Person/name

„Nem ismerünk olyan zeneszerzőt, akinek munkássága ilyen mértékben ívelt át korszakokon, divatokon, tudott újra és újra az aktuális trendek szerint megújulni” – hangsúlyozta a Bágya Andrásnál mindössze egy évvel fiatalabb Fényes Szabolcs (1912–1986) temetésén Lendvay Kamilló, és az Erkel-díjas zeneszerző műfajtörténeti jelentőségét mutatja, hogy róla nevezték el a könnyűzenei alkotótevékenységet elismerő Fényes Szabolcs-díjat.
Első dalait 1927-ben tette közzé a Rózsavölgyi kiadó, majd néhány éves berlini tartózkodás után 1935-ben hazatért, és a következő évtizedekben rengeteg operettet, zenés színpadi játékot, filmzenét és slágert szerzett. 1949 és 1957 között a Vidám Színpad zenei vezetője volt, majd a következő három évben a Fővárosi Operettszínház igazgatójaként tevékenykedett. Többek között a nevéhez fűződik a Szerelmes biciklisták című 1965-ös filmben hallható Táskarádió (Illés) és az 1968-as Táncdalfesztivál-on is szereplő Fehér sziklák (Zorán).
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 129.

Fényes Szabolcs

Odavagyok magáért - Budapest Bár

Holnap, ki tudja, holnap - Budapest Bár

Van-e szerelmesebb vallomás - Juhász Orsi

Álmaimban valahol - Juhász Orsi

Mindig Az A Perc A Legszebb Perc - Blue Canarro Group

Szeretni bolondulásig - Jazzpresszó quartett

Minek él az olyan - Beatrice

Élet A Dal előtt

A beatzene országos nyilvánossága (táncdalfesztiválok)
A hatvanas évek közepéig a beatzene elsősorban Budapesten és a nagyobb vidéki városokban, egyetemi központokban volt ismert. A rádió, a televízió csak ritkán szerepeltette az együtteseket, előadókat, az esztrádműsorokban, turnékban még nem kaptak helyet az „ifjúsági zenekarok”, és a lapokban sem cikkeztek se róluk, se a jelenségről. Az idősebb generáció számára az új zene az első Táncdalfesztivál révén vált ismertté.
A táncdalfesztiválok ötlete Bánki Lászlónak, a Magyar Televízió rendezőjének a fejéből pattant ki, aki 1965-ben a Kisstadionban megrendezett Gitárpárbaj-on szemtanúja volt a tinédzser közönség zajos tüntetésének a hagyományos táncdalokat éneklő előadók ellen. Ez a botrány sugallta neki az ötletet, hogy egy reprezentatív, látványos műsorral rehabilitálják ország-világ előtt a tánczenét. A mintát a San Remó-i fesztivál kínálta, amelynek dalait, előadóit (Bobby Solo, Gigliola Cinquetti, Domenico Modugno, Sergio Endrigo) a rádió és a televízió már korábban is előszeretettel népszerűsítette.
Az első Táncdalfesztivál-t 1966 nyarán hatalmas propagandával rendezték meg. Már az elődöntők idején ott szorongott az egész ország a képernyők előtt. A tánczene váratlanul téma lett, a lapokban a fesztivált nagy horderejű kulturális eseményként tálalták. A műsorban helyet kapott a beat is, de a harmadik elődöntőbe sorolt, ott fellépő négy beatzenekar csalódást okozott. A kritika nem is volt kíméletes a kedvencekkel: „Vártuk sokáig, mikor szólal meg végre az igazi, gitáregyüttesekre elképzelt modern szám. De egyértelműen csak a zsűri legmagasabb pontszámával jutalmazott utolsó számot (Még fáj minden csók), az Illés együttes és Szörényi Levente előadásában sorolhatjuk ide.” 
A kudarcért azonban nem a zenekarok voltak a felelősek. A beatzenészeknek – a fellépési lehetőségért cserébe – hangszerelésben, előadói stílusban, öltözködésben egyaránt alkalmazkodniuk kellett a rendezők elvárásaihoz. Szörényi például az elődöntőben „jellegzetes beatrángatózással, eksztatikus átéléssel”, a klubokban akkor már megszokott előadásmóddal énekelte el a dalát, e szokatlan fellépés viszont megütközést váltott ki az idősebbek körében. A tévénézők méltatlankodó levelek ezreit írták, aminek eredményeként a döntőben a zenekar konszolidáltabb fellépése már kevésbé különbözött a táncdalénekesek előadói stílusától.
1967-ben, a második Táncdalfesztivál megrendezése előtt az érdekellentétek, a szórakoztató zene belső világának ügyei – Szörényiék jóvoltából – a sajtóban, rádióban, televízióban is némi visszhangot kaptak. Márciusban a Magyar Televízió Show-hivatal című műsorában Vitray Tamás Szörényi Leventével beszélgetett, aki elhatárolta magát a fesztiváltól, és bejelentette, hogy az Illés együttes az 1966-os sikerei ellenére nem indul el az 1967-es Táncdalfesztiválon, mivel „idegennek érzik magukat ebben a közegben, a fesztivál ugyanis a táncdalnak szólt, nem a beatnek”. A vitát végül Vitray azzal zárta le: „Nem a Táncdalfesztivál lesz szegényebb, ha az Illés nem lesz ott rajta.” (Bár sokan úgy gondolták, hogy a később megjelent Ne gondold című Illés-dal valódi címzettje Vitray Tamás volt, Bródy János – saját bevallása szerint  – valójában nem gondolt konkrét személyre, inkább csak egy jól helyezkedő káder figurájára.) A beat képviselői ezen kívül is hangoztatták azt a véleményüket, hogy Angliában például jól megfér egymás mellett a sikerlistán Tom Jones és a Beatles, külön fesztiválokat rendeznek a tánczenének és az ifjúsági zenének, de nem kényszerítik versenyzésre a különböző stílusú előadókat.
