Band/name

Az 1960-as évek egyik jlegsikeresebb és legtermékenyebb táncdalszerzője és énekese.
Zongorista-énekesként tűnt fel a hatvanas évek elején. Írt slágereket Zalatnaynak (Szervusztok, régi barátok), Aradszkynak (Annál az első ügyetlen csóknál, Még ide-oda húz a szív, Isten véled édes Piroskám), Németh Lehelnek (Számum), Mary Zsuzsának (Mama, Halálkanyar), Harangozó Terinek (Minden ember boldog akar lenni, Minden nap), akivel duóban is sikeres volt (Nyári zápor). Csaknem száz rádiófelvétele, több mint ötven hanglemeze készült a hatvanas években (A boldogságtól ordítani tudnék, Piros pezsgő, Se vele, se nélküle, Krisztina, Albérlet az emeleten, Kövek a vízparton, Balatoni éjszakák, Ő és én, Rózsák illatozzatok).
Külföldre távozása után nemcsak őt radírozták ki a hazai popéletből, hanem a slágereit is, valamint azokat, akik ezeket énekelték. (Ugyanez történt a korszak másik sikeres szerzőjének, Lovas Róbertnek a dalaival.) Később visszatért Magyarországra, 1985-ben jelent meg második lemeze (Dobos Attila új dalai).
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 105.

Dobos Attila

Dobos Attila előadói fotók

Az 1960-as évek legnépszerűbb táncdalénekese volt.
Műkedvelő énekesből, a Töltőtolljavító Ktsz alkalmazottjából Vécsey Ernő közvetítésével lett 1960-ban a Magyar Rádió könnyűzenei stúdiójának hallgatója. Vizsgaelőadásán olyan meggyőzően énekelte el Dobos Attila és S. Nagy István Még ide-oda húz a szív című dalát, hogy 1963-ban benevezték vele a Magyar Rádió Tessék választani! könnyűzenei versenyére. Mondhatni, egyből bekerült a mély vízbe, hisz az Erkel Színház több ezres közönsége előtt kellett megmérettetnie magát, de fényesen helyt állt, hisz a Még ide-oda húz a szív előadásával megosztott első helyezést ért el.
A siker hatására sorban jöttek a rádió- és hanglemez-felvételek, azt követően pedig, hogy 1966-ban Dobos Attila és Szenes Iván dalával (Isten véled édes Piroskám) a Magyar Rádió Made in Hungary hangversenyét is megnyerte, Aradszky egyértelműen az ország egyik legkeresettebb táncdalénekese lett. Az Isten véled édes Piroskám-ból kislemezen rövid idő leforgása alatt több mint százezer példányt adtak el belőle, ez lett hivatalosan az ország első aranykislemeze. A Pókháló van már az ablakon a második. Az Annál az első ügyetlen csóknál című dalát tartalmazó korongért pedig újabb aranyplakettet vehetett át – ez volt sorrendben a negyedik a hazai aranykislemezek sorában, merthogy Harangozó Teri (Mindenkinek van egy álma) beékelődött.
1966 nyaráig mintegy ötven dalt énekelt hangszalagra, illetve hanglemezre (Magdaléna, Nemcsak a húszéveseké a világ, Álmatlan évek, Az a sárga liliom, Ki figyel oda, Szólj csak hegedű!, Annál az első ügyetlen csóknál, Szomszédasszony fütyülök a lányára, Táskarádió, Hippidié, Én és a gitár, Álmatlan évek). Később a táncdalfesztiválok egyik sztárja lett (Nemcsak a húszéveseké a világ, Kicsit szomorkás). 1968-ban nagylemeze is megjelent. A hetvenes években eltűnt a nyilvánosság elől, külföldön énekelt. 1986-ban ismét albummal (Újra itt vagyok) jelentkezett és attól kezdve egészen 2017-ben bekövetkezett haláláig folyamatosan fellépett és adott ki nagylemezeket.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 102–104.

