A Bors Jenő vezette bevételérdekelt MHV mindenesetre jelentős befolyással bírt a Táncdal- és Sanzonbizottságban, és miután amúgy is a Hanglemezgyárat terhelte a felelősség az általuk megjelentett hanglemezek után, gyakran az ő határozott nyomásukra a politikailag veszélyesebb dalokra is rákerült a grémium pecsétje. Miközben a szintén monopolhelyzetben lévő Magyar Rádió vezetése sokkalta kevésbé volt érdekelt abban, hogy az újonnan felbukkant előadókat sugározzák. Ez az intézmény a cenzúra területén még a „Sáncdalbizottságnál” is konzervatívabbnak és vonalasabbnak számított, olyannyira, hogy később külön „lehallgató” bizottságot hoztak létre, amelynek segítségével saját hatáskörben döntötték el, hogy mely számok szerkeszthetők szabadon a rádió műsoraiba, és melyek csak külön engedéllyel (azaz, hogy „Z-sítenek” egy felvételt, vagy sem).

Bár a hatvanas-hetvenes években a Magyar Rádió műsoridejének csaknem háromnegyedében zenei műsorokat – klasszikus és könnyűzenét, népzenét és beatet, rockot, sanzont és magyar nótát – sugárzott, az ötvenes években kialakult műsorstruktúrája, azon belül a zenei kínálat a megváltozott igényekhez képest rendkívül lassan változott.

Ebben nagy szerepet játszott, hogy az itt dolgozó szakemberek, bizottsági tagok az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején kerültek pozícióba. Szakmai hozzáértésüket senki sem vitatta, de meglehetősen behatárolt szemléletükbe, ízlésükbe a rock and roll nem fért bele. Bolba Lajos (1931–2018) a táncdalfesztiválok, a Made In Hungary, a Tessék választani! elnevezésű slágerparádék állandó szereplője, irányítója, a rádiós könnyűzenei műhely nagy hatalmú ura például így szerepelt egy bemutatásban: „Zeneakadémiát és pedagógiai főiskolát végzett. A hatvanas évek elején egy kultúrház igazgatójaként dolgozott. A beatkor–szakról betört ablakok, randalírozás, verekedések jutnak eszébe. Magánemberként a csendet szereti. Ha teheti, elrejtőzik otthonában. Szabad idejében színes csempéket gyűjt.”

Hozzá hasonlóan a rádió más zenei szakemberei sem éreztek túl nagy vonzalmat a beatzene iránt, de 1964–1965-ben a külföldi adók már oly mértékben hatottak a hazai fiatalokra, hogy Magyarországon is több teret kellett adni az új műfajnak. Előbb az ifjúsági zenét sugárzó műsorokba (Csak fiataloknak!, Vasárnapi koktél), majd az úgynevezett kartonműsorokba (Tánczenei koktél, Ötórai tea, Táncoljunk!) is beszerkesztettek néhány modernebb külföldi vagy hazai felvételt a hagyományos táncdalok közé.

A Magyar Rádió kiemelten fontos intézmény volt, így a pártirányítás figyelt arra, mi hangzik el az éterben. Még zenében is. A népfrontos műsorpolitikai jelszó – „Minden igényt kielégítünk!” – ellenére a korabeli beatzenekarok, rock and roll előadók felvételeit csak elvétve sugározták. Bár ennek nem minden esetben voltak ideológiai okai. A rádió sokszor nem rendelkezett ilyen felvételekkel, pénzügyi kerete sem létezett ezek beszerzésére. Ma már nevetségesnek hat, de akkoriban bevett szokás volt, hogy külföldön járt ismerősök, tudósítók hozták haza az új lemezeket, amelyeket a rádióban átjátszottak, egy-egy szám így kerülhetett be a műsorokba. A választékkal a későbbiekben is komoly gondok voltak, mert a kívánságműsorban csak azt lehetett kérni, ami az archívumban megvolt, illetve, amit engedélyeztek – azaz „zésítettek” – a szerkesztett műsorok számára. Paul Anka Diana című slágere például sokáig azért nem hangozhatott el, mert Tardos Péter és más szakírók külföldi útjai még nem tették lehetővé egy-egy siker bemutatását.

A Magyar Rádió épületén kívül – a klubokban, a koncerteken – ritkán lehetett rádiós szerkesztőt látni. Többségük, hogy elkerülje a kínos helyzetet, inkább „négerekkel” (újságírókkal, szakírókkal) dolgoztatott – lemezeket, híreket, írásos anyagokat kérve tőlük.

Pedig a Magyar Rádiónak, mint legnagyobb tömegkommunikációs eszköznek, tényleg minden lehetősége megvolt a sztárcsinálásra. Volt például saját stúdiója, ahol jelentős számban készültek felvételek. Ám ez a stúdió alapvetően a hagyományos tánczene műhelye maradt, saját maga által felfedezett és menedzselt sztárjelöltekkel, akiket legtöbbször a Tessék választani! vagy a Made In Hungary rendszeres gáláin ismerhetett meg a közönség.