Szörényiék engedetlensége nyomán 1967-ben a közreműködők közé csak ismert slágergyárosokat hívnak meg (S. Nagy István hét, Szenes Iván hat dallal szerepelt), a beatzenekarok (Omega, Metro, Atlantis, Syrius, Dogs) csupán kísérő-közreműködő feladatokat kaptak. Az énekes sztárok, díjazottak ugyancsak a régi motorosok közé tartoztak (Aradszky László, Bakacsi Béla, Fenyvesi Gabi, Kovács József, Máté Péter, Mátrai Zsuzsa, Németh József, Poór Péter, Szécsi Pál, Toldy Mária) kiegészülve a három beatlánnyal és pár, beatzenekarból kiemelt szólistával (Neményi Béla, Zorán). Az elhangzó slágerek közül néhány: Nem várok holnapig, Ádám, hol vagy?, Drága bakter úr!, Rövid az élet, Utánam a vízözön, Annál az első ügyetlen csóknál. Mindez abban az évben, amikor a Beatles már elkészítette a Bors őrmester albumát, és Jimi Hendrix, Janis Joplin, a Jefferson Airplane, a Pink Floyd, a Cream fellépései aranyozták be a hippik nyarát a nagy amerikai fesztiválokon vagy a londoni klubokban.
Az éjfél utánig tartó elődöntőkben a közönség nem tudott betelni a dalokkal. Kovács József (később már csak a „mi Józsink”) Jöjj vissza hozzám! című szentimentális slágere eufóriába kergette az idősebbeket, akik ugyancsak zajosan tüntettek kedvenceik (Sárosi Katalin – Lassan bandukolva, Szécsi Pál – Csak egy tánc volt, Toldy Mária – Rövid az élet, Aradszky László – Annál az első ügyetlen csóknál, Poór Péter – Utánam a vízözön, Korda György – Bocsánat, hogyha kérdem) mellett. A fiatalok viszont saját bálványaikat (Neményi Béla – Drága bakter úr!, Pápay-Faragó László – Tranzisztori, Zorán – Végre, itt van az óra, Zalatnay Sarolta – Nem várok holnapig) éltették, függetlenül az előadott számok milyenségétől.
A döntőben a 15 dalra nem kevesebb, mint 19 díj jutott (a győzelmet Toldy Mária és Zalatnay Sarolta szerezte meg), és jellemző módon ekkor már a legnagyobb üzleti sikert elért dalt is díjazták. A fesztiválról kiemelt terjedelemben cikkezett a sajtó. A Valóság című folyóiratban Breuer János 649 008 című írásában foglalkozott a fejleményekkel. A cím a fesztiválzsűrihez érkezett szavazatok számára utalt, és a szerző megállapítása szerint már önmagában ez a tény is jelezte, hogy a nyári játéknak, felhőtlen szórakozásnak indult kezdeményezés elgondolkodtató társadalmi jelenséggé és mindinkább elmérgesedő szakmai háborúvá fajult. Erre kritikai vélemények is figyelmeztettek („Beathangzás nem volt. Friss ötletek híján egyet jelent a mostani táncdalfesztivál a több évtizedes, régi stílusokba való teljes és indokolatlan visszasüppedéssel.”).
Az 1967-es Táncdalfesztivál további következménye lett, hogy miután a közönség heves ellenérzésének adott hangot Kovács József táncdalénekes lepontozása miatt, attól kezdve a televíziós közvetítés jó pár éven keresztül félórás csúsztatással követte „élőben” az eseményeket. 
1968-ban a harmadik Táncdalfesztivál-t ismét a régi szellemben, a gigantománia jegyében rendezték meg. Először Farsang a Hajdúságban címmel Debrecenben rendeztek háromnapos minifesztivált, amelyen az Illés kivételével a teljes élgárda szerepelt. A szereposztás: Omega (+ Wittek Mária, Kovács Kati), Pannónia (+ Magay Klementina, Payer András), Syrius (+ Ambrus Kyri, Poór Péter), Atlantis (+ Fenyvesi Gabi, Szécsi Pál), Echo (+ Harangozó Teri, Bakacsi Béla), Thomastic (+ Dékány Sarolta, Máté Péter). A győzelmet az Omega-csapat szerezte meg a Pannónia-csapat előtt, és a gálán fellépett a Metro–Aradszky László összeállítású alkalmi együttes is.
A Táncdalfesztivál a magyar közönség tudatában már az év legfontosabb eseményei közé tartozott. Ebben az évben 1350 pályamunka érkezett a zsűrihez. Az 1968-as év – a „Nyugat-majmolás” ellensúlyozására – a népieskedés és a magyarkodás jegyében telt el a hazai könnyűzenében. Nemcsak a fesztiválon volt szinte kötelező egyenruha a hímzett mellény, a bő ujjú ing, nemcsak itt léptek fel matyó babának öltözött énekesnők, nemcsak az itt elhangzott dalok címei (A csongorádi kisbíró unokája, Beates magyar úr, Sose fájjon a fejed), hanem a hangszerelése, előadásmódja idézte a tschikos, fokosch, gulasch, puszta, paprika álromantikáját. Az Omega ez évben készült angol lemezére is felkerült a Kállai-kettős, az Illés pedig Red Roof Hoovels (Piros nádfedeles kunyhó) néven vendégszerepelt Ausztriában, és az 1968-as Ki mit tud?-on feltűnt Hungaria tagjai is magyaros lajbiban, bokájukat csapkodva énekeltek arról, hogy nem bújnak többé már a subába, és nem húzzák a köcsögöt a karóra.
A fesztivált ismét népünnepéllyé alakították. A díszletek a Broadway-musicalek világát idézték, a fellépők ruháját Rotschild Clara tervezte, a zsűrit messze földről toborozták, egyszóval mindent megtettek, hogy a fesztivál színvonalát európai rangra emeljék. Műsorfüzetét például – szavazócédulával – több százezer példányban már hetekkel a bemutatók előtt árulták, és juttattak belőle a környező országok magyar lakta területeire is.
