Band/name

Sosem gyógyuló sebek- 80 éves lenne Szécsi Pál

Az 1960-1970-es évek egyik legnépszerűbb táncdalénekese.
Az egykori állami gondozott fiú Majláth Julia tanítványaként kezdte pályáját, 1967-ben megnyerte a salgótarjáni amatőrfesztivált, aminek jutalmaként felvették a Magyar Rádió könnyűzenei stúdiójába. 1967-ben a Táncdalfesztivál-on már közönségkedvenc, a nők bálványa (Csak egy tánc volt). Ősztől az Express, majd a Pannónia zenekarral turnézott.
Állandó, sikeres szereplője volt az ORI-műsoroknak, a rádió tánczenei gáláinak, a táncdalfesztiváloknak. Olaszos stílusú dalaival (Mint a violák, Szegény bolond, Szeretni bolondulásig, Távollét, Két összeillő ember, Tárd ki ablakod, Kék csillag, Pillangó, Mint a violák, Himnusz a nyárhoz, Kósza szél, Mostanában hosszabbak az éjszakák, Egy szál harangvirág, Gedeon bácsi, Kismadár, Ha tudnék szeretni) a legnépszerűbb férfi táncdalénekes volt a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Számos külföldi szereplése volt, az NSZK-ban Paul Moro néven lemezei is jelentek meg.
1974-ben öngyilkos lett.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 108.

Szécsi Pál

Szécsi Pál előadói fotók

Szigeti Ferenc (1949, Budapest) a magyar rockélet egyik legaktívabb szereplője, zenészként a Corvina, a Karthago, a Känguru és a Krokodyl vezetője, aki a nyolcvanas évektől producerként is egyik meghatározó személyisége lett a műfajnak. 1982-től az 1.2.3…Start válogatássorozat zenei producere, mintegy hetven lemez létrejöttében közreműködött. 1985-től a Magyar Rádió és a Hungaroton zenei rendezője. 1988-ban egyik kezdeményezője A rock gyermekei tehetségkutató akciónak, ő szervezte az azonos nevű táborokat Tokajban. 1989-től a Proton Zeneműkiadó Kft. igazgatója, a MAHASZ egyik alapítója, több rádió és televízió műsor (A rock gyermekei, Vasárnapi turmix, Halló Vasárnap, Képes nóták, Rockstúdió, Sztárszáj, Premier Plan) vezetője, a Zebra Kiadó cégvezetője, 1993-tól a Magyar Polygram Hanglemezkiadó Kft. művészeti igazgatója. 19 arany- és platinalemezt jelentetett meg. Sikerprodukciói: 100 Folk Celsius, Dolly Roll, Groovehouse, Hobo, Irigy Hónaljmirigy, KFT, Ladánybene 27, L’art pour L'art Társulat, kitalálója és producere volt a több százezres eladású Supra Hits, a Summer Hits, a Sztárkarácsony, a Legszebb TV-filmslágerek, A '60-as évek legszebb dalai és a Teenager Party című válogatásoknak. Két szólólemeze (Érzelem húrjain, 2002, Örök Karácsony, 2004) jelent meg.
Kőbányán nőtt fel, nyolcadikos koráig zongorázni tanult, azután kezdett énekes-gitárosként együttesekben játszani. 1966-ban került a Sigma zenekarba, amely akkor az Egyetemi Színpadon futó zenés darabokhoz adta a kísérőzenét, de kéthavonta önálló fellépést is tarthattak ott. Az együttesnek egy kislemeze jelent meg, amelynek egyik oldalán Szigeti Ferenc instrumentális szerzeménye volt Nyári emlék címmel, Shadows-szerű gitárjátékkal. Ez volt az akkor 17 éves zenész első stúdiófelvétele.
Időközben Szigeti Ferenc „civilben” híradástechnikai szakközépiskolát végzett, majd pedig közgazdász diplomát szerzett.
1969-ben hagyta el a Sigmát, ugyanis Soltész Rezső elhívta őt a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-corvina-rangers-307">Corvina</a> zenekarba szólógitárosnak. 1972-ig rengeteg fellépésük volt, többnyire táncdalénekeseket (Aradszky László, Koós János) kísértek vidéki haknikon, de az együttesnek voltak önálló külföldi turnéi is - hónapokig játszottak a Szovjetunióban. Az 1972-es Táncdalfesztivál hozta meg számukra az igazi áttörést, az Egy viharos éjszakán című dalukkal (zene: Szigeti Ferenc, szöveg: Soltész Rezső) harmadik helyezés értek el, és egy ország megismerte meg őket. Nagylemezeik jelentek meg, és immár Nyugat-Európában is voltak fellépéseik. A Corvina egy sikeres popzenekar volt, egészen az 1978-as megszűnéséig, ami Szigetit nagyon rosszul érintette, elmondása szerint utána tíz évig nem állt szóba Soltész Rezsővel, de aztán újra jóbarátok lettek.
A gitáros meghallva az idők szavát, 1979-ben egy kemény rockot játszó bandát hozott össze, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-karthago-9325">Karthago</a> együttest, amely időnként tartott ugyan leállásokat, de mind a mai napig létező formáció, méghozzá - ami nagy ritkaság - 1979 óta ugyanaz az öt zenész játszik együtt. Extrém színpadi megjelenés, igényes muzsika west-coast beütéssel - ez tette a Karthagót a 80-as évek egyik legnépszerűbb rockzenekarává. Legalábbis a közönség számára, a kritika nem volt annyira „elájulva” a zenéjüktől. Szigeti Ferenc szerzőként is kivette részét a sikerből, többek között ő írta a legnépszerűbb Karthago-dal, a Requiem zenéjét.
A zenekarvezető Szigeti Ferenc ujjbalesete miatt 1985-ban leállt a Karthago, és csak 1990-ben léptek újra színpadra. Szigeti pedig új formációkban próbálta ki magát. 1986-ban összehozta a Duran Duran ihlette, <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-kanguru-11941">Känguru</a> névre keresztelt fiúzenekart. Az együttes azonban hamar megszűnt, de előtte felvettek egy rockosabb hangzású lemezanyagot, ami sohasem került kiadásra. Ezután Szigetinek Krokodyl néven volt egy duója a későbbi Republic-énekessel, az azóta elhunyt Bódi László „Cipő”-vel, aki már a Kängurunak is írt dalszövegeket. A Krokodylnak egyetlen felvétele készült, a Számolj el tízig című dal.
Szigeti Ferencnek a 80-as évek közepétől sok más elfoglaltsága is van a zenei életben, azért a Karthago időről-időre összeáll néhány nagy koncertre. Így volt ez 2009-ben a 30., majd a 40. születésnapjukon 2019-ben. Legutóbb 2022-ben adtak ki lemezt, amelyet régi zenész barátjuk, Máté Péter (1947-1984) szerzeményeiből állítottak össze.
Szigeti Ferenc 2015-ben kiemelkedő művészi pályájának elismeréseként megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. 2021-ben - megosztva a Karthago együttes tagjaival - Máté Péter-díjban részesült.
JBSz, HZ
 
