MusicalPeriod/name

Klasszik rock

Az 1970–1980-as évek egyik legjelentősebb magyar rockzenekara. Névválasztásukat a gőzmozdony munkabírásával és erejével, illetve a speciálisan felkészített versenyautók gyorsaságával (Grand Turismo) magyarázták. 1971 és 1985 között valóban fáradhatatlanul dolgoztak, folyamatosan turnéztak és lemezeket készítettek, ontották az igényes slágereket. Nevük akkoriban egyet jelentett a minőséggel.
A Locomotiv GT-t 1971-ben alapította Barta Tamás (1948–1982, gitár), Frenreisz Károly (1946, basszusgitár, szaxofon), Laux József (1943–2016, dob) és Presser Gábor (1948, billentyűsök, ének). Első nyilvános koncertjüket 1971. június 28-án a Budai Parkszínpadon adták. Bár kezdetben a Hanglemezgyár vezetői nem lelkesedtek az Omega, a Metro és a Hungaria zenekarokból érkezett muzsikusok újszerű, rhythm and blues alapú rockzenéje iránt („Nincsenek olyan számok, mint a Trombitás Frédi vagy a Citromízű banán?” – kérdezgették tőlük), a külföldi sikerek hatására engedték őket dolgozni.
Első albumuk (Locomotiv GT, 1971) igazi progresszív rockzene, erőteljes hangszeres improvizációkkal. A szakmát lenyűgözte, a nagyközönségnek azonban túl merész volt, ezért ettől kezdve – amerikai mintára – következetesen mást vettek lemezre és mást játszottak a koncerteken. A második korongot (Ringasd el magad, 1972) már kedvezőbben fogadták a rajongók, majd a Vígszínház felkérte Pressert, hogy zenésítse meg Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című kisregényét. (Miután a Szörényi–Bródy szerzőpáros nem vállalta.) Presser élt a lehetőséggel, és ezzel megszületett az első magyar rockmusical, amit mind a hazai, mind pedig a külföldi kritika egyöntetűen méltatott. A „színházi kalandozás” miatt azonban a muzsikusok között már amúgy is meglévő feszültség Frenreisz kiválásához vezetett, aki megalapította a Skorpiót. Helyére a cirkusz világát megjárt, akkor éppen a Non-Stopban éneklő Somló Tamás (1947–2016) érkezett.
1973 őszén már ez a négyes készített Londonban felvételeket (az angol nyelvű lemez a következő év májusában jelent meg), majd 1974 nyarán rendkívül sikeres turnén vettek részt az Egyesült Államokban. Los Angelesben feljátszották második angol nyelvű lemezanyagukat is, ami akkor nem jelent meg (végül 1988-ban Locomotiv GT ’74 USA címmel az MHV publikálta). A nagy álom azonban álom maradt: menedzselési gondok miatt az LGT elbukott a világhír küszöbén. Ráadásul Barta Tamás nem tért haza, ezért kivonták a forgalomból harmadik nagylemezüket (Bummm!, 1973). Karácsony János (1951) csatlakozott hozzájuk, folyamatos koncertezés után 1975 tavaszán vették fel a Mindig magasabbra című albumot, olyan dalokkal, mint az Álomarcú lány, a Neked írom a dalt és a Szólj rám, ha hangosan énekelek.
1976-ban ismét turnék és egy dupla lemez (Locomotiv GT V.), az év végén azonban Laux is úgy gondolta, inkább az Egyesült Államokban folytatja. A már lekötött turnékat kölcsöndobosokkal (Németh Gábor, Szekeres Gábor) teljesítették, majd Solti János (1953) belépésével vált teljessé a végső felállás. A megtorpanást jól érzékeltetik a Zene – mindenki másképp csinálja (1977) és a Mindenki (1978) című albumok. A hullámvölgyből újabb sikeres turnékkal és egy korszakos dupla koronggal (Loksi, 1980) másztak ki, majd ismét a világhírt célozták meg (kiadtak egy angol nyelvű, kifejezetten promóciós célra készült válogatáslemezt), és leszerződtek az EMI-hoz. 1983-ban piacra dobták a Too Long című angol nyelvű korongjukat, de ez sem hozta meg számukra a várt nemzetközi áttörést.
Az LGT története igazából 1985-ben fejeződött be, ez az utolsó aktív évük, később pedig bejelentették, hogy „végtelen időre felfüggesztik magukat, de nem oszlanak fel”. 1992 márciusában azonban közölték, hogy május 17-én a Nyugati pályaudvaron utoljára színpadra lépnek. A nagy érdeklődésre tekintettel további három „elő-búcsúkoncertet” is adtak, és a rendkívül sikeres sorozatot dupla album formájában megjelentették. Amolyan ráadásként 1993 márciusában egy zárt körű Postabank-rendezvényen szintén felléptek.
Aztán 1997 februárjában arról lehetett hallani, hogy újra stúdióba vonultak – a nem túl erős produkció (424 – Mozdonyopera) októberben került a boltokba. Miként Presser nyilatkozta: „Nem terveztük a lemezt – bementünk a stúdióba, hogy Sándor Pál filmje számára felvegyünk két dalt, majd elkezdtünk szórakozni, és annyira élveztük az együtt zenélést, hogy nekiláttunk új lemezt csinálni. Az eredeti elképzelések szerint az anyagot öt évre hibernáltuk volna – ha akkor is tetszik még, kiadjuk. A BMG-ben azonban figyelmeztettek: lehet, hogy addigra kiszeretünk belőle. Egy lemez elkészítését csak abbahagyni lehet, befejezni soha.”
Novemberben Somló Tamás Körcsarnok-beli koncertjén a vendégek között Presser, Karácsony és Solti is feltűnt. Végül 1999. június 27-én a Kapcsolat-napi koncerten álltak együtt ismét színpadra: mintegy kétszázezer ember lehetett ennek tanúja. 2002 áprilisában újabb lemezanyagot (A fiúk a kocsmába mennek) publikáltak, majd június 1-jén – éppen három évtizeddel azután, hogy az első külföldi sikerüket aratták a lincolni Great Western Express Festivalon – a Hajógyári-szigeten nagyszabású LGT-fesztivált tartottak. 2006. december 5-én, Frenreisz Károly 60 éves jubileumi koncertjén Presser, Laux és Karácsony is fellépett. 2007-ben a Locomotiv GT a marosvásárhelyi Félszigeten, majd a budapesti Sziget Fesztivál nulladik napján adott koncertet, utoljára pedig 2013. február közepén a Budapest Sportarénában hallhatták őket élőben – három egymás utáni teltházas koncerten – a rajongók. Az Aréna-sorozat után pedig ott volt még az LGT-Tabán Alsóörsön, augusztus 18-án, húszezer ember előtt. Ez volt az igazi lezárása az életműnek, az i-re pont, a korona a négy évtizeden – és hát ténylegesen az utolsó LGT-koncert.
Somló Tamás 2016-os halála ugyanis végképp pontot tett az LGT pályájának végére.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 246–250.