Kétségtelen, Magyarországon ezen a nyáron tetőzött a táncdalmánia. Egy korabeli felmérés szerint akkoriban minden tíz gimnazista lányból hét táncdalénekesnő akart lenni. Táncdalszerzőnek lenni 1968-ban az egyik legirigyeltebb mesterség volt hazánkban. 
1967-ben ebből az össznépi szemfényvesztésből az Illés kimaradt. 1968-ban viszont – nagy meglepetésre – ők is indultak az Amikor én még kissrác voltam című dallal. Az okokról ezt nyilatkozták: „Külföldön a modern tánczenének külön fórumai vannak. Itthon csak egyfajta fesztivál van. Ilyen. Mi elhatároztuk, hogy részt veszünk, és lassan a magunk fesztiváljává tesszük.”  Illéséken kívül a többi beatzenekar (Pannónia, Atlantis, Omega, Metro, Expressz, Hungaria, Syrius) szintén szerepelt, de a „beatszentháromság” tagjait kivéve megint csak kísérőszerepre kényszerítették őket.
A fesztivál körüli felhajtás augusztus 18-án, az Erkel Színházban megrendezett döntőn érte el a csúcspontját, amely az Illés diadalát hozta. A 11 díjból ötöt kaptak meg, és bár ezt a szokatlan nagylelkű elismerést a beatpártiak lelkes ünneplése kísérte, a döntő éjszakáján a csehszlovák határ mentén már készültségben álltak azok a csapatok, amelyek két nap múlva bevonultak a szomszédos országba, végleg szétfoszlatva a demokratizálással kapcsolatos álmokat.
A következő Táncdalfesztivál-t aztán az Illés és az Omega is bojkottálta, de a második vonal képviselői, azok, akik életben akartak maradni, ismét elindultak. Nem túl erős dalaikkal (Bergendy – Te vagy a lexebb, Atlas – Segítség, Metro – Régi kép: szobrok, Zorán – Fehér sziklák, Express – Alagút, Non-stop – Egyszer volt) azonban nem arattak átütő sikert.
A fesztivál rendezői ezúttal új sztárok indításával is próbálkoztak. A Magyar Ifjúság címlapján 23 sztárjelölt – adminisztrátor, lakatos, fodrász, kárpitos – fényképe mosolygott. A színpadon aztán volt csodálkozás. A 25 tagú nemzetközi zsűri igazán bölcsen döntött, amikor egy itthon alig ismert énekesnőnek (Késmárky Marika – Egy fiú a házból) ítélte oda a fődíjat.
A korábban lelkes sajtó hangvétele is megváltozott, „állami pénzen finanszírozott ízlésrombolásról”, „rosszízű magyarkodásról” írtak, és a rendezők levonták a tanulságot, 1970-ben nem rendeztek Táncdalfesztivál-t. Miközben 1969-ben a Magyar Hanglemezgyár tízezres példányban préselte a kislemezeket, a Képzőművészeti Alap 300 ezer példányban dobta piacra az előadók fényképeit, hasonló példányszámban kerültek forgalomba a kottás-dalos füzetek, a szövegmellékletek, és nemcsak a szerzők, hanem a televízió és a rádió is profitált a legnézettebb, leghallgatottabb műsorokból.
1971-ben aztán ugyanazokkal a módszerekkel, eszközökkel és előadókkal rendezték meg az újabb slágerparádét. Kivétel csak az Illés volt, amely az előző két év büntetései, majd eltiltása után egy bűnbánatot sugalló dallal (Elvonult a vihar) tért vissza. A fesztivált Zalatnay Sarolta egy hagyományos, fesztiválstílusban megírt slágerrel (Fák, virágok, fény) nyerte, a többi sikeres előadóra és dalra (Koós János – Kapitány, Korda György – Ne sírj, Delhusa Gjon – Hegyek lánya, Aradszky László – Eleonóra, Tolcsvay – Csak egy kékszínű virág, Kovács Kati – Pesti férfi) pedig már a döntőt követő hetekben a feledés homálya borult.
Az utolsó, 1972-es fesztivál „méltó” lezárása volt a többéves eseménysorozatnak. A győztes dalokon (Kovács Kati – Add már uram az esőt, Bergendy – Úgy szeretném, Corvina – Egy viharos éjszakán) kívül nem született említésre méltó produkció, a kulisszák mögött folyó élethalálharcra pedig később Somló Tamás, a Non-stop együttes tagja világított rá: „Az 1972-es Táncdalfesztivál-on a Szép Margit című nótával az elődöntőben voltunk, és elhatároztuk, ha nem megy másképp, csalunk. Összedobtunk 10 ezer forintot és bevásároltunk levelezőlapot, bélyeget, megszavaztuk magunkat. Mindenki a családjával éjszakákon át töltötte ki a lapokat, majd öten az ország hat irányába szétszéledve dobáltuk be őket. Azt tudni kell, hogy már 9000 szavazattal bejutottunk volna a döntőbe. De kiderült, valami nem stimmel: a Non-stop közönségszavazatainak a száma hivatalosan 4078 vagy 5001 lett, már nem emlékszem pontosan, elég, hogy kibújt a »bunda« a szákból. Ezek után abban maradtunk, hogy akkor viszont óvunk, egy újságcikkben felfedjük a gerillaakciót, mert már úgy sincs veszíteni valónk: a pénz a postáé. De az akkori zenekarvezetőnk nem merte felvenni a kesztyűt a »szervekkel«.” 
A Táncdalfesztivál-t ezt követően – ebben az „össznépi formában” – nem rendezték meg, de magát az üzleti vállalkozást más-más nevekkel (Metronom) időről időre felújították, majd a rendszerváltás idején a hazatelepülő Dobos Attila megpróbált életet lehelni a szerinte szép emlékű rendezvénybe. De vállalkozása kudarcot vallott.