<a href="https://www.facebook.com/FerencSzigeti1/">https://www.facebook.com/FerencSzigeti1/</a>

Szigeti Ferenc

Payer András 1941-ben született Budapesten. Apja hivatását folytatva ő is gyógyszerész lett, de korán elkezdett foglalkozni a zenével is. 1961-től a magyar könnyűzenei élet meghatározó alakja volt szerzőként és előadóként egyaránt. 1968-tól számtalan kislemeze jelent meg, és kiadott több nagylemezt is (Nincsen olyan ember, 1984; Belvárosi bárzene, 1989; Minden jót, Monica! 1999; Minden ember szerelmes lesz 1x, 2000; Mesebeli Mónika - Házibuli Payer Öcsivel, 2002; Nem mondhatom el... 40+, 2004).
Az egyik legnépszerűbb táncdalszerző és -énekes. Pályája a hatvanas évek elején S. Nagy István társaságában indult (Te újra elhitetted, Gombfoci, Karcsú a bokája). Karrierjüket az 1963-as szilveszteri kabaréban énekelt két sláger (Hé taxi, Alfa Romeo) indította el. Későbbi dalaik: Ki figyel oda, Állj most elém, Hogyha látni akarsz, Veled nem jó, de nagyon rossz nélküled, Dzsingisz kán, Nem kell nékem nagyhercegnő, Minden olyan más, Szólj csak hegedű, A régi korban. A Kár a benzinért című filmben is előadták a címadó dalt. A beatzenekarok előretöréséig a legnépszerűbb szerző-előadók egyike. Írtak slágert Toldy Máriának, Szécsi Pálnak, Magay Klementinának, Koncz Zsuzsának, Németh Józsefnek, Hofi Gézának (Almát eszem, Gedeon bácsi, Nincsen olyan ember, Isten veled szomorúság, Bumcsili, Felmegyek hozzád). A hatvanas évek végétől Payer már maga adja elő szerzeményeit (Annyi arc ismerős, Nem kell nékem nagyhercegnő, Nincsenek égben az angyalok), amelyek közül a Minden jót, Mónika a legismertebb.
Az együttesek közül az 1960-as és 1970-es években az Omega, az Illés, a Bergendy is játszott Payer-dalokat, akárcsak később a fiatalabb generáció együttesei (Cotton Club Singers, Republic). Ő maga is előadott feldolgozásokat, magyarul énekelte többek között Michel Legrand és Rod Stewart dalait. Játszott színházi zenés darabokban, és kortárs magyar költők verseit is megzenésítette. A kétezres évek elején egykori pályatársa slágereit énekelte a Máté Péter Emlékzenekarban, és fellépett a Retro-Goldwyn-Payer nevű formációjával is.
A csak Payer Öcsiként emlegetett zenész munkássága elismeréseként, 1999-ben eMeRTon életműdíjat kapott, 2004-ben a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozták neki. Életének utolsó évében is voltak még fellépései. Súlyos betegség után 2011-ben hunyt el Budapesten.
JBSz, HZ
Kapcsolat:
<a href="http://payerocsi.hu/">http://payerocsi.hu/</a>

