, főképpen pedig a tánciskolák össztáncain játszottunk a zenekarral. Akkoriban ezek a tánciskolák voltak azok a helyek, ahol a fiatalok összejöhettek, és a hozzájuk közel álló zenére táncolhattak. Klubrendszer még nem létezett. 1956 és 1960 között rendszeres tánctanítás folyt az iskolákban és engem is nyakon csípett egy tánctanárnő, és attól kezdve az ő táncóráit követő össztáncokon mindig mi játszottunk.”
JBSz

Pre-beat

Modern jazz

Tradicionális jazz

Nagy-Britanniában 1962. október 5-én a Beatles Love Me Do című kislemezének megjelenésétől számítják a beatkorszak kezdetét. Magyarországon ilyen pontos időpontot nem ismerünk, de 1963–64-től már számos jelből lehetett következtetni arra, hogy nálunk is változnak az idők, nálunk is beköszöntött a beatkorszak. Hétvégeken ekkor már nemcsak az egyetemi és a külvárosi klubokban, hanem az Ifjúsági Parkban is liverpooli hangulat uralkodott. Az egyetemi és főiskolai klubokban, a gimnáziumi klubdélutánokon, a vállalati rendezvényeken, az üzemi kultúrházakban, a szalagavató bálokon mindenhol zene szólt. Az új klubok előtt hétvégeken mindig hosszú sorok álltak, pedig csak szájpropaganda útján terjedt a hír, hogy hol lépnek fel az új kedvencek – az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-illes-klasszikus-178">Illés,</a> a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-metro-6269">Metro,</a> az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-omega-51">Omega,</a> az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-atlantis-6500">Atlantis,</a> a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-scampolo-160">Scampolo</a>, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-kek-csillag-6239">Kék Csillag,</a> a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-syrius-korai-6713">Syrius,</a> az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-atlas-6538">Atlas</a> vagy az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-echo-6700">Echo.</a>
Az új ifjúsági zene kibontakozása, érvényesülése korántsem volt zavartalan Magyarországon. A hatalom veszélyt látott – nem is oktalanul – ezekben a be nem tervezett új „jelenségekben”, és az érték- és életformaváltásért, a szokatlan magatartásformákért, a tabukat döntögető viselkedésért, a „botrányos” öltözködésért, a nemek között a korábbi erkölcsöket elvető kapcsolatokért egyaránt a zenét és a zenészeket okolták (ki mást?). Minduntalan a pontosan soha nem körvonalazott jó ízlés vagy a szocialista erkölcs nevében kötöttek bele a hosszú hajúakba, az új életformát választókba, a hagyományokra hivatkozva tiltották be a koncerteket, a klubokat, a megszokást hangoztatva közösítették ki az újnak hódolókat.
Magyarországon az ifjúsági kultúra és zene kezelésében a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) mindvégig különleges szerepet töltött be. Egyrészt az éles helyzetekben képviselnie kellett a felsőbb szervek álláspontját, másrészt – mint a fiatalok tömegeivel közvetlen kapcsolatban álló szervezetnek – mindig ügyelnie kellett a tömegbefolyásra. Mivel utóbbit a hatvanas évek közepétől leginkább a fiatalokat vonzó zenei hullámok meglovagolásával tudta elérni, ezért a következő évtizedekben a KISZ magatartásában a „húzd meg, ereszd meg” taktika mindig jól nyomon követhető. Funkcionáriusai hol támogatták, hol tűrték, hol pedig tiltották az új jelenségeket. Utóbbi azt jelentette, hogy miközben jókora késéssel elfogadtak egy évek óta létező, sokak által követelt irányzatot, egyúttal szűrték, szelektálták is az új, alternatív vagy underground művészeti-zenei törekvéseket.
1965-től a beat viszont már nemcsak országos érdeklődést kiváltó zenei-társadalmi jelenség volt, de a széles rajongótáborral rendelkező zenekarok esetében egyre nagyobb üzlet is lett, így előbb a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, majd a Magyar Rádió tárta szélesebbre a kapuit, végül pedig az ORI és a Magyar Televízió műsoraiban is egyre több fellépési lehetőséget kaptak a beatelőadók. Ám a hatvanas évek közepén lényegében csak a legnépszerűbbek, a „beatszentháromság” (Illés–Metro–Omega) és a „beatlányok” (Koncz–Kovács–Zalatnay) élhettek a lehetőségekkel.
JBSz

Beat (Nagy Generáció)

A hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje fontos időszak a hazai populáris zene történetében. Sorra bukkantak fel az underground bandák (<a href="https://popkulturalis.hu/eloado-mini-6779">Mini,</a> <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-liversing-6550">Liversing</a>, <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-dogs-6802">Dogs</a>, <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-meteor-6817">Meteor</a>), a stílusokra bomló zene új sztárzenekarokat dobott felszínre (<a href="https://popkulturalis.hu/eloado-sakk-matt-6764">Sakk-Matt</a>, <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-tuzkerek-6765">Tűzkerék</a>), kísérletek történtek a jazz és a rock összeházasítására (<a href="https://popkulturalis.hu/eloado-rakfogo-7004">Rákfogó</a>, <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-syrius-klasszikus-6771">Syrius</a>). Ráadásként radikális előadás- és magatartásformák (<a href="https://popkulturalis.hu/eloado-kex-6750">Kex</a>) és új közérzeti hangvételű dalok (<a href="https://popkulturalis.hu/eloado-cseh-tamas-6979">Cseh Tamás</a>) születtek.
Az 1968 és 1973 közötti időszak nálunk is kedvezett a kísérletező kedvű zenéknek. Ez az az időszak, amikor az irodalmi élet is erjedésnek indult. Megjelent az Üvöltés című beatantológia, hozzáférhetővé váltak a beatirodalom alapművei, Kerouac, Salinger, Ferlinghetti, Corso és Ginsberg alkotásai. Miközben a Modern Könyvtár sorozatban pedig sorra hozták ki a kortárs irodalom legjobb alkotásait, köztük Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című lágerregényét, amely az első magyar nyelven olvasható tudósítás volt a szovjet gulág rémségeiről (bár a művet később bevonták a könyvesboltokból). Megjelent egy új írónemzedék (Bereményi Géza, Csörsz István, Csaplár Vilmos), új életeszményeket igenlő novellákkal.
Ekkoriban indult be az új gazdasági mechanizmus, melynek vitái során addig megdönthetetlennek hitt ideológiai dogmákat kérdőjeleztek meg és vetettek el. Azz egyetemeken terjedtek az új baloldal nézetei, Marx mellett Mao és Marcuse neve is egyre gyakrabban szóba került a vitaesteken, valamint hódítani kezdett a Che Guevara-kultusz.
1968-tól az utcakép is átalakulóban volt. Feltűntek az első szakállas, Krisztus-arcú, zászlóhajú, ölelkező fiúk és lányok, a magyar hippik. Az iskolákban, munkahelyeken is egyre többen hordtak hosszabb hajat, farmert, egyre gyakoribb beszédtéma volt, hogy mi történik a nagyvilágban, a külföldi fesztiválokon, a prágai, párizsi, San Franciscó-i tüntetéseken. Az Egyetemi Színpad vitafórumain, a színházhoz közeli Kárpátiában, az Apostolokban, a klubokban kisebb-nagyobb társaságok vitatták meg az eseményeket, és ennek nyomán felerősödtek a radikális nézeteket valló, nálunk is változásokat sürgető, egyetemi reformokat, társadalmi átalakulásokat követelő hangok.
Cikkek, tanulmányok íródtak, felméréseket végeztek, a beat társadalmi ügy lett. Az Illés és más beatzenekarok filmek tucatjaiban szerepeltek, Kovács Katit számos filmszerepéért 1969-ben Az év filmszínésznőjének választották. Lakner László és Gyémánt László bemutatta jazz és beat ihletésű festményeit. Az írói műhelyekben készültek a hamarosan megjelenő regények, Czakó Gábor Megváltó-ja, amelynek hősét a Kex énekeséről, Baksa Soós Jánosról mintázta a szerző, Maróti Lajos Hippi akvárium-ja és a talán máig legjobb magyar beatirodalmi alkotás, Csörsz István Sírig tartsd a pofád című dokumentumregénye, amely az új ifjúsági szubkultúra mélyrétegeibe kalauzolta el az olvasót.
A beat eközben kapcsolatba lépett a társművészetekkel, illetve a népművészettel, és nemcsak társadalmi, hanem egyre jelentősebb művészi jelenséggé vált. Kapcsolódása nálunk is új előadásformákat teremtett, amelyek szokatlanságukkal, újdonságukkal, radikalizmusukkal ugyancsak kivívták a hivatalos szervek nemtetszését. Ahogy egy későbbi interjúban Bródy János megfogalmazta: „Az új mozgalom és a vele párhuzamosan terjedő művészi irányzatok sok tekintetben megtagadták az európai kultúra addigi eredményeit. Nem fogadták el a fennálló művészeti struktúrát, az ízlésvilágot, a klasszikus tekintélyeket, az akadémikus művészetet. Új műfajokat, új kifejezési formákat kerestek és találtak. Mindez legerőteljesebben a zenében jelentkezett és egész sor új minőséget hozott létre, amik semmiképpen sem voltak összeegyeztethetők a hagyományokkal”.
Az új magatartásformák, jelenségek, életminőségek feltérképezésére kísérletet tett a kritika és a szociológia. Először az Élet és Irodalom 1968. április 20-i számában Vitányi Iván ismertette, elemezte a beat címszóval összefoglalható jelenséget, majd szakfolyóiratokban, heti- és napilapokban is megjelentek a témával foglalkozó cikkek, és az új törekvések – elsősorban a dalaikba a népzenét is integráló Illés – mögé felsorakozott, a reformokkal szimpatizáló, változásokat sürgető értelmiség egy része. Vitányi Iván, Heller Ágnes, Konrád György, Kenedi János, Losonczi Ágnes és mások írásaikban igyekeztek rámutatni, hogy a felszíni, divatjelenségek mögött valójában komoly társadalmi problémák, kielégítetlen szükségletek, nemzedéki ellentétek, különböző világszemléletek húzódnak meg. A beat csupán tünet, amely születésével, létezésével és népszerűsödésével arra utal, hogy a társadalom életében valamilyen fontos változás történt.
Miközben a hatvanas évek végén sorra bukkantak fel az underground bandák (Mini, Liversing, Dogs, Meteor), a stílusokra bomló zene új sztárzenekarokat dobott felszínre (Sakk-Matt, Tűzkerék), kísérletek történtek a jazz és a rock összeházasítására (Rákfogó, Syrius), illetve radikális előadás- és magatartásformák (Kex) és új közérzeti hangvételű dalok (Cseh Tamás) születtek.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 170–171.

Klasszik underground

Jazz-rock

Az 1970-es évek sok szempontból konszolidációt hozott a hazai popéletbe. Mindenekelőtt középtempójú, jól táncolható, könnyen befogadható, kellemes popdalokat. Bár nagyon nem alkotnak homogén tömböt, mégis azt kell mondanunk, hogy a klasszikus popban ők lettek az etalonok.  Ennek az évtizednek az első felében futotta legfényesebb köreit az egyik legrégebben létező, és legváltozatosabb életművet jegyző <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-bergendy-326">Bergendy</a> és a nemzedéki ikonná emelkedő <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-koncz-zsuzsa-66">Koncz Zsuzsa</a>, miközben az évtized végén újjászületett <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-zoran-6270">Zorán,</a> felbukkant <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-cserhati-zsuzsa-11337">Cserháti Zsuzsa</a> és <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-katona-klari-7156">Katona Klári,</a> a számos tagcserét és stílusváltást megélt <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-neoton-6654">Neoton</a> pedig sikeresen lovagolta meg a diszkóhullámot. 
Az első évek viszonylag szabadabb légköre után az 1968-as csehszlovákiai bevonulás és az annak nyomán kiéleződött kül- és belpolitikai helyzet miatt az állambiztonság fokozottan ellenőrzése alá vonta ügynökeivel és besúgóival a beatmozgalmat. Az egyetemeken uralkodó élénk vitalégkörnek, a klubokban kialakult szabad szellemnek vége szakadt, a korábban engedékenynek látszó hivatalok visszakoztak.
Ezek a társadalmi-kulturális életben mutatkozó változások egybeestek a nemzedékváltással. A beatzenét ügynek tekintő, felemelő, diadalra juttató, a zenészekkel a hatvanas évek elején-közepén induló Nagy Generáció kiöregedett a tizenéves korból, és tanulmányait befejezve munkába állt, belevetette magát a lakásszerzés, a munkahelyi beilleszkedés, a családalapítás problémáiba. 1971-ben disszidálási hullám jelezte, hogy vannak, akik perspektívátlannak ítélik a helyzetüket, egy másik kisebbség a kívülállást, a szabadúszást választotta, a nagy többség azonban különböző munkahelyekre vonult vissza, és az előző évek utópiáitól eljutott a napi realitásokig.
Magyarországon a hetvenes évek elején a pop- és rockzene tehát újabb fordulóponthoz érkezett. Olyan átalakulási hullám söpört végig a zenei életben, amelyre azóta sem volt példa. Az Illést kivéve gyakorlatilag minden élvonalbeli zenekar stílust és/vagy tagságot váltott ebben az időszakban, de a másod-harmad vonalban is rengeteg mozgás történt a különböző formációk között.
A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a nemzetközi popéletben trenddé formálódó middle of the road pop (a szakmában a hagyományos tánczenére is használt kifejezés, magyarul talán középutas popnak fordítható) viszonylag gyorsan tért hódított Magyarországon. Az irányzatot középtempójú, jól táncolható, könnyen befogadható, kellemes dallamok jellemzik és nálunk ennek hátán kerültek az élvonalba a pályájukat a hatvanas években kezdő, akkoriban a második-harmadik vonalhoz tartozó előadók (Bergendy, Gemini, Neoton, Non-Stop, Corvina), amelyek a hetvenes évek első felében a hazai supergroupok mellett uralták a sikerlistákat.
JBSz

