Person/name

A táncdalfesztiválok, a Made In Hungary, a Tessék választani! elnevezésű slágerparádék állandó szereplője, irányítója, a rádiós könnyűzenei műhely nagy hatalmú ura

Bolba Lajos

Bolba Lajos előadói fotók

A Bors Jenő vezette bevételérdekelt MHV mindenesetre jelentős befolyással bírt a Táncdal- és Sanzonbizottságban, és miután amúgy is a Hanglemezgyárat terhelte a felelősség az általuk megjelentett hanglemezek után, gyakran az ő határozott nyomásukra a politikailag veszélyesebb dalokra is rákerült a grémium pecsétje. Miközben a szintén monopolhelyzetben lévő Magyar Rádió vezetése sokkalta kevésbé volt érdekelt abban, hogy az újonnan felbukkant előadókat sugározzák. Ez az intézmény a cenzúra területén még a „Sáncdalbizottságnál” is konzervatívabbnak és vonalasabbnak számított, olyannyira, hogy később külön „lehallgató” bizottságot hoztak létre, amelynek segítségével saját hatáskörben döntötték el, hogy mely számok szerkeszthetők szabadon a rádió műsoraiba, és melyek csak külön engedéllyel (azaz, hogy „Z-sítenek” egy felvételt, vagy sem). 
Bár a hatvanas-hetvenes években a Magyar Rádió műsoridejének csaknem háromnegyedében zenei műsorokat – klasszikus és könnyűzenét, népzenét és beatet, rockot, sanzont és magyar nótát – sugárzott, az ötvenes években kialakult műsorstruktúrája, azon belül a zenei kínálat a megváltozott igényekhez képest rendkívül lassan változott.
Ebben nagy szerepet játszott, hogy az itt dolgozó szakemberek, bizottsági tagok az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején kerültek pozícióba. Szakmai hozzáértésüket senki sem vitatta, de meglehetősen behatárolt szemléletükbe, ízlésükbe a rock and roll nem fért bele. Bolba Lajos (1931–2018) a táncdalfesztiválok, a Made In Hungary, a Tessék választani! elnevezésű slágerparádék állandó szereplője, irányítója, a rádiós könnyűzenei műhely nagy hatalmú ura például így szerepelt egy bemutatásban: „Zeneakadémiát és pedagógiai főiskolát végzett. A hatvanas évek elején egy kultúrház igazgatójaként dolgozott. A beatkor–szakról betört ablakok, randalírozás, verekedések jutnak eszébe. Magánemberként a csendet szereti. Ha teheti, elrejtőzik otthonában. Szabad idejében színes csempéket gyűjt.”
Hozzá hasonlóan a rádió más zenei szakemberei sem éreztek túl nagy vonzalmat a beatzene iránt, de 1964–1965-ben a külföldi adók már oly mértékben hatottak a hazai fiatalokra, hogy Magyarországon is több teret kellett adni az új műfajnak. Előbb az ifjúsági zenét sugárzó műsorokba (Csak fiataloknak!, Vasárnapi koktél), majd az úgynevezett kartonműsorokba (Tánczenei koktél, Ötórai tea, Táncoljunk!) is beszerkesztettek néhány modernebb külföldi vagy hazai felvételt a hagyományos táncdalok közé.