Locomotiv GT

Szörényi Levente dalszerzőként és dalműszerzőként is korszakos alkotó. A hatvanas évek közepétől a születő magyar rockzene első olyan zeneszerzője volt, aki saját dalaiban megpróbált elszakadni az angolszász mintáktól, majd a hetvenes évek elejétől szólólemezein markáns kísérletekbe kezdett, hogy a magyar és a kelet-közép-európai térség népzenéjének és a rockzenének a keveredéséből egy sajátos kelet-európai rockzenei stílust hozzon létre. Ezeket a kísérleteket a nyolcvanas évek elejétől a dalformától a dalműforma felé fejlesztette tovább, s különböző színházi produkciókban megpróbálta megújítani, modernizálni az opera műfaját azzal, hogy megteremtette a történelmi témájú nemzeti rockoperát.
Pályafutását a Mediterrán (1962), a Balassa (1963–1964) együttesekben kezdte, majd az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-illes-klasszikus-178">Illés</a>ben (1965–1973) és a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-fonograf-488">Fonográf</a>ban (1974–1984) folytatta. 1974-ben jelentette meg első szólóalbumát (Az utazás), amely szakított az illési hagyományokkal, s mintegy megelőlegezte a Fonográf későbbi, nemzetközi zenei trendeket követő zenéjét. Alkotó munkásságában az 1980-ban kiadott Hazatérés jelentette a fordulópontot, amelyen összegezte korábbi – elsősorban filmzenékben (Hajdúk, A trombitás) megnyilvánuló – zenei kísérleteit. Ezek dallam- és szövegvilága, hangszerelése már magán hordozta egy új magyar rockzenei stílus jegyeit, mely aztán részben a Kőműves Kelemen-ben (1982), de sokkal inkább az 1983 augusztusában bemutatott István, a király című rockoperában teljesedett ki. E sikeres produkciók is közrejátszottak abban, hogy 1984-ben a Fonográf felbomlott, Szörényi pedig három koncerten búcsúzott el a Budapest Sportcsarnokban a nyilvános színpadi szerepléstől.
A továbbiakban kísérleteinek szánta minden alkotó energiáját. Előbb Sebestyén Mártával jelentetett meg közös lemezt (Jeles napok, 1984), majd újabb szólóalbumot adott ki (Végtelen úton, 1986). Még mindig a népzenei kincsből és a magyar folklórból merített a Fehér Anna (1988) című rockballada, de 1989-ben a sumér-akkád ékiratos szövegekre írt ötszereplős oratórium (Fénylő ölednek édes örömében) már az ősidőkbe, a misztikus múltba vezetett vissza, s ezzel új szakasz kezdődött az életműben.
A rendszerváltozás után már a magyarság történelmi múltját küldetéses megszállottsággal kutató, felsőbb szellemi körökkel is kommunikáló, olykor médiumként is megnyilvánuló alkotó lépett az előtérbe, aki maga nyilatkozta: „A történelemről gondolkodó Szörényi Levente szétválaszthatatlanul összefonódik bennem a zeneszerző Szörényivel.”
Szörényi a magyarság sorsához, történelmi feladatához kapcsolódó mondanivalóját ettől kezdve monumentális előadásokban, nagy lélegzetű, egymással szoros kapcsolatban álló, történelmi tablóvá formálódó zenés színpadi előadásokban közli hallgatóságával. Ennek összefüggő részei az Atilla – Isten kardja (1993), A kiátkozott (1997), a Veled, Uram! (2000), az Árpád népe (2006) és A sziklák meghasadnak (2007) című színpadi művek.
Több mint ötvenéves pályafutása során számos filmhez írt zenét. Többek között: Ezek a fiatalok, Szevasz Vera, Eltávozott nap, Holdudvar, Bűbájosok, Petőfi ’73, Extázis 7-től 10-ig, Álljon meg a menet, Az oroszlán ugrani készül, Tigrisugrás, Szabad lélegzet, Hajdúk, Ékezet, Kabala, Pókfoci, Locsolókocsi, Szép leányok, ne sírjatok, Egyszeregy.
2015-ben Szörényi – Rohan az idő címmel Stumpf András írta meg élettörténetét.
Munkásságáért 1983-ban Erkel-díjat, 1995-ben Huszka Jenő-díjat, 2000-ben – az Illés tagjaként – Kossuth-díjat kapott.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 407–408.
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 255–257.
 
Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/szorenyilevente/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/szorenyilevente/?locale=hu_HU</a>

Szörényi Levente

A huszadik századi magyar zene- és kultúrtörténet meghatározó alakja, a magyar nyelvű beatzene megteremtője. Az Illés és a Fonográf tagjaként, Szörényi Levente alkotótársaként, majd szerző-előadóként a nagy generáció tagjai közül ő tett az elmúlt évtizedekben a legtöbbet azért, hogy a rockzene Magyarországon elismert része legyen a magyar kultúrának.
Pályafutását az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-illes-klasszikus-178">Illés</a>ben kezdte (1964–1973), majd rövid kitérő (KITT-Egylet) után a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-fonograf-488">Fonográf</a>ban (1974–1984) folytatta. A hatvanas években ő írta meg nemzedéke, a beatgeneráció legismertebb helyzet-és közérzet-értékelő dalait (Az utcán, Ne gondold, Miért hagytuk, hogy így legyen?), majd a hetvenes években az Illés és Koncz Zsuzsa albumain kitágította szövegírói univerzumát, és sajátos szimbólumrendszert alkalmazva egyre erőteljesebb társadalomkritikai hangot is megfogalmazott (Jelbeszéd, Ha én rózsa volnék).
A hetvenes évek második felétől, a Fonográf korszakban a rá nehezedő fokozott nyomás és odafigyelés miatt ugyan a korábbinál kevesebb társadalmi töltésű dallal lepte meg a híveit, mert a szövegeit ebben az időben még a korábbinál is erősebben cenzúrázták, de ő mindig megtalálta annak lehetőségét, hogy dalaiban a hivatalos szólamoktól eltérő gondolatokat és érzelmeket közvetítsen. Ha másként nem ment, akkor Koncz Zsuzsa verslemezein például a magyar költőkkel üzent (Kertész leszek, Itt van az ősz, itt van újra).
Pályafutásának önálló korszaka 1978-ban a Várszínházban és az Egyetemi Színpadon tartott előadásaival kezdődött. Az utca másik oldalán című műsora már címében is kifejezte művészi, alkotói alapállását. Első szólóalbuma 1980-ban Hungarian Blues címmel jelent meg. Ezen a szerző-előadó saját életérzéseit, filléres emlékeit, valamint a mindennapokban tapasztalt konfliktusokat énekelte meg, ironikus felhangokkal, sokat sejtető, áttételes megfogalmazásokkal. Ez a törekvése megfigyelhető későbbi albumain is, amelyekkel négy-öt évenként jelentkezett. Bródy szemmel láthatóan ezekben a mikrorealista vagy gúnyos, szatirikus kis dalokban (Mama kérlek, Filléres emlékeim, Légy hű magadhoz, Maszkabál, Földvár felé félúton) érzi jól magát, mint ahogy a színpadon is eszköztelen előadásmódjával, dalainak gondolatiságával képes leginkább hatni nézőjére, hallgatójára.
Bródy életművében ugyanakkor jelentős helyet foglalnak el a színpadi művek. A nyolcvanas évektől több alkotóval (Szörényi Levente, Müller Péter Sziámi, Tolcsvay László, Andrew Lloyd Webber) is maradandó értékű műveket hozott létre – Kőműves Kelemen, 1982, István, a király, 1983, Doktor Herz, 1988, Fehér Anna, 1988, A kiátkozott, 1997, Will Shakespeare, vagy amit akartok, 1997, Veled Uram!, 2000, Volt egyszer egy csapat, 2005 –, amelyek ma már repertoár darabok a színházakban.
A szólista évek alatt dalszerzőként is aktív maradt. Koncz Zsuzsával és Halász Judittal mindvégig termékeny volt a kapcsolata, de életkortól és stílusoktól függetlenül jól együtt tudott működni más zenésztársakkal is, írt dalokat Tolcsvay Lászlónak, Nagy Ferónak, Zoránnak, Komár Lászlónak és a Géniusznak. 1996-ban Liszt-díjat és Huszka Jenő-díjat, 2000-ben az Illés együttes tagjaként Kossuth-díjat, 2006-ban pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét vehette át. Vámos Miklós (Ha én Bródy volnék), illetve Gréczy Zsolt és Retkes Attila írt róla könyvet (Bródy). 1990 és 2012 között az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület elnöke volt.
JBSz-SJ
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 408–409.
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 258–259.
<a href="https://www.instagram.com/brodyjanos_official/">https://www.instagram.com/brodyjanos_official/</a>
<a href="http://brody.mediastorm.hu/">http://brody.mediastorm.hu/</a>
<a href="https://www.facebook.com/brody.janos/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/brody.janos/?locale=hu_HU</a>

Bródy János

A magyar rocktörténet egyik ikonikus alakja, az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-omega-51">Omega</a> énekese, frontembere.
A József Attila Gimnázium tanulójaként alapította első együttesét, melyben Laux József dobolt, a többiek pedig a hangszereket sorsolással választották: Kóbor lett a ritmusgitáros, Varsányi István a bőgős/basszusgitáros. Később Kóbor és Varsányi megalapították az instrumentális nyugati számokat játszó Ciklont, melyben Kovacsics András gitározott. 1962-ben ők hárman hozták létre az Omegát, melyhez 1964-ben csatlakozott a volt osztálytárs Laux József.
Kóbor János pályafutása lényegében teljesen az Omegához kötődik, a többi taggal ellentétben nem adott ki szólóanyagot, de producerként, kiadóként, zenei rendezőként, az Omega GMK egyik működtetőjeként mindvégig rajta tartotta a kezét a hazai rockélet ütőerén.
 2010-ben elkészítette az Omega Rhapsody albumot, melyet ugyan szólóalbumként harangoztak be, de voltaképpen Omega-dalok klasszikus zene átiratát jelenti, amelyet 2011-ben élőben is bemutatott. Ezt követte 2012-ben a hasonló jellegű Omega Szimfónia &amp; Rapszódia, majd 2013-ban az Omega Oratórium album. Utóbbit több templomi koncerten is bemutatták. 
2014 júniusában – a rendszerváltozás 25. évfordulójára szervezett Szabadságkoncerten – a Hősök terén a német Scorpions együttessel közös koncertet adott az Omega, mely végig nagyzenekarral, a Danubia Szimfonikus Zenekarral és kóruskísérettel adta elő műsorát. Az est második felében a német hard rock legenda játszott, Kóbor pedig a Gyöngyhajú lány Scorpions-féle feldolgozását (Wind Of Change) együtt énekelte el Klaus Meinével.
2018-ban A Dal című televíziós műsor első válogatóján a Balkan Fanatik két tagjával, Tzortzoglou Jorgosszal és Lepés Gáborral közösen adta elő a Régi csibészek feldolgozását. Utoljára Demjén Ferenc 2019-es szokásos évvégi születésnapi koncertjén a Papp László Sportarénában lépett pódiumra, ahol három Omega-számot (Léna, Gyöngyhajú lány, Petróleumlámpa) énekelt, illetve Demjénnel közösen adta el utóbbi Sohase félj című dalát.
Kóbor János 2021. december 6-án a budapesti Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikán hunyt el. 
JBSz