Klasszik pop

A hetvenes évek nemcsak a jól táncolható, könnyen befogadható, kellemes popdalokról szólt, hanem rockfronton is életerős virágzásokat hozott. Két rockzenekarnak is sikerült elindulnia a „csillagok útján”: a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-locomotiv-gt-113">Locomotiv GT</a> Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban aratott sikereket, de az ígéretes indulást követően kényszerűen megtorpantak, míg az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-omega-51">Omegá</a>nak elsősorban német nyelvterületen sikerült a nemzetközi áttörés, ahol 1973-ban hároméves szerződést kötöttek a Bellaphonnal, és a zenekar ezalatt a nyugatnémet cég legnagyobb kasszasikereket arató együttesévé nőtte ki magát. Nem utolsósorban hozzájuk fűződött idehaza a legtöbb technikai innováció (persze kelet-európai házibarkács módszerekkel kombinálva). (A hetvenes évek Omegájához tartozik, hogy a megjelent, többszázezer példányban értékesített albumok (Csillagok útján, Gammapolis) szövegeit nagyrészt a konkurenciához tartozó <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-brody-janos-176">Bródy János</a> írta, igaz, Várszegi Gábor álnéven.) 
De ez az az időszak, amikor a bika jegyében fogant, alig másfél évig létezett hard rock zenekar, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-taurus-6766">Taurus</a> EX-T: 25-75-82 tündökölt. A formáció 1972. május 1-jén az Ifjúsági Parkban mutatkozott be a nagyközönség előtt, az év során minden komolyabb fővárosi helyen fellépett, de hiába került be <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-zoran-6270">Zorán</a> a csapatba, a Taurus a hetvenes évek elején nem lett ugyanolyan sztárzenekar, mint későbbiekben a Piramis.
Ahogy 1971-re (Locomotiv GT) és 1972-re (Taurus), úgy 1973-ra is jutott egy supergroup, amely pályafutását tekintve valahol a kettő között állt: ha változó felállásban is, de viszonylag sokáig működött. De hiába aratott a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-skorpio-6878">Skorpió</a> a hazai és külföldi turnéikon zajos sikereket, a nagy rohanásban kevesebbet törődött a komponálással, nagylemezein egyre sablonosabb zenei produkciókat kínált. A szövegek pedig nemcsak mesterkéltek és sematikusak voltak, hanem olykor mosolyt fakasztóak is.
A klasszik rockhoz tartozik az Illés együttes romjain 1973 szilveszterén – más verziók szerint már Újévkor – létrejövő <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-fonograf-488">Fonográf</a> is, mely a várakozásokkal ellentétben nem vitte tovább az illési örökséget, inkább az akkoriban nemzetközileg is egyre népszerűbbé váló amerikai country-rockot igyekezett idehaza meghonosítani. Zeneileg igényesen kidolgozott, de kor- és kultúrtörténeti szempontból súlytalanabb albumaikkal egészen az évtized végéig, a kemény rockhullám mindent felülíró dominanciájáig népszerűek maradtak. Nem utolsósorban pedig elindították a pályán a hozzájuk képest sokkal populárisabb 100 Folk Celsiust és Bojtorjánt.
Mások az akkoriban Angliában roppant népszerű progresszív rockból merítettek ihletet. A korai hazai kezdeményezések közül mindenképpen ki kell emelni a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-mini-6779">Mini</a>t: Papp Gyula már 1972-ben készített több feldolgozást Bartók műveiből, de a jogörökös Bartók Péter nemcsak nem járult hozzá, hanem még a hangszalagot is meg kellett semmisíteni. 
Az ilyen jellegű kalandozások azonban a Mini műsorának csak kisebb részét tették ki. Az 1973 elején felbukkant <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-theatrum-7093">Theatrum</a> már deklaráltan a klasszikus zene, a jazz és a rock ötvözetét játszotta. De hiába arattak Kadosa Pál két etűdjének és Bartók Allegro Barbaró-jának átdolgozásával nagy sikert, hiába készítettek egyórás műsort (benne József Attila-versmegzenésítésekkel, Bartók-, Kodály- és Kadosa-átiratokkal), a tömegkommunikáció nem fedezte fel őket, így a hetvenes évek második felében feloszlottak.
Ugyancsak dicstelen és rövid életű pályafutást mondhat magáénak a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-v73-7098">V’73</a> (innen indult a billentyűs Lerch István és a dobos Herpai Sándor). Miközben a nyolcéves fennállása idején mindössze két nagylemezt publikáló debreceni <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-panta-rhei-8090">Panta Rhei</a> a rendszerváltozás előtti magyar poptörténelem egyik nagy talánya: az Emerson, Lake &amp; Palmer nyomvonalán indult, letiltott Bartók-átirataival elhíresült zenekar ugyanis rádiós és hanglemezgyári nyomásra a legkülönbözőbb zenei stílusokban próbálta ki magát. A diszkótól a sanzonon át a jazzig terjedt a skála, Ács Enikővel még Weöres Sándor-feldolgozásokat is előadott, miközben messze a legnagyobb sikereit az 1983-as, több mint százezer példányban eladott elektronikus zenei LP-jével (p.r.computer) aratta. De mire ez a korong a boltokba került, a Panta Rhei voltaképpen már nem létezett.
A klasszik rockhoz szokás sorolni a stílushatárok nélkül <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-color-7111">Color</a>t is, melyre az 1977-es Ki mit tud?-on egy ország csodálkozott rá. 1978-ban – a vidéki zenekarok közül elsőként – nagylemezt vehetett fel (ami a klasszikus zenei hangzás és a rock egyedi, színes ötvözete volt), az 1982-ben jött folytatásról több dal a kívánságműsorok kedvence lett. Aztán a legfiatalabb Bokor-fiú, Attila az Egyesült Államokba emigrált, a testvérei pedig nem sokra rá követték. 
És végül, de nem utolsósorban ide tartozik az 1975-ben Szegedről indult <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-east-7129">East</a> is, mely 1979-ig kizárólag instrumentális zenét játszott, akkor viszont egy új (énekes) taggal bővült. Sokáig mégis sikerült megőriznie azt a karakteres hangzást, ami akkoriban a térség egyik legjobb progresszív rockot játszó együttesévé avatta. Mígnem 1987-re Móczán Péter basszusgitáros kivételével teljesen kicserélődött a formáció, és egy minden korábbinál populárisabb korszak köszöntött be az együttes életében.
JBSz

Klasszik rock

Az 1970-s évek évek második fele Magyarországon a kemény rock diadaláról szólt. Az ekkor feltűnt új rocknemzedék tagjai sok szempontból elváltak a korábbi évtized beatnemzedékének rajongóitól – nemcsak ruházkodásukban, fogyasztásukban és társas kapcsolataikban tűntek sokkalta keményebbnek és kezelhetetlenebbeknek, mint elődeik, hanem abban is, ahogy a színpad előtt viselkedtek. Ők már nem táncoltak és nem tapsoltak, hanem két ujjukat az égbe bökték, és a zene ütemére jobbra-balra hajladozva ritmikusan hadonásztak. És ezzel új rajongói sztárimádati és önkifejezési forma született: a csápolás. A társadalom morális és/vagy egzisztenciális problémákkal küszködő számkivetettjei egyre nagyobb tömegekben találtak rá az ugyancsak „árnyékban élő” <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-pmobil-6827">P.Mobilra</a> és <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-mini-6779">Minire,</a> majd később az őket megszólító, a médiába is beengedett <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-piramis-9305">Piramisra,</a> megint később a fazont váltó <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-beatrice-539">Beatricére</a> és a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-koral-9350">Korálra,</a> végül a csöves hullámot meglovagló többi „őszinte, kőkemény rockzenét játszó” rockzenekarra, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-dinamit-9319">Dinamitra,</a> a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-karthago-9325">Karthagóra</a> és az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-edda-9400">Eddára.</a> És amikor Pataky Attila a soros koncerten azt kiabálta, hogy „nem látom a kezeket”, bizony egész erdőnyi kar lendült a magasba, és csápolt a zene ütemére.
A hetvenes évek második felében az utcákon, a tereken, az aluljárókban, a koncerteken jellegzetes öltözékükben mindenfelé „szakadtakkal”, „baboskendősökkel”, „aluljárólakókkal” lehetett találkozni. A koncerteken pedig újból lázban égett egy nemzedék, amelynek tagjai elődeikhez hasonlóan szintén az érzéseiknek, energiáknak leginkább megfelelő dinamikus, kemény zenében találták meg az önkifejezést és szórakozási lehetőséget. Cső alakúra szűkített farmernadrág és térdig érő kockás flaneling, alföldi papucs és western csizma, műbőrdzseki és szimatszatyor, biztosítótű és bőrékszer, almabor és Technokol Rapid, no meg a kedvenc együtteseket ábrázoló kitűzők és jelvények – ezek a csöves szubkultúra elsődleges tárgyi rekvizitumai. Azé a hetvenes évek második felében virágkorát élő ifjúsági mozgalomé, amelynek kulturális identitását leginkább az egyre keményebb rockzene, illetve az azokat játszó zenekarok (Piramis, P.Mobil, Beatrice, Hobo Blues Band, Korál, Edda) iránti rajongás határozta meg.
Hívták őket semmi-nem-kell nemzedéknek is, mintegy utalva arra, hogy demonstratív kívülállásuk, lázadásuk nem vethető össze a hatvanas évek ifjúsági törekvéseivel. Ez a generáció alapvetően csak rossz közérzetének kinyilvánításáig, olykor megfogalmazásáig jutott (ezt is a náluk tíz-tizenöt évvel idősebb rockzenészek tették meg, felismerve az új szükségleteket), hiányzott belőlük az alkotókedv, a változtatni akarás. Csak ültek vagy lődörögtek a nagyvárosok terein és aluljáróiban, csoportokba verődve, a semmibe bámulva, Godot-ra várva.
A hatalom kezdetben igyekezett kriminalizálni a jelenséget, később azonban a KISZ felismerte, hogy a csöves problémát egész máshonnan kell megközelíteni, ezért szolidaritási rockfesztiválokat és más látványos demonstrációkat szervezett. Ezzel párhuzamosan előbb az Ifjúsági Magazin-ban, majd mértékadó folyóiratokban (Mozgó Világ, Valóság, Kultúra és Közösség) kezdték el jelentőségéhez méltóan kezelni a témát, többek között szociológusok figyelmeztettek a zenei jelenségek mögötti társadalmi vonatkozásokra, az elszegényedésre, a beilleszkedés és a szabadidő-eltöltés problémáira, a fiatalok kielégítetlen igényeire, növekvő passzivitására és egyre kilátástalanabb élethelyzetére.
Ahogy maga a szubkultúra sem alkotott homogén tömeget. Nagy vonalakban három csoportra lehetett osztani: az egzisztenciális kitaszítottakra, az ideologikus lázadókra és az úgynevezett szalon csövesekre. Az egzisztenciális csövesek számára a csövesség kényszerű életformát jelentett, hisz se lakásuk, se állandó bevételük nem volt, leginkább alkalmi munkákból és kéregetésből igyekeztek fenntartani magukat. Az ideologikus lázadóknak (akár tanultak, akár dolgoztak) viszont volt hol lakniuk és volt miből élniük, de nem akarták szüleik útját járni, elegük volt a felnőttek hazug társadalmából, ahol a fennen hirdetett elvek (politika, morál) és a hétköznapok valósága sokszor köszönőviszonyban sem álltak egymással, ezért tudatosan vállalták a „csöves” életformát, annak fogyasztási szokásaival és öltözködési jellegzetességeivel együtt. És hát persze ott feszítettek a szaloncsövesek, akiket az egészben csakis a kemény, feszes zene vonzott, számukra a csövesség pusztán követendő divatjelenséget jelentett. Egész héten átlagos, konszolidált ruhában jártak, és csakis az energiák levezetésére szolgáló koncertekre, illetve az ahhoz kapcsolódó társas együttlétekre öltöttek ahhoz megfelelő ruházatot.
JBSz
Forrás:  JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 366–383.

Hard rock

Az 1970-es évek második felében a Magyar Hanglemezgyár Vállalat aktuális üzletpolitikája révén fellendült az új szórakoztató zenei irányzat, a diszkó. Sztárzenekara a több ízben stílust és fazont váltó, az aktuális trendhez igazodó <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-neoton-familia-9497">Neoton</a> a kiugrást az MHV új üzletpolitikájának és személy szerint <a href="https://popkulturalis.hu/szemely-erdos-peter-6587">Erdős Péternek</a> köszönhette.
Külföldön – mindenekelőtt az Egyesült Államokban – már a rock and roll születésének időszakában nagy jelentőségük volt a zenegépeknek: sajátos szubkultúra épült köréjük, és a klubok születése, a koncertzene térhódítása ellenére a hatvanas évek második feléig eleven, virulens eszköze volt a fiatalok szórakoztatásának. A wurlitzereknek az évtized második felében alkonyult be, amikor a zene az utcákra, terekre, a fesztiválokra, a koncertszínpadokra költözött. A hetvenes évek elejétől kezdve azonban új trend volt kialakulóban, az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában is megszülettek az új típusú szórakozóhelyek, a diszkotékák, ahol nem egyszerűen gépzenére táncolt a közönség, hanem lemezlovas és/vagy showman gondoskodott a hangulatról, miközben a közönség kívánságainak és/vagy egyéni ízlésének megfelelően válogatta a lejátszott slágereket, lemezeket.
Az Egyesült Államokban a diszkó nemcsak a jól táncolható zenei felvételeket jelentette, hanem a hozzá kapcsolódó új táncőrületet, életformát, élvezetvallást is. Megnyílt a Studio 54, Hollywood elkészítette a mintaadó, új bálványokat (John Travolta, Bee Gees) felvonultató Szombat esti láz című produkcióját, a bemutatóval egy időben (1977) az üzletek is megteltek a diszkódivat termékeivel. 
Mindez hamarosan megérkezett Európába, sőt Magyarországra is. Bár a filmet nálunk nem mutatták be, annak zenéje és az új sztárok ismertek lettek. A hozzá kapcsolódó új életstílus azonban nem tudott meghonosodni, mert a szórakoztató zene akkoriban elengedhetetlenné vált háttériparát (fényűző szórakozóhelyek, divatcikkek, szolgáltatások) Magyarországon nem sikerült kellő mértékben megteremteni. Így a diszkó – jobb híján – beköltözött a régi klubokba, presszókba, művházakba, ahol elfoglalta a zenekarok helyét, és az igényes slágerzene modernebb formájaként prezentálták a hétvégi táncolóknak.
A tévhittel ellentétben a hatalom nálunk az apolitikus diszkóval sem volt túl jó viszonyban. A klubok nagy részében disc jockey (lemezlovas) szolgáltatta a talpalávalót. A pártvezetés az Országos Szórakoztató Zenei Központ (OSZK) hatáskörébe utalta át a diszkózás felügyeletét, és az 1978. június 19-én megjelent rendelet a disc jockey-k működését már engedélyhez kötötte: a továbbiakban vizsgabizottság előtt kellett számot adniuk felkészültségükről, és politikai rátermettségükről is. Az engedélyeket a továbbiakban az OSZK adta ki, és csak az állhatott a lemezjátszók mögé, aki minden tekintetben megfelelt.
A hivatalos statisztika szerint a nyolcvanas évek elején 36 A (gázsi 360 Ft + 80 Ft lemezhasználati díj), 114 B (gázsi 300 Ft) és 183 C (gázsi 240 Ft) kategóriás diszkós volt az országban, 632-en csak ideiglenes lemezbemutatói engedélyt kaptak, így évente kellett újra vizsgázniuk. Jellemző a kereslet-kínálat közötti eltérésre, hogy a nyolcvanas évek elején ennek a körülbelül ezer diszkósnak kellett volna megoldania a 12 ezer hazai település szórakozási gondjait. (Csak Budapesten 380 bejegyzett ifjúsági klub, és számos étterem, presszó, bár, lokál és alkalmi rendezvény várta hétről hétre a közreműködésüket.)
Nem tette vonzóvá a lemezlovas pályát, hogy a „közművelődési és engedélyügyi csoport” diszkós tanfolyamain a belső elhárítás és a BRFK emberei is jelen voltak, és előadásaikban a műsorvezetők felelősségét hangsúlyozva nyomatékosan kérték a „disc jockey elvtársakat az együttműködésre és a fokozott éberségre”. Kívánságuk „csupán” annyi volt, hogy figyeljék a szórakozóhelyek közönségét, a társadalomra esetleg veszélyes megnyilvánulásokat, és erről időnként számoljanak be.
A szakmában ezekről a munkakapcsolatokról már a rendszerváltozás előtt is nyíltan beszéltek. Bizonyos tömegrendezvényeket (szolidaritási fesztivál, újhullámos fesztivál, rockreflektor, koncertek az Ifiparkban) ugyanis csaknem mindig ugyanazok a műsorvezetők, ismert lemezlovasok vezették, akiknek a fővárosban és több vidéki városban is mindig volt egy-egy reprezentatív, nagy látogatottságú klubjuk.
A diszkó búcsúévének Magyarországon 1981-et mondhatjuk. Az MHV reklámkiadványaiban a stílusirányzatok szerinti besorolásban a Neoton és <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-szucs-judith-550">Szűcs Judith</a> a pop kategóriában szerepelt, ott, ahol Soltész Rezső, a Bojtorján, Komár László és Kovács Kati. A váltás jele volt az is, hogy a nyolcvanas években a MIDEM-gálára sem vittek ki diszkóelőadókat.
JBSz
 
Forrás: Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 422–439.

Diszkó

Miközben a beat/rockzene területén a hetvenes évek elején látványos visszaesés figyelhető meg, a vele érintkező más zenei területeken újszerű kezdeményezések tapasztalhatók. A hatvanas években kibontakozó folklór reneszánszából ekkor született meg a táncház-mozgalom, Cseh Tamás ekkor adta elő először nyilvánosan Bereményi Gézával közösen írt dalait, és megjelent a színen a jazz-rock második hulláma.