Aradszky László

Sztahanovistából popsztár. Az 1960-as évek elején a táncdalénekes kedvencek szinte kivétel nélkül a szocialista termelésből érkeztek a reflektorfénybe. Üzemekben, ktsz-ekben (kisipari termelőszövetkezet), seregszemléken, katonai fesztiválokon fedezték fel őket. Volt, aki sztahanovista élmunkás volt, volt, aki Rákosi elvtárs sofőrje, volt, aki csak a „nép egyszerű gyermeke”.
Németh Lehel a párt jóvoltából igazi álomkarriert mondhatott magáénak, de pünkösdi királyságának ugyancsak a párt vetett véget. Erdélyben, Sepsiszentkirályon született, kereskedő apja a nagy gazdasági válság évei alatt tönkrement, 1937-ben meghalt, az édesanya így három testvérét árvaházba és rokonokhoz adta, Lehellel pedig 1944-ben a szovjet csapatok elől Magyarországra menekült. A kamaszfiú előbb bútorszállító lett, majd modell a Képzőművészeti Főiskolán (többek között a Hadtörténeti Múzeum előtt álló katonaszobrot is róla mintázták). Később műszerésznek tanult, igyekezett feljebbvalói kedvében járni, akik ezért a kultúra frontjára küldték.
Énekesi karrierje 1952-ben a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár dalárdájában kezdődött. Simándy Józsefnél és Posert Emiliánál operaénekesnek tanult, de végül a könnyebb utat választotta: táncdalénekes lett. 1957-ben lehetőséget kapott a Magyar Televízió első szilveszteri műsorában, és ezzel eldőlt a sorsa. A bársonyos hangú, mindig elegáns, jóképű énekesért megőrültek a nők, istenítették, bálványozták. Márkás Opeljét csókolgatták, cigarettacsikkjeit gyűjtötték, a falakat, telefonfülkéket „Szeretlek Lehel!”, „Lehel, a király!” feliratokkal firkálták tele. Egyszóval ő volt az első nyugati típusú sztár Magyarországon, akit hamarosan együtt emlegettek Honthy Hannával és Latabár Kálmánnal. Népszerű filmek betétdalait énekelte (Fogj egy sétapálcát, Ó Serenella, Halló, Irén), slágereivel (Reszket a Hold a tó vizén, Lehet, hogy szép nem vagyok), művelődési házakat töltött meg, lemezeit elkapkodták.
Hatalmas sikere volt, és ennek anyagi hasznát minőségi hangosító berendezésekbe fektette. Felszerelése használatáért – akkor szokatlan és félillegális üzleti konstrukcióként – bérleti díjat számolt fel a koncertszervező állami cégnek. Ezért 1963-tól a pártsajtóban támadni kezdték, kiesett a hatalom kegyeiből. Az énekes ekkor csatlakozott artista feleségéhez, elvállaltak egy bécsi szerződést, és Ausztriából egyenesen Kanadába disszidáltak. Németh Lehel dalait azonnal letiltották, nevét csaknem két és fél évtizedre kitörölték a könnyűzenei életből. A tengerentúlon pedig az első magyar popsztár üzletileg sikeres habszivacsgyártó üzemet működtetett.
A rendszerváltozáskor hazalátogatott, koncertet adott az Erkel Színházban, de másokkal ellentétben nem lovagolta meg a nosztalgiahullámot, végleg elbúcsúzott a közönségtől. Csendben, visszavonultan élt haláláig. Régi slágereit ugyan kiadták, és könyv is megjelent az életéről, de a legenda nem kelt életre.
Slágerei: Jázminvirág, Melodie d’amour, Én visszahozom divatba a foxtrottot, Neonfényes Budapest, Zsebkendődre köss egy csomót, Amikor virágba borulnak az almafák, Nékem csak Budapest kell, Talán egy perc alatt.
JBSz-SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 26–27.

Németh Lehel

Az 1960-as évek egyik legfoglalkoztatottabb énekesnője, aki beatzenekarokkal (Atlantis) éppúgy gyakran fellépett, mint a „slágercéh” képviselőivel.
Az 1968-as Táncdalfesztivál fődíjas és közönségdíjas győztese (Mama). Énekelt filmdalokat (Te szeress legalább), szerepelt szólóban táncdalfesztiválokon (Te vagy az oda-ideálom), és sikeres volt duettje Dobos Attilával (Halálkanyar). Sikerei csúcsán, a hatvanas évek végén váratlanul disszidált partnerével és háziszerzőjével, Dobos Attilával.
A kilencvenes évek végén települt haza, és próbált meg visszailleszkedni a régi slágereivel a még mindig aktív egykori kollégák közé.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 113.

Mary Zsuzsi

360 ezernél is több lemezt adott el, mégis betiltották

A Magyar Rádió egyik legfoglalkoztatottabb táncdalénekese, pályatársai közül elsőként jegyezhetett önálló albumot, miközben az 1960-1970-es években közel 100 dala jelent meg kislemezen.
1965-ben második lett a Ki mit tud?-on, felvették a rádió könnyűzenei stúdiójába, ahol 1966-ban készült első felvétele (Túl az első nagy szerelmen). Második dala (Minden ember boldog akar lenni) már országos siker. Két évig ő volt a legsikeresebb női előadó: 1967. július 1. és 1968. június 30. között 362 473 kislemezét adták el, főként Dobos Attila slágereinek (Minden nap, Mindenkinek van egy álma) köszönhetően. Utóbbi lett 1969-ben a legnagyobb példányszámban eladott hazai kislemez, ezért Cannes-ban, a MIDEM-en Magyarország képviseletében ő vehette át a Márvány Trófeát. Visszaemlékezései szerint három hónap alatt 380 ezer darabot értékesítettek belőle.
Ezt követően kezdett el külföldre járni, előbb Innsbruckba, majd Kubába hívták, később a szocialista blokk országai, illetve Jugoszlávia összes nemzetközi fesztiválján is megfordult. S bárhová ment, a Mindenkinek van egy álma című slágerét az adott ország nyelvén énekelte el. Nem meglepő, hogy szinte mindenhol ő vitte el a közönségdíjat. Tánczenei műsorok és ORI-turnék egyik nagy sztárja volt, slágerei (Nincsen olyan szerencsém, Kis papírhajó, Sose fájjon a fejed, Veled is megtörténhet egyszer, Szeretném bejárni a Földet, Még iskolába járok) a hatvanas évek végéig szerepeltek a sikerlistákon.
Dobos disszidálása után legnagyobb sikereit betiltották, ezzel karrierjét is kettétörték. A hetvenes évek első felét Harangozó is javarészt külföldön töltötte, az 1976-ban kiadott újabb albuma (Lánynak születtem) révén viszont ismét visszakerült a hazai reflektorfénybe. Sőt a következő években számos új slágert (Óriáspénz, Hidd el, Szeretném, ha féltékenyebb volnál, Ma valakinek hiányzom, Banánvirág) jegyzett. A nyolcvanas években azonban ismét a nyugati vendéglátóipar biztosított számára megélhetést, például több hónapon át Kanadában és az Egyesült Államokban vendégszerepelt, ahol főként külföldre szakadt magyarok körében énekelte legismertebb dalait.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 110–111.