Kóbor János

A magyar rocktörténet egyik legjelentősebb és Európában legismertebb rockzenekara. Amely ráadásul minden egykori riválisukat messze túlélte.
A budapesti gimnazistákból verbuválódott csapat – Kóbor János (1943-2021, gitár, ének), Kovacsics András (1941, gitár), Varsányi István (basszusgitár), Benkő László (1943–2020, zongora, orgona, trombita), Láng Péter (szaxofon) és Künsztler Tamás (dob) felállásban – nevét az első hivatalos fellépés (1962. szeptember 29.) alkalmával a szervezőktől kapta. Évekig a második vonalban dolgoztak, előbb 1963-ban Harmath László (szaxofon), egy évre rá Laux József (1943–2016, dob), Somló Tamás (1947–2016, ének, szaxofon) és Wittek Mária (1947, ének) csatlakozott, szólistaként pedig Koncz Zsuzsát is elcsábították.
1966-ban készítették el az első kislemezeket, de a másolós korszakból még akkor sem tudtak kilépni, amikor a konkurencia mindenhol – klubokban, táncdalfesztiválokon, korongokon – a saját dalait énekelte. Az Omegának az Ezek a fiatalok című filmben szintén kísérőszerep jutott (Koncz Zsuzsa: Ez az a ház), és csak Presser Gábor (1948) csatlakozása után tudtak előrelépni, aki előbb Verebes Istvánnal, S. Nagy Istvánnal, majd Adamis Annával írta az Omega első sikereit (Megbántottál, Azt mondta az anyukám, Rózsafák, Ismertem egy lányt, Halott virágok, 1967).
1967-ben, amikor az Illés a magyar és a kelet-európai népzene felé fordulva igyekezett saját stílusát kialakítani, az Omega a nemzetközi áramlatokra figyelt, a brit mintákat követve, látványos külsőségekkel, eksztatikus előadásmóddal és keményebb hangzással igyekezett rajongótábort szerezni magának. Koncertjeiket show-elemekkel fűszerezték, nagy hangsúlyt helyeztek az ötletekre, az effektekre, a világítási, hangosítási trükkökre, és nem utolsósorban az aktualitásra. Az Omega a sztárság, a csillagok útját választotta, és határon túli sikerekben, Gammapolisban gondolkodott.
Ezt az elképzelést segítette 1967 júliusában a Spencer Davis Group menedzserének ajánlata, aki egy angliai turnéra és lemezfelvételre szerződtette őket. Presser ekkor lett a zenekar állandó tagja. Az Omega klasszikus felállása vele lett teljes: Kóbor János (ének), Molnár György (1949, szólógitár), Mihály Tamás (1947–2020, basszusgitár), Benkő László (trombita), Laux József (1943–2016, dob), Presser Gábor (billentyűsök).
A Presser–Adamis művek szintén ekkor kezdte a sikergyártást, ami az elkövetkező két évben az Omega diadalútját hozta (Volt egy bohóc, Nem tilthatom meg, Kiabálj, énekelj, Trombitás Frédi, Ha én szél lehetnék, 1968, Naplemente, Régi csibészek, 1969). Erejükből e rövid idő alatt három nagylemezre – Trombitás Frédi és a rettenetes emberek, 10000 lépés, Éjszakai országúton – futotta, melyek lehetővé tették volna, hogy az eltiltott Illést az Omega beérje.
A zenekar sikeréve 1970 volt. Klubjuk a Kinizsi utcából átköltözött az E épületbe, Palma de Mallorcán a Barbarella fesztiválon harmadik helyet értek el (Olyan szépen mosolygott), a Gyöngyhajú lány pedig több országban is a nyár slágere lehetett volna, ha – hivatali erőfitogtatásként – nem rendelik haza a zenekart külföldi turnéjáról egy makói ORI-fellépés miatt. Aztán novemberben a tokiói Yamaha-fesztiválon az utóbbi dal nagydíjat kapott, ebből az alkalomból az RCA is megjelentette a Petróleumlámpá-val együtt. A tagok közül hármat – Benkő, Presser és Laux – a közönség beválasztott a maga „supergroup”-jába, és az év végén az üzletileg legsikeresebb együttesnek járó Pepita Oroszlán-díj őket illette meg.
Az Omega tehát a hazai popmezőny élén kezdte az új évtizedet, de 1971 áprilisában a dobos-menedzser Laux és a zeneszerző-billentyűs Presser kivált a zenekarból és megalapította az LGT-t. A „hűtlen barátok” távoztával az Omega lényegében ugyanott tartott, mint 1967-ben, azonban a Debreczeni Ferenc dobossal (ex-Neoton) kiegészült ötösfogat nem adta fel. Meg kellett győzniük az intézményeket és a közönséget, hogy továbbra is képesek a korábbi színvonalra, a megújulásra, ami nem ment könnyen. A Hanglemezgyár eleinte bizalmatlanul fogadta a tervezett új stúdióalbummal kapcsolatos elképzeléseiket (200 évvel az utolsó háború után, ami csak 1998-ban jelent meg a problémásnak tartott dalokkal), a kiadó – egyesek szerint – inkább az LGT debütáló albumában látott fantáziát. A zenekar ekkor a koncertjein rögzített új számaiból állította össze Élő Omega lemezanyagát, ezt néhány szám negligálása után már elfogadták, viszont papírhiányra hivatkozva továbbra is késleltették a megjelentetést. Ha nincs papír, jó lesz az alumínium is – vélték a zenekar tagjai –, így először Magyarországon, alumínium tokban, piros, majd később kék felirattal jelent meg a koncertalbum.
Nemzetközi zenei és üzleti tapasztalataik, összeköttetéseik, kíváló felszerelésük is átsegítették az „új” Omegát e krízis-időszakon. A hetvenes évek elüzletiesedő, stadionokba költöző, látványosság felé hajló, reklám-marketing gépezettel mozgatott rockzenéje otthonos terep volt számukra. Mesterséges hiányt teremtve maguk körül misztikus ködbe burkolózva, lézerek fényétől-villogásától kísérve elindultak a „csillagok útján” Gammapolis felé, hogy évente egy-két alkalommal távoli utazóként térjenek vissza a Kisstadion leszállópályájára. Az Omegának önerőből sikerült kitanulnia a sztárcsinálás, a siker- és mítoszgyártás fortélyait, és ez bőven elegendő volt ahhoz, hogy miközben körülöttük gyorsan pörgő divatok jöttek-mentek, zenekarok tűntek fel és el, jelenségek születtek és korszakok változtak, az Omega a rock-Olümposzról fölényes magabiztossággal szemlélje a rock hétköznapok mindennapi kavargását.
Néhány hard rockos nagylemez után 1975-ben jártak utoljára a Földön, ezt követően a Pink Floyd nyomdokaiba eredtek, és szimfonikus rockot, űr-rockot játszva – Időrabló (1977), Csillagok útján (1978), Gammapolis (1979) – csaknem egy évtizedig kacérkodtak a világhírrel. Ekkoriban német nyelvterületen népszerűbbek voltak, mint Magyarországon.
Az Omega nagy menetelése azonban a nyolcvanas évek – az újhullám térhódításával illetve a rock dinoszauruszainak kihalásával egy időben – megtorpant. A tanácstalanságot, a helyben topogást jól mutatta a két következő album (Arc, 1981, XI, 1982), s bár a húszéves jubileumi koncertet (amelyet Jancsó Miklós filmre vett) négyszer kellett megismételni a Budapest Sportcsarnokban, ezt követően már képtelenek voltak továbblépni. Az Omega története – némi iróniával – igazán ekkor ért véget.
Viszont példaképeikhez hasonlóan ők sem akartak visszavonulni, bár zenéjük időközben korszerűtlenné vált, új albumaikkal meg sem közelítették a régi sikereket, a látványosnak szánt koncertek pedig önismétlővé váltak. 1987 és 1994 között gyakorlatilag teljesen leálltak.
„Kellünk, tehát vagyunk” – ebben a szellemben kezdték a kilencvenes évek derekán újra, de az azóta megtartott látványos népstadionos koncertjeik (1994, 1999, 2001, 2004) és alkalmankénti újabb stúdióalbumaik (Trans And Dance, 1995, Omega XV: Egy életre szól, 1998, Égi jel: Omega, 2006) az életműhöz érdemit már nem tettek hozzá. Mindazonáltal az új évezredben is aktívak maradtak, számos alkalommal léptek fel külföldön (Románia, Szlovákia, Németország, Lengyelország, Bulgária), 2012-ben magyarországi sorozattal ünnepelték fennállásuk ötvenedik évfordulóját, 2013-ban pedig megkapták a Kossuth-díjat. Személyi ellentétek miatt Mihály Tamás 2014-ben játszott utoljára az Omegával, bár távozását Kóbor János csak 2017 áprilisában erősítette meg.
Benkő László 2020 novemberi halála végképp pontot tett az Omega pályájának a végére.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 76–79, 256–261.
Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/omegaoratorium.music/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/omegaoratorium.music/?locale=hu_HU</a>