Tiszta forrásból – a folkreneszánsz
A hatvanas években kibontakozott folklórreneszánsz elég széles spektrumot fogott át: az Arany Páva népdalversenytől a folk-rock formációkon át az önálló, sajátos hangzásvilágú magyar népzenét a beat/rockkal ötvöző nagyobb színpadi művekig ívelt. Nem beszélve arról az újjászületésről, ami a – világzene globális térhódításával – a kilencvenes években a táncház-mozgalom révén végbement.
De vissza a hatvanas évek végére: fiatalok egyes csoportjai – elsősorban egyetemisták és fiatal értelmiségiek – egyfelől az akkoriban felgyorsult városiasodás, az egyre gyorsuló technikai haladás és a hozzá kapcsolódó életmód- és szemléletváltás, másrészt az addigra kiüresedő beat formái, jelentéstartalma helyett új kifejezési formákat, új közösségeket, új azonosulási lehetőségeket kerestek. És ihletért a tiszta forrásokhoz, a népdalhoz, a paraszti zenéhez nyúltak vissza. Nem a múltat akarták fátyolos szemekkel felidézni, hanem a múlt értékeiből eleven valóságot teremteni, és a folklórból merített zenei és magatartásformákkal, a költőktől átvett, tehát megtámadhatatlan versekkel, szövegekkel kívántak szólni generációjuk problémáiról. Egyesek, mint például Sebőék és később a Muzsikás, az eredeti parasztzene artisztikusabb másolásával, a Kaláka versmegzenésítésekkel, az Orfeo mozgalmi-politikai indulattal, külföldi életformaminták adaptálásával. És a hetvenes évek elején egy szűk, nagyvárosi, illúziót kereső réteg rá is kapott a friss zenei-szellemi táplálékra, melynek hatására 1972-ben életre kelt a mai napig eleven, időközben nemcsak Európában, hanem Amerikában és részben Japánban is elterjedt táncházmozgalom. 
Az egykor a Liszt Ferenc térről indult szűk szakmai kezdeményezés ma tízezreket vonz világszerte. Újabb és újabb generációk fedezik fel, és csak kevesen hagyják el. Követőit nevezték nacionalistának, néha irredentának, sokan sokféle szándékkal megfordultak benne, a többség azonban hű maradt a bartóki elvekhez. És bár többen többször temették, múltidézőnek, korszerűtlennek bélyegezték, ma is eleven valóság, mi több, exportképes magyar termék.

A folk élő, saját törvényei szerint kibontható anyag
Maga a táncház kifejezés erdélyi eredetű, máshol batyubálnak, mulatságnak, taposóbálnak, csűrdöngölőnek, fonóbálnak hívják. Mint hely és szórakozási forma a Kolozsvárhoz közeli Széken maradt fenn a legépebben, a maga tiszta és teljes egészében. Benne a városi fiatalok számukra ismeretlen szórakozási formával és különleges közösségteremtő erővel találkoztak.  Rádöbbenhettek, hogy a folklór nem elsősorban múzeumba való, hanem élő, saját törvényei szerint kibontható anyag. 
A népzenei új hullám megszületésében és kibontakozásában két mérnökhallgatónak, Sebő Ferencnek (1947–) és Halmos Bélának (1946–2013) volt úttörő szerepe. Miként Halmos emlékezett vissza később: „A hatvanas évek végén egy nemzetközi régészeti táborban a szerb, a szlovák, a német és a bolgár diákokkal kizárólag a dalokon keresztül értettük meg egymást. És ahogy hallgattam őket, rádöbbentem: csak mi magyarok nem tudunk közösen énekelni. Elkezdtünk Sebő Ferivel gitárakkordokat tenni a népdalok és a versek alá, majd szólóban és duóban beneveztünk a Röpülj, pává!-ra. A nemzetiségi zenével azonnal kiestünk. A magyar népdalokkal viszont egyéniben a döntőig jutottam, ahol nyertem egy hétnapos NDK-utat és egy táskarádiót. A Magyar Rádióban Sárosi Bálint sorozatában hallottam először a Le is szállnak, fel is szállnak című széki lassút. Márk József helyi lakos énekelte, Ádám István zenekara kísérte. És akkor már tudtam, hogy mit keresek.”  
A hangszeres népzenével Halmos és Sebő elsőként a néptánckutató Martin György (1932–1983) lakásán találkozott, aki – látva fogékonyságukat és lelkesedésüket – elküldte őket a Bartók Táncegyütteshez, ahová Martin mostohafia, Éri Péter (1953–) szintén velük tartott. S hogy miért az erdélyi hangszeres népzene volt az, amire a hetvenes évek elején a fiatalság fogékony volt? Egyszerűen másképpen szólt, másfajta művészi erőt adott, más volt a kisugárzása. Ősiségében is korszerűen hangzott. Virtuóz, de sallangmentes, ugyanakkor ritmikus, funkcionálisan tánchoz való.

Klasszik folk

Az avantgárd előretörése (Kassák Klub, Közgáz „Jazz” Klub, Győr)
A Szabados György nyomdokain haladó, az internacionális irányzatokkal szemben az egyéni utat kereső, a magyar zenei hagyományokból is merítkező előadók (Dresch Mihály, Grencsó István, Binder Károly) főként a Kassák Klubban és a Közgáz Klubban gyülekeztek. Miközben a később a Mediawave Fesztivált elindító Hartyándi Jenő és barátai 1982–83-ban a győri művelődési központban – a Magyar Rádió addigi hegemóniáját megtörve – jazztörténeti koncerteket szerveztek. Olyan nemzetközi avantgárd jazznagyságokat hozva el nekünk, mint az egyaránt amerikai Anthony Braxton  és Roscoe Mitchell.
A hetvenes–nyolcvanas években a Kassák Klub amúgy számtalan előremutató zenei kezdeményezésnek adott otthont. Többek között itt indult el 1973 őszén a táncházmozgalom alapját megvető Sebő-klub, 1975 és 1979 között itt tartotta Nyitott csoport nevű formációja klubját Szabados György, itt léptek fel rendszeresen a nyolcvanas évek underground rockzenei lázadói (Kontroll Csoport, Európa Kiadó), és itt üzemelt éveken át a Bodonyi Attila-féle Blueskocsma. No és a nyolcvanas évek elején itt hozta létre a fővárosi klubélet egyik közismert „jazztérítő” figurája, Szigeti Péter  a korszak talán legjelentősebb improvizatív zenei kísérletező műhelyét. Magját Szabados György akkoriban alakult MAKUZ (Magyar Királyi Udvari Zenekar) zenekara adta, mely túl azon, hogy műveinek első számú megszólaltatója lett, olyan, később meghatározó jelentőségű muzsikusokat tömörített, mint – alfabetikus sorrendben haladva – Baló István, Benkő Róbert, Dresch Mihály, Geröly Tamás, Grencsó István, Kovács Ferenc, Lőrinszky Attila vagy Mákó Miklós. Ugyanez a kör mutatta be új elképzeléseit ugyanitt minden év december 27-én, s ezt a Kassák Karácsony néven elhíresült sorozatot támasztotta fel aztán a kilencvenes évek közepén indult Fonó Budai Zeneház.
A Kassák mellett a Közgazdasági Egyetem Kinizsi utcai kollégiumának pincéjében 1983 tavaszától működő Közgáz „Jazz” Klub jelentette Budapest akkori másik avantgárd bázisát. Miként nevében az idézőjel is utal rá, ott nemcsak jazzt játszó formációk léptek fel, hanem másféle kísérletezők, így noise rock előadók is. Legfőbb szellemi atyja, a Közgáz Vizuális Brigád tevékenységét is nagyban meghatározó Czabán György (1957–) volt, aki mindössze annyi célt tűzött ki, hogy „kreatív, autentikus zenét prezentálni következetesen, lehetőleg olcsó jegyárakkal, rendszeres fellépési lehetőséget biztosítani a kísérletező, saját útjukat járó magyar zenészeknek (lehetőleg tisztességesen megfizetve)”. 
Az előképnek a „győri koncertsorozatot” (lásd később) tekintő klubban így szerda esténként Szabados György, a Dresch Quartet, a Grencsó Trió és a Binder–Lőrinszky Duó váltogatta egymást. A kézzel rajzolt plakátokra eleinte tíz–tizenöten, a keletnémet harsonás Konrad Bauer  nevének láttán viszont már közel százan szaladtak össze. Az első telt házas (értsd: kétszáz fős) estet 1984-ben a Szabados György–Jirí Stivín duóprodukció hozta meg, de volt itt később a Peter Brötzmann–Phil Minton és Steve Lacy–Steve Potts kettős is, sőt egyik este az amerikai Elliott Sharp post punk, noise rock triója zúzott. S bár 1986-ban büszkén kiplakátolták az orosz Ganyelin Triót is, a szovjet koncertiroda három nappal a koncert előtt lemondta.  Miközben persze hétről hétre felléptek a Szabados György szellemi körébe tartozó magyarok, így Dresch Mihály, Benkő Róbert, Binder Károly, Lőrinszky Attila, Geröly Tamás és Baló István. 
A Közgáz „Jazz” Klub előképét jelentő „győri koncertsorozat” ugyan mindössze másfél évig tart(hat)ott, de jazztörténeti jelentősége elvitathatatlan. Már csak azért is, mert ez a nyolc koncertből álló széria – civil kezdeményezésként – elsőként törte meg a Magyar Rádió jazzkoncertszervező hegemóniáját. S adott koncepcionális műsorszerkesztéssel méltó magyarországi bemutatkozási lehetőséget a kortárs improvizatív zene nemzetközi élvonalának. Az eseménysorozat legfőbb motorja a később a Mediawave Fesztivált elindító Hartyándi Jenő (1956–) volt. Neki és társainak köszönhetően 1982 tavasza és 1983 ősze között olyan nemzetközi nagyságok léptek fel a győri Petőfi Sándor Városi Művelődési Központban, mint a már említett Anthony Braxton, George Lewis, Roscoe Mitchell, a Rova Saxophone Quartet és Keshavan Maslak. Miközben a hazai színeket – nem meglepő módon – Szabados György, Dresch Mihály, Grencsó István és Binder Károly képviselte.
Anthony Braxton 1982. március 19-i koncertje olyannyira hihetetlennek tűnt azokban a szürke időkben, hogy sokan azt hitték, álmodnak, amikor megpillantották az eseményt hirdető kézzel írt cetlit a közgazdasági egyetem faliújságján. Persze ez a hír futótűzként terjedt, s az ország minden részéről összesereglett többtucatnyi fanatikus csak azt követően nyugodott meg valamelyest, amikor a szervezők felhívták Hegyeshalmot, és ott közölték: a világ akkori legjobb avantgárd szaxofonosa tíz perce átlépte a magyar határt. 
Hartyándi Jenő: „Ma már persze mosolygok rajta, de tény, mindent mereven elutasítottunk, ami nem ebbe a kultúrkörbe tartozott. Viszont önképzőkörszerűen utánajártunk mindennek. Orsós magnószalagon gyűjtöttük a felvételeket, a zenehallgatás igazi szeánsznak számított, meg hát abban az időben egyáltalán nem volt könnyű magazinokhoz, könyvekhez, dokumentumokhoz hozzájutni. A mai napig abból az ismeretanyagból élek, amit akkor, főiskolás éveim során sikerült felkutatnom. (…) Akkoriban nem lehetett közvetlenül külföldre telefonálni. Viszont távközlési mérnökként a Magyar Postánál dolgoztam, s mi tudtuk, hol lehet észrevétlenül belenyúlni a nemzetközi vonalakba. Így esténként zavartalanul szervezkedhettünk Hans Falbbal, a nickelsdorfi fesztivál vezetőjével. Ennél nagyobb problémát jelentett a gázsi előteremtése. Ha egy bulit nem az Interkoncert szervezett, akkor egy külföldi muzsikus naponta maximum ezer forintot kaphatott, ami már akkor is nevetséges összegnek számított. Ezért az amúgy szólókoncertet adó Anthony Braxton papíron három napon át egy tíztagú big banddal lépett fel. Valutát viszont nekünk is üzérektől kellett beszerezni, elég nagy kockázatot vállalva.” 
Hiába puhult megállíthatatlanul a Kádár-rendszer, Hartyándi Jenő és társai vállalkozását – mint mindent, amit az apparátus nem értett, illetve nem tudott ellenőrizni – nemcsak nem nézték jó szemmel, de egy idő után tettek is ellene. A sorozathoz védőernyőt biztosító Györkös László igazgatóhelyettest 1983 nyarán finoman eltávolították, a koncertek szervezőitől levélben, pénzügyi okokra hivatkozva vettek érzékeny búcsút.
De a győri nemzetközi koncertsorozat így is a magyar jazztörténelem kitörölhetetlen része lett. Akárcsak a hozzá részben kapcsolódó Jazz Studium folyóirat, melynek „nulladik száma” még 1979 tavaszán szamizdatként látott napvilágot. 1982-ben újra indult, a szerkesztők egy évig ráírhatták, hogy a művelődési ház módszertani kiadványa, majd újra illegalitásba kényszerültek. A folyóirat 1990-ig összesen tizenhét számot élt meg, tizenötöt Hartyándi Jenő, az utolsó kettőt Czabán György szerkesztette. 
A Jazz Studium minden amatőr bája és hibája ellenére az akkoriban kibontakozó, a helyét a világban kereső magyar (nem amerikai mintákat utánzó) improvizatív zene egyetlen hiteles lenyomata lett. Körülötte – főként a vajdasági Új Symposiontól eltávolítottak egy részének csatlakozása után – új független magyar műhely formálódott, melynek a zenei vonalon túlmutató szellemisége a győri koncertek beszüntetése után különböző formákban – Közgáz „Jazz” Klub, Közgáz Vizuális Brigád, Kamaraerdei Jazzfesztivál, Adyton Egyesület, Győri Vizuális Műhely – élt tovább. Nem beszélve az 1991-től Hartyándi Jenő vezetésével elindult Mediawave Fesztiválról, amely az elmúlt negyedszázad alatt Közép-Európa egyik legjelentősebb nemzetközi film- és összművészeti fesztiváljává nőtte ki magát.

Avantgárd jazz

Akárcsak a korábbi évtizedekben, úgy az 1980-as évek folyamán is rendre újabb tizenéves nemzedék jelent meg a színpadok előtt, vele együtt új bálványok, stílusok, divatok kaptak főszerepet, amelyek a következő években éppúgy beépültek a pop főáramába, mint az előző jelenségek. Miközben a második nyilvánosságban hódított az underground és a punk, addig a mainstreamben egyfelől végigsöpört a nosztalgiahullám (<a href="https://popkulturalis.hu/eloado-hungaria-6630">Hungaria</a>, <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-r-go-9620">R-GO,</a> <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-dolly-roll-9641">Dolly Roll)</a>, másrészt új nemzeti műfaj született <a href="https://popkulturalis.hu/kiadvany-istvan-a-kiraly-10507">(István, a király),</a> harmadrészt beérkezett az MHV által befogadott újhullám <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-kft-10549">(KFT,</a> <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-gm49-9452">GM49)</a>, a „kis generáció” <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-elso-emelet-10536">(Első Emelet)</a>, és a dallamos modern rockot képviselő <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-bikini-10606">Bikini.</a> Az évtized végén pedig jött a szintipop, és a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-bonanza-banzai-12119">Bonanza Banzai,</a> mely kultikus zenekarrá vált.  
(A Kis generáció amúgy az Első Emelet együttes hetedik, egyben utolsó stúdióalbuma volt, amely 1990-ben jelent meg a Proton kiadónál.)
Magyarországon a monopolhelyzetben lévő Magyar Hanglemezgyártó Vállalat a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján számos együttest – Bojtorján, Kentaur, Korál, Korona, Panta Rhei, Új Skorpió, V’Moto-Rock, Edda – próbált újhullámként ajánlani, de aztán valóban azokra használta, akiket illetett. A főként a Józsefvárosi Ifjúsági Ház klubjában játszó formációk (Forum, GM49, KFT, Lobogó, Solaris) felvételeit az újonnan létesített Start márka címke égisze alatt jelentette meg. Egyrészt kislemezek, másrészt válogatás-albumok (Popmajális, 1. 2. 3... Start). harmadrészt albumok formájában. 
A Start márkanév azonban stilárisan vegyes maradt. 1981 és 1991 között az egyik legnagyobb internetes adatbázis, a Discogs 169 darab Start-kiadványt tart számon (ebben az SP-k, a kazetták és az LP-k egyaránt benne vannak). Közte keményebb rock (P.Mobil, East, Karthago, P. Box), bluesrock (Deák Bill Gyula), folkrock (Barbaro) vagy metál (Pokolgép, Ossian, Omen) éppúgy megtalálható, mint country (100 folk Celsius), hagyományosabb popzene (Szánti Judit, Muszty-Dobay duó, Benkó László szólóprodukciói) vagy underground (Bizottság), 
Miközben 1983-ban új nemzeti műfaj született (István, a király) született: <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-szorenyi-levente-180">Szörényi Levente</a> és <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-brody-janos-176">Bródy János</a> rockoperája több szempontból is mérföldkő lett a magyar rock történetében. Lemezen, filmben, könyvben és a helyszínen egyaránt hatalmas sikert aratott. A Királydombon a hét alkalom alatt több mint százezren látták, a róla készült filmre egymillióan váltottak jegyet, a dupla lemez pedig minden idők egyik legnagyobb példányszámban eladott MHV-korongja.
Az évtized végén pedig megérkezett a szintipopos Bonanza Banzai, amelynek 1989 és 1994 között sikerült elnyernie a tizenéves új generáció szimpátiáját és kultikus zenekarrá válnia.
JBSz

80s mainstream pop (Kis Generáció)

Magyarországon a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a könyvpiacon megnőtt a kereslet a memoárok, a sztáréletrajzok, a történelemmel foglalkozó könyvek iránt. Hasonló érdeklődés kísérte a különböző antikvár aukciókat, megélénkült a családfakutatás, a televízióban sikerrel vetítették a békebeli filmeket, felújították a táncdalfesztivált, nosztalgiaklubok, nosztalgiapresszók nyíltak, kapkodták a jegyeket a nosztalgiamozik és színházak előadásaira, a lapokban régi nagy sztárokat fedeztek fel újra. Ismét divatba jöttek a társastáncok, rock and roll táncversenyeket rendeztek, egy-egy nagy bálvány rajongói nosztalgiaklubokat alakítottak, a fiatalok pedig meglepően az ötvenes évek rock and roll zenéjéért rajongtak.