A Magyar Rádió kiemelten fontos intézmény volt, így a pártirányítás figyelt arra, mi hangzik el az éterben. Még zenében is. A népfrontos műsorpolitikai jelszó – „Minden igényt kielégítünk!” – ellenére a korabeli beatzenekarok, rock and roll előadók felvételeit csak elvétve sugározták. Bár ennek nem minden esetben voltak ideológiai okai. A rádió sokszor nem rendelkezett ilyen felvételekkel, pénzügyi kerete sem létezett ezek beszerzésére. Ma már nevetségesnek hat, de akkoriban bevett szokás volt, hogy külföldön járt ismerősök, tudósítók hozták haza az új lemezeket, amelyeket a rádióban átjátszottak, egy-egy szám így kerülhetett be a műsorokba. A választékkal a későbbiekben is komoly gondok voltak, mert a kívánságműsorban csak azt lehetett kérni, ami az archívumban megvolt, illetve, amit engedélyeztek – azaz „zésítettek” – a szerkesztett műsorok számára. Paul Anka Diana című slágere például sokáig azért nem hangozhatott el, mert Tardos Péter és más szakírók külföldi útjai még nem tették lehetővé egy-egy siker bemutatását.
A Magyar Rádió épületén kívül – a klubokban, a koncerteken – ritkán lehetett rádiós szerkesztőt látni. Többségük, hogy elkerülje a kínos helyzetet, inkább „négerekkel” (újságírókkal, szakírókkal) dolgoztatott – lemezeket, híreket, írásos anyagokat kérve tőlük.
Pedig a Magyar Rádiónak, mint legnagyobb tömegkommunikációs eszköznek, tényleg minden lehetősége megvolt a sztárcsinálásra. Volt például saját stúdiója, ahol jelentős számban készültek felvételek. Ám ez a stúdió alapvetően a hagyományos tánczene műhelye maradt, saját maga által felfedezett és menedzselt sztárjelöltekkel, akiket legtöbbször a Tessék választani! vagy a Made In Hungary rendszeres gáláin ismerhetett meg a közönség.
A könnyűzenei stúdió évente 10-12 tehetséget bocsátott útjára. Ők indultak ezeken a slágerszemléken, a táncdalfesztiválokon, ők énekelték a slágergyárosok dalait. Mivel a rádió mindvégig a „slágercéh” fellegvára maradt, az itt felfedezett és elindított előadók legfeljebb a hagyományos sláger- és tánczene vonalán érvényesülhettek. Néhány kivételtől eltekintve gyorsan el is tűntek a vendéglátóiparban, külföldre szerződtek vagy évekig vártak a nagy kiugrásra. A Magyar Rádió ugyanis csak bemutatta, de nem menedzselte felfedezettjeit, nem működött üzleti intézményként, az ott dolgozók havi fizetésért tették a dolgukat.
Amíg a táncdalok üdvöskéi viszonylag kiváltságos helyzetet élveztek, a beat előadói gyakran igen mostoha körülmények között dolgozhattak. Horváth Charlie (Generál) például így emlékezett: „Rádiófelvétel? Vagy hülyének néztek, vagy úgy bántak velünk, mint a leprásokkal. Stúdió? Tíz perc idő a felkészülésre, aztán bumm, bele. Játszd el, vedd fel, lesz, amilyen lesz. Látszott rajtuk, hogy tulajdonképpen szívességet tesznek nekünk, hogy egyáltalán beengednek. Már az nagy dolog volt, ha a keverőpulton kegyeskedtek a mély hangból visszavenni egy kicsit. Tizenegytől tizenkettőig lehetnek a stúdióban – mondták, és nem számított, hogy a rádiós, aki valamit értett a technikához, éppen akkor ment el kajálni. Megalázó volt, csoda, hogy egyáltalán meg tudtunk szólalni.”