Harangozó Teri

Tavaszi csokor anyák napjára – dalok a legszebb virágokról

Az 1960-as  évek egyik legnagyobb karrierje kétségtelenül Zalatnay Saroltáé (1947). A Toldy gimnázium bálján, 1963 telén a Scampolo fedezte fel és a 15 éves „csajszinak” akkora sikere volt, hogy igazgatói engedéllyel felléphetett a Bartók Színpadon rendezett amatőrvetélkedőn is, ahol ő kapta a legjobb szólista díját. A zsűriben helyet foglaló Bergendy István szintén felfigyelt rá, akinek nemcsak fellépéseket, hanem lemezfelvételi lehetőséget is szerzett. 1965 februárjában Zalatnay már ORI-műsorban szerepelt, később a tévé május 1-jei műsorának egyik meglepetése lett, és a filigrán diáklány mindenütt sikert aratott. Első kislemezein brit hasonmásainak, Cilla Blacknek és Sandie Shaw-nak a dalait énekelte.
Minden menő banda szívesen koncertezett vele, de miután Frenreisz Karesz „lecsapta” Komár kezéről, 1966-tól a Metro mellett kötelezte el magát.
Az ország az első táncdalfesztiválon ismerhette meg (Hol jár az eszem?), ahol ábrándos tinilányként a mamák kedvence lett. A klubokban eközben miniszoknyában, csizmában a divatos beatlányt alakította, és a korabeli nagy slágereket énekelte. Ő volt a szexi, vadóc csitri mintaképe, aki 1963-tól az évtized végéig mindig hozta az éppen aktuális csajszi figurát. Volt rock and roll énekes, beatlány, aztán később Nancy Sinatra, majd Janis Joplin nyomába eredt. Változó arcaiban és megjelenéseiben mindig megtestesítette a korszak lánytípusait, akikkel aztán lépten-nyomon találkozhattunk a klubokban vagy a körúton. Nem is annyira a lányok utánozták Zalatnayt, hanem ő hozta jól a külföldi divatlapokból, popmagazinokból, koncertekről ismert előadók figuráját, majd lekoppintva azokat – szexiségben, öltözködésben, viselkedésben – diktálta a divatot.
De a vadóc Zalatnaynak volt egy másik, nagyközönség számára tartogatott énje is. A táncdalfesztiválokon, slágerbemutatókon már ez a bájos diáklány figura lépett a nyilvánosság elé, aki kedves, ártatlan babaarccal énekelt aranyos butaságokat (Jaj a matek, Anyuci, Na végre, hogy tavasz van), vagy messze révedő tekintettel rebegett édesbús melódiákat fákról, virágokról, fényről, régi barátokról.
Zalatnaynak 1967-ben élete nagy lehetőségét kínálta fel a sors. A brit zenekarokkal Magyarországra látogató üzletemberek viszonossági alapon őt is meghívták Nagy-Britanniába. Első brit kislemezére a Szervusztok, régi barátok című hazai sláger került. Papírkosársiker. A második korongot viszont már Jackie Edwards, a Spencer Davis Group háziszerzője jegyzi (Open Your Hand), de ez sem került fel a listára. Pedig Zalatnay londoni jelenléte szenzáció. Ő az első kelet-európai énekes, akit megpróbáltak befuttatni az angolszász popvilágban. Tisztában volt ezzel a magyar nagykövetség is, mert az angol popélet 300 reprezentánsát hívták meg a kislemez megjelenése alkalmából rendezett koktélpartira. Cinit mindenki a tenyerén hordozta, gyakori vendég lett a világhírű Marquee klubban, a Revolutionben, a Speakeasyben, összebarátkozott jó néhány popsztárral, állítása szerint Maurice Gibbel és Jimi Hendrix-szel is.
1969-ben második nekifutásra az I’m a Woman / Change Of Heart című kislemezével próbálkoztak. Ekkor már az Omega Red Star is öregbítette Nagy-Britanniában Magyarország hírnevét, ám a slágerdömpingben ennyi kevésnek bizonyult. A dolce vita továbbra is folyt (egy baráti névsor: Taste, Nice, Bee Gees, Equals, Amen Corner, Marbles, Cliff Richard, Ginger Baker, Julie Driscoll, Alan Price, Brian Auger, Tony Blackburne, Emperor Rosko, Simon Dee), de Zalatnayból mégsem lett sztár Angliában.
Zalatnay itthon változatlanul a slágercéh és a közönség kegyeltje maradt, ünnepelt fesztivál-énekesnő. Magánéleti kapcsolatai (Frenreisz Károly élettársa) révén számíthatott a frissen alakult Locomotiv GT támogatására, amellyel több sikerszámot (Miért mentél el?, Ez minden, Szeress nagyon, Mikor elalszol) és két nagylemezt is készített. 1972-ben a filmesek is felfedezték (Fuss, hogy utolérjenek), 1973-ban a Supraphon angol nyelvű nagylemezt jelentetett meg tőle, minden adott volt tehát az újabb nagy kiugráshoz.
Zalatnay pályája ehelyett valósággal derékba tört. Magánéleti válsága miatt kapcsolata az LGT-vel meglazult (1975-ben férjhez ment Révész Sándorhoz), és képtelen volt alkalmazkodni ahhoz, hogy egykori rajongói eltűntek a koncertszínpadok elől. Harmincas éveiben is a kedves Cini akart lenni, és Janis Joplin után hol Carole King, hol Carly Simon, hol Tina Turner bőrébe akart belebújni. Vérfrissítés gyanánt ugyan 1976-ban a nála lényegesen fiatalabb Postásy Julival és Várszegi Évával megalapította a Cini és a Tinik formációt, de hiába fedezett fel újabb stílusokat, hiába szeretett bele előadókba, a siker nem akart visszatérni. Sorjázó albumairól a finoman fogalmazó kritika csak annyit állapít meg: eklektikusak. És ez lehetett Zalatnay teljesítményéről a közönség véleménye is. Az 1980-as Tükörkép-et például a slágergyáros Máté–S. Nagy páros írta neki, ám a nagylemezből alig 12 ezerre voltak vevők (abban a korban, amikor az aranylemez 100 ezer eladott példányt jelentett).
A nyolcvanas években szaftos önéletrajzi regényekkel (Nem vagyok én apáca, 1985, Ezt sem a zárdában írtam, 1987) maradt a köztudatban, 1988-ban Privát levél címmel jelentetett meg új dalokat (a borítóján meztelenül pózol), a rendszerváltozás után pedig a leginkább a viharos magánéleti kapcsolata tartották a bulvármédia köztudatában. A nála sokkal fiatalabb Márton Csabával közös vállalkozása csődbe ment, hét évet élt együtt Csapó Gábor vízilabdázóval, 2001-ben – 54 éves korában – erotikus fotósorozata jelent meg a Playboy magazin magyar kiadásában, 2004 szeptemberében pedig 36 rendbeli, nagy kárt okozó, üzletszerűen, bűnszövetségben elkövetett csalás miatt három év börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélték. Nagy médiahullámverés közepette vonult be 2004. október 26-án a börtönbe, ahonnan 2006. október 26-án szabadult.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 80–83.