A könnyűzenei stúdió évente 10-12 tehetséget bocsátott útjára. Ők indultak ezeken a slágerszemléken, a táncdalfesztiválokon, ők énekelték a slágergyárosok dalait. Mivel a rádió mindvégig a „slágercéh” fellegvára maradt, az itt felfedezett és elindított előadók legfeljebb a hagyományos sláger- és tánczene vonalán érvényesülhettek. Néhány kivételtől eltekintve gyorsan el is tűntek a vendéglátóiparban, külföldre szerződtek vagy évekig vártak a nagy kiugrásra. A Magyar Rádió ugyanis csak bemutatta, de nem menedzselte felfedezettjeit, nem működött üzleti intézményként, az ott dolgozók havi fizetésért tették a dolgukat.

Amíg a táncdalok üdvöskéi viszonylag kiváltságos helyzetet élveztek, a beat előadói gyakran igen mostoha körülmények között dolgozhattak. Horváth Charlie (Generál) például így emlékezett: „Rádiófelvétel? Vagy hülyének néztek, vagy úgy bántak velünk, mint a leprásokkal. Stúdió? Tíz perc idő a felkészülésre, aztán bumm, bele. Játszd el, vedd fel, lesz, amilyen lesz. Látszott rajtuk, hogy tulajdonképpen szívességet tesznek nekünk, hogy egyáltalán beengednek. Már az nagy dolog volt, ha a keverőpulton kegyeskedtek a mély hangból visszavenni egy kicsit. Tizenegytől tizenkettőig lehetnek a stúdióban – mondták, és nem számított, hogy a rádiós, aki valamit értett a technikához, éppen akkor ment el kajálni. Megalázó volt, csoda, hogy egyáltalán meg tudtunk szólalni.”

Szól a Rádió

Magyarországon a zenei szórakoztatás feladatait a hetvenes években a Magyar Rádió kettes számú csatornája, a Petőfi Rádió látta el. A műsorokat komolyzenei végzettséggel rendelkező, a műfajhoz nem vagy csak alig értő szerkesztők állították össze, és a különböző konzerv-műsorok (Tánczenei koktél, Ötórai tea, Táncoljunk!) elsősorban az olasz dallamos slágerzene és az európai popzene – Charles Aznavour, Gilbert Becaud, Silvi Francesco, Yves Montand, Vico Torriani, Caterina Valente, az újabbak közül Dalida, Udo Jürgens, Bobby Solo, Sylvie Vartan – sikereit népszerűsítették. A különböző műsorblokkokba csak mutatóba került bele angol-amerikai aktuális dal. A klubokban dolgozó ismert disc jockey-k (Cintula, Dévényi, Tojás) nem kaptak lehetőséget a Magyar Rádióban, később is csak B. Tóth László került a falakon belül.

Ugyanez a konzervativizmus jellemezte a Magyar Rádió saját gyártású zenei világát. Kevésbé köztudott, de a hatvanas-hetvenes években – a fejletlen hanglemezipar okán – lényegében a Magyar Rádió volt a könnyűzenei élet meghatározója, irányítója. 1948 óta volt saját tánczenekara, amely Martiny Lajos vezetésével big bandként működött. 1956 után Balassa P. Tamás, majd a hatvanas évek elejétől Dobsa Sándor lett a művészeti vezető. 1963 őszén a big band létszámát erőteljesen lecsökkentették, így jött létre a Dobsa Sándor és Zsoldos Imre vezette, hét fúvós- és négy ritmushangszerből álló Stúdió 11. Tagjai között a slágercéh olyan iparos mesterei szerepeltek, mint Bágya András, Deák Tamás, Gyulai Gál János, Körmendy Vilmos, Nádas Gábor, Tamássy Zdenkó, Wolf Péter vagy Zsoldos Ernő, nevük gyakran felbukkant a hatvanas-hetvenes évek magyar slágereinek szerzői között.

Ez a zenei műhely termelt ugyanis a Magyar Rádión belül működő tánczenei stúdió növendékeinek (a két évtized csaknem minden ismert szólistája tagja volt a stúdiónak), látta el slágermunícióval 1966 és 1972 között a táncdalfesztiválokat, valamint az évente megrendezett könnyűzenei bemutatókat (Tessék választani!, Made in Hungary).

Az archívumokat böngészve ezért találunk annyi hagyományos slágert ebből a korszakból, és ezért kényszerült sok beatzenekar is a rádiós elvárások kielégítésére. A magyar beat daltermése ezért ennyire vegyes. Fiatal korukban még a későbbi legnagyobb egyéniségek is beálltak a sorba, amint ezt Presser Gábor példája is bizonyítja: „Éjszakákon át hangszereltem mindenféle botrányos táncdalokat. A fesztivál (1967 – a szerk.) után a rádió kiszemelt engem erre a feladatra, hat-nyolcszáz forintot fizettek egy hangszerelésért. Éjszakákon át ezt csináltam, és ebből összespóroltam háromnegyed év alatt húszezer forintot egy Capri orgonára. Akkoriban a legtöbb táncdalszerző beatköntösbe akarta bújtatni a dalait. Szerencsére nem került a nyilvánosság elé, hogy ki hangszerelte őket, csak az, hogy ki írta. Ritka volt a beatesek között, aki leül és meg tud írni egy partitúrát. Úgyhogy én voltam a rádió egyik embere.”