Payer András

Élet A Dal előtt

A beatzene országos nyilvánossága (táncdalfesztiválok)
A hatvanas évek közepéig a beatzene elsősorban Budapesten és a nagyobb vidéki városokban, egyetemi központokban volt ismert. A rádió, a televízió csak ritkán szerepeltette az együtteseket, előadókat, az esztrádműsorokban, turnékban még nem kaptak helyet az „ifjúsági zenekarok”, és a lapokban sem cikkeztek se róluk, se a jelenségről. Az idősebb generáció számára az új zene az első Táncdalfesztivál révén vált ismertté.
A táncdalfesztiválok ötlete Bánki Lászlónak, a Magyar Televízió rendezőjének a fejéből pattant ki, aki 1965-ben a Kisstadionban megrendezett Gitárpárbaj-on szemtanúja volt a tinédzser közönség zajos tüntetésének a hagyományos táncdalokat éneklő előadók ellen. Ez a botrány sugallta neki az ötletet, hogy egy reprezentatív, látványos műsorral rehabilitálják ország-világ előtt a tánczenét. A mintát a San Remó-i fesztivál kínálta, amelynek dalait, előadóit (Bobby Solo, Gigliola Cinquetti, Domenico Modugno, Sergio Endrigo) a rádió és a televízió már korábban is előszeretettel népszerűsítette.
Az első Táncdalfesztivál-t 1966 nyarán hatalmas propagandával rendezték meg. Már az elődöntők idején ott szorongott az egész ország a képernyők előtt. A tánczene váratlanul téma lett, a lapokban a fesztivált nagy horderejű kulturális eseményként tálalták. A műsorban helyet kapott a beat is, de a harmadik elődöntőbe sorolt, ott fellépő négy beatzenekar csalódást okozott. A kritika nem is volt kíméletes a kedvencekkel: „Vártuk sokáig, mikor szólal meg végre az igazi, gitáregyüttesekre elképzelt modern szám. De egyértelműen csak a zsűri legmagasabb pontszámával jutalmazott utolsó számot (Még fáj minden csók), az Illés együttes és Szörényi Levente előadásában sorolhatjuk ide.” 
A kudarcért azonban nem a zenekarok voltak a felelősek. A beatzenészeknek – a fellépési lehetőségért cserébe – hangszerelésben, előadói stílusban, öltözködésben egyaránt alkalmazkodniuk kellett a rendezők elvárásaihoz. Szörényi például az elődöntőben „jellegzetes beatrángatózással, eksztatikus átéléssel”, a klubokban akkor már megszokott előadásmóddal énekelte el a dalát, e szokatlan fellépés viszont megütközést váltott ki az idősebbek körében. A tévénézők méltatlankodó levelek ezreit írták, aminek eredményeként a döntőben a zenekar konszolidáltabb fellépése már kevésbé különbözött a táncdalénekesek előadói stílusától.
1967-ben, a második Táncdalfesztivál megrendezése előtt az érdekellentétek, a szórakoztató zene belső világának ügyei – Szörényiék jóvoltából – a sajtóban, rádióban, televízióban is némi visszhangot kaptak. Márciusban a Magyar Televízió Show-hivatal című műsorában Vitray Tamás Szörényi Leventével beszélgetett, aki elhatárolta magát a fesztiváltól, és bejelentette, hogy az Illés együttes az 1966-os sikerei ellenére nem indul el az 1967-es Táncdalfesztiválon, mivel „idegennek érzik magukat ebben a közegben, a fesztivál ugyanis a táncdalnak szólt, nem a beatnek”. A vitát végül Vitray azzal zárta le: „Nem a Táncdalfesztivál lesz szegényebb, ha az Illés nem lesz ott rajta.” (Bár sokan úgy gondolták, hogy a később megjelent Ne gondold című Illés-dal valódi címzettje Vitray Tamás volt, Bródy János – saját bevallása szerint  – valójában nem gondolt konkrét személyre, inkább csak egy jól helyezkedő káder figurájára.) A beat képviselői ezen kívül is hangoztatták azt a véleményüket, hogy Angliában például jól megfér egymás mellett a sikerlistán Tom Jones és a Beatles, külön fesztiválokat rendeznek a tánczenének és az ifjúsági zenének, de nem kényszerítik versenyzésre a különböző stílusú előadókat.