Omega

Illés Lajos (1942–2007) zeneszerző, billentyűs, énekes. Az Illés együttes alapítója, amely az első magyar nyelven játszó, kiemelkedő jelentőségű beatzenekar volt az 1960-as, 1970-es évek hazai könnyűzenéjében.
Az Illés családi zenekarként alakult 1957-ben, és ebben Illés Lajos zongorán, testvére, Illés Károly (1944–2013) szaxofonon játszott. A <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-illes-korai-89334">korai Illés</a> a korszak ismertebb külföldi számait adta elő: dixielandet, olasz slágereket, örökzöldeket, Shadows- és Hurricanes-dalokat. Klubokban, egyetemi rendezvényeken léptek fel. Később a Budapesti Műszaki Egyetem zenekara lett az akkor már héttagúra növekedett formáció. A Sportcsarnokban 1963-ban megrendezett beatseregszemlén aranyérmet nyertek. És ettől az évtől kezdve lépett fel velük <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-koncz-zsuzsa-66">Koncz Zsuzsa</a>. 1964-ben megjelent első kislemezük négy száma közül kettő Illés Lajos szerzeménye volt.
1965-ben indult az Illés kiemelkedő korszaka, amely 1973-ig tartott. A <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-illes-klasszikus-178">klasszikus Illés</a> együttesben Bródy János, Szörényi Levente, Szörényi Szabolcs és Pásztory Zoltán voltak Illés Lajos zenésztársai. A zenekar és a magyar beat aranykorából csak néhány dalcím, amelyek Illés Lajos szerzeményei: Oh, kisleány, Miért hagytuk, hogy így legyen, Élünk és meghalunk. Ugyancsak ebben az időszakban Illés Lajos volt Koncz Zsuzsa számos sikerdalának is zeneszerzője (Szőke Anni balladája, Valahol egy lány, Jelbeszéd). A klasszikus Illés 1973 végén oszlott fel.
Nem sokkal ezután <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-illes-kesoi-89341">új Illés</a> néven folytatta a zenekar, teljesen új tagokkal, köztük Serfőző Anikó énekesnővel és Jenei Szilveszter gitárossal. Megnyerték a 1977-es Metronóm’77 fesztivált, 1978-ban nagylemezzel jelentkeztek. Illés Lajos egyre inkább a zeneszerzés felé fordult és a szóló munkáira koncentrált, így 1982-ban végleg feloszlatta zenekarát. Az Illés együttesnek három korszaka volt, amelyek alatt az összetétel és a zene is változott (1957–1965, 1965–1973 és 1973–1982). Mindhárom korszakban az alapító Illés Lajos vezette a zenekart.
1988-ban jelent meg Kicsit keserű című szerzői albuma, ezen a dalait a hazai rockzene olyan kiválóságai énekelték, mint Zalatnay Sarolta, Bontovics Kati, Demjén Ferenc és Somló Tamás. 1997-ben két közös kiadványa is megjelent Szvorák Katalin énekesnővel. A Válaszúton albumon népdalfeldolgozásaikat tették közzé, Álomföldön címmel pedig magyar költők gyermekverseit zenésítették meg.
Illés Lajos a rendszerváltozás küszöbén vállalt először felesége mellett kántori szolgálatot református gyülekezetekben. Az itt kapott lelki élmények ihlették arra, hogy szerzeményeiben is hitvallást tegyen. 1991-ben mutatták be a Velünk az Isten című művét. Legtovább Kisorosziban szolgált, ahol számos nagyszabású, szintén vallásos, nemzeti ihletésű szerzeménye született: Magyar ének – Cantus Hungaricus, Betlehem csillaga. 2003-ban a Magyar Te Deum zsoltáros hangú muzsikájával köszöntötte a Kisoroszi református templom 200 éves fennállását. Két évvel későbbi alkotása a Karácsonyi Te Deum, majd betegsége miatt a befejezetlenül maradt Pünkösdi Te Deum.
Munkásságának elismeréséül – a klasszikus Illés többi tagjával együtt – 2000-ben Kossuth-díjban részesült. 2007. január 29-én hunyt el.
HZ
 
<a href="https://www.facebook.com/illeslajosemlekturne">https://www.facebook.com/illeslajosemlekturne</a>