Zalatnay Sarolta

Élet A Dal előtt

A beatzene országos nyilvánossága (táncdalfesztiválok)
A hatvanas évek közepéig a beatzene elsősorban Budapesten és a nagyobb vidéki városokban, egyetemi központokban volt ismert. A rádió, a televízió csak ritkán szerepeltette az együtteseket, előadókat, az esztrádműsorokban, turnékban még nem kaptak helyet az „ifjúsági zenekarok”, és a lapokban sem cikkeztek se róluk, se a jelenségről. Az idősebb generáció számára az új zene az első Táncdalfesztivál révén vált ismertté.
A táncdalfesztiválok ötlete Bánki Lászlónak, a Magyar Televízió rendezőjének a fejéből pattant ki, aki 1965-ben a Kisstadionban megrendezett Gitárpárbaj-on szemtanúja volt a tinédzser közönség zajos tüntetésének a hagyományos táncdalokat éneklő előadók ellen. Ez a botrány sugallta neki az ötletet, hogy egy reprezentatív, látványos műsorral rehabilitálják ország-világ előtt a tánczenét. A mintát a San Remó-i fesztivál kínálta, amelynek dalait, előadóit (Bobby Solo, Gigliola Cinquetti, Domenico Modugno, Sergio Endrigo) a rádió és a televízió már korábban is előszeretettel népszerűsítette.
Az első Táncdalfesztivál-t 1966 nyarán hatalmas propagandával rendezték meg. Már az elődöntők idején ott szorongott az egész ország a képernyők előtt. A tánczene váratlanul téma lett, a lapokban a fesztivált nagy horderejű kulturális eseményként tálalták. A műsorban helyet kapott a beat is, de a harmadik elődöntőbe sorolt, ott fellépő négy beatzenekar csalódást okozott. A kritika nem is volt kíméletes a kedvencekkel: „Vártuk sokáig, mikor szólal meg végre az igazi, gitáregyüttesekre elképzelt modern szám. De egyértelműen csak a zsűri legmagasabb pontszámával jutalmazott utolsó számot (Még fáj minden csók), az Illés együttes és Szörényi Levente előadásában sorolhatjuk ide.” 
A kudarcért azonban nem a zenekarok voltak a felelősek. A beatzenészeknek – a fellépési lehetőségért cserébe – hangszerelésben, előadói stílusban, öltözködésben egyaránt alkalmazkodniuk kellett a rendezők elvárásaihoz. Szörényi például az elődöntőben „jellegzetes beatrángatózással, eksztatikus átéléssel”, a klubokban akkor már megszokott előadásmóddal énekelte el a dalát, e szokatlan fellépés viszont megütközést váltott ki az idősebbek körében. A tévénézők méltatlankodó levelek ezreit írták, aminek eredményeként a döntőben a zenekar konszolidáltabb fellépése már kevésbé különbözött a táncdalénekesek előadói stílusától.
1967-ben, a második Táncdalfesztivál megrendezése előtt az érdekellentétek, a szórakoztató zene belső világának ügyei – Szörényiék jóvoltából – a sajtóban, rádióban, televízióban is némi visszhangot kaptak. Márciusban a Magyar Televízió Show-hivatal című műsorában Vitray Tamás Szörényi Leventével beszélgetett, aki elhatárolta magát a fesztiváltól, és bejelentette, hogy az Illés együttes az 1966-os sikerei ellenére nem indul el az 1967-es Táncdalfesztiválon, mivel „idegennek érzik magukat ebben a közegben, a fesztivál ugyanis a táncdalnak szólt, nem a beatnek”. A vitát végül Vitray azzal zárta le: „Nem a Táncdalfesztivál lesz szegényebb, ha az Illés nem lesz ott rajta.” (Bár sokan úgy gondolták, hogy a később megjelent Ne gondold című Illés-dal valódi címzettje Vitray Tamás volt, Bródy János – saját bevallása szerint  – valójában nem gondolt konkrét személyre, inkább csak egy jól helyezkedő káder figurájára.) A beat képviselői ezen kívül is hangoztatták azt a véleményüket, hogy Angliában például jól megfér egymás mellett a sikerlistán Tom Jones és a Beatles, külön fesztiválokat rendeznek a tánczenének és az ifjúsági zenének, de nem kényszerítik versenyzésre a különböző stílusú előadókat.
Szörényiék engedetlensége nyomán 1967-ben a közreműködők közé csak ismert slágergyárosokat hívnak meg (S. Nagy István hét, Szenes Iván hat dallal szerepelt), a beatzenekarok (Omega, Metro, Atlantis, Syrius, Dogs) csupán kísérő-közreműködő feladatokat kaptak. Az énekes sztárok, díjazottak ugyancsak a régi motorosok közé tartoztak (Aradszky László, Bakacsi Béla, Fenyvesi Gabi, Kovács József, Máté Péter, Mátrai Zsuzsa, Németh József, Poór Péter, Szécsi Pál, Toldy Mária) kiegészülve a három beatlánnyal és pár, beatzenekarból kiemelt szólistával (Neményi Béla, Zorán). Az elhangzó slágerek közül néhány: Nem várok holnapig, Ádám, hol vagy?, Drága bakter úr!, Rövid az élet, Utánam a vízözön, Annál az első ügyetlen csóknál. Mindez abban az évben, amikor a Beatles már elkészítette a Bors őrmester albumát, és Jimi Hendrix, Janis Joplin, a Jefferson Airplane, a Pink Floyd, a Cream fellépései aranyozták be a hippik nyarát a nagy amerikai fesztiválokon vagy a londoni klubokban.