Adás után törölhető? (keretes)

Dokumentumok és üres helyek a Magyar Rádió rockzenei archívumában

A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat mellett a Magyar Rádió volt az egyetlen hely, ahol rendszeresen stúdiófelvételek készültek. Sőt ahol időről-időre pop-, rock- és jazzkoncerteket is közvetítettek. E koncertfelvételek ma már dokumentum értékűek. Victor Máté több évi kutatómunka után rendszerezte őket, és felfedezéseit a kilencvenes évek második felétől időről időre a hallgatókkal is megosztotta.

Körülbelül 170 teljes koncertanyag maradt fenn a hetvenes, nyolcvanas évekből. Sajnos nincs meg az összes – Victor elmondása szerint 1975 előtti felvételre csak a legritkább esetben bukkanhat az ember, mivel ezeket a nyolcvanas évek elején helyhiány vagy szalagtakarékosság címen leselejtezték és letörölték. 1975-től kezdve viszont egyre több, ma már csemegének számító szalag maradt fenn, a nyolcvanas évek pedig a korabeli koncertélet már egészen jól dokumentált a Magyar Rádió archívumában is. Ezek alkalmi koncertfelvételek, a rádió alapvetően egyszeri adás céljából rögzítette, a kísérő kartonra pedig ráírták: adás után törölhető. Nem számítottak archiválandó értéknek, egyetlen funkciójuk volt: a napi zenei élet közvetítése.

Az idők folyamán nem csak törlődtek, de el is tünedeztek felvételek. Az egyik nagy veszteség például az 1978-as Láng Művelődési Házban tartott P.Mobil-koncert. Szerepel a nyilvántartásban, biztosan nem törölték, mégis üres a helye a polcon. (Aztán ugyanennek a koncertnek a felvétele a kilencvenes években a Z-Magazin mellékleteként megjelent – Schuster Lóránt elmondása szerint ezt a bulit ők is rögzítették.)

Arról, hogy a nyolcvanas évek elején mit töröltek le, a fennmaradt jegyzékekből lehet tudni. Nagy kár például a hetvenes évek elején felvett Illés- és LGT-koncertfelvételekért. Omegából is csak egyetlen maradt fenn, 1977-ből, az is viszonylag gyenge minőségben.

A szalagok persze öregednek, nyúlnak, porlanak. Victorék szerencsére mindent sorban áttettek CD-re, és az úgynevezett aranyalap-példányt, illetve egy Dolby SR analóg kópiát biztonságos klimatizált helyen raktározzák. Utóbbira azért van szükség, mert a CD anyaga kevéssé időtálló (szakemberek szerint általában tíz év). Az analóg felvételekről viszont már meggyőződhettünk, hogy 50-70 évet kibírnak lényeges minőségromlás nélkül. A digitális hanghordozóra való áttétellel egyben műsorba szerkeszthetővé is tették az anyagot, ezek nagy része ugyanis vágatlan, analóg tekercseken található.

Mivel a soksávos felvételtechnika e területen csak a kilencvenes évek derekán jelent meg, ezeket az archív felvételeket még a nyolcvanas évek elején is a helyszínen élőben keverték a közvetítő kocsiban. De nem is az a lényegük, hogy a hangzás minőségében gyönyörködjünk, hanem hogy közvetítsék egy koncert hangulatát. Annak minden egyediségével és esetlegességével együtt.

Mivel a felvételek egyszeri adásra készültek, dokumentációjuk is esetleges volt. A dobozokon általában csak az együttes és a szerkesztő neve van feltüntetve. De hogy pontosan ki játszik rajta és mit, az nincs. Sok esetben a véletlenszerűen megmaradt utalólapok segítettek. Hogy ki, mikor, milyen címen vett fel honoráriumot. S az utalólapokon szerencsére a tekercs számát is fel kellett tüntetni, így pontosan be lehetett azonosítani. Több korabeli szerkesztőnek, Csiba Lajosnak és Göczey Zsuzsának szintén megmaradt néhány műsorfüzete, így azok alapján sok mindent be tudott Victor azonosítani.

A Magyar Rádió nem foglalkozik azzal, hogy ezeket a felvételeket akár kis példányszámban, gyűjtők részére hozzáférhetővé tegye. Igaz, 1997-ben volt egy próbálkozás ezek részbeni publikálására: akkor az MR öt évre szóló szerződést kötött a Premier Art Recordsszal, és három album – Syrius, Gemini, Máté Péter – meg is jelent, de aztán a Premier tönkrement, és a megkezdett sorozat abbamaradt. Immár több mint húsz éve.