Illés Lajos

Frenreisz Károly (1946, Budapest) basszusgitáros, énekes, zeneszerző, a Metro, majd az LGT tagja, a Skorpió együttes vezetője. 1965-től a beatkorszak legendás együttesében, a Metróban-ban zenélt. 1971-ben alapító tagja volt a Locomotiv GT-nek, melynek 1973 elejéig basszusgitárosa, fúvósa és énekese is volt. 50 évvel ezelőtt, 1973-ban alapította meg a Skorpiót, amely a mai napig kisebb-nagyobb megszakításokkal aktív zenekar. Ő az együttes frontembere és vezetője. Kétszer lett – 1974-ben és 1981-ben – Az év basszusgitárosa, számos filmzenét írt, és több játékfilmben is szerepelt. 2012-ben Budapest díszpolgára lett, 2015-ben A Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést kapta, 2016-ban Fonogram Életműdíjas, 2017-ben pedig a legmagasabb állami kitüntetést, a Kossuth-díjat vehette át munkásságának elismeréseképpen. 2021-ben Ferencváros díszpolgára lett, azé a budapesti kerületé, ahol felnőtt.
1946. november 8-án született Budapesten. A híres Gundel család leszármazottja: nagyapja Gundel Károly, a magyar vendéglátós szakma és gasztronómia mestere, testvére Bujtor István színész, rendező, féltestvére a színészzseni Latinovits Zoltán volt. Ötévesen kezdett zongorázni, és kiderült: abszolút hallása van. Kamaszként nagy hatást gyakorolt rá a jazz, ezért szaxofonozni akart, de a konzervatóriumban köztes megoldásként a klarinétot választotta. A szaxofont nyaranta a balatonszemesi Vigadóban fújta esténként egy alkalmi zenekarban. 1963-64-ben a Benkó Dixieland Bandben és Vukán György zenekarában is megfordult, végül a zenélés kedvéért egy év után félbehagyta az orvosi egyetemen megkezdett fogorvosi tanulmányait.
19 évesen lett a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-metro-6269">Metro</a> tagja. „A basszusgitár úgy jött, hogy bekerültem a Metro zenekarba szaxofonosként, Schöck Ottó pedig basszusgitárosként. Bár nagyon jól basszusgitározott, ő elsősorban zongorista volt. Egyszer azt mondta nekem: Figyelj ide, tanulj meg egy-két dalt basszusgitározni, alatta én zongorázhatok.” – emlékezett vissza 2006-ban. A legendás együttes legjobb időszakának volt részese 1965 és 1970 között, közben másfél évet külföldön is vendéglátózott, a Metro dobosával, Brunner Győzővel 1967-68-ban Svédországban zenéltek. Frenreisz a Metróban basszusgitározott, szaxofonozott, énekelt, dalokat szerzett, legnagyobb slágere, a Citromízű banán az együttes első albumán jelent meg 1969-ben. Az egy évvel későbbi Egy este a Metro Klubban… a magyar könnyűzene történetének első koncertalbuma, amelyen a dalok többségét Frenreisz írta.
Az együttest 1971 tavaszán az első magyar supergroup, az akkor alakuló <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-locomotiv-gt-113">Locomotiv GT</a> kedvéért hagyta ott. „Mi akkoriban Presser Picivel rengeteget lógtunk együtt, sokszor vacsoráztunk és beszélgettünk a Fészek Klubban, hogy hogyan tovább. Éreztük, hogy sem az Omegában, sem a Metróban nem tudunk már újat hozni, hogy lépnünk kell. Az akkori hármas - Illés, Omega, Metro - igyekezett kiszolgálni az ország zenei közízlését, mi meg szerettünk volna sokkal progresszívebb zenét játszani.” – mondta 2006-ban. A „zenészek zenekarába” a billentyűs Presser Gábor és a dobos Laux József az Omegából, a tragikus sorsú gitáros, Barta Tamás a Hungariából érkezett. Zeneszerzésben Presser vitte a prímet, de Frenreisznek is komoly tere nyílt, már a bemutatkozó kislemez egyik számát (Boldog vagyok) is ő jegyezte. A szélesebb közönség elé 1972. május 1-jén léptek, a tabáni koncertek nyitányaként, még a Gellérthegy oldalában több tízezer fiatal ismerhette meg a mára már szintén legendás Syrius után fellépő LGT zenéjét, amely aztán világszerte sikert aratott. Szerepeltek a tokiói Yamaha fesztiválon, majd - olyan világsztárok társaságában, mint a Beach Boys, Joe Cocker, és a Genesis – az angliai Lincolnban 1972 májusában megrendezett fesztiálon is. Angliában vették fel második albumukat. Idehaza - Frenreisz és az énekesnő magánéleti kapcsolata miatt is – Zalatnay Saroltának készítettek lemezeket. Frenreisz Károly 1973-ban vált ki a zenekar színházi szerepvállalása, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musical miatt az LGT-ből.
Még abban az évben egy újabb supergroupot alapított, ez volt a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-skorpio-6878">Skorpió</a>. Első nagylemezük az 1974-ben megjelent A rohanás volt, rajta a zenekar egyik legnagyobb slágerével, az Így szólt hozzám a dédapám című dallal. A dobos Fekete Gáborral, a billentyűs Papp Gyulával és a gitáros Szűcs Antal Gáborral évente több száz koncertet adtak. Itthoni fellépéseik mellett szerepeltek több amerikai városban, bejárták szinte egész Európát, különösen Lengyelországba hívták gyakran a pozitív életérzést sugárzó zenekart. Albumaik a hard rock jegyében készültek, zenéjükre a feszes basszusgitár-dob alap volt a jellemző. Svédországban is jelent meg egy angolnyelvű nagylemezük (The Run, 1978). „A Skorpió mindig is egy improvizációkra építő zenekarnak számított, nem volt minden betervezve, szabadon játszottunk, de soha egy hibás hang nem hangzott el a koncerteken. Minden egyes felállásban nagyon odatettük magunkat, de nem a görcsös figyelemről, inkább az önfeledt zenélésről szóltak ezek az esték.” - nyilatkozta a zenekarvezető 2021-ben.
A kvartett 1979-ben feloszlott, Frenreisz Tátrai Tibor gitárossal és Papp Tamás dobossal alakított formációt, Új Skorpió néven. A trióra a virtuóz előadásmód mellett a populárisabb dalok voltak jellemzőek. 1983-ban feloszlottak, 1985-ben már újra egy négytagú együttes jelentkezett Skorpió néven. Frenreisz mellett Papp Tamás dobos, Szűcs Antal Gábor gitáros és Pálvölgyi Géza billentyűs voltak a tagok. „Azt beszéli már az egész város, hogy újra dübörög a banda” hangzott fel 1985-ös lemezük nyitódalában. 1993-ban jelent meg eddigi utolsó stúdióalbumuk (A show megy tovább). A Skorpió kisebb-nagyobb kihagyásokkal napjainkban is fellép, legutóbb 2021. augusztus 20-án koncerteztek.
Az évek során Frenreisz Károly szerepelt filmekben (Mélyrétegben, 1967; A nagy generáció, 1985; A három testőr Afrikában, 1996; Magyar vándor, 2004), és írt filmzenéket is (Csak semmi pánik, 1982; Az elvarázsolt dollár, 1985; Hamis a baba, 1991; A három testőr Afrikában, 1996; Zsaruvér és Csigavér I., 2001; Zsaruvér és Csigavér II., 2002).
Frenreisz Károly nem tartja magát üzletembernek, mégis létrehozott egy hang-, fény- és színpadtechnikával, majd egy divat- és formatervezéssel foglalkozó céget is. 2006-ban, Frenreisz 60. születésnapján régi zenészkollégáival – egykori Metro-, LGT- és Skorpió-tagokkal – állt színpadra egy nagyszabású budapesti koncerten. A mai is aktív Frenreisz Károly úgy érzi, bár az idő eljárt felette, még mindig rengeteg terve van.
HZ
 
<a href="https://www.facebook.com/FrenreiszKaroly/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/FrenreiszKaroly/?locale=hu_HU</a>

Frenreisz Károly

Az Omega billentyűse, meghatározó arca, aki hosszú pályafutása alatt számos szólóalbumot is megjelentetett.
Budapesti jogász családba született, a beatzenével középiskolás korában ismerkedett meg, rövid időre megfordult a Benkó együttesben (ebből lett később a Benkó Dixieland Band), majd műszaki egyetemistaként 1962 szeptemberében többedmagával megalapította az Omegát. A hőskorban zongorán és orgonán játszott, Presser Gábor 1967-es csatlakozása után átváltott a trombitára, a furulyára és a citerára, majd miután 1971-ben Presser kivált és megalapította a Locomotiv GT-t, visszatért a billentyűs hangszerekhez. A Hammond orgona mellett 1973-tól – Magyarországon elsőként – már Moog szintetizátoron is játszott (ennek hangja először az Omega 5-ön hallható), és jellegzetes szintetizátorjátéka az Omega space rockos hangzásának is domináns eleme lett.
Az 1980-as évektől sorra jelentette meg százezres példányokban elfogyott szintetizátoros szólóanyagait (Lexikon, 1982, Lexikon 2., 1984, Ikarosz, 1989, Omegamix, 1991, Impressio, 1994), és erre a könnyed, sokszor felszínes zenére jelentős igény mutatkozott filmes, színházi körökben is. 
2002-ben a szintén billentyűs hangszereken játszó Jankai Bélával (Prognózis, Zámbó Jimmy, Triász, Dinamit) megalapította az instrumentális B-Projectet, melynek repertoárja Benkő szólólemezeinek anyagára, a régi Omega-dalokra, valamint a népszerű klasszikus zenei művek átirataira épült. A B-Project koncertjein rendszeresen fellépett Pálmai Zoltán (dob), Zselenc László (basszusgitár) és Kaposvölgyi Goyo József (billentyűsök). 
Közben 2003-ban Benkő László újabb szólóanyagot (Hogyan tovább?) publikált, ami voltaképpen A rózsa énekei című magyar-olasz filmdráma zenéje. Utolsó albumán (Másik világ, 2012) pedig a B-Projectben szereplő Kaposvölgyi Goyo József volt a legfontosabb partnere.
Benkő László az Omega szóvivőjeként alapos ismereteket szerzett a rocküzlet és a média világában is. Így a Hungaroton privatizációjakor, a régi gárda lecserélése után, 1991-ben bekerült a Hungaroton Gong popzenéért felelős igazgatójának székébe, és nagy szerepe volt abban, hogy a kilencvenes évek elején sikerült konszolidálni a tönkrement céget, többek között úgy, hogy annak archívumából számos értékes régi kiadvány került CD-ként az üzletekbe. Benkő érdeme az is, hogy a kis kiadóktól visszaigazolt a Hungarotonhoz a korábban elpártolt sztárok egy része
Emellett fontosak Benkő közéleti szereplései is. Az 1990-es évektől rendszeresen felbukkant a Rádiókabaré műsoraiban és a Szeszélyes évszakok-ban, 2005-ben és 2008-ban az Eurovíziós Dalfesztivál magyarországi nemzeti válogatójában zsűrizett, 2009-ben pedig a szombathelyi Weöres Sándor Színház zenei vezetője lett.
Számos klasszikus zenei Omega-átiratban vett részt (Rhapsody, 2010, Szimfónia &amp; rapszódia, 2012, Oratórium, 2014).
Hosszan tartó, súlyos betegség után, 2020. november 18-án hunyt el.
JBSz