Az éjfél utánig tartó elődöntőkben a közönség nem tudott betelni a dalokkal. Kovács József (később már csak a „mi Józsink”) Jöjj vissza hozzám! című szentimentális slágere eufóriába kergette az idősebbeket, akik ugyancsak zajosan tüntettek kedvenceik (Sárosi Katalin – Lassan bandukolva, Szécsi Pál – Csak egy tánc volt, Toldy Mária – Rövid az élet, Aradszky László – Annál az első ügyetlen csóknál, Poór Péter – Utánam a vízözön, Korda György – Bocsánat, hogyha kérdem) mellett. A fiatalok viszont saját bálványaikat (Neményi Béla – Drága bakter úr!, Pápay-Faragó László – Tranzisztori, Zorán – Végre, itt van az óra, Zalatnay Sarolta – Nem várok holnapig) éltették, függetlenül az előadott számok milyenségétől.
A döntőben a 15 dalra nem kevesebb, mint 19 díj jutott (a győzelmet Toldy Mária és Zalatnay Sarolta szerezte meg), és jellemző módon ekkor már a legnagyobb üzleti sikert elért dalt is díjazták. A fesztiválról kiemelt terjedelemben cikkezett a sajtó. A Valóság című folyóiratban Breuer János 649 008 című írásában foglalkozott a fejleményekkel. A cím a fesztiválzsűrihez érkezett szavazatok számára utalt, és a szerző megállapítása szerint már önmagában ez a tény is jelezte, hogy a nyári játéknak, felhőtlen szórakozásnak indult kezdeményezés elgondolkodtató társadalmi jelenséggé és mindinkább elmérgesedő szakmai háborúvá fajult. Erre kritikai vélemények is figyelmeztettek („Beathangzás nem volt. Friss ötletek híján egyet jelent a mostani táncdalfesztivál a több évtizedes, régi stílusokba való teljes és indokolatlan visszasüppedéssel.”).
Az 1967-es Táncdalfesztivál további következménye lett, hogy miután a közönség heves ellenérzésének adott hangot Kovács József táncdalénekes lepontozása miatt, attól kezdve a televíziós közvetítés jó pár éven keresztül félórás csúsztatással követte „élőben” az eseményeket. 
1968-ban a harmadik Táncdalfesztivál-t ismét a régi szellemben, a gigantománia jegyében rendezték meg. Először Farsang a Hajdúságban címmel Debrecenben rendeztek háromnapos minifesztivált, amelyen az Illés kivételével a teljes élgárda szerepelt. A szereposztás: Omega (+ Wittek Mária, Kovács Kati), Pannónia (+ Magay Klementina, Payer András), Syrius (+ Ambrus Kyri, Poór Péter), Atlantis (+ Fenyvesi Gabi, Szécsi Pál), Echo (+ Harangozó Teri, Bakacsi Béla), Thomastic (+ Dékány Sarolta, Máté Péter). A győzelmet az Omega-csapat szerezte meg a Pannónia-csapat előtt, és a gálán fellépett a Metro–Aradszky László összeállítású alkalmi együttes is.
A Táncdalfesztivál a magyar közönség tudatában már az év legfontosabb eseményei közé tartozott. Ebben az évben 1350 pályamunka érkezett a zsűrihez. Az 1968-as év – a „Nyugat-majmolás” ellensúlyozására – a népieskedés és a magyarkodás jegyében telt el a hazai könnyűzenében. Nemcsak a fesztiválon volt szinte kötelező egyenruha a hímzett mellény, a bő ujjú ing, nemcsak itt léptek fel matyó babának öltözött énekesnők, nemcsak az itt elhangzott dalok címei (A csongorádi kisbíró unokája, Beates magyar úr, Sose fájjon a fejed), hanem a hangszerelése, előadásmódja idézte a tschikos, fokosch, gulasch, puszta, paprika álromantikáját. Az Omega ez évben készült angol lemezére is felkerült a Kállai-kettős, az Illés pedig Red Roof Hoovels (Piros nádfedeles kunyhó) néven vendégszerepelt Ausztriában, és az 1968-as Ki mit tud?-on feltűnt Hungaria tagjai is magyaros lajbiban, bokájukat csapkodva énekeltek arról, hogy nem bújnak többé már a subába, és nem húzzák a köcsögöt a karóra.
A fesztivált ismét népünnepéllyé alakították. A díszletek a Broadway-musicalek világát idézték, a fellépők ruháját Rotschild Clara tervezte, a zsűrit messze földről toborozták, egyszóval mindent megtettek, hogy a fesztivál színvonalát európai rangra emeljék. Műsorfüzetét például – szavazócédulával – több százezer példányban már hetekkel a bemutatók előtt árulták, és juttattak belőle a környező országok magyar lakta területeire is.
Kétségtelen, Magyarországon ezen a nyáron tetőzött a táncdalmánia. Egy korabeli felmérés szerint akkoriban minden tíz gimnazista lányból hét táncdalénekesnő akart lenni. Táncdalszerzőnek lenni 1968-ban az egyik legirigyeltebb mesterség volt hazánkban. 