Divat a retro – Karádytól Presley-ig
Karády Katalin dalainak 1979-ben megjelent első gyűjteménye (olyan örökzöld slágerekkel, mint a Hamvadó cigarettavég, a Mindig az a perc vagy a Száz vágy muzsikál most az égen) valósággal robbantott a hanglemezpiacon, hónapok alatt minden korábbi rekordot megdöntve, több százezer példányban fogyott. A Hungaroton közlése alapján 1992-ig 479 ezer példányban értékesítették. Ezzel akkor és jó eséllyel azóta is a negyedik legkelendőbb magyar nagylemez.  Aztán jöttek Bajor Gizi, Mezei Mária, Rátkai Márton korongjai a Színészmúzeum- és irodalmi lemezsorozatokban, a régi idők dalai Feleki Kamill előadásában, a Sárosi Kati (1979) és az Ákos Stefi (1982), vagy a szintén a nosztalgiavonatra felülő Más ez a szerelem: Bágya András dalai (1980) és a Fényes Szabolcs dalait tartalmazó Csak egy kis emlék (1980). Majd 1982-ben Hernádi Judit döntött rekordokat a Sohase mondd!-dal (1982). 
A kultúra egyéb területein is sikeresnek bizonyult a közel- és régmúlt megidézése. Jobba Gabi Karády-estje éppúgy népszerű volt, mint a Nemzeti Színházban a Császár Angela-Benedek Tibor-Szacsvay László trió Budapest Orfeumot megidéző előadása. A Toldi moziban vasárnap délelőttönként a felszabadulás után készült magyar filmeket vetítették, a Filmmúzeumban a két háború közötti mozikra minden alkalommal zsúfolt ház jött össze. A Záray-Vámosi házaspárt lelkesen ünnepelték az Erkel Színházban, mint ahogy több évtizedes hallgatás után nagy sikerrel szólalt meg újra Ákos Stefi, Kovács Erzsi és a többi egykori táncdalénekes csillag.
A nosztalgia mindent és mindenkit hatalmába kerített, és 1980-ban már kellemesen ringatóztunk a hullámain. De talán egyetlen területen sem nyilvánult meg olyan töményen ez az életérzés és divat, mint a popzenében. 1981-ben sokkal több régi zenét hallgattunk, mint újat: a régi nagy rock and roll előadók nevét többször emlegettük, mint az újhullámosokét, és a magyar előadók és zenekarok közül is többen meglovagolták az új trendet. Többek között Fenyő Miklós, Dolly, Novai Gábor, Komár László, a Mambo Combo, az Old Boys és Kristály Kriszta.

Filléres emlékek, avagy a Nagy Generáció visszanéz
A hetvenes évek második felében egyes rockzenekarok már konkrétan a nagy elődök, a Taurus, a Sakk-Matt és a Tűzkerék emlékét ébresztgették, mások pedig – mint például Hobo – a Syrius és a Kex nevét vagy dalait hozták vissza a köztudatba. Presser és Dusán popsanzonokat írt Zoránnak a régi hitekről, vasárnap délutánokról, míg Koncz Zsuzsa szinte minden lemezén az elszállt nyarakat, és velük az ifjúságot idézte. Szólólemezén Bródy János megállt „Földvár felé félúton”, a Mini meg egyre gyakrabban énekelt a régi barátságokról, a nagy csavargásokról, a lázas ifjúságról. 1980-ban pedig az emlékezetes Omega–LGT–Beatrice-turnén tízezrek énekelték önfeledten a Gyöngyhajú lány-t.
És hogy miért a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján erősödtek fel a nosztalgikus hangok? Ebben az időszakban ünnepelte megalakulásának tizenötödik évfordulóját az Illés (1980), a huszadikat az Omega (1982), a tizediket a Mini (1979) és az LGT (1981). Róluk részben összegező könyvek, részben best of-lemezek jelentek meg, az évforduló egyben a számvetés ideje volt. És a beatgeneráció egykori hangadó tagjainak, akik 10-12 évvel korábban még a világ megforgatásáról ábrándoztak, keserűen kellett megállapítaniuk, hogy a vágyak és azok megvalósulása között milyen nagyra nőtt a távolság. Ahogy Bródy János megfogalmazta: „A mi korunk kicsit nosztalgikus, mert a valóság kevés értéket mutat fel egy-egy területen, ezért elkerülhetetlen, hogy az emberek egy része a múlt értékeit kutatja, amelyekből tovább gondolhatja sorsát, életét. A világ mintha zavarba jött volna, ezért szedi össze a múlt szépségeit, hogy mondanivalójukat ma is időszerűnek, fontosnak érezzük.” 
A nyolcvanas évek elején azonban a nosztalgia nemcsak a beatnemzedék tagjait és az idősebbeket ragadta magával, hanem a tinédzserek egy részét is. A csövesek helyén megjelentek a 12-14 éves Hungaria-rajongók, körükben beindultak a táncversenyek, alakultak a nosztalgiaklubok, és új sztárokként bálványozták a csőnadrágos, napszemüveges, pepitazakós, hátranyalt frizurás zenészeket. Felültek arra a limbó hintóra, amely két és fél évtizeddel korábbra, a legendák, a mítoszok birodalmába repítette el őket.

Beatles-revival és Rockandrollia (Hungaria)
Fenyő Miklós már 1976-ban megérezte a nosztalgiában lévő felhajtóerőt, igyekezett a világban újra feltámadó Beatles-hisztéria keltette hullámot meglovagolni. Magyarországon azonban ideológiai szempontból problémás lett volna felidézni azokat a szűk levegőjű éveket, amikor a rock and roll, majd később a beat még tiltott gyümölcsnek számított. Átfazonírozott revival bandjével hiába vett fel egy teljes nagylemeznyi anyagot, 1978-ban mindössze két kislemezt jelentetett meg belőle a Hanglemezgyár.  Aztán két évvel később Fenyő azt találta ki, hogy még tovább megy visszafelé az időben, és felidézi a számára legkedvesebb zenei világot, a rock and roll korszakát. Meg akarta teremteni a magyar Rockandrolliát, sosem volt aranykorunk világát a maga zenéivel, öltözékeivel, utcaképeivel, bulijaival, amelyek majdnem olyanok, mintha eredetiek volnának, miközben azok a pálmafák mégis valahol itt Budapesten a Vasas-pálya környékén, Angyalföldön nőttek.
A Hungaria 1980 tavaszán robbant be a köztudatba. Az új felállás márciusban mutatkozott be az E-Klubban, májusban már a Pesti Műsor tehetségkutató versenyének sztárzenekaraként léptek fel a Budai Ifjúsági Parkban. Sötétedés után kigyúltak a fények, bekonferálták a zenekart, a Hungaria befutott a színpadra – és a közönség ettől kezdve egyik ámulatból a másikba esett. Ilyen látványhoz nem szokott hozzá. Az első pillantásra nem is az ötvenes évek Amerikája, hanem Rejtő Jenő helyszínei, figurái jutottak az eszébe. Ilyen alakok, helyszínek, helyzetek az ő regényeiben fordultak elő. 
Mert mit láthatott? A Hungaria-stáb tagjai: Pöttyös Pötyi, Menő Jenő, Jampi Jani, Dolly, a Csacska-macska vokál, Sexi Mauzi; a díszlet: neonparádé, egy álombatár, országúti cirkáló, játékkaszinó, flipperek, csillogó színes égők, pálmafák, a Csókkirály birodalmának rekvizitumai. És a zenészek! Észveszejtő szerelésben, nagykockás, fénylő hajtókájú zakóban, csőnaciban, színes zokniban, hegyes orrú csukában, pálmafás nyakkendőben, napszemüvegben, lenyalt rövid hajjal, a zsebben tükörrel, nyeles fésűvel. A fiúk között pedig ott volt a mesebeli, imádnivaló nő, lófarokkal, hulahopp-karikával, harangszoknyában, mindenét rázva.
Magyarországon húsz év múltán élőben csendültek fel a rock and roll korszak ismerősnek tűnő dalai, az a sokáig csak álmainkban élő, később is csak lemezről, házibulikban élvezett zenei világ, amely a rock and roll, a twist, a limbók vagy a hully gully örökzöldjeiből állt össze. Ráadásul a zenészek mindezt az ötvenes évek olyan cuccaiban adták elő, amelyeket addig csak külföldi magazinokban láthattunk, bámulhattunk.
 Tizenöt év késéssel, 1980-ban az aktuális Hungaria – Fenyő Miklós (1947–, ének, billentyűsök), Novai Gábor (1949–, basszusgitár, ének), Fekete Gyula (1951–2019, szaxofon, ének), Kékes Zoltán (1949–2017, gitár, ének), Dolly (Penczi Mária, 1948–, ének) és Szikora Róbert (1953–, dob, ének) – mindezt tökéletes összhangban, kidolgozott koreográfia szerint, elementáris jókedvvel, lazasággal, kirobbanó dinamizmussal, tökéletes profizmussal adta elő. Egy színpadra varázsolt álomvilágba, egy rock and roll panoptikumba hívta meg a közönséget, amely – akár csak a vásári kikiáltók után a nép – ámult és bámult, és nem akart betelni a látvánnyal, a hanggal.
A Hungaria műsora igazi revelációként hatott, pályája a továbbiakban diadalmenetben folytatódott. Előbb a nagy egyetemi klubokban koncertezett, aztán országjáró turnéra indult, majd következett az első nagylemez (Rock ‘N Roll Party), közben slágerbemutatók és kislemezek (Multimilliomos dzsesszdobos, Szexbomba rumba). 1981 nyarán indultak az újra életre keltett Pop- és Táncdalfesztivál-on, és lazán nyertek a Limbo-hintó-val. Három évig ők lettek aztán a csúcs-zenekar. Ezt bizonyították a lemezeladási adatok (Hotel Menthol, 1981, Aréna, 1982), a megnyert népszerűségi szavazások, az év kis- és nagylemezéért járó díjak. Hasonló bálványozásban 1977 és 1979 között a Piramisnak volt része, 1981-ben viszont a limbó-hintón ült az egész ország. 
A Hungaria alig másfél év alatt érte el példátlan közönségsikerét. Hasonló villámkarrierre még nem volt példa a műfaj történetében. Jó időben, jó helyen, megfelelő zenei világgal robbant be a magyar pop világába. Felidézett, rekonstruált egy olyan világot, zenei korszakot, amellyel 1981-ben egyszerre több közönségréteget is megfoghatott.
Hogy akkor miért nem volt felhőtlen a kritikusok öröme?
Mert a Hungaria cirkuszában a rock and roll megszelídített oroszlán lett. Az akkori meglehetősen feszültségekkel terhes politikai helyzetben ártalmatlan szórakozás volt csupán. Nem az a rock and roll volt, amiről az URH, a Kontroll Csoport vagy az Európa Kiadó énekelt, még csak nem is az, amit a rockzenekarok szinte mindegyike mindhalálig akart játszani. Ebből a zenéből hiányzott a rock and roll társadalmi töltete, a lázadás indulata.

Retro

Az 1980-as évek elején megélénkült a rockélet undergroundja. A hard rock kifáradásával, válságával egy időben Budapesten új együttesneveket reklámozó, kézzel írott plakátok, szórólapok jelentek meg a falakon. A külvárosi művelődési házakban és egyes egyetemi klubokban szokatlan, új hangvételű bulikat tartottak, amelyeken a fellépő zenekarok már tudatosan, az esetleges következményeket is vállalva punk, illetve újhullámos címkével különítették el magukat a hazai rockelit képviselőitől.
A neoavantgárd és a rock érintkezése - A hetvenes évek vége felé a neoavantgárd és a rockzene több ponton és több alkalommal érintkezett egymással. Akkor, amikor a politikai vetületű második nyilvánosság (szamizdat) létrejöttével párhuzamosan egyfajta művészi hátat fordítás vagy szembenállás is folyt. És a művészetek területén szintén megteremtődött egy alternatív nyilvánosság. Ekkoriban alakultak és élték fénykorukat a különböző, radikális és előre mutató művészeti műhelyek, a klasszikus/kortárs zene területén az Új Zenei Stúdió, a képzőművészetben a Vajda Lajos Stúdió, a filmben a Balázs Béla Stúdió, az irodalomban pedig a József Attila Kör, illetve az ennek egy részével átfedést mutató Fölöspéldány.
A neoavangárd és a rock érintkezése szempontjából viszont kétségkívül két eseménysort kell kiemelni: egyrészt 1978 elején Molnár Gergely és társai felfedezték maguknak a rock and rollt mint médiumot, és koncertjeik amolyan nyitányát jelentették a nyolcvanas évek underground mozgalmának, másrészt 1979 tavaszán-nyarán a Beatrice és a Fölöspéldány közeledett időlegesen egymáshoz.
Rock and roll lázadók – az art-punk – A Spions rövid ideig tartó ténykedése, illetve a Beatrice-Fölöspéldány együttműködés valójában csak az előképét jelentette annak, ami aztán a nyolcvanas évek legelején a rockzene undergroundjában elemi erővel felszínre tört. A korszak legizgalmasabb irányzatát jelentették az art-punkok, az új idők rock and roll lázadói, akiknek tevékenysége és jelentősége valójában messze túlmutatott a műfaj határain.
E zenészek – akárcsak közönségük – számára a rock and roll ugyanis nemcsak zenét, hanem életformát is jelentett. Mely a nyolcvanas évek válságoktól terhes, depressziós éveiben alkalmasnak, viszonylag szabad, kötetlen formának tűnt közérzetük, gondolataik kifejezésére. És miközben a punk Angliában a külvárosból hatolt be a belvárosba, addig nálunk a rendszer jellegénél fogva elsősorban a kritikai értelmiség körében talált termékeny talajra. Sokan más művészeti ágakból jöttek a rock and rollba, mert valahogy úgy festett, hogy ez az a nyelv, amelyet beszélni lehet; valamint a hatásmechanizmusa is sokkal direktebb, nyersebb.
Amiben mindenképpen különböztek az akkori mainstreamtől: produkcióik látvány- és szövegcentrikussága. A zenei nyelv, ha nem is alárendelt, de másodlagos szerepet játszott náluk – közönségük elsősorban a szokatlan előadásmód, a radikális, nyers, tabukat döntögető, olykor nyíltan politizáló (vagy olyannak ható) szövegekért járt el a koncertjeikre. Mindez azonban megakadályozta a „hivatal” részéről a befogadás lehetőségét. Már csak azért is, mert – bár direkt politikai támadásokat nem intéztek a fennálló rendszer ellen – közérzetük szokatlan kifejezése mindenképpen rendszerellenesnek tűnt.
A nyolcvanas évek underground rockkultúrájának 1980-ban két, egymástól elég markánsan elváló, de azért folyamatosan összefonódó irányvonala volt: a Szentendre és környékén zenélgető harmincközeli képzőművészek (Bizottság) és a budapesti belvárosi értelmiségi fiatalok újhulláma (URH, Kontroll Csoport, Balaton, Trabant).
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 44–49.