Benkő László

Demjén Ferenc (1946, Diósgyőr) dalszerző, énekes, basszusgitáros, a magyar populáris zene egyik kimagasló egyénisége, aki közel 60 éves zenei pályafutása alatt végig nagy népszerűségnek és elismerésnek örvend.
Egy négygyermekes családba született harmadikként. 1951-ben költöztek Budapestre, tanulmányait már itt végezte, vegyésztechnikus lett, de nem dolgozott a szakmájában. Gosztonyi János orgonaművésztől tanult zongorázni, aki gyakran elvitte őt a Zeneakadémiára, ahol orgonán is gyakorolhatott. Ebben az időben ismerkedett össze Cseh Tamással a BVSC vívószakosztályában, és hamar megtalálták a közös hangot. A barátság és a kölcsönös tisztelet évtizedeken át kitartott. A klasszikus művekben villámgyorsan haladó Demjént az angolszász beatzene távolította el a zongorától, amelynek a gitár a hangszere, és amely az első pillanattól lenyűgözte őt.
1964-ben alapította testvérével, Demjén Istvánnal a Számum beategyüttest. A nála 8 évvel idősebb Istvánnal 1969-ig minden zenekarukban együtt játszottak, Ferenc énekelt és basszusgitározott, István énekelt. Karrierjük kezdetén bátyjával közösen saját maguk készítettek gitárokat szekrénypolcok felhasználásával, az elektronikát is ők készítették hozzá. Első hangfalaikat édesapjuk rakta össze. A Számum zenéjében erős Rolling Stones-beütés volt, de hatott rájuk a Shadows és a svéd Spotnicks is. Ez a kezdeti időszak igazából tánczenének számított, a közönség – amely nem kis részben munkásfiatalokból került ki – táncolni járt a koncertekre. Demjén István szervezte a zenekari dolgokat, játszottak vidéken is, nem csak pesti klubokban léptek fel.
A Demjén-testvérek 1966-ban a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-dogs-6802">Dogs</a> zenekarba léptek át, amelynek a Népstadion melletti Gumigyári Klubban volt az állandó helye. Még abban az évben megjelent egy négyszámos lemezük, amelyen Demjén Ferenc első magyar nyelvű szerzeménye is szerepel, ez a Végre nálad lehetek. A koncertezéssel párhuzamosan Demjén vendéglátózott is. Míg a korai időszakban ötven forintot kaptak az együttesükkel egy estéért, a szállodák zenekaraiban százhúsz forint járt, és nem csak heti egy-két alkalommal. 1966-ban az érettségijére egy vidéki szálloda étterméből utazott vissza. A Dogs volt - a Liversing mellett - az első magyar zenekar, amelyik műsorára tűzte Jimi Hendrix dalait. És épp a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-liversing-6550">Liversing</a> lett az, ahová a Demjén testvérpár 1967 végén „átigazolt”. A korszak egyik legkeményebb zenéjét játszó Liversing tagjai mertek Magyarországon először őrjöngeni a színpadon. Egy sikeres korszak után 1968 végén a Demjén-testvérek kiléptek, és megalapították a rövid életű underground supergroupot, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-meteor-6817">Meteor</a>t.
Ekkorra már nagy ismertségre tett szert a zenészek körében, nem kis részben annak köszönhetően, hogy sok időt töltött azokon a szórakozóhelyeken, ahol a „szakma” is megfordult. Demjén Ferenc számára Orszáczky Jackie és Radics Béla volt a két legfontosabb zenész. És 1969-ben már együtt zenéltek Radics Bélával a nagy népszerűségű <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-sakk-matt-6764">Sakk-Matt</a>-ban. Majd 1970-ben még egy rövid ideig a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-tuzkerek-6765">Tűzkerék</a>ben is énekelt, de közben a Moulin Rouge mulató zenekari árkában is zenélt és énekelt.
1970-ben Bergendy István meghívta őt együttesébe, mint basszusgitárost és énekest. Szövegíróként a Jöjj vissza vándor című dallal debütált, amelyet további slágerek követtek, Latzin Norbert és Demjén Ferenc szerzeményei. Bergendytől kapta a Rózsi nevet, amely innentől végigkíséri pályáján. A zenekar szombat esténként több ezer ember előtt játszott az E-klubban, szerepeltek a televízióban is, és ez meghozta az országos ismertséget. 1976-ban a Hanglemezgyár mindenható ura, Erdős Péter kijelentette, hogy Demjén Rózsi el van nyomva a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-bergendy-326">Bergendy</a>ben, ezért azt javasolta, hogy az együttes következő lemeze Demjén Ferenc-szólóalbum legyen. 1977-ben Demjén, mivel szerinte a zenekarban már túlságosan keveredtek a műfajok és nem tudtak újat hozni, valamint ő nem tudott fejlődni abban a formában, kilépett a Bergendyből.
1977-ben megjelent Fújom a dalt című önálló lemezének közreműködői gárdája egészen lenyűgöző névsor. A Bergendy zenekar mellet csak néhány - kiragadott - előadót megemlítve: LGT, Zalatnay Sarolta, Tátrai Tibor, Babos Gyula, Gőz László, Zorán, Papp Gyula. Ezen az albumon jelent meg Demjén Ferenc egyik legismertebb száma, a Presser Gáborral közösen írt Mikor elindul a vonat. Szólólemezének dalait már az 1977 őszén megalakult <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-vmoto-rock-9332">V’Moto-Rock</a> együttessel mutatta be. Demjén Rózsi mellett a V’73-ból Lerch István billenytyűs és Herpai Sándor dobos, a Ferm-ből pedig Menyhárt János gitáros rúgták be a V-Motort. És ez a négyes 11 évig együtt maradt. Játszottak az összes kelet-európai országban, koncerteztek Kanadában és Szibériában is. Aztán 1988-ban vége lett a V’Moto-Rock-nak. Demjén így emlékszik erre: „Egy kiadós vita végeztével felálltunk az asztal mellől, és a szó szoros értelmében mindenki elindult a saját feje után. Szétmentünk, de ezt nem követte sem hivatalos bejelentés, sem búcsúkoncert.” Azért 2008-ban még egyszer összeálltak néhány vidéki fellépésre és egy nagy budapesti koncertre.
1989-től indította újra szólókarrierjét. A szabadság vándora - rajta a Szerelemvonat-tal - még abban az évben megjelent. Egy kivételével minden számot Demjén Ferenc és Menyhárt János jegyez a korongon. Ezt követő sorlemezei (például: Tizenhárom, 1998; Álmok, csodák, szerelmek, 2001; Hívlak, 2003; Lelkünk most is vágtat, 2009; Túl a világvégén, 2013), és sportcsarnokokat megtöltő koncertjei mind-mind a mai napig sikeresek. A fellépésein napszemüvegben szereplő zenésznél tradícióvá vált, hogy minden évet egy nagy koncerttel zárja Budapesten, minden évben több mint tízezer néző előtt. Így lesz ez 2023 decemberének végén is. Már a címét is tudjuk az idei koncertjének: Ki marad majd a barátom?
Az évek során számos előadónak (Katona Klári, Zorán, Kovács Kati, Koncz Zsuzsa, Anita, Zalatnay Sarolta, Szűcs Judith) komponált dalokat, írt komplett lemezeket. Hallhattuk dalait filmekben (Szerelem első vérig, 1985; Szerelem második vérig, 1987; Moziklip, 1987; Honfoglalás, 1996; Sacra Corona, 2001).
Arra az újságírói kérdésre, hogy gondolt-e valaha is arra, hogy elhagyja ezt az országot, külföldön éljen és zenéljen, ezt válaszolta: „Soha nem akartam kint maradni és most sem tenném. … én ezen a nyelven beszélek, ezen énekelek és ebben az országban szeretnék még letenni valamit az asztalra. Máskülönben pedig a gyomrom sem bírja a külföldi kaját. Odakint mindig borzasztóan rossz az étvágyam.”
Elmondása szerint ő nem politizál, sem a színpadon, sem a dalokban. De a mellé a politikai vélemény mellé áll, amit a leginkább magáénak érez. Az utóbbi évtizedekben rendszeresen részt vett a Fidesz tömegrendezvényein, 2006-ban ő írta a párt kampánydalát (A Föld könnyei) is.
Számtalan elismerést kapott zenei pályafutása alatt, ezek közül a legfontosabbak: többszörös eMeRTon-díjas, Huszka Jenő-díj (1993), Artisjus-díj (2008), Budapest díszpolgára (2010), Petőfi Zenei Díj (2017), Miskolc díszpolgára (2018). Az állami kitüntetései: a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (1996), a Magyar Érdemrend középkeresztje (2010), Kossuth-díj (2012).
Az Artisjus kétezres évek közepén készült kimutatása szerint a Magyarországon legtöbbet játszott tíz dal közül az első kettő az övé volt (Darabokra törted a szívem, Sajtból van a Hold). Több mint 800 dalt jegyez. Az eladott lemezeinek száma elérte a hárommillió példányt. Pályájának ötvenkilenc éve alatt „minden szinten” zenélt. Játszott underground beatzenekarban, vendéglátóhelyen, supergroupban és tánczenekarban. Szólókarrierje is a legjelentősebbek közé tartozik, és mindenütt hiteles tudott lenni, népszerűségét pedig a kezdetektől napjainkig sikerült megőriznie.
JBSz, HZ
Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/DemjenFerencHivatalos/">https://www.facebook.com/DemjenFerencHivatalos/</a>
<a href="https://www.instagram.com/demjen_ferenc_official/">https://www.instagram.com/demjen_ferenc_official/</a>
<a href="https://www.demjenferenc.hu/">https://www.demjenferenc.hu/</a>