Szól a Rádió
Magyarországon a zenei szórakoztatás feladatait a hetvenes években a Magyar Rádió kettes számú csatornája, a Petőfi Rádió látta el. A műsorokat komolyzenei végzettséggel rendelkező, a műfajhoz nem vagy csak alig értő szerkesztők állították össze, és a különböző konzerv-műsorok (Tánczenei koktél, Ötórai tea, Táncoljunk!) elsősorban az olasz dallamos slágerzene és az európai popzene – Charles Aznavour, Gilbert Becaud, Silvi Francesco, Yves Montand, Vico Torriani, Caterina Valente, az újabbak közül Dalida, Udo Jürgens, Bobby Solo, Sylvie Vartan – sikereit népszerűsítették. A különböző műsorblokkokba csak mutatóba került bele angol-amerikai aktuális dal. A klubokban dolgozó ismert disc jockey-k (Cintula, Dévényi, Tojás) nem kaptak lehetőséget a Magyar Rádióban, később is csak B. Tóth László került a falakon belül.
Ugyanez a konzervativizmus jellemezte a Magyar Rádió saját gyártású zenei világát. Kevésbé köztudott, de a hatvanas-hetvenes években – a fejletlen hanglemezipar okán – lényegében a Magyar Rádió volt a könnyűzenei élet meghatározója, irányítója. 1948 óta volt saját tánczenekara, amely Martiny Lajos vezetésével big bandként működött. 1956 után Balassa P. Tamás, majd a hatvanas évek elejétől Dobsa Sándor lett a művészeti vezető. 1963 őszén a big band létszámát erőteljesen lecsökkentették, így jött létre a Dobsa Sándor és Zsoldos Imre vezette, hét fúvós- és négy ritmushangszerből álló Stúdió 11. Tagjai között a slágercéh olyan iparos mesterei szerepeltek, mint Bágya András, Deák Tamás, Gyulai Gál János, Körmendy Vilmos, Nádas Gábor, Tamássy Zdenkó, Wolf Péter vagy Zsoldos Ernő, nevük gyakran felbukkant a hatvanas-hetvenes évek magyar slágereinek szerzői között.
Ez a zenei műhely termelt ugyanis a Magyar Rádión belül működő tánczenei stúdió növendékeinek (a két évtized csaknem minden ismert szólistája tagja volt a stúdiónak), látta el slágermunícióval 1966 és 1972 között a táncdalfesztiválokat, valamint az évente megrendezett könnyűzenei bemutatókat (Tessék választani!, Made in Hungary). 
Az archívumokat böngészve ezért találunk annyi hagyományos slágert ebből a korszakból, és ezért kényszerült sok beatzenekar is a rádiós elvárások kielégítésére. A magyar beat daltermése ezért ennyire vegyes. Fiatal korukban még a későbbi legnagyobb egyéniségek is beálltak a sorba, amint ezt Presser Gábor példája is bizonyítja: „Éjszakákon át hangszereltem mindenféle botrányos táncdalokat. A fesztivál (1967 – a szerk.) után a rádió kiszemelt engem erre a feladatra, hat-nyolcszáz forintot fizettek egy hangszerelésért. Éjszakákon át ezt csináltam, és ebből összespóroltam háromnegyed év alatt húszezer forintot egy Capri orgonára. Akkoriban a legtöbb táncdalszerző beatköntösbe akarta bújtatni a dalait. Szerencsére nem került a nyilvánosság elé, hogy ki hangszerelte őket, csak az, hogy ki írta. Ritka volt a beatesek között, aki leül és meg tud írni egy partitúrát. Úgyhogy én voltam a rádió egyik embere.”