Szörényiék engedetlensége nyomán 1967-ben a közreműködők közé csak ismert slágergyárosokat hívnak meg (S. Nagy István hét, Szenes Iván hat dallal szerepelt), a beatzenekarok (Omega, Metro, Atlantis, Syrius, Dogs) csupán kísérő-közreműködő feladatokat kaptak. Az énekes sztárok, díjazottak ugyancsak a régi motorosok közé tartoztak (Aradszky László, Bakacsi Béla, Fenyvesi Gabi, Kovács József, Máté Péter, Mátrai Zsuzsa, Németh József, Poór Péter, Szécsi Pál, Toldy Mária) kiegészülve a három beatlánnyal és pár, beatzenekarból kiemelt szólistával (Neményi Béla, Zorán). Az elhangzó slágerek közül néhány: Nem várok holnapig, Ádám, hol vagy?, Drága bakter úr!, Rövid az élet, Utánam a vízözön, Annál az első ügyetlen csóknál. Mindez abban az évben, amikor a Beatles már elkészítette a Bors őrmester albumát, és Jimi Hendrix, Janis Joplin, a Jefferson Airplane, a Pink Floyd, a Cream fellépései aranyozták be a hippik nyarát a nagy amerikai fesztiválokon vagy a londoni klubokban.
Az éjfél utánig tartó elődöntőkben a közönség nem tudott betelni a dalokkal. Kovács József (később már csak a „mi Józsink”) Jöjj vissza hozzám! című szentimentális slágere eufóriába kergette az idősebbeket, akik ugyancsak zajosan tüntettek kedvenceik (Sárosi Katalin – Lassan bandukolva, Szécsi Pál – Csak egy tánc volt, Toldy Mária – Rövid az élet, Aradszky László – Annál az első ügyetlen csóknál, Poór Péter – Utánam a vízözön, Korda György – Bocsánat, hogyha kérdem) mellett. A fiatalok viszont saját bálványaikat (Neményi Béla – Drága bakter úr!, Pápay-Faragó László – Tranzisztori, Zorán – Végre, itt van az óra, Zalatnay Sarolta – Nem várok holnapig) éltették, függetlenül az előadott számok milyenségétől.
A döntőben a 15 dalra nem kevesebb, mint 19 díj jutott (a győzelmet Toldy Mária és Zalatnay Sarolta szerezte meg), és jellemző módon ekkor már a legnagyobb üzleti sikert elért dalt is díjazták. A fesztiválról kiemelt terjedelemben cikkezett a sajtó. A Valóság című folyóiratban Breuer János 649 008 című írásában foglalkozott a fejleményekkel. A cím a fesztiválzsűrihez érkezett szavazatok számára utalt, és a szerző megállapítása szerint már önmagában ez a tény is jelezte, hogy a nyári játéknak, felhőtlen szórakozásnak indult kezdeményezés elgondolkodtató társadalmi jelenséggé és mindinkább elmérgesedő szakmai háborúvá fajult. Erre kritikai vélemények is figyelmeztettek („Beathangzás nem volt. Friss ötletek híján egyet jelent a mostani táncdalfesztivál a több évtizedes, régi stílusokba való teljes és indokolatlan visszasüppedéssel.”).
Az 1967-es Táncdalfesztivál további következménye lett, hogy miután a közönség heves ellenérzésének adott hangot Kovács József táncdalénekes lepontozása miatt, attól kezdve a televíziós közvetítés jó pár éven keresztül félórás csúsztatással követte „élőben” az eseményeket. 