Táncdalfesztivál ’66
1. díj – Kovács Kati: Nem leszek a játékszered (Gyulai Gaál) és Toldy Mária: Más ez a szerelem (Bágya–G. Dénes)
2. díj – Illés: Még fáj minden csók (Szörényi–Bródy), Zalatnay Sarolta: Hol jár az eszem (Auth–Halmágyi), Tárkányi Tamara: Idegen utakon, Koós János: Annyi ember él a földön (Lovas–Halmágyi)
Előadói díj – Kovács Kati, Koós János, Toldy Mária
MHV különdíja – Vámosi János
KISZ KB különdíja – Koncz Zsuzsa 	
Közönségdíj – Bakacsi Béla 	

Táncdalfesztivál ’67
1. díj – 	Toldy Mária: Rövid az élet (Majláth–Fülöp), Zalatnay Sarolta: Nem várok holnapig (Majláth–Fülöp)
2. díj – 	Aradszky László: Annál az első ügyetlen csóknál (Dobos–Szenes), Poór Péter: Utánam a vízözön,(Tomsits–Halmágyi), Szécsi Pál: Csak egy tánc volt (Vadas–Varga)
3. díj – 	Ambrus Kyri: Nappalok és éjszakák, Fenyvesi Gabi: Ádám, hol vagy?
Előadói díj – Ambrus Kyri, Korda György, Aradszky László, Toldy Mária, Zalatnay Sarolta
Hangszerelői díj – Körmendi Vilmos, Bágya András, Presser Gábor
KISZ különdíj – Dobos Attila
Közönségdíj – Kovács József

Táncdalfesztivál ’68
1. díj – 	Illés: Amikor én még kissrác voltam (Szörényi–Bródy), Koós János: Kislány a zongoránál (Lovas–Szenes), Mary Zsuzsi: Mama (Dobos–Szenes)
2. Sztevanovity Zorán: Fehér sziklák (Fényes–S. Nagy), Harangozó Teri: Sose fájjon a fejed (Deák–Fülöp), Koncz Zsuzsa: Színes ceruzák (Szörényi)
Előadói díj – Mary Zsuzsi és az Illés, Harangozó Teri és az Omega, Koncz Zsuzsa és a Syrius, Koós János
Közönségdíj – Mary Zsuzsi, Korda György

Táncdalfesztivál ’69
1. díj – 	Késmárky Marika: Egy fiú a házból (Bágya–S. Nagy), Koós János: Nem vagyok teljesen őrült (Lovas–Szenes)
2. díj – Harangozó Teri: Szeretném bejárni a földet (Majláth–Kalmár), Metro: Régi kép: Szobrok (Schöck–Sztevanovity)
Arany Mikrofon díj – Harangozó Teri
Előadói díj – Koncz Zsuzsa
Hangszerelői díj – Wolf Péter