Adás után törölhető? (keretes)
Dokumentumok és üres helyek a Magyar Rádió rockzenei archívumában

A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat mellett a Magyar Rádió volt az egyetlen hely, ahol rendszeresen stúdiófelvételek készültek. Sőt ahol időről-időre pop-, rock- és jazzkoncerteket is közvetítettek. E koncertfelvételek ma már dokumentum értékűek. Victor Máté több évi kutatómunka után rendszerezte őket, és felfedezéseit a kilencvenes évek második felétől időről időre a hallgatókkal is megosztotta.
Körülbelül 170 teljes koncertanyag maradt fenn a hetvenes, nyolcvanas évekből. Sajnos nincs meg az összes – Victor elmondása szerint 1975 előtti felvételre csak a legritkább esetben bukkanhat az ember, mivel ezeket a nyolcvanas évek elején helyhiány vagy szalagtakarékosság címen leselejtezték és letörölték. 1975-től kezdve viszont egyre több, ma már csemegének számító szalag maradt fenn, a nyolcvanas évek pedig a korabeli koncertélet már egészen jól dokumentált a Magyar Rádió archívumában is. Ezek alkalmi koncertfelvételek, a rádió alapvetően egyszeri adás céljából rögzítette, a kísérő kartonra pedig ráírták: adás után törölhető. Nem számítottak archiválandó értéknek, egyetlen funkciójuk volt: a napi zenei élet közvetítése.
Az idők folyamán nem csak törlődtek, de el is tünedeztek felvételek. Az egyik nagy veszteség például az 1978-as Láng Művelődési Házban tartott P.Mobil-koncert. Szerepel a nyilvántartásban, biztosan nem törölték, mégis üres a helye a polcon. (Aztán ugyanennek a koncertnek a felvétele a kilencvenes években a Z-Magazin mellékleteként megjelent – Schuster Lóránt elmondása szerint ezt a bulit ők is rögzítették.)
Arról, hogy a nyolcvanas évek elején mit töröltek le, a fennmaradt jegyzékekből lehet tudni. Nagy kár például a hetvenes évek elején felvett Illés- és LGT-koncertfelvételekért. Omegából is csak egyetlen maradt fenn, 1977-ből, az is viszonylag gyenge minőségben.
A szalagok persze öregednek, nyúlnak, porlanak. Victorék szerencsére mindent sorban áttettek CD-re, és az úgynevezett aranyalap-példányt, illetve egy Dolby SR analóg kópiát biztonságos klimatizált helyen raktározzák. Utóbbira azért van szükség, mert a CD anyaga kevéssé időtálló (szakemberek szerint általában tíz év). Az analóg felvételekről viszont már meggyőződhettünk, hogy 50-70 évet kibírnak lényeges minőségromlás nélkül. A digitális hanghordozóra való áttétellel egyben műsorba szerkeszthetővé is tették az anyagot, ezek nagy része ugyanis vágatlan, analóg tekercseken található.
Mivel a soksávos felvételtechnika e területen csak a kilencvenes évek derekán jelent meg, ezeket az archív felvételeket még a nyolcvanas évek elején is a helyszínen élőben keverték a közvetítő kocsiban. De nem is az a lényegük, hogy a hangzás minőségében gyönyörködjünk, hanem hogy közvetítsék egy koncert hangulatát. Annak minden egyediségével és esetlegességével együtt. 
Mivel a felvételek egyszeri adásra készültek, dokumentációjuk is esetleges volt. A dobozokon általában csak az együttes és a szerkesztő neve van feltüntetve. De hogy pontosan ki játszik rajta és mit, az nincs. Sok esetben a véletlenszerűen megmaradt utalólapok segítettek. Hogy ki, mikor, milyen címen vett fel honoráriumot. S az utalólapokon szerencsére a tekercs számát is fel kellett tüntetni, így pontosan be lehetett azonosítani. Több korabeli szerkesztőnek, Csiba Lajosnak és Göczey Zsuzsának szintén megmaradt néhány műsorfüzete, így azok alapján sok mindent be tudott Victor azonosítani. 
A Magyar Rádió nem foglalkozik azzal, hogy ezeket a felvételeket akár kis példányszámban, gyűjtők részére hozzáférhetővé tegye. Igaz, 1997-ben volt egy próbálkozás ezek részbeni publikálására: akkor az MR öt évre szóló szerződést kötött a Premier Art Recordsszal, és három album – Syrius, Gemini, Máté Péter – meg is jelent, de aztán a Premier tönkrement, és a megkezdett sorozat abbamaradt. Immár több mint húsz éve.