80s Underground

Klasszik punk

Magyarországon a beat kései indulása miatt alapvetően a műfaj későbbi stílusirányzatai lettek ismertek, a rock and roll és a beat gyökereit jelentő zenei hagyományok (blues, country, soul) kevésbé. Az 1970-es évtized végén azonban nemcsak nálunk, hanem az egész világon ismét megnövekedett az érdeklődés a műfaj előzményei iránt. Vissza a gyökerekhez! – adta ki a jelszót <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-hobo-foldes-laszlo-9446">Hobo,</a> és a nyolcvanas évek elejére a blues ismertté és elfogadottá vált Magyarországon. A kilencvenes évek elején pedig igazi blues-boom vette kezdetét.
Bár bluest és az abból kinőtt rhythm and bluest egyes előadók (<a href="https://popkulturalis.hu/eloado-radics-bela-6263">Radics Béla,</a> <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-locomotiv-gt-113">Locomotiv GT,</a> <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-mini-6779">Mini)</a> korábban is játszottak, sőt a Váza-klubban magyar nyelvű akusztikus bluest is lehetett hallani, a stílus igazából a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-hobo-blues-band-9447">Hobo Blues Band</a> 1978-as indulásakor került be a köztudatba és vált népszerűvé a fiatalabb korosztályok között.
Időben a rendszerváltozással esett egybe, valójában attól függetlenül történt, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján váratlanul megnőtt a blues iránti hazai érdeklődés. John Lee Hooker 1989-es Healer, illetve Gary Moore 1990-es Still Got The Blues albumainak hatására világszerte reneszánszát élte a műfaj, és talán ezeknek is köszönhetően soha nem látott pezsgésnek indult ez a többség szemében alapvetően szomorú és fájdalommal teli, valójában legalább annyi örömöt és emelkedettséget kifejező zenei világ. És az elkövetkező években az ország szinte minden pontján bluesfesztiválokat szerveztek, melyek értelemszerűen jelentős ösztönzőerőként hatottak az akkoriban gombamód szaporodó hazai bluesegyüttesekre.
A hazai bluestörekvéseket nagyjából három fő vonulatra lehet osztani. 
A blues-rock irányzat nyomvonalát egyértelműen a Hobo Blues Band, illetve az annak köpönyegéből kilépett <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-deak-bill-gyula-38095">Deák „Bill” Gyula</a> határozta meg. Képviselőik legfőbb jellemzője, hogy – a szlogenekkel ellentétben – nem annyira a század eleji gyökerekhez mentek vissza, hanem a hatvanas évek brit rhythm and blues színterének előadónagyságait (Rolling Stones, Yardbirds, Cream, Animals, Jimi Hendrix) tekintik példaképüknek. Lendületes, elektronikus, sokszor torzítós gitáralapú zenét játszanak. A Hobo Blues Band és Deák „Bill” Gyula együttese mellett ennek az irányzatnak volt a reprezentánsa például az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-udvari-bolondok-11381">Udvari Bolondok,</a> a Tengs Lengs, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-tuzkerek-xt-11384">Tűzkerék Revival Band,</a> az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-s-modell-11385">S-Modell,</a> a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-shabby-blues-band-11383">Shabby Blues Band,</a> a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-felkai-miklos-297">Felkai Blues Brothers</a> (később Felkai Jam), a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-takats-tamas-dirty-blues-band-11439">Takáts Tamás Dirty Blues Band,</a> illetve a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-boom-boom-11394">Boom-Boom.</a>
Másrészt a nyolcvanas évek derekára felnőtt egy új, másként gondolkodó bluesgeneráció, mely a blues-rock helyett a műfaj finomabb, autentikusabb árnyalatait igyekezett a hazai közönségnek bemutatni. Mindenekelőtt a klasszikus chicagói (nagyvárosi) bluest. Ennek az új nemzedéknek volt a prominens képviselője a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-palermo-boogie-gang-11403">Palermo Boogie Gang,</a> melynek muzsikusai később különböző más formációkban is feltűntek, és melynek repertoárja és szellemisége bluesmuzsikusok generációira hatott. Meg később <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-ferenczi-gyorgy-515">Ferenczi György</a> és <a href="https://popkulturalis.hu/szemely-pribojszki-matyas-7425">Pribojszki Mátyás</a> különböző formációi.
Harmadrészben pedig ott a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-vas-zoltan-7092">Vas-Bocskai duó</a> és a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-dr-valter-and-the-lawbreakers-11469">Dr. Valter &amp; the Lawbreakers</a> által fémjelzett akusztikus bluesáramlat. Ez a három irányzat persze sosem különült el teljesen egymástól, számos előadó több területen is alkotott maradandót.
Miközben az első hazai bluesfesztivált 1989 márciusában Szombathelyen tartották, többek között ezután lett országosan ismertebb az amúgy már régóta létező, Zsoldos „Báró” Zoltán vezette Natur Blues Band, melynek jellemző módon nem idehaza, hanem Ausztriában jelent meg az első CD-je. A fő sztár a rendezvényen Deák „Bill” Gyula volt, akárcsak az 1989 augusztusában – Woodstock huszadik évfordulója tiszteletére – az esztergomi sportpályán megtartott újabb fesztiválé. Ez utóbbi házigazdája volt a Radics Béla örökségét felvállaló és gyakorlatilag ezen az estén feloszlott Stáció Blues Army (melynek helyébe a Tűzkerék Revival Band lépett), illetve szerepelt itt a Pribil György vezette S-Modell trió, a Tengs Lengs és a békéscsabai Dobókocka.
Az elkövetkező években aztán sorra jöttek az újabb bluestalálkozók, többek között egy háromnapos nagy nemzetközi seregszemle a Petőfi Csarnokban (melyre olyan világnagyságok érkeztek, mint Champion Jack Dupree vagy Dave Kelly). A hazai fesztiválok közül a pécsi, a tatabányai és a budapesti rendezvény volt a legszínvonalasabb. Rocktörténelmi léptékben azonban kétségkívül az 1993-ban induló – igaz, profiljában időközben kibővült – paksi Gastroblues Fesztivált kell kiemelni.
JBSz

Blues

A hardcore aranykora
A rendszerváltozás tehát, mint oly sok más területen, a punkmozgalomban is korszakhatárt jelent. A politikai-ideológiai elnyomás enyhülésével, majd megszűnésével a korábban egységes ellenségkép („a nagy vörös csillag”) végképp a múlté lett. És abban a folytonosan átalakuló, napról napra változó világban az új punkgeneráció egyre nehezebben tudta megfogalmazni, hogy valójában mi ellen is akar lázadni. A kilencvenes évek elején ezt a korábban egységes mozgalmat szintén megosztotta a politika, ki erre az oldalra állt, ki amellett kardoskodott, és sokszor ugyanazokról a jelszókról, fogalmakról is egészen mást gondolt.
Pedig ebben az időszakban több jelentős punkzenekar élte virágkorát.

A szörfpunk begyűrűzése
A rendszerváltozás idején feltűnt új hardcore-zenekarok (AMD, Leukémia, C.A.F.B.) lendülete 1993/94-re kifulladt, és az akkor keletkező légüres térbe a kilencvenes évek közepén viszonylag könnyen vert gyökeret az Egyesült Államokból érkező, alapvetően formalista szörfpunk, s vele a féktelen bulizásnál tovább nem tekintő tinédzserkori zsigeri lázongó attitűd.
Ekkor lett országosan ismert idehaza a hebehurgyán radikális, földhözragadt szövegvilágú HétköznaPI CSAlódások, illetve futott be az alapvetően egyszerű zenével és bugyuta szövegekkel operáló „állatneves” punkvonal, az Alvin és a Mókusok, a Macskanadrág, az Akasztott Denevérek, a Fürgerókalábak vagy a Nesztelen Csiga. Miként világszerte, nálunk is egyértelműen felhígult a mezőny – ahogy mondani szokták: „a koncertekre nem punkok, hanem punkzenét kedvelők járnak” –, a mozgalom mögötti ideológia egyre kevesebbeket érdekelt, és ezzel együtt folyamatosan csökkent a koncertre látogatók átlagéletkora.
Politikailag szintén igen heterogén volt a kép. Egyfelől egyre népszerűbbé váltak a „magyar rockzenekarok” (Magozott Cseresznye, Egészséges Fejbőr), másrészt a baloldal is felhasznált mindent, amit csak nem szégyellt. 1996-ban megjelent egy Rap és Punk a fasizmus ellen nevezetű kazetta, rajta többek között a HétköznaPI CSAlódások egyik (amúgy engedély nélkül feltett) felvétele, melyben Megyeri Ferencék a maguk punkos módján Csurka István akasztását javasolták. A jobboldali Demokrata publicistája, Lovas István azonnal nekik is esett, nyílt feljelentést tett ellenük a lapban. A vádlottak végül felmentést kaptak, mondván, hogy nem különösebben veszélyesek a társadalomra. (Lovas 2000 májusában még egyszer felelevenítette az ügyet, melynek hatására lekerült a napirendről a kazetta folytatása, mely a Rap és punk az erőszakszervezetek ellen címet viselte volna.)

Hardcore, neopunk

Hogy hol végződik a hard rock és hol kezdődik a metál, az mindig is vita tárgya volt/lesz. Nem csak külföldön, itthon is. Ami tény: a korábban oly népszerű kemény rock hulláma a nyolcvanas évtized elejére eléggé kifulladt, és helyébe hamarosan egy még súlyosabb zene lépett. Nemcsak megszólalásában, hanem megjelenésében is. Amikor 1983-ban a Pokolgép feltűnt a Ki mit tud?-ban, egy ország rökönyödött meg a produkciójuktól. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára viszont már a metálzenekaroktól volt hangos az ország.

A hangerő mint plusz „hangszer”
A szokásos magyar három-négy éves fáziskésés. Miközben a hetvenes évek végén idehaza még javában tombolt a hard rock őrület, a rajongók Som Lajos őrsöket és Révész Sándor brigádokat alapítottak, a műfaj hazájában, Angliában – a radikálisan új hangzású punk és az újhullám mellett – már felbukkant a kemény rock újabb áramlata, amit általában a brit heavy metál új hullámaként szoktak emlegetni. A Led Zeppelin és a Black Sabbath nyomvonalán indult új együttesek, a Judas Priest, az Iron Maiden, a Saxon nemcsak még agresszívebb, még keményebb hangzásukban különböztek a Deep Purple-féle hard rocktól, hanem sokkal dinamikusabb megszólalású ritmusszekciójuk révén is. A Led Zeppelinre már a hetvenes évek elején jellemző elsöprő hangerő esetükben alapkövetelménnyé vált (úgy is fogalmazhatnánk, hogy a hangerő számukra egy plusz „hangszert” jelentett), akárcsak a két lábdobos technika, mely amolyan brutális pumpaként az egész zenének a lüktetését adta. (Ahogy az egyik hazai metáldobos mondta: ebben a műfajban a dobolás nem annyira zenei, mint inkább sportteljesítmény volt.) További újdonságot jelentett még a basszusgitárjáték döngölősebbé válása és a kétszólamú szólógitár használata.
Hogy Magyarországon ki játszott először heavy metált, azt kellő dokumentumok hiányában nem lehet eldönteni. Két együttes, a budapesti Pokolgép és a soproni Moby Dick is magát tartja az úttörőnek.  A soproniak kétségkívül előbb alakultak, viszont a város határain túlra csak azután jutottak el, hogy a Pokolgép 1983-ban feltűnt a Ki mit tud?-ban, majd Kalapács József szerepelt az István, a király-ban, és ezzel bandája mindenkivel szemben behozhatatlan előnyre és országos ismertségre tett szert. 