Táncdalfesztivál ’71
1. Zalatnay Sarolta: Fák, virágok, fény
2. Non Stop: Lélegző furcsa hajnalon, Illés: Elvonult a vihar, Szécsi Pál:Pillangó
3. Koncz Zsuzsa: Rég volt, szép volt

Táncdalfesztivál ’72
1. díj – Kovács Kati: Add már, uram, az esőt! (Koncz–Szenes)
2. díj – Koncz Zsuzsa: Mondd el, ha kell! (Illés–Bródy), Bergendy: Úgy szeretném (Latzin–Demjén)
3. díj – Corvina: Egy viharos éjszakán (Szigeti–Soltész)
Előadói díj – Kovács Kati, Cserháti Zsuzsa, Katona Klári
Közönségdíj – Generál

Táncdalfesztivál

A Bors Jenő vezette bevételérdekelt MHV mindenesetre jelentős befolyással bírt a Táncdal- és Sanzonbizottságban, és miután amúgy is a Hanglemezgyárat terhelte a felelősség az általuk megjelentett hanglemezek után, gyakran az ő határozott nyomásukra a politikailag veszélyesebb dalokra is rákerült a grémium pecsétje. Miközben a szintén monopolhelyzetben lévő Magyar Rádió vezetése sokkalta kevésbé volt érdekelt abban, hogy az újonnan felbukkant előadókat sugározzák. Ez az intézmény a cenzúra területén még a „Sáncdalbizottságnál” is konzervatívabbnak és vonalasabbnak számított, olyannyira, hogy később külön „lehallgató” bizottságot hoztak létre, amelynek segítségével saját hatáskörben döntötték el, hogy mely számok szerkeszthetők szabadon a rádió műsoraiba, és melyek csak külön engedéllyel (azaz, hogy „Z-sítenek” egy felvételt, vagy sem). 
Bár a hatvanas-hetvenes években a Magyar Rádió műsoridejének csaknem háromnegyedében zenei műsorokat – klasszikus és könnyűzenét, népzenét és beatet, rockot, sanzont és magyar nótát – sugárzott, az ötvenes években kialakult műsorstruktúrája, azon belül a zenei kínálat a megváltozott igényekhez képest rendkívül lassan változott.
Ebben nagy szerepet játszott, hogy az itt dolgozó szakemberek, bizottsági tagok az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején kerültek pozícióba. Szakmai hozzáértésüket senki sem vitatta, de meglehetősen behatárolt szemléletükbe, ízlésükbe a rock and roll nem fért bele. Bolba Lajos (1931–2018) a táncdalfesztiválok, a Made In Hungary, a Tessék választani! elnevezésű slágerparádék állandó szereplője, irányítója, a rádiós könnyűzenei műhely nagy hatalmú ura például így szerepelt egy bemutatásban: „Zeneakadémiát és pedagógiai főiskolát végzett. A hatvanas évek elején egy kultúrház igazgatójaként dolgozott. A beatkor–szakról betört ablakok, randalírozás, verekedések jutnak eszébe. Magánemberként a csendet szereti. Ha teheti, elrejtőzik otthonában. Szabad idejében színes csempéket gyűjt.”
Hozzá hasonlóan a rádió más zenei szakemberei sem éreztek túl nagy vonzalmat a beatzene iránt, de 1964–1965-ben a külföldi adók már oly mértékben hatottak a hazai fiatalokra, hogy Magyarországon is több teret kellett adni az új műfajnak. Előbb az ifjúsági zenét sugárzó műsorokba (Csak fiataloknak!, Vasárnapi koktél), majd az úgynevezett kartonműsorokba (Tánczenei koktél, Ötórai tea, Táncoljunk!) is beszerkesztettek néhány modernebb külföldi vagy hazai felvételt a hagyományos táncdalok közé.
A Magyar Rádió kiemelten fontos intézmény volt, így a pártirányítás figyelt arra, mi hangzik el az éterben. Még zenében is. A népfrontos műsorpolitikai jelszó – „Minden igényt kielégítünk!” – ellenére a korabeli beatzenekarok, rock and roll előadók felvételeit csak elvétve sugározták. Bár ennek nem minden esetben voltak ideológiai okai. A rádió sokszor nem rendelkezett ilyen felvételekkel, pénzügyi kerete sem létezett ezek beszerzésére. Ma már nevetségesnek hat, de akkoriban bevett szokás volt, hogy külföldön járt ismerősök, tudósítók hozták haza az új lemezeket, amelyeket a rádióban átjátszottak, egy-egy szám így kerülhetett be a műsorokba. A választékkal a későbbiekben is komoly gondok voltak, mert a kívánságműsorban csak azt lehetett kérni, ami az archívumban megvolt, illetve, amit engedélyeztek – azaz „zésítettek” – a szerkesztett műsorok számára. Paul Anka Diana című slágere például sokáig azért nem hangozhatott el, mert Tardos Péter és más szakírók külföldi útjai még nem tették lehetővé egy-egy siker bemutatását.
A Magyar Rádió épületén kívül – a klubokban, a koncerteken – ritkán lehetett rádiós szerkesztőt látni. Többségük, hogy elkerülje a kínos helyzetet, inkább „négerekkel” (újságírókkal, szakírókkal) dolgoztatott – lemezeket, híreket, írásos anyagokat kérve tőlük.
Pedig a Magyar Rádiónak, mint legnagyobb tömegkommunikációs eszköznek, tényleg minden lehetősége megvolt a sztárcsinálásra. Volt például saját stúdiója, ahol jelentős számban készültek felvételek. Ám ez a stúdió alapvetően a hagyományos tánczene műhelye maradt, saját maga által felfedezett és menedzselt sztárjelöltekkel, akiket legtöbbször a Tessék választani! vagy a Made In Hungary rendszeres gáláin ismerhetett meg a közönség.
A könnyűzenei stúdió évente 10-12 tehetséget bocsátott útjára. Ők indultak ezeken a slágerszemléken, a táncdalfesztiválokon, ők énekelték a slágergyárosok dalait. Mivel a rádió mindvégig a „slágercéh” fellegvára maradt, az itt felfedezett és elindított előadók legfeljebb a hagyományos sláger- és tánczene vonalán érvényesülhettek. Néhány kivételtől eltekintve gyorsan el is tűntek a vendéglátóiparban, külföldre szerződtek vagy évekig vártak a nagy kiugrásra. A Magyar Rádió ugyanis csak bemutatta, de nem menedzselte felfedezettjeit, nem működött üzleti intézményként, az ott dolgozók havi fizetésért tették a dolgukat.
Amíg a táncdalok üdvöskéi viszonylag kiváltságos helyzetet élveztek, a beat előadói gyakran igen mostoha körülmények között dolgozhattak. Horváth Charlie (Generál) például így emlékezett: „Rádiófelvétel? Vagy hülyének néztek, vagy úgy bántak velünk, mint a leprásokkal. Stúdió? Tíz perc idő a felkészülésre, aztán bumm, bele. Játszd el, vedd fel, lesz, amilyen lesz. Látszott rajtuk, hogy tulajdonképpen szívességet tesznek nekünk, hogy egyáltalán beengednek. Már az nagy dolog volt, ha a keverőpulton kegyeskedtek a mély hangból visszavenni egy kicsit. Tizenegytől tizenkettőig lehetnek a stúdióban – mondták, és nem számított, hogy a rádiós, aki valamit értett a technikához, éppen akkor ment el kajálni. Megalázó volt, csoda, hogy egyáltalán meg tudtunk szólalni.”