Magyar Rádió

Az 1950-as évek második felében és 1960-as évek elején a hagyományos táncdalénekesek – akik szinte kivétel nélkül a szocialista termelésből érkeztek a reflektorfénybe – a széles közönségréteget kiszolgáló szórakoztató zeneipart képviselték. Azt az erősen konzervatív szemléletű „felnőtt” világot, amellyel szemben a beat olyan vehemensen fellépett. Bár az évtized második felében a különböző kulturális versenyeken (Ki mit tud?, Táncdalfesztivál) és monopolisztikus médiumban (Magyar Rádió, Magyar Televízió) az új zene reprezentánsai is egyre hangsúlyosabban jelentek meg, a hagyományos táncdal voltaképpen mindent és mindenkit túlélt. Beleértve a rendszerváltozást.
Előzményei a két világháború közötti Budapestre nyúlnak vissza, ahol igazi világvárosi élet folyt, a híres szórakozóhelyek (Astoria, Savoy, EMKE) messzi tájakról vonzották a vendégeket és a muzsikusokat egyaránt. A háború alatt aztán előbb német nyomásra tiltották ki az amerikai eredetű zenét Magyarországról, majd a világháború 1után a szovjet példát követve hallgattatták el a „szocialista embertípustól” idegen lázadó-lázító ritmusokat, dallamokat. 
1949-ben, a vasfüggöny leereszkedése után a hivatalos kultúrpolitika minden eszközzel igyekezett előbb háttérbe szorítani, majd felszámolni és eltüntetni a „szocializmustól idegen” művészet és szellemiség maradványait. A fővárosban és a vidéki nagyvárosokban felszámolták a zenés-táncos helyeket, a lokálokat, az orfeumokat, a revüszínpadokat és a táncpalotákat. Ebben az időszakban „kövérek zenéjének” (jazz) éppúgy nem volt helye a szocialista kultúrában, mint a hagyományos slágernek, ami a hivatalos ideológia szerint csak arra jó, hogy összezavarja a dolgozók fejét.
Miközben az ötvenes évek derekán Chuck Berry első dalait írja, és az Egyesült Államokban az első rock and roll felvételek készültek, a Magyar Ifjúság című lapban Várjuk az új tömegdalokat! címmel jelent meg írás, a fiatalokat pedig az iskolai ünnepségeken, vállalati rendezvényeken olyan korabeli „slágerek” éneklésére kötelezték, mint a Dal az ötéves tervről, vagy a Sződd a selymet, elvtárs! 
Pedig a Magyar Rádiónak, mint legnagyobb tömegkommunikációs eszköznek minden lehetősége megvolt a sztárcsinálásra. Volt például saját stúdiója, ahol jelentős számban készültek felvételek. Ám ez a stúdió alapvetően a hagyományos tánczene műhelye maradt, saját maga által felfedezett és menedzselt sztárjelöltekkel, akiket legtöbbször a Tessék választani! vagy a Made In Hungary rendszeres gáláin ismerhetett meg a közönség. Mivel a rádió mindvégig a „slágercéh” fellegvára maradt, az itt felfedezett és elindított előadók legfeljebb a hagyományos sláger- és tánczene vonalán érvényesülhettek. A Magyar Rádió ugyanis csak bemutatta, de nem menedzselte felfedezettjeit, nem működött üzleti intézményként, az ott dolgozók havi fizetésért tették a dolgukat.
A Magyar Rádió könnyűzenei stúdiója az ötvenes-hatvanas években ontotta a fiatal énekeseket, énekesnőket, akik szinte kivétel nélkül a „slágercéh” dalait adták el. Annak idején a beatzene hívei ezeket a számokat kifejezetten avittnak és kínosnak élték meg, és poptörténeti szempontból valóban egy akkor már letűnt világot idéznek, de azért nem lehet nem észrevenni egyes előadók (például Ambrus Kyri, Harangozó Teri, Korda György, Mátrai Zsuzsa vagy Szécsi Pál) kivételes kvalitásait. Ahogy később Szécsi Pál vagy Máté Péter zsenialitását sem.
JBSz