Demjén Ferenc

Évtizedekig a magyar rock legnagyobb ígérete és be nem váltott lehetősége maradt. A kilencvenes évektől azonban bepótolhatta mindazt, amivel az előző évtizedekben – önhibáján kívül – adós maradt. Tehetségéhez méltó, maradandó életművet hozott létre.
Charlie (Horváth Károly, 1947) sikeres felvételi után a Balett Intézetben táncosnak készült. Itt ismerkedett meg Markó Ivánnal, Somló Tamással. Betegsége miatt orvosai eltanácsolták a pályáról, s ekkor kezdett trombitálni, gitározni és a beatzene iránt érdeklődni. Gimnazistaként Székesfehérváron, a képzőművészeti gimnázium zenekarában (Flamingo) kezdte, majd a Woodcutters, 1967-től pedig a Decca tagja lett. Ebből jött létre 1968-ban az ismert underground zenekar, az Olympia. Énekesét 1968-ban a filmesek is felfedezték, Charlie alakította a Fejlövés egyik főszerepét, és mellékszereplőként feltűnt a Kitörés és a Holdudvar című filmekben, de lemezlehetőséghez nem jutott. Így a hetvenes évek első felét a külföldi vendéglátóiparban töltötte.
1975-ben csatlakozott az átrendeződő Generálhoz, amellyel a következő öt évben több albumot készített, a zenekar külföldön (Hollandia, Lengyelország) is népszerű volt. Itthon azonban a Hanglemezgyár nem számolt a funk és soul zenét játszó zenekarral, ezért Charlie a nyolcvanas éveket a külföldi szórakoztatóiparban töltötte. 1989-ben a Tátrai Bandbe hívták énekesnek, majd 1993-tól elindult szóló karrierje. És attól kezdve két lovat ült egyszerre: Tátraiék mellett szólista önálló programmal, saját zenekarral (alapvetően a László Attila Banddel) járta az országot, adott ki korongokat.
1994-ben a Rózsa Recordsnál jelent meg címnélküli bemutatkozó albuma – ezen hallható legnagyobb slágere, a Jég, dupla whiskyvel –, amelyért megkapta Az év énekese címet. A magyar rockéletben újszerűnek ható hang, stílus és előadásmód átütő sikert eredményezett, a Lerch István, Horváth Attila és László Attila fémjelezte korong minden idők egyik legnépszerűbb magyar albuma (gyémántlemez), amelyről szinte minden dal sláger lett (az említett Jég, dupla whiskyvel-en túl Csak a zene van, Nézz az ég felé, Ha jön a Rolling Stones, Könnyű álmot hozzon az éj).
1995 áprilisában jelent meg a Mindenki valakié című második szólóalbuma, amely már elővételben arany-, majd két héten belül platinalemez lett. Ez a korong is megkapta Az év legjobb albuma címet, mint ahogy a következő években Charlie minden produkciója a legek kategóriájába került. Nevéhez fűződik a tabáni rockünnepek feltámasztása is, 1997. május 1-jén ötvenezer néző előtt koncertezett a hegyoldalban. 1998-ban súlyos balesete miatt több hónapos pihenőre kényszerült. Sokoldalúságát bizonyítandó, az új évezredben több zenei kirándulást tett a populáris jazz, a funky és a soulzene világába.
Vitathatatlanul ekkor ért fel a csúcsra, ami ezután jött, amolyan jutalomjáték volt. Aztán 2001-ben, bőven túl az ötvenen előrukkolt egy olyan dupla albummal, mely szakmailag tette fel a koronát a pályájára. Bár a CD címe Charlie Jazz, az sokkal inkább jazzpop vagy jazzbe mártott pop, esetleg fúziós zene. Igényesen, ötletesen, profin előadott könnyed dallamok.
„Nagyon be voltam fogva az elmúlt tíz évben, egyszerre kellett a Tátrai Band és a saját, teljesen más jellegű produkcióm között egyensúlyoznom – kommentálta ezt Charlie 2001-ben a Népszabadságban. – Tudom, kicsit merész volt most ebbe belevágnom, de úgy éreztem, itt az idő, hogy egy olyan anyagot tegyek le az asztalra, ami teljesen én vagyok. És amilyen voltam már mondjuk tizennyolc éves koromban.”
Nem a nosztalgia mondatta mindezt vele, inkább csak arra utalt, hogy ő valamikor ebből a fúziós, soulos, a Blood, Sweat &amp; Tears és Chicago fémjelezte jazzes-bluesos-popos világból érkezett, és ezt énekelte a Deccában, majd később az Olympiában. És ezt a vonalat vitte tovább a következő két albumán (Soul &amp; Jazz, 2002, Funky, Soul &amp; Jazz, 2003), igaz, némiképp halványabb színvonalon.
Művészi teljesítménye elismeréseképpen számos szakmai díjjal (eMeRTon-díj, Aranyszarvas Művészeti Díj, Arany Zsiráf Életmű-díj) tüntették ki. Munkásságát 1997-ben Liszt Ferenc-díjjal, 1998-ban A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével ismerték el.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 276–277.
 
Kapcsolat:
<a href="https://charlie.hu/">https://charlie.hu/</a>
<a href="https://www.facebook.com/charliebandofficial/">https://www.facebook.com/charliebandofficial/</a>

Charlie

Az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-illes-klasszikus-178">Illés</a> együttes romjain 1973 szilveszterén – más verziók szerint már Újévkor – létrejövő Fonográf a várakozásokkal ellentétben nem vitte tovább az illési örökséget, inkább az akkoriban nemzetközileg is egyre népszerűbbé váló amerikai country-rockot igyekezett idehaza meghonosítani. Zeneileg igényesen kidolgozott, de kor- és kultúrtörténeti szempontból súlytalanabb albumaikkal egészen az évtized végéig, a kemény rockhullám mindent felülíró dominanciájáig népszerűek maradtak, köszönhetően a country-rock stílusában előadott rendkívül sikeres számaiknak. Aztán a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján Szörényi és Bródy inkább saját szólóalbumaira, illetve közös színházi-filmes produkcióikra (mindenekelőtt a korszakalkotó István, a király-ra) koncentrált. Amikor pedig Szörényi 1984 decemberében látványosan elbúcsúzott a színpadtól, a BS-ben adott hármas koncertjével óhatatlanul pontot tett a Fonográf pályafutásának a végére is.
A Fonográfot 1973/1974 fordulóján alapították a KITT-Egylet (Illés, – Koncz Zsuzsa – Tolcsvay és a Trió) zenészei. Nevét – Bródy javaslatára – az Illés klub Fonográf című újságja után kapta. Felállás: Szörényi Levente (1945, gitár, ének), Bródy János (1946, gitár, steel gitár, ének), Tolcsvay László (1950, billentyűsök, ének), Móricz Mihály (1948, gitár, ének), Szörényi Szabolcs (1943, basszusgitár), Németh Oszkár (1946–2021, dob). 
Nyilatkozataikban a bartóki örökséghez való ragaszkodást hirdették meg, ennek ellenére amerikai eredetű country-rockot játszottak. Szintetizáló, többszólamú vokáléneklésre épülő, harmóniagazdag zenéjük a legnépszerűbb amerikai zenekarok (Crosby, Stills Nash &amp; Young, Eagles) sikeres mintáit követte. Ez a zenei világ azonban csak mérsékelten lett népszerű idehaza, miként a zenekar „elegáns-szolid előadásmódú” albumain tett utazások a Jövőbe (FG–4) vagy a Múltba (Edison Fonográf Album) mindig tartalmaztak néhány jelentős slágert (Az első villamos, Levél a távolból, Hunyd le a szemed, Jöjj kedvesem, Lökd ide a sört). A Fonográf e kalandozások után visszatért a Jelenbe (Útközben), de „ironikus szókimondó hangütése miatt” ezt az albumot is inkább kortörténeti dokumentumként fogadta a kritika. 
A kemény rockhullám 1977-es megjelenése után egyre ritkábban léptek fel Magyarországon, viszont az „amerikai” hangulatot árasztó zenéjükkel rendkívül népszerűek lettek az NDK-ban és a béketábor más országaiban. A tagok önálló kísérletekbe, színházi munkákba kezdtek, a zenekar pedig az MHV segédletével megpróbálta nemzetközi zenéjét (country and eastern jelszóval) a nyugati piacon eladni. 1978 őszén – brit ösztönzésre – kislemezt készítettek (Greyhound / Lonesome Once Again), majd 1980-ban angol nyelvű nagylemezt dobtak piacra Hollandiában, Svédországban és Finnországban. Néhány kisebb nyugati turné után a Fonográf szerzői úgy döntöttek, hogy új utakat keresnek.
Szörényi Levente és Bródy János szólóalbumokat (Hazatérés, Hungarian Blues – mindkettő 1980) jelentetett meg, Tolcsvay László Koncz Zsuzsának írt nagylemezeket (Valahol, 1979, Menetrend, 1981), majd jöttek a Szörényi-Bródy alkotópárosnak a Fonográf közreműködésével készült színházi és filmes munkái (Kőműves Kelemen, 1982, István, a király, 1983). Majd amikor Szörényi 1984 decemberében három estén a Budapest Sportcsarnokban – az amúgy legerősebb Fonográf-album, a Jelenkor bemutatóján – elbúcsúzott a közönségtől (mint később kiderült, nem végleg), a zenekar lényegében megszűnt létezni. Mégha a nosztalgia ezt a formációt sem kímélte: 2004 júniusában és 2018 februárjában a régi társak egy-egy nagyszabású koncert erejéig ismét összeálltak, mintegy demonstrálandó, hogy azért a Fonográf még nem járt le teljesen.
JBSz-SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 302–304.