1968-ban a harmadik Táncdalfesztivál-t ismét a régi szellemben, a gigantománia jegyében rendezték meg. Először Farsang a Hajdúságban címmel Debrecenben rendeztek háromnapos minifesztivált, amelyen az Illés kivételével a teljes élgárda szerepelt. A szereposztás: Omega (+ Wittek Mária, Kovács Kati), Pannónia (+ Magay Klementina, Payer András), Syrius (+ Ambrus Kyri, Poór Péter), Atlantis (+ Fenyvesi Gabi, Szécsi Pál), Echo (+ Harangozó Teri, Bakacsi Béla), Thomastic (+ Dékány Sarolta, Máté Péter). A győzelmet az Omega-csapat szerezte meg a Pannónia-csapat előtt, és a gálán fellépett a Metro–Aradszky László összeállítású alkalmi együttes is.
A Táncdalfesztivál a magyar közönség tudatában már az év legfontosabb eseményei közé tartozott. Ebben az évben 1350 pályamunka érkezett a zsűrihez. Az 1968-as év – a „Nyugat-majmolás” ellensúlyozására – a népieskedés és a magyarkodás jegyében telt el a hazai könnyűzenében. Nemcsak a fesztiválon volt szinte kötelező egyenruha a hímzett mellény, a bő ujjú ing, nemcsak itt léptek fel matyó babának öltözött énekesnők, nemcsak az itt elhangzott dalok címei (A csongorádi kisbíró unokája, Beates magyar úr, Sose fájjon a fejed), hanem a hangszerelése, előadásmódja idézte a tschikos, fokosch, gulasch, puszta, paprika álromantikáját. Az Omega ez évben készült angol lemezére is felkerült a Kállai-kettős, az Illés pedig Red Roof Hoovels (Piros nádfedeles kunyhó) néven vendégszerepelt Ausztriában, és az 1968-as Ki mit tud?-on feltűnt Hungaria tagjai is magyaros lajbiban, bokájukat csapkodva énekeltek arról, hogy nem bújnak többé már a subába, és nem húzzák a köcsögöt a karóra.
A fesztivált ismét népünnepéllyé alakították. A díszletek a Broadway-musicalek világát idézték, a fellépők ruháját Rotschild Clara tervezte, a zsűrit messze földről toborozták, egyszóval mindent megtettek, hogy a fesztivál színvonalát európai rangra emeljék. Műsorfüzetét például – szavazócédulával – több százezer példányban már hetekkel a bemutatók előtt árulták, és juttattak belőle a környező országok magyar lakta területeire is.
Kétségtelen, Magyarországon ezen a nyáron tetőzött a táncdalmánia. Egy korabeli felmérés szerint akkoriban minden tíz gimnazista lányból hét táncdalénekesnő akart lenni. Táncdalszerzőnek lenni 1968-ban az egyik legirigyeltebb mesterség volt hazánkban. 
1967-ben ebből az össznépi szemfényvesztésből az Illés kimaradt. 1968-ban viszont – nagy meglepetésre – ők is indultak az Amikor én még kissrác voltam című dallal. Az okokról ezt nyilatkozták: „Külföldön a modern tánczenének külön fórumai vannak. Itthon csak egyfajta fesztivál van. Ilyen. Mi elhatároztuk, hogy részt veszünk, és lassan a magunk fesztiváljává tesszük.”  Illéséken kívül a többi beatzenekar (Pannónia, Atlantis, Omega, Metro, Expressz, Hungaria, Syrius) szintén szerepelt, de a „beatszentháromság” tagjait kivéve megint csak kísérőszerepre kényszerítették őket.
A fesztivál körüli felhajtás augusztus 18-án, az Erkel Színházban megrendezett döntőn érte el a csúcspontját, amely az Illés diadalát hozta. A 11 díjból ötöt kaptak meg, és bár ezt a szokatlan nagylelkű elismerést a beatpártiak lelkes ünneplése kísérte, a döntő éjszakáján a csehszlovák határ mentén már készültségben álltak azok a csapatok, amelyek két nap múlva bevonultak a szomszédos országba, végleg szétfoszlatva a demokratizálással kapcsolatos álmokat.