Hagyományos táncdal

Nagy-Britanniában 1962. október 5-én a Beatles Love Me Do című kislemezének megjelenésétől számítják a beatkorszak kezdetét. Magyarországon ilyen pontos időpontot nem ismerünk, de 1963–64-től már számos jelből lehetett következtetni arra, hogy nálunk is változnak az idők, nálunk is beköszöntött a beatkorszak. Hétvégeken ekkor már nemcsak az egyetemi és a külvárosi klubokban, hanem az Ifjúsági Parkban is liverpooli hangulat uralkodott. Az egyetemi és főiskolai klubokban, a gimnáziumi klubdélutánokon, a vállalati rendezvényeken, az üzemi kultúrházakban, a szalagavató bálokon mindenhol zene szólt. Az új klubok előtt hétvégeken mindig hosszú sorok álltak, pedig csak szájpropaganda útján terjedt a hír, hogy hol lépnek fel az új kedvencek – az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-illes-klasszikus-178">Illés,</a> a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-metro-6269">Metro,</a> az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-omega-51">Omega,</a> az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-atlantis-6500">Atlantis,</a> a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-scampolo-160">Scampolo</a>, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-kek-csillag-6239">Kék Csillag,</a> a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-syrius-korai-6713">Syrius,</a> az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-atlas-6538">Atlas</a> vagy az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-echo-6700">Echo.</a>
Az új ifjúsági zene kibontakozása, érvényesülése korántsem volt zavartalan Magyarországon. A hatalom veszélyt látott – nem is oktalanul – ezekben a be nem tervezett új „jelenségekben”, és az érték- és életformaváltásért, a szokatlan magatartásformákért, a tabukat döntögető viselkedésért, a „botrányos” öltözködésért, a nemek között a korábbi erkölcsöket elvető kapcsolatokért egyaránt a zenét és a zenészeket okolták (ki mást?). Minduntalan a pontosan soha nem körvonalazott jó ízlés vagy a szocialista erkölcs nevében kötöttek bele a hosszú hajúakba, az új életformát választókba, a hagyományokra hivatkozva tiltották be a koncerteket, a klubokat, a megszokást hangoztatva közösítették ki az újnak hódolókat.
Magyarországon az ifjúsági kultúra és zene kezelésében a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) mindvégig különleges szerepet töltött be. Egyrészt az éles helyzetekben képviselnie kellett a felsőbb szervek álláspontját, másrészt – mint a fiatalok tömegeivel közvetlen kapcsolatban álló szervezetnek – mindig ügyelnie kellett a tömegbefolyásra. Mivel utóbbit a hatvanas évek közepétől leginkább a fiatalokat vonzó zenei hullámok meglovagolásával tudta elérni, ezért a következő évtizedekben a KISZ magatartásában a „húzd meg, ereszd meg” taktika mindig jól nyomon követhető. Funkcionáriusai hol támogatták, hol tűrték, hol pedig tiltották az új jelenségeket. Utóbbi azt jelentette, hogy miközben jókora késéssel elfogadtak egy évek óta létező, sokak által követelt irányzatot, egyúttal szűrték, szelektálták is az új, alternatív vagy underground művészeti-zenei törekvéseket.
1965-től a beat viszont már nemcsak országos érdeklődést kiváltó zenei-társadalmi jelenség volt, de a széles rajongótáborral rendelkező zenekarok esetében egyre nagyobb üzlet is lett, így előbb a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, majd a Magyar Rádió tárta szélesebbre a kapuit, végül pedig az ORI és a Magyar Televízió műsoraiban is egyre több fellépési lehetőséget kaptak a beatelőadók. Ám a hatvanas évek közepén lényegében csak a legnépszerűbbek, a „beatszentháromság” (Illés–Metro–Omega) és a „beatlányok” (Koncz–Kovács–Zalatnay) élhettek a lehetőségekkel.
JBSz

Beat (Nagy Generáció)

