Korszak

Hagyományos táncdal

Borítókép forrása: Fortepan / FŐFOTÓ

Az 1950-as évek második felében és 1960-as évek elején a hagyományos táncdalénekesek – akik szinte kivétel nélkül a szocialista termelésből érkeztek a reflektorfénybe – a széles közönségréteget kiszolgáló szórakoztató zeneipart képviselték. Azt az erősen konzervatív szemléletű „felnőtt” világot, amellyel szemben a beat olyan vehemensen fellépett. Bár az évtized második felében a különböző kulturális versenyeken (Ki mit tud?, Táncdalfesztivál) és monopolisztikus médiumban (Magyar Rádió, Magyar Televízió) az új zene reprezentánsai is egyre hangsúlyosabban jelentek meg, a hagyományos táncdal voltaképpen mindent és mindenkit túlélt. Beleértve a rendszerváltozást.

Előzményei a két világháború közötti Budapestre nyúlnak vissza, ahol igazi világvárosi élet folyt, a híres szórakozóhelyek (Astoria, Savoy, EMKE) messzi tájakról vonzották a vendégeket és a muzsikusokat egyaránt. A háború alatt aztán előbb német nyomásra tiltották ki az amerikai eredetű zenét Magyarországról, majd a világháború 1után a szovjet példát követve hallgattatták el a „szocialista embertípustól” idegen lázadó-lázító ritmusokat, dallamokat. 

1949-ben, a vasfüggöny leereszkedése után a hivatalos kultúrpolitika minden eszközzel igyekezett előbb háttérbe szorítani, majd felszámolni és eltüntetni a „szocializmustól idegen” művészet és szellemiség maradványait. A fővárosban és a vidéki nagyvárosokban felszámolták a zenés-táncos helyeket, a lokálokat, az orfeumokat, a revüszínpadokat és a táncpalotákat. Ebben az időszakban „kövérek zenéjének” (jazz) éppúgy nem volt helye a szocialista kultúrában, mint a hagyományos slágernek, ami a hivatalos ideológia szerint csak arra jó, hogy összezavarja a dolgozók fejét.

Miközben az ötvenes évek derekán Chuck Berry első dalait írja, és az Egyesült Államokban az első rock and roll felvételek készültek, a Magyar Ifjúság című lapban Várjuk az új tömegdalokat! címmel jelent meg írás, a fiatalokat pedig az iskolai ünnepségeken, vállalati rendezvényeken olyan korabeli „slágerek” éneklésére kötelezték, mint a Dal az ötéves tervről, vagy a Sződd a selymet, elvtárs! 

Pedig a Magyar Rádiónak, mint legnagyobb tömegkommunikációs eszköznek minden lehetősége megvolt a sztárcsinálásra. Volt például saját stúdiója, ahol jelentős számban készültek felvételek. Ám ez a stúdió alapvetően a hagyományos tánczene műhelye maradt, saját maga által felfedezett és menedzselt sztárjelöltekkel, akiket legtöbbször a Tessék választani! vagy a Made In Hungary rendszeres gáláin ismerhetett meg a közönség. Mivel a rádió mindvégig a „slágercéh” fellegvára maradt, az itt felfedezett és elindított előadók legfeljebb a hagyományos sláger- és tánczene vonalán érvényesülhettek. A Magyar Rádió ugyanis csak bemutatta, de nem menedzselte felfedezettjeit, nem működött üzleti intézményként, az ott dolgozók havi fizetésért tették a dolgukat.

A Magyar Rádió könnyűzenei stúdiója az ötvenes-hatvanas években ontotta a fiatal énekeseket, énekesnőket, akik szinte kivétel nélkül a „slágercéh” dalait adták el. Annak idején a beatzene hívei ezeket a számokat kifejezetten avittnak és kínosnak élték meg, és poptörténeti szempontból valóban egy akkor már letűnt világot idéznek, de azért nem lehet nem észrevenni egyes előadók (például Ambrus Kyri, Harangozó Teri, Korda György, Mátrai Zsuzsa vagy Szécsi Pál) kivételes kvalitásait. Ahogy később Szécsi Pál vagy Máté Péter zsenialitását sem.

JBSz

Frissítve: 2024-2 , Jávorszky Béla Szilárd

Kapcsolatok