A hőskor: teatralitás és marginalitás
A Kukovecz Gábor vezette Pokolgép nemcsak az idehaza szokatlan zenei világával, fémes hangzásával tűnt ki az akkori rockmezőnyből, hanem az új szubkultúra kelléktárának demonstratív viselésével is. A zenészek harsogó bőrcuccokban, éjszínű bőrnadrágokban, bőrmellényekben díszelegtek, televerve fémszegecsekkel, hozzá az elmaradhatatlan metálos övek, nyakörvek, csuklópántok, bilincsek, korbácsok. Pontosan úgy, ahogy azt a külföldi példaképeknél (mindenekelőtt a Judas Priestnél) látták. Sőt, ők mindezt eleinte még Darth Vader-sisakokkal is megfejelték.
A Pokolgép nemcsak ruházatára, megjelenésére, hanem a színpadi látványra is nagy hangsúlyt fektetett. Koncertjein monumentalitásra, egyfajta vizuális sokkolásra törekedett, a tagok minden alkalommal Orff Carmina Burana-jára vonultak be, és – az ebben a versenyben toronymagas éllovas Omega mellett – a lehetőségekhez képest éltek a pirotechnika eszközeivel is. S bár a zenészek nyilatkozataikban nem győzték hangsúlyozni, hogy ez a teatralitás csak a zenét hivatott alátámasztani, a közönség jó részét éppen ez vonzotta, és nem annyira a panelekből építkező, kiszámítható zenei produkciójuk. Ehhez jött még a szövegeket alapvetően jellemző sötét, sátánisztikus fantáziavilág, tele pokolfajzatokkal, boszorkányokkal, démonokkal, vérszívó asszonyokkal, ami szintén teljesen újszerű volt a korabeli Magyarországon. 
Jól jellemzi a társadalmi környezetet, melyben mozogniuk kellett, hogy a legnagyobb sajtóvisszhangot nem a zenei teljesítményükkel, hanem egy véletlen balesettel sikerült kiváltaniuk: 1987. december 28-án a Petőfi Csarnokban egy szabálytalanul használt pirotechnikai anyag az első szám alatt felrobbant a színpadon, és a közelben állók közül tízen megsérültek, közülük ketten rendkívül súlyosan. Miként az is kortünet, hogy a még 1983-ban publikált első daluk (Kegyetlen asszony) – ami valójában nem is metál, hanem egy keményebb rock and roll szám volt – a Ki mit tud? 1983-as, egyenborítós kislemezsorozatában jelent meg, másik oldalán a Smog újhullámos dalaival. 
Ebben az időszakban próbálkozott a Hanglemezgyár a megszelídítésükkel, rövid időre lekerültek róluk a bőrruhák, és áttértek a valamivel szalonképesebb dirty rockra, de látva, hogy így sem könnyebb a befutás, elég hamar visszatértek az eredeti útra és és 1985-ös első saját kislemezük (A sátán / A maszk) már teljes Pokolgép harci díszben és megszólalásban jelent meg. A szintén az évi Start 1.2.3.. válogatáson pedig a programadó Heavy Metal című dal, amit még az 1984-ben kilépett Paksi Endre írt.
A Pokolgépnek viszont nem sokkal ezután legalább megjelenhetett a nagylemeze (még ha Nagy Feró visszaemlékezései szerint ezt közel sem volt sétagalopp elintézni a Hungarotonnál). A szintén úttörőnek számító soproni Moby Dick-nek (történetét lásd külön) ez csak négy évvel később, 1990-ben sikerült. Pedig ők korábban kezdték, igaz, a Berzsenyi Dániel Gimnázium diákjaiból alakult zenekar első műsorát még a Hobo Blues Band repertoárja határozta meg. (Őket amúgy eredetileg – a híres Black Sabbath-sláger nyomán – Paranoidnak hívták, de ezen a néven akkoriban nem lehetett fellépni Sopronban.) Aztán az arrafelé könnyen fogható osztrák rádió-, és mindenekelőtt tévéadóknak (ahol a látvány magáért beszélt), illetve a beszivárgott lapoknak köszönhetően hamar megismerkedtek előbb a brit heavy metál új hullámával, majd a germán vonallal (korabeli Scorpions, Accept), később pedig a thrash irányzattal (Kreator, korai Metallica, Sepultura), és ettől kezdve ők is erre a stílusra váltottak. 
A nyolcvanas évek közepén a Moby Dick szintén próbálta felvenni a kapcsolatot a Hanglemezgyárral, még be is mentek egy beszélgetésre, de az MHV vezetése egyértelműen tudtukra adta, hogy bár tetszik nekik, ahogy játszanak, ennek a stílusnak idehaza nincs jövője. Ha valami újhullámos dologgal próbálkoznának, akkor lehet szó esetleg lemezről. Ők viszont nem akartak váltani, így lemez sem lett.
Hogy miért ódzkodott a Hanglemezgyár még 1985-86-ban is ettől a műfajtól? Nyilván volt benne egyfajta rossz beidegződés: mint minden Nyugatról érkezett zenei és ideológiai áramlat, eleve gyanús volt, és mint ilyen, nem támogatandó. Másrészt ez az addig sosem hallott vad hangzás, illetve a hozzá tartozó, a szabadságról és mindenféle hatalomellenességről szóló, alapvetően destruktív szemléletű szubkultúra – akárcsak az ekkor szintén indexre került punkoké – egyáltalán nem volt összeegyeztethető a hivatalos szocialista ideológiával. Így történhetett, hogy miközben a Lajtán túl a szegecsekbe-bőrökbe öltözött fiatalok már régen az új irányzat képviselőinek lemezeit vásárolták a legnagyobb példányszámban, addig az idehaza monopolhelyzetben lévő Hungaroton vezetői még évekig viszolyogtak a hazai metálbandák anyagainak kiadásától. És csak az egyre elviselhetetlenebb külső nyomás hatására adták be 1986-ban a derekukat, és jelentették meg a Pokolgép első albumát. 
Aztán az elkövetkező években mind az MHV, mind az újonnan alakult kiadók számára az egyik legbiztosabb bevételi forrást éppen a metálzenekarok korongjai jelentették.
Visszatekintve, az is furcsa kissé, hogy miközben a magyar metálalakulatok nehezen jutottak lemezhez, addig a koncertéletben igyekeztek a metál profitképességét kiaknázni. Elsőként mindjárt az Iron Maiden látogathatott el Budapestre 1984 augusztusában, igaz, a Budapest Sportcsarnok parkolójában léptek fel (előzenekar: P. Box). (A városi legenda szerint a szervezők attól tartottak, hogy a metálrajongók esetleg szétverik a nemrég átadott létesítményt, Hegedűs László, a Multimedia akkori vezetője szerint viszont így sokkal többen fértek be.) Aztán jöhetett a Motörhead a Volán-pályán és a Saxon a Budapest Sportcsarnokban, ahol szintén a Pokolgép lehetett az előzenekar. Ami értelemszerűen tovább erősítette Kalapácsék hírnevét. 
Az ebből fakadó helyzeti előnyt aztán még a Pokolgépből kivált Paksi Endre által alapított Ossian-nak (történetét lásd külön) sem sikerült behoznia. Pedig ők nemcsak zeneileg körözték le a konkurenciát (mindenekelőtt Maróthy Zoltán gitárjátékának köszönhetően), de dalaik is melodikusabbak voltak, szövegeik pedig sokkal földhözragadtabbak. 1986-ban ők is a brit heavy metál újhullám mentén indultak, erőteljes Iron Maiden behatásokkal, megjelenésükben pedig eleinte a Mötley Crüe-féle glammetálos vonalat követték, ezzel is kiválva a sok kötelezően fekete, szegecses bőrbe bújt metálbanda közül. Első nagylemezük (Acélszív, 1988) megjelenése idején ezek az egyértelmű utánérzések már elhalványodtak, és augusztusban már ők játszhattak az Iron Maiden előtt.
Hogy az Ossian a metálzenekarok közül másodikként lemezszerződéshez jutott az MHV-nál, abban nemcsak színpadi aktivitásuk, de demójuk akkoriban még szokatlan terjesztési módszerei – kazettaosztogatás a budapesti Scorpions-koncerten, postaköltség ellenében a szalag elküldése bárkinek – is szerepet játszottak. Így, amikor Wilpert Imre, a Hanglemezgyár könnyűzenei főnöke elment meghallgatni a német UDO előtt őket, és a több ezer rajongó láthatóan kívülről fújta a szövegeket, számára is nyilvánvalóvá vált, hogy Paksiék jelentős vásárlóerőt képviselnek.
A nyolcvanas években feltűnt többi magyar metál együttes azonban a rendszerváltozás előtt önálló nagylemezig nem jutott el. Sem a klasszikus metálvonalat követők (Stress, Sámán, Morris), sem a thrash bandák (Undertaking, Bedlam, Beyond, Atomic), sem a black metal-előfutár Tormentor, sem a paródia határát súrolók (Diktátor, Rotor), sem a könnyedebb glam-metálosok (Ramses, Dance), sem a kemény zenét a klasszikus elemekkel ötvöző, érzelemdús dalokat játszó Classica.

Az aranykor: metál minden szinten
A vad zenékre vágyó tizenéveseknek a metálhoz és annak művelőihez való rajongását persze csak tovább fokozta, hogy a nyolcvanas években sem a Hanglemezgyár, sem az államilag ellenőrzött hazai média alig vett tudomást a műfajról. Ha igen, akkor is csak a hozzá kapcsolódó botrányokkal, balesetekkel foglalkozott, értelemszerűen elítélő hangnemben. A néha felbukkanó egy-egy valóban zenei híradás (főleg, ha fénykép is volt hozzá) viszont ennek megfelelően hatalmasat tudott dobni egy-egy zenekar ázsióján. 
Ez a helyzet úgy 1987-88-ra változott meg gyökeresen. Nemcsak a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat monopóliumának megszűnése után felbukkanó új lemezkiadóknak (lásd a Sztárt, amely Robbanásveszély címmel adott ki metalválog–––atásokat), hanem a szintén ekkoriban gombamód szaporodó új független ifjúsági lapoknak, illetve a Nagy Feró vezette, akkoriban komoly tömegbefolyással bíró Garázs rádióműsor és a hozzá kapcsolódó válogatáslemez-sorozat megjelenésének köszönhetően, melyek általában már elfogulatlanul és súlyához mérten tudósítottak a műfaj történéseiről. Plusz ebben az időszakban több tízezer példányszámban kelt el a Metallica Hungarica néven indult fanzine, mely később együtt jelent meg a német Metal Hammer magyar verziójával, majd egyesült vele, és ma HammerWorld néven az ország egyik legstabilabb rockmagazinja. 
Annak, hogy nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján az egyik legprofitképesebb műfaj a metál volt, persze társadalmi okai is voltak. Mindenekelőtt az, hogy a magyar gazdaság addig soha nem tapasztalt mélyrepülésbe kezdett, az egyre romló életszínvonal egyre nehezebb életkörülményeket teremtett, és az ekkor felnövekvő új generáció a benne feszülő érzéseket, indulatokat leginkább a metál durvaságában és energiájában találta meg. Ez a meglehetősen egyszerű szerkezetű és szövegvilágú, ugyanakkor rendkívül direkt és erős kisugárzású zene lett számukra a legalkalmasabb csatorna a feszültség és a frusztráció átmeneti levezetésére, az egyetlen lehetőség a mindennapokból való kiszakadásra. Közérthető zenék, könnyen dekódolható üzenetek kellettek, és ezt a leghatásosabban a heavy metált játszó együttesek nyújtották.
A rendszerváltozás idején nemcsak a Pokolgép és az Ossian adhatta ki már a sokadig lemezét, hanem az újonnan létrejövő kiadók is a keményebb zenék irányába tapogatóztak. A rövid életű Ring még a Hobo Blues Bandet és az újonnan összeállt Beatricét favorizálta, a Proton és az E&E vezetője, Enyedi Ernő viszont – vélhetően a rádiós tehetségkutató versenyeket vezető Szigeti Ferenc sugallatára – ráérzett a metál profitképességére, és többek között leszerződtette magához a Moby Dicket, illetve a dallamosabb, bulizósabb vonalat képviselő Dance-t és Sing-Singet.

Az újkor: osztódással szaporodás
Ebben az időszakban a koncertpódiumokon is az egyik legbiztosabb vállalkozás volt a metál. A kilencvenes évek legelején gyakorlatilag tőlük volt hangos az ország. 1990-ben Bíró Ica Metal Lady néven – a Pokolgép segítségével – kiadta az első magyar női metállemezt. Egy évre rá hozzánk is eljutott a Monsters Of Rock-koncertsorozat, és a Népstadionban lépett fel a Metallica, az AC/DC, a Mötley Crüe és a Queensryche. Két évvel később Masters Of Rock címmel kétnapos fesztiválon ünnepelték a Petőfi Csarnokban a műfajt (Moby Dick, Sex Action, Sing-Sing, Tankcsapda). Nem sokra rá pedig a Metal Hammer piacra dobta az első Demonstráció CD-válogatást, rajta a feltörekvők fiatal zenekarokkal.
A Pokolgép nimbuszát persze erősen megrendítette Kalapács József és Nagyfi László kiválása (akik ekkor megalakították az új sikerbandát, az Oment), az Ossian és a Moby Dick ekkoriban ért a csúcsra. Nemcsak idehaza zavartak le évi két (tavaszi, őszi) nagy sikerű turnét, de az országhatárokon túl is rendre teltházak előtt játszhattak. Aztán mindketten ugyanakkor – 1994-ben – kerültek válságba, az Ossian kettévált (lett belőle Wellington és Fahrenheit), a Moby Dick évekre leállt, majd az ezredforduló környékén mindketten újrakezdték. 
Az Ossian és a Moby Dick 1994-es válsága jól példázza a műfajban lezajlott változásokat. Egyrészt a nyolcvanas években indult csapatokból ekkor már egy ideje elfogyott az erő és a mondanivaló, másrészt a multik betelepedésével és a kereskedelmi rádiózás elterjedésével erőteljesen átalakult a zeneipar, harmadrészt a rendszerváltozás után a külföldi történések és sikerek már egyre kisebb fáziskéséssel jutottak el Magyarországra. Maga a metálszíntér szintén folyamatosan változott, többféle irányzatra bomlott szét, és az ekkor a csúcson lévő amerikai bandáknak (Metallica, Slayer, Megadeth) köszönhetően a műfaj szerte a világon, így idehaza is rendkívül népszerű lett, mi több, egy rövid időre még a mainstreambe is bekerült.
 Mindez persze magával hozta – akárcsak a punkban, a Green Day-féle populáris vonal megjelenése – a rajongótábor felhígulását, a régi és az új metálosok közti konfliktusokat, mely gyakorlatilag idehaza is végigkísérte a kilencvenes évtizedet. A metál tábor ebben az évtizedben két meghatározó részre szakadt: a régiek – az újakat divatmetálosoknak titulálva – alapvetően visszavonultak az időközben kialakult metál undergroundba, a folytonosan cserélődő (a tizenéves lázadó kor elmúltával a műfajt levedlő) újak pedig – a régieket csak marginális csökevénynek tartva – mindig a legújabb irányzatokra vetették magukat, és megbízható fogyasztói lettek a zeneipar termelte új együtteseknek, illetve azok termékeinek. 
Ahogy a femforgacs.hu-n Garael írta: „Az underground metáltábor megveti az úgynevezett true heavy metálosok táborát, zenéjét, és pusztán üzleti fogásként értékeli ezek viszonylagos sikerét. Kigúnyolja a gyakran tényleg nevetséges szövegi sablonokat, nem észrevéve azt, hogy saját stílusán belül ugyanúgy megvannak azok a sablonok, sztereotípiák, melyeket gúnyolnak. A true heavy metálosok megvetik és nem értik az underground zenei felfogását, a gyakran extrém kifejezésmódot, értéktelennek találják a károgást, hörgést, sipítást, sikálást. A régi metáltábor idegenkedve fogadja az újakat, nem gondolva arra, hogy azoknak lehetőségük sem volt a régieket hallgatni, mivel meg sem születtek. Ugyanakkor megjelent a színen a közös ellenség is, az úgynevezett nu metálosok tábora, melyek az amerikai zeneipar révén ugyanolyan hatalmas üzletnek ígérkeznek, mint valamikor a stadionrock bandái.” 
Az új évezred – megint csak újabb párhuzam a punksztorival – ismét új fellendülést hozott metálfronton. Az egyre egyszerűbb és egyre kevésbé tőkeigényes magánkiadásoknak köszönhetően soha nem látott mennyiségben jelentek meg az új metál CD-k a piacon, melyeket egyre több helyi érdekeltségű, a műfajt is felvállaló rádióadó kezdett játszani is. Az internet – különösen a potenciális metálrajongókat jelentő tizenévesek körében – egyre általánosabb használata pedig nagymértékben megkönnyítette az információáramlást és a tájékozódást. Sőt, a zenék elérhetőségét is: az ebben a körben való nagyfokú letöltést sokszor maguk az előadók sem bánják (többen kiteszik a saját honlapjukra őket), legalább terjed a hírük és a zenéjük.
A műfaj iránti változatlan igényt mutatja, hogy az új évezredben rendszeresen CD-válogatással megjelenő MetalHammer/HammerWorld köré egyre komolyabb kiadói és disztribúciós rendszer épült fel, bolthálózattal, merchandise-termékekkel, relikviákkal.

Klasszik metál

Modern metál

A rendszerváltozás után a korábbi monolitikus, felülről beszabályozott, vertikálisan tagolódó poprockkultúra helyét Magyarországon is egyre inkább a több pólusú, horizontális, erősen differenciálódó popkultúra vette át. Ennek az egykori megtűrt underground vagy a támogatott mainstream éppúgy részét képezte, mint a tiltott, marginalizálódó rétegkultúrák vagy a késő Kádár-korszakban születő új ifjúsági szubkultúrák. A kilencvenes években jól elkülönülő fő ág jött létre: az értékorientált, új zenei-ideológiai törekvéseket magába foglaló alternatív kultúra (újhullám, kortárs rock, világzene, grunge, újprogresszívek), a piacorientált, popularitásra törekvő, fogyasztói kultúra (diszkó, house, euro-dance, szintipop, fiú és lányzenekarok, rap), valamint az agresszív, szélsőséges, ezért marginalizálódó kultúra (skinhead, hardcore). 
                     
Nem jött létre önálló alternatív közeg
A popkultúrának ezek az egymástól markánsan elkülönülő irányzatai már a kádári puha diktatúra utolsó éveiben is léteztek. Akkor egyértelműen úgy tűnt, hogy a beatgeneráció tagjainak pozíciókba kerülésével, az egyre szélesedő, új középosztályának létrejöttével, az iskolarendszer átalakulásával, kiterjedésével összhangban az alternatív kultúrából lehet az új mainstream. Aztán a rendszerváltozást követően hamar nyilvánvalóvá vált, hogy egyrészt az alternatív kultúra régebbi és újabb képviselői nem tettek komoly kísérletet arra, hogy a mainstreamtől eltérő kulturális-zenei-piaci-média közeget hozzanak létre, másrészt nem állt szándékukban a létező, elavult struktúra átalakítása sem.
Bár a rendszerváltozás idején a megalakult kis kiadóknál számos alternatív produkció kapott nyilvánosságot, a remélt áttörés, az országos ismertség nem következett be. Csupán annyi történt, hogy megjelentek a régóta kiadásra váró vagy korábban parkolópályára kényszerített produkciók, amelyek a beatkorszakkal ellentétben már nem nemzedéki, hanem csak szűk – igaz, véleményformáló – értelmiségi-baráti-egyetemi-főiskolai-újságírói körben terjedtek, hatottak.
Csaknem hasonló sorsra jutottak (leszámítva a legendásodás folyamatát) a nyolcvanas évek második felében startoló, tehetségkutató vetélkedőkön, kis klubokban felbukkant előadók. Az alternatív létből kellő nyilvánosság, közönség- és médiatámogatás hiányában ők sem tudtak továbblépni a születő újkapitalizmus szigorú törvényei között. 
Bár kezdetben a magyar alternatív rockzenekarok is szép számmal szerepeltek a multik üzleti terveiben, ezeket később módosították, mert a kiadók portfóliójában – a nemzetközi trendeket és a piaci logikát követve – mindinkább a profitorientált produkciók kerültek előtérbe. A kilencvenes évek elején már csak azok jöhettek számításba (Kispál és a Borz, Tankcsapda, Nyers, PUF, Quimby), akik átküzdötték magukat a hazai vadkapitalizmus akadályain, és eközben kellő népszerűséget is szereztek ahhoz, hogy érdemes legyen szerződtetni őket.
Az alternatív kultúra kibontakozásának és áttörésének esélyeit rontotta, hogy bár a nyolcvanas évek végén nálunk is megjelentek a kortárs rockkal szimpatizáló darkok, gothok, rapperek, újromantikusok. Magyarországon ezek a csoportok társadalmi méretekben jelentéktelenek voltak azokhoz a tinédzser tömegekhez képest, akik körében már a piackonform magatartásforma és gondolkodásmód, a fogyasztásra szocializálódó kapitalizmus vált általánossá. 