1967-ben ebből az össznépi szemfényvesztésből az Illés kimaradt. 1968-ban viszont – nagy meglepetésre – ők is indultak az Amikor én még kissrác voltam című dallal. Az okokról ezt nyilatkozták: „Külföldön a modern tánczenének külön fórumai vannak. Itthon csak egyfajta fesztivál van. Ilyen. Mi elhatároztuk, hogy részt veszünk, és lassan a magunk fesztiváljává tesszük.”  Illéséken kívül a többi beatzenekar (Pannónia, Atlantis, Omega, Metro, Expressz, Hungaria, Syrius) szintén szerepelt, de a „beatszentháromság” tagjait kivéve megint csak kísérőszerepre kényszerítették őket.
A fesztivál körüli felhajtás augusztus 18-án, az Erkel Színházban megrendezett döntőn érte el a csúcspontját, amely az Illés diadalát hozta. A 11 díjból ötöt kaptak meg, és bár ezt a szokatlan nagylelkű elismerést a beatpártiak lelkes ünneplése kísérte, a döntő éjszakáján a csehszlovák határ mentén már készültségben álltak azok a csapatok, amelyek két nap múlva bevonultak a szomszédos országba, végleg szétfoszlatva a demokratizálással kapcsolatos álmokat.
A következő Táncdalfesztivál-t aztán az Illés és az Omega is bojkottálta, de a második vonal képviselői, azok, akik életben akartak maradni, ismét elindultak. Nem túl erős dalaikkal (Bergendy – Te vagy a lexebb, Atlas – Segítség, Metro – Régi kép: szobrok, Zorán – Fehér sziklák, Express – Alagút, Non-stop – Egyszer volt) azonban nem arattak átütő sikert.
A fesztivál rendezői ezúttal új sztárok indításával is próbálkoztak. A Magyar Ifjúság címlapján 23 sztárjelölt – adminisztrátor, lakatos, fodrász, kárpitos – fényképe mosolygott. A színpadon aztán volt csodálkozás. A 25 tagú nemzetközi zsűri igazán bölcsen döntött, amikor egy itthon alig ismert énekesnőnek (Késmárky Marika – Egy fiú a házból) ítélte oda a fődíjat.
A korábban lelkes sajtó hangvétele is megváltozott, „állami pénzen finanszírozott ízlésrombolásról”, „rosszízű magyarkodásról” írtak, és a rendezők levonták a tanulságot, 1970-ben nem rendeztek Táncdalfesztivál-t. Miközben 1969-ben a Magyar Hanglemezgyár tízezres példányban préselte a kislemezeket, a Képzőművészeti Alap 300 ezer példányban dobta piacra az előadók fényképeit, hasonló példányszámban kerültek forgalomba a kottás-dalos füzetek, a szövegmellékletek, és nemcsak a szerzők, hanem a televízió és a rádió is profitált a legnézettebb, leghallgatottabb műsorokból.
1971-ben aztán ugyanazokkal a módszerekkel, eszközökkel és előadókkal rendezték meg az újabb slágerparádét. Kivétel csak az Illés volt, amely az előző két év büntetései, majd eltiltása után egy bűnbánatot sugalló dallal (Elvonult a vihar) tért vissza. A fesztivált Zalatnay Sarolta egy hagyományos, fesztiválstílusban megírt slágerrel (Fák, virágok, fény) nyerte, a többi sikeres előadóra és dalra (Koós János – Kapitány, Korda György – Ne sírj, Delhusa Gjon – Hegyek lánya, Aradszky László – Eleonóra, Tolcsvay – Csak egy kékszínű virág, Kovács Kati – Pesti férfi) pedig már a döntőt követő hetekben a feledés homálya borult.
Az utolsó, 1972-es fesztivál „méltó” lezárása volt a többéves eseménysorozatnak. A győztes dalokon (Kovács Kati – Add már uram az esőt, Bergendy – Úgy szeretném, Corvina – Egy viharos éjszakán) kívül nem született említésre méltó produkció, a kulisszák mögött folyó élethalálharcra pedig később Somló Tamás, a Non-stop együttes tagja világított rá: „Az 1972-es Táncdalfesztivál-on a Szép Margit című nótával az elődöntőben voltunk, és elhatároztuk, ha nem megy másképp, csalunk. Összedobtunk 10 ezer forintot és bevásároltunk levelezőlapot, bélyeget, megszavaztuk magunkat. Mindenki a családjával éjszakákon át töltötte ki a lapokat, majd öten az ország hat irányába szétszéledve dobáltuk be őket. Azt tudni kell, hogy már 9000 szavazattal bejutottunk volna a döntőbe. De kiderült, valami nem stimmel: a Non-stop közönségszavazatainak a száma hivatalosan 4078 vagy 5001 lett, már nem emlékszem pontosan, elég, hogy kibújt a »bunda« a szákból. Ezek után abban maradtunk, hogy akkor viszont óvunk, egy újságcikkben felfedjük a gerillaakciót, mert már úgy sincs veszíteni valónk: a pénz a postáé. De az akkori zenekarvezetőnk nem merte felvenni a kesztyűt a »szervekkel«.” 
A Táncdalfesztivál-t ezt követően – ebben az „össznépi formában” – nem rendezték meg, de magát az üzleti vállalkozást más-más nevekkel (Metronom) időről időre felújították, majd a rendszerváltás idején a hazatelepülő Dobos Attila megpróbált életet lehelni a szerinte szép emlékű rendezvénybe. De vállalkozása kudarcot vallott.