Szól a Rádió
Magyarországon a zenei szórakoztatás feladatait a hetvenes években a Magyar Rádió kettes számú csatornája, a Petőfi Rádió látta el. A műsorokat komolyzenei végzettséggel rendelkező, a műfajhoz nem vagy csak alig értő szerkesztők állították össze, és a különböző konzerv-műsorok (Tánczenei koktél, Ötórai tea, Táncoljunk!) elsősorban az olasz dallamos slágerzene és az európai popzene – Charles Aznavour, Gilbert Becaud, Silvi Francesco, Yves Montand, Vico Torriani, Caterina Valente, az újabbak közül Dalida, Udo Jürgens, Bobby Solo, Sylvie Vartan – sikereit népszerűsítették. A különböző műsorblokkokba csak mutatóba került bele angol-amerikai aktuális dal. A klubokban dolgozó ismert disc jockey-k (Cintula, Dévényi, Tojás) nem kaptak lehetőséget a Magyar Rádióban, később is csak B. Tóth László került a falakon belül.
Ugyanez a konzervativizmus jellemezte a Magyar Rádió saját gyártású zenei világát. Kevésbé köztudott, de a hatvanas-hetvenes években – a fejletlen hanglemezipar okán – lényegében a Magyar Rádió volt a könnyűzenei élet meghatározója, irányítója. 1948 óta volt saját tánczenekara, amely Martiny Lajos vezetésével big bandként működött. 1956 után Balassa P. Tamás, majd a hatvanas évek elejétől Dobsa Sándor lett a művészeti vezető. 1963 őszén a big band létszámát erőteljesen lecsökkentették, így jött létre a Dobsa Sándor és Zsoldos Imre vezette, hét fúvós- és négy ritmushangszerből álló Stúdió 11. Tagjai között a slágercéh olyan iparos mesterei szerepeltek, mint Bágya András, Deák Tamás, Gyulai Gál János, Körmendy Vilmos, Nádas Gábor, Tamássy Zdenkó, Wolf Péter vagy Zsoldos Ernő, nevük gyakran felbukkant a hatvanas-hetvenes évek magyar slágereinek szerzői között.
Ez a zenei műhely termelt ugyanis a Magyar Rádión belül működő tánczenei stúdió növendékeinek (a két évtized csaknem minden ismert szólistája tagja volt a stúdiónak), látta el slágermunícióval 1966 és 1972 között a táncdalfesztiválokat, valamint az évente megrendezett könnyűzenei bemutatókat (Tessék választani!, Made in Hungary). 
Az archívumokat böngészve ezért találunk annyi hagyományos slágert ebből a korszakból, és ezért kényszerült sok beatzenekar is a rádiós elvárások kielégítésére. A magyar beat daltermése ezért ennyire vegyes. Fiatal korukban még a későbbi legnagyobb egyéniségek is beálltak a sorba, amint ezt Presser Gábor példája is bizonyítja: „Éjszakákon át hangszereltem mindenféle botrányos táncdalokat. A fesztivál (1967 – a szerk.) után a rádió kiszemelt engem erre a feladatra, hat-nyolcszáz forintot fizettek egy hangszerelésért. Éjszakákon át ezt csináltam, és ebből összespóroltam háromnegyed év alatt húszezer forintot egy Capri orgonára. Akkoriban a legtöbb táncdalszerző beatköntösbe akarta bújtatni a dalait. Szerencsére nem került a nyilvánosság elé, hogy ki hangszerelte őket, csak az, hogy ki írta. Ritka volt a beatesek között, aki leül és meg tud írni egy partitúrát. Úgyhogy én voltam a rádió egyik embere.”