A hetvenes évek nemcsak a jól táncolható, könnyen befogadható, kellemes popdalokról szólt, hanem rockfronton is életerős virágzásokat hozott. Két rockzenekarnak is sikerült elindulnia a „csillagok útján”: a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-locomotiv-gt-113">Locomotiv GT</a> Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban aratott sikereket, de az ígéretes indulást követően kényszerűen megtorpantak, míg az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-omega-51">Omegá</a>nak elsősorban német nyelvterületen sikerült a nemzetközi áttörés, ahol 1973-ban hároméves szerződést kötöttek a Bellaphonnal, és a zenekar ezalatt a nyugatnémet cég legnagyobb kasszasikereket arató együttesévé nőtte ki magát. Nem utolsósorban hozzájuk fűződött idehaza a legtöbb technikai innováció (persze kelet-európai házibarkács módszerekkel kombinálva). (A hetvenes évek Omegájához tartozik, hogy a megjelent, többszázezer példányban értékesített albumok (Csillagok útján, Gammapolis) szövegeit nagyrészt a konkurenciához tartozó <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-brody-janos-176">Bródy János</a> írta, igaz, Várszegi Gábor álnéven.) 
De ez az az időszak, amikor a bika jegyében fogant, alig másfél évig létezett hard rock zenekar, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-taurus-6766">Taurus</a> EX-T: 25-75-82 tündökölt. A formáció 1972. május 1-jén az Ifjúsági Parkban mutatkozott be a nagyközönség előtt, az év során minden komolyabb fővárosi helyen fellépett, de hiába került be <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-zoran-6270">Zorán</a> a csapatba, a Taurus a hetvenes évek elején nem lett ugyanolyan sztárzenekar, mint későbbiekben a Piramis.
Ahogy 1971-re (Locomotiv GT) és 1972-re (Taurus), úgy 1973-ra is jutott egy supergroup, amely pályafutását tekintve valahol a kettő között állt: ha változó felállásban is, de viszonylag sokáig működött. De hiába aratott a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-skorpio-6878">Skorpió</a> a hazai és külföldi turnéikon zajos sikereket, a nagy rohanásban kevesebbet törődött a komponálással, nagylemezein egyre sablonosabb zenei produkciókat kínált. A szövegek pedig nemcsak mesterkéltek és sematikusak voltak, hanem olykor mosolyt fakasztóak is.
A klasszik rockhoz tartozik az Illés együttes romjain 1973 szilveszterén – más verziók szerint már Újévkor – létrejövő <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-fonograf-488">Fonográf</a> is, mely a várakozásokkal ellentétben nem vitte tovább az illési örökséget, inkább az akkoriban nemzetközileg is egyre népszerűbbé váló amerikai country-rockot igyekezett idehaza meghonosítani. Zeneileg igényesen kidolgozott, de kor- és kultúrtörténeti szempontból súlytalanabb albumaikkal egészen az évtized végéig, a kemény rockhullám mindent felülíró dominanciájáig népszerűek maradtak. Nem utolsósorban pedig elindították a pályán a hozzájuk képest sokkal populárisabb 100 Folk Celsiust és Bojtorjánt.
Mások az akkoriban Angliában roppant népszerű progresszív rockból merítettek ihletet. A korai hazai kezdeményezések közül mindenképpen ki kell emelni a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-mini-6779">Mini</a>t: Papp Gyula már 1972-ben készített több feldolgozást Bartók műveiből, de a jogörökös Bartók Péter nemcsak nem járult hozzá, hanem még a hangszalagot is meg kellett semmisíteni. 
Az ilyen jellegű kalandozások azonban a Mini műsorának csak kisebb részét tették ki. Az 1973 elején felbukkant <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-theatrum-7093">Theatrum</a> már deklaráltan a klasszikus zene, a jazz és a rock ötvözetét játszotta. De hiába arattak Kadosa Pál két etűdjének és Bartók Allegro Barbaró-jának átdolgozásával nagy sikert, hiába készítettek egyórás műsort (benne József Attila-versmegzenésítésekkel, Bartók-, Kodály- és Kadosa-átiratokkal), a tömegkommunikáció nem fedezte fel őket, így a hetvenes évek második felében feloszlottak.
Ugyancsak dicstelen és rövid életű pályafutást mondhat magáénak a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-v73-7098">V’73</a> (innen indult a billentyűs Lerch István és a dobos Herpai Sándor). Miközben a nyolcéves fennállása idején mindössze két nagylemezt publikáló debreceni <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-panta-rhei-8090">Panta Rhei</a> a rendszerváltozás előtti magyar poptörténelem egyik nagy talánya: az Emerson, Lake &amp; Palmer nyomvonalán indult, letiltott Bartók-átirataival elhíresült zenekar ugyanis rádiós és hanglemezgyári nyomásra a legkülönbözőbb zenei stílusokban próbálta ki magát. A diszkótól a sanzonon át a jazzig terjedt a skála, Ács Enikővel még Weöres Sándor-feldolgozásokat is előadott, miközben messze a legnagyobb sikereit az 1983-as, több mint százezer példányban eladott elektronikus zenei LP-jével (p.r.computer) aratta. De mire ez a korong a boltokba került, a Panta Rhei voltaképpen már nem létezett.
A klasszik rockhoz szokás sorolni a stílushatárok nélkül <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-color-7111">Color</a>t is, melyre az 1977-es Ki mit tud?-on egy ország csodálkozott rá. 1978-ban – a vidéki zenekarok közül elsőként – nagylemezt vehetett fel (ami a klasszikus zenei hangzás és a rock egyedi, színes ötvözete volt), az 1982-ben jött folytatásról több dal a kívánságműsorok kedvence lett. Aztán a legfiatalabb Bokor-fiú, Attila az Egyesült Államokba emigrált, a testvérei pedig nem sokra rá követték. 
És végül, de nem utolsósorban ide tartozik az 1975-ben Szegedről indult <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-east-7129">East</a> is, mely 1979-ig kizárólag instrumentális zenét játszott, akkor viszont egy új (énekes) taggal bővült. Sokáig mégis sikerült megőriznie azt a karakteres hangzást, ami akkoriban a térség egyik legjobb progresszív rockot játszó együttesévé avatta. Mígnem 1987-re Móczán Péter basszusgitáros kivételével teljesen kicserélődött a formáció, és egy minden korábbinál populárisabb korszak köszöntött be az együttes életében.
JBSz