Táncdalfesztivál ’66
1. díj – Kovács Kati: Nem leszek a játékszered (Gyulai Gaál) és Toldy Mária: Más ez a szerelem (Bágya–G. Dénes)
2. díj – Illés: Még fáj minden csók (Szörényi–Bródy), Zalatnay Sarolta: Hol jár az eszem (Auth–Halmágyi), Tárkányi Tamara: Idegen utakon, Koós János: Annyi ember él a földön (Lovas–Halmágyi)
Előadói díj – Kovács Kati, Koós János, Toldy Mária
MHV különdíja – Vámosi János
KISZ KB különdíja – Koncz Zsuzsa 	
Közönségdíj – Bakacsi Béla 	

Táncdalfesztivál ’67
1. díj – 	Toldy Mária: Rövid az élet (Majláth–Fülöp), Zalatnay Sarolta: Nem várok holnapig (Majláth–Fülöp)
2. díj – 	Aradszky László: Annál az első ügyetlen csóknál (Dobos–Szenes), Poór Péter: Utánam a vízözön,(Tomsits–Halmágyi), Szécsi Pál: Csak egy tánc volt (Vadas–Varga)
3. díj – 	Ambrus Kyri: Nappalok és éjszakák, Fenyvesi Gabi: Ádám, hol vagy?
Előadói díj – Ambrus Kyri, Korda György, Aradszky László, Toldy Mária, Zalatnay Sarolta
Hangszerelői díj – Körmendi Vilmos, Bágya András, Presser Gábor
KISZ különdíj – Dobos Attila
Közönségdíj – Kovács József

Táncdalfesztivál ’68
1. díj – 	Illés: Amikor én még kissrác voltam (Szörényi–Bródy), Koós János: Kislány a zongoránál (Lovas–Szenes), Mary Zsuzsi: Mama (Dobos–Szenes)
2. Sztevanovity Zorán: Fehér sziklák (Fényes–S. Nagy), Harangozó Teri: Sose fájjon a fejed (Deák–Fülöp), Koncz Zsuzsa: Színes ceruzák (Szörényi)
Előadói díj – Mary Zsuzsi és az Illés, Harangozó Teri és az Omega, Koncz Zsuzsa és a Syrius, Koós János
Közönségdíj – Mary Zsuzsi, Korda György

Táncdalfesztivál ’69
1. díj – 	Késmárky Marika: Egy fiú a házból (Bágya–S. Nagy), Koós János: Nem vagyok teljesen őrült (Lovas–Szenes)
2. díj – Harangozó Teri: Szeretném bejárni a földet (Majláth–Kalmár), Metro: Régi kép: Szobrok (Schöck–Sztevanovity)
Arany Mikrofon díj – Harangozó Teri
Előadói díj – Koncz Zsuzsa
Hangszerelői díj – Wolf Péter

Táncdalfesztivál ’71
1. Zalatnay Sarolta: Fák, virágok, fény
2. Non Stop: Lélegző furcsa hajnalon, Illés: Elvonult a vihar, Szécsi Pál:Pillangó
3. Koncz Zsuzsa: Rég volt, szép volt