Adás után törölhető? (keretes)
Dokumentumok és üres helyek a Magyar Rádió rockzenei archívumában

A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat mellett a Magyar Rádió volt az egyetlen hely, ahol rendszeresen stúdiófelvételek készültek. Sőt ahol időről-időre pop-, rock- és jazzkoncerteket is közvetítettek. E koncertfelvételek ma már dokumentum értékűek. Victor Máté több évi kutatómunka után rendszerezte őket, és felfedezéseit a kilencvenes évek második felétől időről időre a hallgatókkal is megosztotta.
Körülbelül 170 teljes koncertanyag maradt fenn a hetvenes, nyolcvanas évekből. Sajnos nincs meg az összes – Victor elmondása szerint 1975 előtti felvételre csak a legritkább esetben bukkanhat az ember, mivel ezeket a nyolcvanas évek elején helyhiány vagy szalagtakarékosság címen leselejtezték és letörölték. 1975-től kezdve viszont egyre több, ma már csemegének számító szalag maradt fenn, a nyolcvanas évek pedig a korabeli koncertélet már egészen jól dokumentált a Magyar Rádió archívumában is. Ezek alkalmi koncertfelvételek, a rádió alapvetően egyszeri adás céljából rögzítette, a kísérő kartonra pedig ráírták: adás után törölhető. Nem számítottak archiválandó értéknek, egyetlen funkciójuk volt: a napi zenei élet közvetítése.
Az idők folyamán nem csak törlődtek, de el is tünedeztek felvételek. Az egyik nagy veszteség például az 1978-as Láng Művelődési Házban tartott P.Mobil-koncert. Szerepel a nyilvántartásban, biztosan nem törölték, mégis üres a helye a polcon. (Aztán ugyanennek a koncertnek a felvétele a kilencvenes években a Z-Magazin mellékleteként megjelent – Schuster Lóránt elmondása szerint ezt a bulit ők is rögzítették.)
Arról, hogy a nyolcvanas évek elején mit töröltek le, a fennmaradt jegyzékekből lehet tudni. Nagy kár például a hetvenes évek elején felvett Illés- és LGT-koncertfelvételekért. Omegából is csak egyetlen maradt fenn, 1977-ből, az is viszonylag gyenge minőségben.
A szalagok persze öregednek, nyúlnak, porlanak. Victorék szerencsére mindent sorban áttettek CD-re, és az úgynevezett aranyalap-példányt, illetve egy Dolby SR analóg kópiát biztonságos klimatizált helyen raktározzák. Utóbbira azért van szükség, mert a CD anyaga kevéssé időtálló (szakemberek szerint általában tíz év). Az analóg felvételekről viszont már meggyőződhettünk, hogy 50-70 évet kibírnak lényeges minőségromlás nélkül. A digitális hanghordozóra való áttétellel egyben műsorba szerkeszthetővé is tették az anyagot, ezek nagy része ugyanis vágatlan, analóg tekercseken található.
Mivel a soksávos felvételtechnika e területen csak a kilencvenes évek derekán jelent meg, ezeket az archív felvételeket még a nyolcvanas évek elején is a helyszínen élőben keverték a közvetítő kocsiban. De nem is az a lényegük, hogy a hangzás minőségében gyönyörködjünk, hanem hogy közvetítsék egy koncert hangulatát. Annak minden egyediségével és esetlegességével együtt. 
Mivel a felvételek egyszeri adásra készültek, dokumentációjuk is esetleges volt. A dobozokon általában csak az együttes és a szerkesztő neve van feltüntetve. De hogy pontosan ki játszik rajta és mit, az nincs. Sok esetben a véletlenszerűen megmaradt utalólapok segítettek. Hogy ki, mikor, milyen címen vett fel honoráriumot. S az utalólapokon szerencsére a tekercs számát is fel kellett tüntetni, így pontosan be lehetett azonosítani. Több korabeli szerkesztőnek, Csiba Lajosnak és Göczey Zsuzsának szintén megmaradt néhány műsorfüzete, így azok alapján sok mindent be tudott Victor azonosítani. 
A Magyar Rádió nem foglalkozik azzal, hogy ezeket a felvételeket akár kis példányszámban, gyűjtők részére hozzáférhetővé tegye. Igaz, 1997-ben volt egy próbálkozás ezek részbeni publikálására: akkor az MR öt évre szóló szerződést kötött a Premier Art Recordsszal, és három album – Syrius, Gemini, Máté Péter – meg is jelent, de aztán a Premier tönkrement, és a megkezdett sorozat abbamaradt. Immár több mint húsz éve.