A következő Táncdalfesztivál-t aztán az Illés és az Omega is bojkottálta, de a második vonal képviselői, azok, akik életben akartak maradni, ismét elindultak. Nem túl erős dalaikkal (Bergendy – Te vagy a lexebb, Atlas – Segítség, Metro – Régi kép: szobrok, Zorán – Fehér sziklák, Express – Alagút, Non-stop – Egyszer volt) azonban nem arattak átütő sikert.
A fesztivál rendezői ezúttal új sztárok indításával is próbálkoztak. A Magyar Ifjúság címlapján 23 sztárjelölt – adminisztrátor, lakatos, fodrász, kárpitos – fényképe mosolygott. A színpadon aztán volt csodálkozás. A 25 tagú nemzetközi zsűri igazán bölcsen döntött, amikor egy itthon alig ismert énekesnőnek (Késmárky Marika – Egy fiú a házból) ítélte oda a fődíjat.
A korábban lelkes sajtó hangvétele is megváltozott, „állami pénzen finanszírozott ízlésrombolásról”, „rosszízű magyarkodásról” írtak, és a rendezők levonták a tanulságot, 1970-ben nem rendeztek Táncdalfesztivál-t. Miközben 1969-ben a Magyar Hanglemezgyár tízezres példányban préselte a kislemezeket, a Képzőművészeti Alap 300 ezer példányban dobta piacra az előadók fényképeit, hasonló példányszámban kerültek forgalomba a kottás-dalos füzetek, a szövegmellékletek, és nemcsak a szerzők, hanem a televízió és a rádió is profitált a legnézettebb, leghallgatottabb műsorokból.
1971-ben aztán ugyanazokkal a módszerekkel, eszközökkel és előadókkal rendezték meg az újabb slágerparádét. Kivétel csak az Illés volt, amely az előző két év büntetései, majd eltiltása után egy bűnbánatot sugalló dallal (Elvonult a vihar) tért vissza. A fesztivált Zalatnay Sarolta egy hagyományos, fesztiválstílusban megírt slágerrel (Fák, virágok, fény) nyerte, a többi sikeres előadóra és dalra (Koós János – Kapitány, Korda György – Ne sírj, Delhusa Gjon – Hegyek lánya, Aradszky László – Eleonóra, Tolcsvay – Csak egy kékszínű virág, Kovács Kati – Pesti férfi) pedig már a döntőt követő hetekben a feledés homálya borult.
Az utolsó, 1972-es fesztivál „méltó” lezárása volt a többéves eseménysorozatnak. A győztes dalokon (Kovács Kati – Add már uram az esőt, Bergendy – Úgy szeretném, Corvina – Egy viharos éjszakán) kívül nem született említésre méltó produkció, a kulisszák mögött folyó élethalálharcra pedig később Somló Tamás, a Non-stop együttes tagja világított rá: „Az 1972-es Táncdalfesztivál-on a Szép Margit című nótával az elődöntőben voltunk, és elhatároztuk, ha nem megy másképp, csalunk. Összedobtunk 10 ezer forintot és bevásároltunk levelezőlapot, bélyeget, megszavaztuk magunkat. Mindenki a családjával éjszakákon át töltötte ki a lapokat, majd öten az ország hat irányába szétszéledve dobáltuk be őket. Azt tudni kell, hogy már 9000 szavazattal bejutottunk volna a döntőbe. De kiderült, valami nem stimmel: a Non-stop közönségszavazatainak a száma hivatalosan 4078 vagy 5001 lett, már nem emlékszem pontosan, elég, hogy kibújt a »bunda« a szákból. Ezek után abban maradtunk, hogy akkor viszont óvunk, egy újságcikkben felfedjük a gerillaakciót, mert már úgy sincs veszíteni valónk: a pénz a postáé. De az akkori zenekarvezetőnk nem merte felvenni a kesztyűt a »szervekkel«.” 
A Táncdalfesztivál-t ezt követően – ebben az „össznépi formában” – nem rendezték meg, de magát az üzleti vállalkozást más-más nevekkel (Metronom) időről időre felújították, majd a rendszerváltás idején a hazatelepülő Dobos Attila megpróbált életet lehelni a szerinte szép emlékű rendezvénybe. De vállalkozása kudarcot vallott.