Trendkövető tinédzserek
A nyolcvanas években az új technikai innovációk, a CD, a videóklip és a VHS-kazetta megjelenése alapvetően alakította át a poptermelés és -fogyasztás szerkezetét. Magyarországon ezek a változások – a szokásos sokéves fáziskésésnek köszönhetően – épp a rendszerváltozás idejére estek. Amikor 1988 őszén megjelent az első CD, hivatalosan még csak pár száz lejátszó készülék volt az országban. Elsőként az Omega és a Neoton albumát nyomták ki 2-2000 példányban, amelyeket először az őszi BNV-n árusítottak 550 forintért. Aztán Székesfehérvárott – Kelet-Európa első CD-gyárában – nagyban is megkezdték a termelést. Bár a termékek 80 százaléka eleinte a nyugat-európai piacra készült, a VTCD 1990 óta hazai CD-k kiadásával is foglalkozott. Eleinte évi 12-15 kiadványt vállaltak fel ezer-ezer példányban (olyan előadóktól, mint a Bikini, az Első Emelet, a Hungaria, Katona Klári, Komár László, Koncz Zsuzsa, Máté Péter, a Napoleon Boulevard, a Neoton, az Omega és Szécsi Pál), de Koltai Róbert Sose halunk meg című filmjének zenéje már tömegsikert aratott (20 ezret adtak el belőle).
A változásokat elősegítette, hogy a nyolcvanas évek fordulóján ezek a műfaji, üzleti, technológiai változások nálunk egybeestek a nemzedékváltással. És a nagy többség számára a pop is fogyasztási cikk lett. A kilencvenes évek elejétől a hazai popüzlet már különböző stílusokba, trendekbe sorolva szállította a fogyasztásra szánt termékeket, sztárokat. Az új tizen- és huszonéves korosztály pedig hamar a kereskedelmi rádiók és televíziók befolyása alá került, a kommersz popcorn-kultúra (vagy hazai megfelelőjének) fogyasztója lett. A kereskedelmi szempontok szerint kialakított kínálatba nem fértek bele sem a hazai, sem a külföldi alternatív vagy progresszív zenei törekvések sem. A world music sokáig éppúgy periferiális jelenség maradt nálunk, mint a grunge vagy a hip hop.

Válságban a koncertszervezés
A kilencvenes évek elején a közönségigények átalakulását, a piaci változásokat, a tradicionális rockzenei stílusok, formák, üzletágak iránti érdeklődés csökkenését már jelezték a különböző listák, nézőszámok, mutatók. 1991-ben az eladott lemezek alapján készülő sikerlistát már a Bonanza Banzai vezette, Gergely Róbert, a Manhattan, az Edda és Szandi előtt, miközben a Top 10-be még olyan előadók és formációk fértek be, mint a Locomotiv GT, Demjén Ferenc, Zámbó Jimmy, a Republic és a Rapülők. 
Aztán 1992-ben a Magyar Hírlap közölte az ország egyik leglátogatottabb vidéki nyári koncerthelyszíne, az Agárdi Popstrand statisztikáját, ahol 150–260 forintos jegyárak mellett a legtöbben (4000-en) az Edda fellépésére váltottak belépőt, ezt követte a Manhattan (1500), a Pa-Dö-Dö (1400) és az R-Go (1400). Miközben Demjén Ferenc és a Republic 1000–1000, az AD Stúdió, Deák „Bill” Gyula, az Exotic, Vincze Lilla és Zorán mindössze 300–400 nézőt vonzott. A Neotonra Pécsett 3000 fős koncerthelyen 400-an voltak kíváncsiak, az Eddára és a Pokolgépre 1000 fős bulihelyen 630, illetve 560 néző váltott jegyet, ugyanakkor az R-GO 70–100 fős jegyeladásokkal turnézott. 
A Tavaszi Fesztivál-on Koncz Zsuzsa három telt házas koncertet adott a Budapesti Kongresszusi Központban, amelyeknek az összköltsége 803.200 forint volt. A jegyeladásokból, reklámból származó bevételek 864.000 forintot tettek ki, így tehát a vállalkozás koncertenként 20-20 ezer forint nyereséget hozott. Demjén Ferenc viszont hiába töltötte meg az Erkel Színház nézőterét, lemezbemutató koncertjének összbevétele csak 366.400 forint volt, ugyanakkor a fellépés költsége 409.800 forintra rúgott. Vagyis ebben az esetben a telt ház is 43.400 forint ráfizetést eredményezett. Szponzor nélkül ezért a továbbiakban már a legnagyobb sztárok sem koncertezhettek.
Az alternatívoknak és a feltörekvőknek ennél jóval rosszabbul ment. A 800 ezer forintos költségvetésű, háromnapos HungaroCarrot fesztivál például 400 ezer forint veszteséget hozott a Petőfi Csarnokban. Ugyancsak hasonló nagyságrendű bukás volt a Ring Kiadó reprezentatív gálája, amelyen A Rock gyermekei és a Csillag születik akció legtehetségesebb zenekarai vonultak fel, és amelyre 520 néző váltott jegyet.

A sztárcsinálók
Magyarországon a rendszerváltozás idején a nagy gyakorlati tapasztalattal rendelkező zenészek – menedzserként, művészeti vezetőként, igazgatóként – leszerződtek a megalakuló hanglemezkiadókhoz (Nívó, Proton, Rákóczi, Magneoton, Rózsa, Craft), majd a multinacionális cégek betelepülésével elfoglalták azok felkínált igazgatói, ügyvezetői székeit. (Szigeti Ferenc – Zebra, Universal, Benkő László – Hungaroton, Pásztor László – Warner)
A kilencvenes években a nagy öregek mellett megjelentek a hazai show bizniszben azok a zenész üzletemberek is (Környei Attila, Berkes Gábor, Pierrot, Hauber Zsolt, Tabár testvérek), akik pályájukat a nyolcvanas évek végén sikeres vagy kevésbé sikeres zenekarokban kezdték, és gyorsan kifutó karrierjük után a kilencvenes évek elejétől producerként vagy menedzserként kívánták hasznosítani tapasztalataikat, kapcsolataikat. Mivel a multik egyre kevesebb figyelmet fordítottak a magyar előadókra (inkább a készárut vették át a beszállítóktól), ezeknek a független lemezkiadóknak, producereknek, zeneszerzőknek még nagyobb tér nyílt felfedezetteik befuttatására.

90s mainstream pop

90s underground

A kezdetek óta fővároscentrikus hazai rockéletben a kilencvenes évek meglepő fordulatot hozott: a vidéki zenekarok váratlan dominanciáját. Az évtized rockarculatát jelentősen befolyásoló friss formációk – Kispál és a Borz, Tankcsapda, Quimby, Nyers – kivétel nélkül vidéki városokból jöttek, de mellettük említhetnénk a poposabb Pál Utcai Fiúkat vagy az elektronikus tánczenei vonalon legnépszerűbb Anima Sound Systemet. Persze azért Budapest is kitermelte a maga új alternatív „sztárbandáit” (Másfél, Korai Öröm), az évtized közepén nálunk is többen próbálkoztak a britpop honosításával (közülük a Heaven Street Seven vitte a legtöbbre), szintén ebben az időszakban aratták a legnagyobb sikereiket (általában külföldön) az újprogresszív csapatok (Solaris, After Crying). Ráadásul ebben az évtizedben indult be a hazai fesztiválbiznisz, melynek legnagyobb sikertörténete kétségkívül a Sziget.

Átrendeződések rockfronton
A rendszerváltozás elején a rockfronton jelentős átrendeződések indultak meg. A korábbi évtizedek nagy emblematikus rockbandáinak többsége (Omega, LGT, P.Mobil) már évek óta tetszhalott volt, és legfeljebb reprezentatív koncerteket adott, egyedül az újjáalakult Beatrice és a folytonosan megújuló Edda tartotta magát. A nyolcvanas évek fontosabb underground zenekarai szintén megszűntek (Neurotic, Bizottság) vagy átalakultak (Európa Kiadó, Sziámi) és/vagy többet játszottak külföldön, mint idehaza (Vágtázó Halottkémek, Sexepil). Az ország ekkoriban a leginkább a metálosoktól (Pokolgép, Ossian, Moby Dick, Omen) volt hangos. Viszont a fővárosi és vidéki underground/alternatív klubokban már ott koncerteztek azok a zenekarok, melyek a kilencvenes évek rockarculatát meghatározták. Mindenekelőtt a pécsi Kispál és a Borz és a debreceni Tankcsapda.

Rockvidék

Folk és világzene

Rapülők, ganxsták, kannibálok (a magyar hip hop)
A hetvenes évek végén a New York-i gettókban megszülető hip hop kultúra Magyarországra jó tízéves késéssel gyűrűzött be. Ám mivel nálunk nem voltak meg a létrejöttében fontos szerepet játszó társadalmi-szociális feltételek, hozzánk csak divatként érkezett, a budapesti flaszteren feltűnő, óriási nadrágokat, baseball sapkákat viselő, kofferrádiókat cipelő első breakerek, rapperek nem fordítottak hátat a társadalomnak. 
A hip hop később sem vált agresszívvé, ugyanakkor nem lett belőle komoly üzletág sem, ez a szubkultúra mifelénk sokáig csak keveseket érdekelt.
Elsőként Fenyő Miklós látta meg benne a lehetőséget, miután 1983 telén Nyugat-Berlinben először találkozott az utcai breaktáncosok akrobata-mutatványaival. Hazatérve előbb 1983-as szólólemezén (Miki) el is helyezte az első magyar rapet (Lépjük a lépcsőt), majd a Miki Teammel electrofunkos, hip hopos breaklemezt (Jól nézünk Miki, 1984) jelentetett meg, amely igazi profimunka, időtálló értéke a magyar popzenének. Ekkor a tinik körében népszerű zenekar, az Első Emelet is kóstolgatta az új zenei stílust (Dadogós break), majd miután a nyolcvanas évek közepén a hazai mozikban is vetítették a Breakin’ című kétrészes filmet, sorra alakultak a külföldi mintákat másoló csoportok, mint az Enemy Squad vagy a Harlem Company, akik másodikak lettek az 1988-as Ki mit tud?-on.
A nyolcvanas évek végén aztán az amatőr breakcsapatok mellett a graffitisek is feltűntek Budapesten, a Yo! MTV Raps tévéműsor további ötleteket is kínált a születő nagyvárosi folklór hazai képviselőinek. A fővárosi terepet ekkoriban az SDO graffitisei uralták, akik a falfirkálás mellett elsőként vállalták be az agresszív balhézást. Mellettük aktívan jelen voltak a PNC (Pride Is Not Crime) tagjai, akik viszont igényes, wild style graffitikkel hívták fel magukra a figyelmet. Ezeket az úttörő csoportokat hamarosan követték további graffitisek, melyek közül a GAZ (Graffiti Art Zone), az FGO (Fehér Gettó Osztag) és a sokáig szólóban dolgozó Monsta érdemel említést. A GAZ-ból vált ki később Hoesh, aki miután több graffiti versenyt megnyert, lemezborítókat tervezett, és rendszeresen tartott break bemutatókat az Élmunkás (1990-től Lehel) téri aluljáróban. Az FGO később szintén osztódott, a Woodoo Clan és a Hasznos Holmik saját jogon is nevet szerzett az underground világában. Az SDO-ból már a nagy nyilvánosság felé is vezetett út, hiszen a Bad Domination csoportnak az a Beat is tagja volt, aki később a Fekete Vonathoz csatlakozott.
Budapest környékén az 1988-ban indult Drop volt az úttörő rapcsapat, de a komoly zászlóvivő az 1989-ben startolt Animal Cannibals lett, amely a kilencvenes évek első felében öt demót is megjelentett első hivatalas albuma előtt.
 A kilencvenes évektől az új szubkultúra vidéken is terjedt. Pécsett a Megasound System (Új sportok című, 2 Live Crew-t és N.W.A-t idéző 1993-as kazettájuk trágársága ellenére is úttörő és nagyhatású a hazai színtéren), Győrben az 1993 és 1998 között szintén nagyhatású három albumot kiadó Warnin’ Shotz, majd az ebből kiváló Darkmark és TKYD, valamint a haveri galeri, a BG 41 (itt a később a Bloose Broavaz-t megalapító Tibbah a kulcsfigura) jelentett új színfoltot a városok életében. Szombathelyen a Rotties és a Last Players és Deego, Szegeden a Real Crew (későbbi Rebell Ethnic), az MH Posse, a Déli Front és az Abszurd, Békésen a B-Jack Rappers, Mezőtúron a Boyz In Da Getto, a Da Beez, Szolnokon a Klikk, Kecskeméten a JFK, Debrecenben a Fóbikus panaszok volt az úttörő még a nyolcvanaas évek végén, plusz a Romlott hazai csoportosulás, Mezőkövesden Funk-N-Stein (később Interfunk, Fanktasztikus), Nyíregyházán Bobakrome, Zomblaze és Bobafett, Baján az R.O.D., Pakson a Trogaz és a Dózis (Norbával), Szekszárdon a Sírásók terjesztette a hip hop-kultúrát. E vidéki zenekarok aztán szinte kivétel nélkül jó kapcsolatba kerültek a pestiekkel, egy-egy nagyobb buli alkalmával megkezdődött a rajongótáborok ide-oda áramlása az országban, ami jelezte, hogy a rap immár nálunk is részese a popkultúrának.

A magyar rap második nemzedéke
Az Animal Cannibals tagjai ráadásul mindig is szívügyüknek tekintették a társadalmi mélyrétegekből felbukkanó rapelőadók felkarolását. 1996-ban rendezték meg először a Fila Rap Jam elnevezésű tehetségkutató versenyüket (lásd külön keretben), amelynek szereplői minden alkalommal egy-egy válogatás CD-n is megjelenhettek a produkcióikkal. A kilencvenes évek második felében négy ilyen rendezvényt szerveztek, amelyen több olyan előadó (Fekete Vonat, Pain, Sub Bass Monster) is felbukkant, akik az új évezredben a magyar rap második nemzedékét alkották.

Az underground hip hop megélénkülése
A kilencvenes évek második felét jellemezte az is, hogy a mainstream rap felfutásával párhuzamosan megélénkült az underground hip hop is. Sok előadó számára ez az új zenei-előadói stílus volt az a követhető kifejezésforma, amivel –  mint ahogy Az Árral Szemben formáció tagjai rá is mutattak – itt Közép-Kelet-Európában adekvát módon tudták megfogalmazni, kifejezni az érzéseiket, gondolataikat. A fővárosban egyre szaporodó rapklubok, freestyle-estek, lemezboltok, külföldi fellépők után az undergroundban is egyre színvonalasabb formációk tűntek fel. Ennek örömére 1995-ben Szarvason megrendezték az első hip hop-találkozót és 1996-ban megjelent az első komolyabb underground válogatás Magyar Rap válogatás 1. címmel. Ekkoriban indult a gödöllői NKS (Nem Közölt Sáv), amely a hardcore utcai rap szószólójaként lett később kulcszenekar, valamint a firkászokból álló Firma és ők ketten közös projektjükkel, Az Idő Uraival is népszerűek voltak. Mellettük a Hátshow sor, a Fürkésző elemek, a Ruthless Gangstars, a Hasznos holmik és az ART is figyelemre méltó volt (a nyugati színteret pedig a győri Tibbah Nation-válogatások foglalták össze). Na meg Az Árral Szemben, amely elsőként tört ki a föld alól.