Magyar Rádió

Az 1950-as évek második felében és 1960-as évek elején a hagyományos táncdalénekesek – akik szinte kivétel nélkül a szocialista termelésből érkeztek a reflektorfénybe – a széles közönségréteget kiszolgáló szórakoztató zeneipart képviselték. Azt az erősen konzervatív szemléletű „felnőtt” világot, amellyel szemben a beat olyan vehemensen fellépett. Bár az évtized második felében a különböző kulturális versenyeken (Ki mit tud?, Táncdalfesztivál) és monopolisztikus médiumban (Magyar Rádió, Magyar Televízió) az új zene reprezentánsai is egyre hangsúlyosabban jelentek meg, a hagyományos táncdal voltaképpen mindent és mindenkit túlélt. Beleértve a rendszerváltozást.
Előzményei a két világháború közötti Budapestre nyúlnak vissza, ahol igazi világvárosi élet folyt, a híres szórakozóhelyek (Astoria, Savoy, EMKE) messzi tájakról vonzották a vendégeket és a muzsikusokat egyaránt. A háború alatt aztán előbb német nyomásra tiltották ki az amerikai eredetű zenét Magyarországról, majd a világháború 1után a szovjet példát követve hallgattatták el a „szocialista embertípustól” idegen lázadó-lázító ritmusokat, dallamokat. 
1949-ben, a vasfüggöny leereszkedése után a hivatalos kultúrpolitika minden eszközzel igyekezett előbb háttérbe szorítani, majd felszámolni és eltüntetni a „szocializmustól idegen” művészet és szellemiség maradványait. A fővárosban és a vidéki nagyvárosokban felszámolták a zenés-táncos helyeket, a lokálokat, az orfeumokat, a revüszínpadokat és a táncpalotákat. Ebben az időszakban „kövérek zenéjének” (jazz) éppúgy nem volt helye a szocialista kultúrában, mint a hagyományos slágernek, ami a hivatalos ideológia szerint csak arra jó, hogy összezavarja a dolgozók fejét.
Miközben az ötvenes évek derekán Chuck Berry első dalait írja, és az Egyesült Államokban az első rock and roll felvételek készültek, a Magyar Ifjúság című lapban Várjuk az új tömegdalokat! címmel jelent meg írás, a fiatalokat pedig az iskolai ünnepségeken, vállalati rendezvényeken olyan korabeli „slágerek” éneklésére kötelezték, mint a Dal az ötéves tervről, vagy a Sződd a selymet, elvtárs! 
Pedig a Magyar Rádiónak, mint legnagyobb tömegkommunikációs eszköznek minden lehetősége megvolt a sztárcsinálásra. Volt például saját stúdiója, ahol jelentős számban készültek felvételek. Ám ez a stúdió alapvetően a hagyományos tánczene műhelye maradt, saját maga által felfedezett és menedzselt sztárjelöltekkel, akiket legtöbbször a Tessék választani! vagy a Made In Hungary rendszeres gáláin ismerhetett meg a közönség. Mivel a rádió mindvégig a „slágercéh” fellegvára maradt, az itt felfedezett és elindított előadók legfeljebb a hagyományos sláger- és tánczene vonalán érvényesülhettek. A Magyar Rádió ugyanis csak bemutatta, de nem menedzselte felfedezettjeit, nem működött üzleti intézményként, az ott dolgozók havi fizetésért tették a dolgukat.
A Magyar Rádió könnyűzenei stúdiója az ötvenes-hatvanas években ontotta a fiatal énekeseket, énekesnőket, akik szinte kivétel nélkül a „slágercéh” dalait adták el. Annak idején a beatzene hívei ezeket a számokat kifejezetten avittnak és kínosnak élték meg, és poptörténeti szempontból valóban egy akkor már letűnt világot idéznek, de azért nem lehet nem észrevenni egyes előadók (például Ambrus Kyri, Harangozó Teri, Korda György, Mátrai Zsuzsa vagy Szécsi Pál) kivételes kvalitásait. Ahogy később Szécsi Pál vagy Máté Péter zsenialitását sem.
JBSz

Fényes Szabolcs

Zeneszerző

Kapcsolatok

Odavagyok magáért - Budapest Bár

Holnap, ki tudja, holnap - Budapest Bár

Van-e szerelmesebb vallomás - Juhász Orsi

Álmaimban valahol - Juhász Orsi

Mindig Az A Perc A Legszebb Perc - Blue Canarro Group

Szeretni bolondulásig - Jazzpresszó quartett

Minek él az olyan - Beatrice

Táncdalfesztivál

Magyar Rádió

Hagyományos táncdal

Bim-bam

Táskarádió

Fehér sziklák

Odavagyok magáért - Budapest Bár

Nagy Feró és a Beatrice - vendég Lugosi László

Holnap, ki tudja, holnap - Budapest Bár

Van-e szerelmesebb vallomás - Juhász Orsi

Álmaimban valahol - Juhász Orsi

Mindig Az A Perc A Legszebb Perc - Blue Canarro Group

Szeretni bolondulásig - Jazzpresszó quartett

Minek él az olyan - Beatrice