Táncdalfesztivál ’66
1. díj – Kovács Kati: Nem leszek a játékszered (Gyulai Gaál) és Toldy Mária: Más ez a szerelem (Bágya–G. Dénes)
2. díj – Illés: Még fáj minden csók (Szörényi–Bródy), Zalatnay Sarolta: Hol jár az eszem (Auth–Halmágyi), Tárkányi Tamara: Idegen utakon, Koós János: Annyi ember él a földön (Lovas–Halmágyi)
Előadói díj – Kovács Kati, Koós János, Toldy Mária
MHV különdíja – Vámosi János
KISZ KB különdíja – Koncz Zsuzsa 	
Közönségdíj – Bakacsi Béla 	

Táncdalfesztivál ’67
1. díj – 	Toldy Mária: Rövid az élet (Majláth–Fülöp), Zalatnay Sarolta: Nem várok holnapig (Majláth–Fülöp)
2. díj – 	Aradszky László: Annál az első ügyetlen csóknál (Dobos–Szenes), Poór Péter: Utánam a vízözön,(Tomsits–Halmágyi), Szécsi Pál: Csak egy tánc volt (Vadas–Varga)
3. díj – 	Ambrus Kyri: Nappalok és éjszakák, Fenyvesi Gabi: Ádám, hol vagy?
Előadói díj – Ambrus Kyri, Korda György, Aradszky László, Toldy Mária, Zalatnay Sarolta
Hangszerelői díj – Körmendi Vilmos, Bágya András, Presser Gábor
KISZ különdíj – Dobos Attila
Közönségdíj – Kovács József

Táncdalfesztivál ’68
1. díj – 	Illés: Amikor én még kissrác voltam (Szörényi–Bródy), Koós János: Kislány a zongoránál (Lovas–Szenes), Mary Zsuzsi: Mama (Dobos–Szenes)
2. Sztevanovity Zorán: Fehér sziklák (Fényes–S. Nagy), Harangozó Teri: Sose fájjon a fejed (Deák–Fülöp), Koncz Zsuzsa: Színes ceruzák (Szörényi)
Előadói díj – Mary Zsuzsi és az Illés, Harangozó Teri és az Omega, Koncz Zsuzsa és a Syrius, Koós János
Közönségdíj – Mary Zsuzsi, Korda György

Táncdalfesztivál ’69
1. díj – 	Késmárky Marika: Egy fiú a házból (Bágya–S. Nagy), Koós János: Nem vagyok teljesen őrült (Lovas–Szenes)
2. díj – Harangozó Teri: Szeretném bejárni a földet (Majláth–Kalmár), Metro: Régi kép: Szobrok (Schöck–Sztevanovity)
Arany Mikrofon díj – Harangozó Teri
Előadói díj – Koncz Zsuzsa
Hangszerelői díj – Wolf Péter

Táncdalfesztivál ’71
1. Zalatnay Sarolta: Fák, virágok, fény
2. Non Stop: Lélegző furcsa hajnalon, Illés: Elvonult a vihar, Szécsi Pál:Pillangó
3. Koncz Zsuzsa: Rég volt, szép volt

Táncdalfesztivál ’72
1. díj – Kovács Kati: Add már, uram, az esőt! (Koncz–Szenes)
2. díj – Koncz Zsuzsa: Mondd el, ha kell! (Illés–Bródy), Bergendy: Úgy szeretném (Latzin–Demjén)
3. díj – Corvina: Egy viharos éjszakán (Szigeti–Soltész)
Előadói díj – Kovács Kati, Cserháti Zsuzsa, Katona Klári
Közönségdíj – Generál