Hiphop

Techno, house, trance, jungle, ambient, drum’n’bass, hip hop, nu jazz és a többiek – ismerős, a fiatalabb zenerajongók közt gyakrabban forgó fogalmak, zenei stílusok ezek. Könnyed skatulyázással elektronikus tánczenének, partikultúrának szoktuk mindezt nevezni, van, aki nem lát benne mást, mint betépett ifjak kurrens agymenését, mások mindezzel kapcsolatban inkább eljövendő világzenéről beszélnek, ami a jövő társadalmának kizárólagos nyelve lesz. Vélhetően e két véglet között rejlik az igazság.

A kezdetek: techno, house, rave
A nyolcvanas évek második felében az amerikai és az angol (elsősorban ipari) nagyvárosokban szokatlan jelenség ütötte fel a fejét. Hétvégenként fiatalok ezrei hagyták el a metropolisokat, hogy kis települések határaiban vagy használaton kívüli iparcsarnokokban, raktárépületekben hajnalig tartó táncos tömegrendezvényeken vezessék le a hét során bennük felgyülemlett stresszt, feszültséget, frusztrációt. E nem ritkán tíz-tizenkét órás posztmodern táncpartikon a gyakorta monoton dübörgésű zenéhez a monotonitást tovább erősítő stroboszkóp-villogás és lézershow is társult, és mindez egyéb ajzószerekkel kombinálva tényleg tökéletessé tette a mindennapi mókuskerékből való kiszállás illúzióját. 
Ez a tengerentúlon (mindenekelőtt Detroitban és Chicagóban) technónak és house-nak, a briteknél rave-nek mondott új mozgalom tulajdonképpen a hetvenes évek végi nagy diszkóhullám kései, modernizált és elektronizált változata volt. 
A techno kifejezést a visszaemlékezések szerint elsőként Juan Atkins használta, aki – Derrick May-jel és Kevin Saundersonnal – az elsők között jött rá arra, hogy érdemes lenne korszerűsíteni a hetvenes évek egyhangú, 4/4-es metrumú, de a hangsúlyos basszusgitár-játéknak köszönhetően vérpezsdítő lüktetésű diszkó-funk zenéit. Ezekről az általuk feleslegesnek ítélt szonikus sallangokat lecsupaszították, és minimalista, robotikus, hangvételű kompozíciókban szinte kizárólag csak a spártaian egyszerű ritmusra, a folyamatos pulzálásra helyezték a hangsúlyt. Ezt az általuk technónak nevezett stílust – amely ekkor még nem az egész modern tánczenei mozgalmat, hanem annak csak egy irányzatát jelölte – nem jellemezte a később más áramlatokban oly gyakori hangminták használata, inkább csak egymásra pakolták, illetve úsztatták a különböző repetitív melódiákat, és az egészet monoton, lassan mozgó ritmikai alapokra ültették.
Készítői már nagymértékben használták az elektronikát, mindenekelőtt az úgynevezett elektro-basszusokat, és a későbbi irányzatok acid-hangzásában oly nagy szerepet játszó Roland TB 303-ast (lásd keretben).
Miközben Detroitban a techno, Chicagóban a house kezdett a nyolcvanas években hódítani, mely talán a legközelebb áll a klasszikus diszkó-funkhoz és messze a legnépszerűbb a későbbi elektronikus tánczenék közül. Ennek is számtalan alfaja létezik, és hangzását a szintetizátor és a dobgép mellett már nagyban a sampler (mintavételező) és a sequencer határozza meg. (Utóbbi az, amely a számítógépes midi-rendszeren keresztül irányítja a teljes technoid hangszerparkot – dobgépet, szintetizátorokat és a samplert –, és meghatározza, hogy e berendezések melyik és hány bemeneti csatornája jusson el a keverőhöz, ahol aztán a hangerő és a hangszínek végső szabályozása zajlik).
A house és a techno 1987 körül került át Angliába, és egy évvel később már nem csak a szigetországban kaptak rá a fiatalok, de a kontinensre is átterjedt. 1988 nyarát második Summer of Love-nak is nevezték, (az első Szeretetnyár még 1967-ben Kaliforniában zajlott), utalva egyrészt a szabadtéren vagy elhagyatott raktárházakban hajnalig tartó tömegpartikra, másrészt a hozzá kapcsolódó pszichedelikus szerek használatára. A hatvanas években felkapott LSD-k szerepét e rendezvényeken az új, rafináltabban működő szintetikus drogok, mindenekelőtt az ecstasy tabletta, váltották fel (lásd keretes), az alkoholt pedig egyre inkább kiszorította az új hangulatserkentő folyadék, az energiaital. 

DJ-k, MC-k, egymásba érő zenék
A technónak, a house-nak és a nyomukban a kilencvenes években létrejövő többi elektronikus tánczenei műfajnak az elsőszámú közvetítője – akárcsak a diszkónak – a lemezlovas, angol kifejezéssel a disc jokey, rövidített változatban a DJ volt. Aki mindenekelőtt abban különbözött klasszikus kollégájától, hogy a számok között sosem szövegelt, sosem közölt információkat az éppen forgó felvételekről, sosem próbálta verbálisan lelkesíteni a tömeget: ő kifejezetten a zenére és azok egymásutánjára, összeillesztésére koncentrált. Ezt a szerepkört a mellettük felbukkanó „szövegelőgépek”, az MC-k vették át, akik nevüket az amerikai szórakoztatóipari ceremóniamesterektől (Master of Ceremony) kapták. 
Bár a kilencvenes években tovább árnyalódott a DJ fogalma, alapjaiban ma is ugyanaz jellemzi őket, mint az első techno és house DJ-ket. Egyfelől a közönséget szolgálják, másfelől önkifejeznek. Egyszerre művészek és tömegpszichológusok. E két törekvésnek egyensúlyban kell lennie. Ahogy Palotai Zsolt szokta mondani, „minden zenét azzal a meggyőződéssel kell lejátszania, hogy az pont ott, pont akkor a legjobb”. 
A hagyományos lemezlovassal ellentétben a DJ szettjeiben nem slágereket forgat, hanem igyekszik minél újszerűbb hangzású és hangvételű felvételekkel előrukkolni. Ráadásul egy partin már egyetlen szám sem hallható az elejétől a végéig – csakis a folyamat. Ha jó a DJ, a közönség észre sem veszi, hogy hol kezdődik az újabb dal – átúsznak, egymásba érnek a zenék.
Vannak, akik nem csak mixelnek, de játszanak is a lemezekkel. Backspin, cut, scratch – három különböző technika az effektezésre. Az előbbinél a DJ a futó lemezt visszahúzza a tű alatt, a másodiknál a hangsúlyos ütemeknél átkeverés helyett hirtelen csatornát vált a keverőpulton, a harmadik esetében pedig oda-vissza rángatja a lemezt, újszerű lüktetést adva ezzel a zenének.
A DJ-k kreativitás szempontjából amúgy két nagy csoportra oszthatók. A többség kizárólag mások felvételeit játssza, és az a plusz, amit ezekhez hozzátesz, nagyjából a zenei ízlésben és szelektálásban, majd a partikon a korongok egymáshoz illesztésében, egymásra úsztatásában nyilvánul meg. A másik, kisebbik csoport viszont egy idő után maga is készít előbb remixeket, majd esetleg kifejezetten saját felvételeket. Az előzetesen stúdióban felvett alapokra a helyszínen effekteket és más színező elemeket kever. Ezeket a „magánszámokat” nevezik live act-nek. 
A DJ-kultúra további fontos jellemzője, hogy a dalnak többféle változata létezik, de a hangzás, az mindig egyedi. Lehet, hogy sosem tudja meg a hallgató, hogy ki volt az eredeti előadó, de általában nem is érdekes. Ráadásul a különböző változatok hiába rögzülnek lemezen, csak elvileg hozzáférhetőek: a heti több száz korongos felhozatalból ki mire talál rá, az rengeteg tényezőn múlik. A kortárs tánclemezek sokszor alig párszáz példányban léteznek a világon, ha időben nem találkozik vele az érdeklődő, lehet, hogy már soha nem is fog. 
Mindez a tömeggyártású hanghordozók megjelenése előtti időket idézi, amikor a dalokat még csak koncerteken lehetett hallgatni. A mai tánczenéknek rengeteg olyan változata létezik, ami kereskedelmi forgalomba nem kerül, csak a megszállottabb DJ-k forgatják őket, így azokat ismét csak adott alkalommal, partikon lehet hallani, azaz újra közösségi élményhez kötődnek.
Hogy ebből a hangfolyamatból mire fogunk mondjuk tíz év múlva emlékezni, az persze más kérdés. Hisz alapvetően nincs konkrét szám, nincs konkrét lemez, illetve ha van, folyamatosan változik.
„Ez a pillanat művészete. A jövő itt nem érdekes – válaszolta erre Palotai Zsolt 2000-ben. – A múlt is csak annyiban, hogy abból ki tudd választani a mindenkor érvényeset. A folytonos új zene a többségnek zavaró. A régit folyamatosan össze kell rakni az újjal. A heti több száz lemezből jó, ha ötven-hatvanat meg tudok hallgatni. A legnagyobb kihívás – különösen annak, aki minden héten játszik –, hogy ebből mennyit vagyok képes beépíteni a repertoárba. Minden héten úgy összerakni az újat a régivel, hogy az működjön. Megtalálni azt, ami a múltból passzol, úgy, hogy talán észre sem veszed, hogy az tíz évvel ezelőtt történt. Egyfajta kettősségnek mindig benne kell lennie a zenében: amikor elkészül, legyen benne a most érzése, ugyanakkor legyen benne az időtlenségé is. Az elmúlt években maga a mű fogalma is erősen átértékelődött. Sőt, ez a folyamatzene sokszor »folyamatalkotást« feltételez. Egyesek gyakorlatilag a stúdióban élik az életüket, tudok olyanról, hogy a keverőpult alatt hálófülkét rendeztek be.”  
A DJ-kultúra további – némiképp meglepő – sajátossága a vinyllemezek varázsa. Hogy az a kultúra, ami jelenleg a leginkább előre mutató, és amelyben a technikának és gépeknek kiemelt szerepe van, éppen e régi, sokak szerint idejétmúlt hanghordozókhoz nyúl. Ennek oka vélhetően a hangzás: az elektronikus zene lüktetésében és érzékelésében meghatározó basszus hangokat ugyanis csak az analóg dubplate képes tökéletesen visszaadni. Ráadásul a koronghoz játszás közben fizikailag is hozzá lehet nyúlni. 
Szokás mondani, hogy a mai tánczenékbe mindenféle stílus, irányzat belefér, a klasszikus zenétől a népzenén át a jazzig. Persze a gyakorlatban az ember sokszor elbizonytalanodik: nem csak a stílusok keverednek itt egymással, de a zseniális művek is a tucattermékekkel, az eredeti hangvételek a halovány kópiákkal.
„Az ellenpontnak mindig ott kell lennie, egy idő után a tökéletes is kioltja önmagát – reagált minderre Palotai az említett interjúban. – Hosszú távon bármi unalmassá válik. Szokták persze azt is mondogatni, hogy a zenekarokkal szemben mi 5-6 órán keresztül is képesek vagyunk változatosak lenni. Ráadásul a világ legjobb zenéit játszhatjuk. Nincs időlimit, nincs kizárólagosság. Ez a kultúra eddig a világ összes létező zenéjéből táplálkozott, most valószínűleg megfordul a dolog, és az összes többi zene fog ebből meríteni. Kölcsönhatás lesz, közelítenek, átcsúsznak egymásba.”

A Fortunától a mainstreambe (overground)
Bármily meglepő, a hazai elektronikus tánczenék előképe Fenyő Miklós – az 1984-es Jól nézünk Miki című lemeze volt az, amelyen elsőként szólalt meg idehaza a break. Bár ma a műfaj szerelmesei elnézően megmosolyogják a korosodó rock and roll sztár korai próbálkozásait, azért mindenki úgy tekint erre a korongra, mint a kezdetre. Hatására a Ki mit tud?-on is felvették tánc kategóriában a breaket, és nyomában hamarosan egyik-másik hazai diszkóban megjelent a hip hop, aztán a techno, a house és a többiek.
Magyarországon az overground elektronikus tánczenék bölcsőjének a legtöbben a várbeli Fortuna diszkót tartják, ahol Bakai Mátyás a nyolcvanas évek második felétől a hagyományos diszkózenék mellett egyre több funk, majd hip hop felvételt is forgatott. Itt szerezték első tapasztalataikat aztán a kilencvenes évek vezető mainstream DJ-i, Sterbinszky, Budai, Tommyboy és Schulz, vagy a második vonalhoz tartozó Jutasi, Bárány és Jován. Ők az elektronikus tánczenék populáris vonulatát képviselték/képviselik, és megvolt az az előnyük, hogy bulijaikon olyan zenét keverhettek, amit a hazai és a nyugati kereskedelmi rádióadók is sugároztak.

A Tilostól a Tilosig (underground)
Némiképp leegyszerűsítve a kilencvenes években kialakult hazai partikultúra DJ-i két irányból érkeztek: az overground DJ-k korábban diszkókban zenéltek, aztán a divathullám változásával váltottak, eladták diszkósláger összeállításaikat, és a továbbiakban house-lemezeket vásároltak. Egy részük ráadásul anyagilag is beszállt a klubokba, kiadványokba, így nemcsak lemezlovasként, hanem befektetőként is érdekelt volt a sikerben.
A szintén a nyolcvanas évek végén indult underground DJ-k korábban nem diszkókban, hanem egyetemi klubokban, kisebb alternatív helyeken játszottak, elsősorban olyan funkys és rockos zenéket, amire azért lehetett táncolni. Az overground DJ-knél zeneileg sokkal szélesebb spektrumot öleltek fel, és sokkal kreatívabban bántak a lemezekkel, hangulatokkal is, mint a professzionális szórakoztatásra berendezkedett kollégáik.

Elektronikus tánczene

21. századi mainstream pop

21. századi altepop

21. századi mainstream rock

21. századi alterock

21. századi jazz

20. századi zene

Bár nem kötődik szorosan a táncházmozgalomhoz, tágabb perspektívából rátekintve a hagyományok megújításának legalább annyira szerves részét jelenti az a szellemi-zenei áramlat, amelyet a magyar jazzen belül Szabados György indított el, és amelyet később Dresch Mihály teljesített ki. Lényegében ugyanazt a bartóki gondolatot próbálják megvalósítani az afroamerikai gyökerű jazz esetében, mint a századeleji nagy elődök az európai klasszikus zenében: a magyar népzenét anyanyelvként integrálni bele. Olyan művészi szinten ötvözni e két, látszatra nehezen összeegyeztethető világot, hogy abból valódi új minőség szülessen.  Némi eufemizmussal: megteremteni a magyar jazzt. 
Mindez persze nem azonos azzal, amit a világzene etno-jazz vonulatában sokan tesznek: vérbeli jazzharmóniák felett/között parasztzenei motívumokat vagy arra hajazó utánzatokat fújnak, ütnek, énekelnek, esetleg pengetnek. Némi epével úgy is fogalmazhatnék: közismert dallamokhoz nyúlva igyekeznek palástolni a valódi mondanivaló hiányát. Itt sokkal inkább azokról a muzsikusokról van szó, akik a népzenét és a jazzt egyaránt kellő mélységben ismerik, szeretik és művelik. S műveikben úgy szervesítik a kettőt, hogy ettől egyik sem lesz kevesebb. Mi több, olyan új és veretes szonikus egység születik, amely mindkét zenekultúra értékeit magában hordozza. Éppúgy, ahogy Bartók Béla, Kodály Zoltán vagy Lajtha László e témában oly gyakran idézett művei.

Korszakok