Táncdalfesztivál ’72
1. díj – Kovács Kati: Add már, uram, az esőt! (Koncz–Szenes)
2. díj – Koncz Zsuzsa: Mondd el, ha kell! (Illés–Bródy), Bergendy: Úgy szeretném (Latzin–Demjén)
3. díj – Corvina: Egy viharos éjszakán (Szigeti–Soltész)
Előadói díj – Kovács Kati, Cserháti Zsuzsa, Katona Klári
Közönségdíj – Generál

Táncdalfesztivál

Az 1950-as évek második felében és 1960-as évek elején a hagyományos táncdalénekesek – akik szinte kivétel nélkül a szocialista termelésből érkeztek a reflektorfénybe – a széles közönségréteget kiszolgáló szórakoztató zeneipart képviselték. Azt az erősen konzervatív szemléletű „felnőtt” világot, amellyel szemben a beat olyan vehemensen fellépett. Bár az évtized második felében a különböző kulturális versenyeken (Ki mit tud?, Táncdalfesztivál) és monopolisztikus médiumban (Magyar Rádió, Magyar Televízió) az új zene reprezentánsai is egyre hangsúlyosabban jelentek meg, a hagyományos táncdal voltaképpen mindent és mindenkit túlélt. Beleértve a rendszerváltozást.
Előzményei a két világháború közötti Budapestre nyúlnak vissza, ahol igazi világvárosi élet folyt, a híres szórakozóhelyek (Astoria, Savoy, EMKE) messzi tájakról vonzották a vendégeket és a muzsikusokat egyaránt. A háború alatt aztán előbb német nyomásra tiltották ki az amerikai eredetű zenét Magyarországról, majd a világháború 1után a szovjet példát követve hallgattatták el a „szocialista embertípustól” idegen lázadó-lázító ritmusokat, dallamokat. 
1949-ben, a vasfüggöny leereszkedése után a hivatalos kultúrpolitika minden eszközzel igyekezett előbb háttérbe szorítani, majd felszámolni és eltüntetni a „szocializmustól idegen” művészet és szellemiség maradványait. A fővárosban és a vidéki nagyvárosokban felszámolták a zenés-táncos helyeket, a lokálokat, az orfeumokat, a revüszínpadokat és a táncpalotákat. Ebben az időszakban „kövérek zenéjének” (jazz) éppúgy nem volt helye a szocialista kultúrában, mint a hagyományos slágernek, ami a hivatalos ideológia szerint csak arra jó, hogy összezavarja a dolgozók fejét.
Miközben az ötvenes évek derekán Chuck Berry első dalait írja, és az Egyesült Államokban az első rock and roll felvételek készültek, a Magyar Ifjúság című lapban Várjuk az új tömegdalokat! címmel jelent meg írás, a fiatalokat pedig az iskolai ünnepségeken, vállalati rendezvényeken olyan korabeli „slágerek” éneklésére kötelezték, mint a Dal az ötéves tervről, vagy a Sződd a selymet, elvtárs! 
Pedig a Magyar Rádiónak, mint legnagyobb tömegkommunikációs eszköznek minden lehetősége megvolt a sztárcsinálásra. Volt például saját stúdiója, ahol jelentős számban készültek felvételek. Ám ez a stúdió alapvetően a hagyományos tánczene műhelye maradt, saját maga által felfedezett és menedzselt sztárjelöltekkel, akiket legtöbbször a Tessék választani! vagy a Made In Hungary rendszeres gáláin ismerhetett meg a közönség. Mivel a rádió mindvégig a „slágercéh” fellegvára maradt, az itt felfedezett és elindított előadók legfeljebb a hagyományos sláger- és tánczene vonalán érvényesülhettek. A Magyar Rádió ugyanis csak bemutatta, de nem menedzselte felfedezettjeit, nem működött üzleti intézményként, az ott dolgozók havi fizetésért tették a dolgukat.
A Magyar Rádió könnyűzenei stúdiója az ötvenes-hatvanas években ontotta a fiatal énekeseket, énekesnőket, akik szinte kivétel nélkül a „slágercéh” dalait adták el. Annak idején a beatzene hívei ezeket a számokat kifejezetten avittnak és kínosnak élték meg, és poptörténeti szempontból valóban egy akkor már letűnt világot idéznek, de azért nem lehet nem észrevenni egyes előadók (például Ambrus Kyri, Harangozó Teri, Korda György, Mátrai Zsuzsa vagy Szécsi Pál) kivételes kvalitásait. Ahogy később Szécsi Pál vagy Máté Péter zsenialitását sem.
JBSz

Dobos Attila

Kapcsolatok

Dobos Attila előadói fotók

Aradszky László

Németh Lehel

Mary Zsuzsi

Harangozó Teri

Zalatnay Sarolta

Táncdalfesztivál

Hagyományos táncdal

Dobos Attila táncdalai

Dobos Attila új dalai

Bim-bam

Még ide-oda húz a szív

Isten véled édes Piroskám

Annál az első ügyetlen csóknál

Szervusztok, régi barátok

Számum

Mama

Halálkanyar

Minden ember boldog akar lenni

Minden nap

Nyári zápor

A boldogságtól ordítani tudnék

Piros pezsgő

Se vele, se nélküle

Krisztina

Albérlet az emeleten

Kövek a vízparton