Táncdalfesztivál

Az 1950-as évek második felében és 1960-as évek elején a hagyományos táncdalénekesek – akik szinte kivétel nélkül a szocialista termelésből érkeztek a reflektorfénybe – a széles közönségréteget kiszolgáló szórakoztató zeneipart képviselték. Azt az erősen konzervatív szemléletű „felnőtt” világot, amellyel szemben a beat olyan vehemensen fellépett. Bár az évtized második felében a különböző kulturális versenyeken (Ki mit tud?, Táncdalfesztivál) és monopolisztikus médiumban (Magyar Rádió, Magyar Televízió) az új zene reprezentánsai is egyre hangsúlyosabban jelentek meg, a hagyományos táncdal voltaképpen mindent és mindenkit túlélt. Beleértve a rendszerváltozást.
Előzményei a két világháború közötti Budapestre nyúlnak vissza, ahol igazi világvárosi élet folyt, a híres szórakozóhelyek (Astoria, Savoy, EMKE) messzi tájakról vonzották a vendégeket és a muzsikusokat egyaránt. A háború alatt aztán előbb német nyomásra tiltották ki az amerikai eredetű zenét Magyarországról, majd a világháború 1után a szovjet példát követve hallgattatták el a „szocialista embertípustól” idegen lázadó-lázító ritmusokat, dallamokat. 
1949-ben, a vasfüggöny leereszkedése után a hivatalos kultúrpolitika minden eszközzel igyekezett előbb háttérbe szorítani, majd felszámolni és eltüntetni a „szocializmustól idegen” művészet és szellemiség maradványait. A fővárosban és a vidéki nagyvárosokban felszámolták a zenés-táncos helyeket, a lokálokat, az orfeumokat, a revüszínpadokat és a táncpalotákat. Ebben az időszakban „kövérek zenéjének” (jazz) éppúgy nem volt helye a szocialista kultúrában, mint a hagyományos slágernek, ami a hivatalos ideológia szerint csak arra jó, hogy összezavarja a dolgozók fejét.
Miközben az ötvenes évek derekán Chuck Berry első dalait írja, és az Egyesült Államokban az első rock and roll felvételek készültek, a Magyar Ifjúság című lapban Várjuk az új tömegdalokat! címmel jelent meg írás, a fiatalokat pedig az iskolai ünnepségeken, vállalati rendezvényeken olyan korabeli „slágerek” éneklésére kötelezték, mint a Dal az ötéves tervről, vagy a Sződd a selymet, elvtárs! 
Pedig a Magyar Rádiónak, mint legnagyobb tömegkommunikációs eszköznek minden lehetősége megvolt a sztárcsinálásra. Volt például saját stúdiója, ahol jelentős számban készültek felvételek. Ám ez a stúdió alapvetően a hagyományos tánczene műhelye maradt, saját maga által felfedezett és menedzselt sztárjelöltekkel, akiket legtöbbször a Tessék választani! vagy a Made In Hungary rendszeres gáláin ismerhetett meg a közönség. Mivel a rádió mindvégig a „slágercéh” fellegvára maradt, az itt felfedezett és elindított előadók legfeljebb a hagyományos sláger- és tánczene vonalán érvényesülhettek. A Magyar Rádió ugyanis csak bemutatta, de nem menedzselte felfedezettjeit, nem működött üzleti intézményként, az ott dolgozók havi fizetésért tették a dolgukat.
A Magyar Rádió könnyűzenei stúdiója az ötvenes-hatvanas években ontotta a fiatal énekeseket, énekesnőket, akik szinte kivétel nélkül a „slágercéh” dalait adták el. Annak idején a beatzene hívei ezeket a számokat kifejezetten avittnak és kínosnak élték meg, és poptörténeti szempontból valóban egy akkor már letűnt világot idéznek, de azért nem lehet nem észrevenni egyes előadók (például Ambrus Kyri, Harangozó Teri, Korda György, Mátrai Zsuzsa vagy Szécsi Pál) kivételes kvalitásait. Ahogy később Szécsi Pál vagy Máté Péter zsenialitását sem.
JBSz

Szécsi Pál

Popkulturális Blog

Kapcsolatok

Szécsi Pál előadói fotók

Szigeti Ferenc

Payer András

Táncdalfesztivál

Hagyományos táncdal

Violák

Egy szál harangvirág

Hagyjuk, szívem

Minden jót, Monica!

Gedeon bácsi

Csak egy tánc volt

Mint a violák

Szegény bolond

Szeretni bolondulásig

Távollét

Tárd ki ablakod

Kósza szél

Mostanában hosszabbak az éjszakák

Egy szál harangvirág

Ha tudnék szeretni

Kismadár