Klasszik rock

Az 1970-es évek sok szempontból konszolidációt hozott a hazai popéletbe. Mindenekelőtt középtempójú, jól táncolható, könnyen befogadható, kellemes popdalokat. Bár nagyon nem alkotnak homogén tömböt, mégis azt kell mondanunk, hogy a klasszikus popban ők lettek az etalonok.  Ennek az évtizednek az első felében futotta legfényesebb köreit az egyik legrégebben létező, és legváltozatosabb életművet jegyző <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-bergendy-326">Bergendy</a> és a nemzedéki ikonná emelkedő <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-koncz-zsuzsa-66">Koncz Zsuzsa</a>, miközben az évtized végén újjászületett <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-zoran-6270">Zorán,</a> felbukkant <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-cserhati-zsuzsa-11337">Cserháti Zsuzsa</a> és <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-katona-klari-7156">Katona Klári,</a> a számos tagcserét és stílusváltást megélt <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-neoton-6654">Neoton</a> pedig sikeresen lovagolta meg a diszkóhullámot. 
Az első évek viszonylag szabadabb légköre után az 1968-as csehszlovákiai bevonulás és az annak nyomán kiéleződött kül- és belpolitikai helyzet miatt az állambiztonság fokozottan ellenőrzése alá vonta ügynökeivel és besúgóival a beatmozgalmat. Az egyetemeken uralkodó élénk vitalégkörnek, a klubokban kialakult szabad szellemnek vége szakadt, a korábban engedékenynek látszó hivatalok visszakoztak.
Ezek a társadalmi-kulturális életben mutatkozó változások egybeestek a nemzedékváltással. A beatzenét ügynek tekintő, felemelő, diadalra juttató, a zenészekkel a hatvanas évek elején-közepén induló Nagy Generáció kiöregedett a tizenéves korból, és tanulmányait befejezve munkába állt, belevetette magát a lakásszerzés, a munkahelyi beilleszkedés, a családalapítás problémáiba. 1971-ben disszidálási hullám jelezte, hogy vannak, akik perspektívátlannak ítélik a helyzetüket, egy másik kisebbség a kívülállást, a szabadúszást választotta, a nagy többség azonban különböző munkahelyekre vonult vissza, és az előző évek utópiáitól eljutott a napi realitásokig.
Magyarországon a hetvenes évek elején a pop- és rockzene tehát újabb fordulóponthoz érkezett. Olyan átalakulási hullám söpört végig a zenei életben, amelyre azóta sem volt példa. Az Illést kivéve gyakorlatilag minden élvonalbeli zenekar stílust és/vagy tagságot váltott ebben az időszakban, de a másod-harmad vonalban is rengeteg mozgás történt a különböző formációk között.
A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a nemzetközi popéletben trenddé formálódó middle of the road pop (a szakmában a hagyományos tánczenére is használt kifejezés, magyarul talán középutas popnak fordítható) viszonylag gyorsan tért hódított Magyarországon. Az irányzatot középtempójú, jól táncolható, könnyen befogadható, kellemes dallamok jellemzik és nálunk ennek hátán kerültek az élvonalba a pályájukat a hatvanas években kezdő, akkoriban a második-harmadik vonalhoz tartozó előadók (Bergendy, Gemini, Neoton, Non-Stop, Corvina), amelyek a hetvenes évek első felében a hazai supergroupok mellett uralták a sikerlistákat.
JBSz

Bolba Lajos

Újságíró

Kapcsolatok

Bolba Lajos előadói fotók

Magyar Rádió

Hagyományos táncdal

Beat (Nagy Generáció)

Klasszik rock

Klasszik pop