Fonográf

Gidófalvy Attila (1952, Budapest) billentyűs, zeneszerző, aki több mint ötvenéves zenei pályafutása során számtalan zenekarban játszott, ezek közül a legjelentősebbek a Beatrice és a Karthago.
Ötéves korában kapta meg első harmonikáját, majd zongorázni tanult. 1967-ben felvételt nyert a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola harmonika és zongora szakára. 1971-ben került be a Konzervatóriumba, mint pozanos. Ezen a fúvóshangszeren játszott a Deák Big Bandban, a Mézga család című rajzfilmsorozat főcímzenéjében is ő pozanozott.
Első beatzenekara a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-continental-6831">Continental</a> volt, 1971-től zenélt ott, hol gitáron, hol zongorán, hol pedig pozanon. Ezután 1974-ben megalapította a Gidó ’74 zenekart. Ekkor vette meg első orgonáját. A trió dobosa Donászy Tibor volt, akivel később több más zenekarban is együtt zenélt. Majd a progresszív rockot képviselő <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-theatrum-7093">Theatrum</a> együttesben játszott, itt hallotta őt zenélni Nagy Feró, és 1978-ban elhívta az éppen újjászerveződő <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-beatrice-539">Beatrice</a> zenekarba. A híressé és hírhedtté vált baboskendős banda hozta meg Gidófalvy Attila számára az országos ismertséget.
1979 tavaszán hagyta el a Beatricét, ami miatt a rajongók sokáig „árulóként” emlegették őt. Pedig az ottani zenésztársakkal a mai napig tart a barátsága, azóta is többször szerepelt Beatrice koncerteken. Távozásának oka az volt, hogy Szigeti Ferenc hívta őt az épp alakulóban lévő <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-karthago-9325">Karthago</a> zenekarba. Miután összeállt a végleges - és a mai napig együtt lévő - ötös (Gidófalvy Attila, Kiss Zoltán Zéro, Kocsándi Miklós, Takáts Tamás, Szigeti Ferenc), hamarosan az ország egyik legsikeresebb rockzenekara lett. Ebből Gidófalvy zeneszerzőként is kivette a részét, az ő dala például az együttes egyik legnagyobb sikere, az Apáink útján.
A Karthago 1985-ben átmenetileg beszüntette működését, Gidófalvy pedig Kiss Zoltán Zéro basszusgitárossal megalapította a Fáraó együttest. Ez a formáció azonban - egy kislemez megjelenése után - feloszlott. Ezután Gidófalvy 1987-ben csatlakozott a szombathelyi <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-lord-9453">Lord</a> zenekarhoz, amelynek két időszakban is tagja volt (1987-1990 és 2000-2017).
Gidófalvy Attila a Karthagóval és a Lorddal több nagylemezt készített, 1990-ben egy szólóalbummal is jelentkezett (Tíz Parancsolat), amelynek felvételén egymaga játszott gitáron, szintetizátoron, basszusgitáron és dobon is. Ugyanebben az évben a Karthago ismét összeállt, és nagysikerű koncertet adott a budapesti Petőfi Csarnokban.
A Lordból való távozása után Kiss Zoltán Zéróval megalakították a KGB zenekart, amely a Kisváros című TV-sorozat zenéjét is szolgáltatta. Itt is két időszakban zenélt (1993-1995 és 2016-2020). 1996-ban következett a Cik-Cakk Company zenekar, amely három rutinos zenész társulása volt. Mellette Varga János, az East egykori gitárosa és a régi zenésztárs, Donászy Tibor dobos voltak a tagok. 1997-ben jelent meg a formáció egyetlen kiadványa (…erre gondoltunk!). Gidófalvy itt basszusgitáron játszott.
Közben 1997-től újra dübörgött a Karthago, és ez kisebb megszakításokkal a mai napig tart. 2017-től a Gidó és a Fáraó formáció is életre kelt, amelyben fiával, a gitáros ifj. Gidófalvy Attilával is együtt zenél az időközben súlyos betegségből felépült billentyűs. Munkásságát 2021-ben Máté Péter-díjjal ismerték el, amit a Karthago zenekar többi tagjával együtt kapott meg. 2022-ben egy állami kitüntetést vehetett át: Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat. Több mint 200 dalt szerzett idáig, és sok lemezen játszott vendégként is. Szerzett filmzenét, és alapított - ma már nem létező - rádióállomásokat is (Pannon Rádió, Best of Rock FM). Ám a mai napig vezet rádióműsorokat.
„Ha megnézed az eddigi együtteseket, nem voltak ilyen féléves, tiszavirág-életű dolgok, ahol lehetett, hosszú időt töltöttem, s megpróbáltam meghatározó ember lenni azzal a habitussal, zenei tudással, amivel felruházott a sors vagy a Jóisten.” -nyilatkozta zenei pályájáról.
A jellegzetes bajuszt viselő zenész 2022-ben nagyszabású koncerttel ünnepelte 70. születésnapját, ahol sok egykori és mai zenésztársa is együtt játszotta vele az örök és elpusztíthatatlan rockot.
HZ
 
<a href="https://www.facebook.com/GidofalvyAttilaHivatalosOldal/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/GidofalvyAttilaHivatalosOldal/?locale=hu_HU</a>
<a href="https://www.instagram.com/gidofalvy_attila/?hl=hu">https://www.instagram.com/gidofalvy_attila/?hl=hu</a>

Gidófalvy Attila

A Bergendy mellett a hetvenes évek első felének másik nagy, korábban sehol nem jegyzett sikercsapata a „kölyök” Generál volt. Gyakorlatilag az egyetlen együttes, mely a tizenévesek új generációjából verbuválódott, és az új tizenéveseknek játszott.
Két ismert zenekar (ZéGé, Ferm) fúziójából jött létre, 1971. december 1-jén. Felállás: Révész Sándor (gitár, ének), Novai Gábor (basszusgitár, ének), Ákos István (gitár), Karácsony János (szólógitár) és Reck Lajos (dob). A Generált a katonának bevonuló alapító, Várkonyi Mátyás nevezte be a Ki mit tud?-ra, ahol a Mikrolied vokál (Bódy Magdi, Várszegi Éva, Selényi Hédi) kíséretében ugyanúgy tarolt, mint 1968-ban a Hungaria. Dalaik frissességével, hangszerelésével, többszólamú vokáljával (Ha ismerném, Kövér a nap, Lehajtott fejjel) felüdülést keltettek a korabeli magyar popmezőnyben. Ráadásul a zenekar „ki volt találva”: zenéjükre, megjelenésükre egyaránt a kellemes, popos a legjobb kifejezés. Várkonyi és Novai személyében két kiváló zeneszerző dolgozott benne, egyedi hangszerelésű, tiszta gitárhangzásra építő, soktagú vokállal megszólaltatott dalaik új hangot hoztak, Révész személyében megtalálták a korszak új tinibálványát, a lányok pedig a fiúközönségnek kínáltak izgalmakat. Minden adott volt tehát, hogy a hetvenes évek nagy sztárcsapata legyen.
A Generál az 1972-es Táncdalfesztivál-on előadói díjat nyert (Mit tehet az ember?), sikeres volt a Made In Hungary-n (Csöngess be jó barát), így az év végén az Illés és a Bergendy mögött már a harmadik közönségkedvenc lett. 1973 elején boltokba került a Staféta, rajta a Beatles-időkre emlékeztető könnyed, popos slágerekkel. A színpadon is jelenségnek számítottak: fehér ruhában, kalapban, vagy bohókás jelmezekben koncerteztek, és igazi profi menedzselés esetén valószínűleg ők lehettek volna az első európai tini popsztárok a vasfüggönyön túlról. 1974-ben hét-nyolc országban is közönségkedvencnek számítottak, a Ki mit tud? egyik zsűritagja, Richard de Bois azonnal meghívta a társulatot Hollandiába. 1974-ben az akkor roppant sikeres holland Golden Earringgel turnéztak, a Red Bullet kiadta kislemezüket, és a Szélkakas című dal hamarosan vezette a holland sikerlistát. A Neked szól pedig hat országban lett listavezető, és ez lehetővé tette, hogy Hollandiában és az NDK-ban egy-egy, Lengyelországban két nagylemezt is megjelentessenek.
A „kölyök” Generál négyéves karrierjéről itthon alig lehetett tudni. Ahogy az 1975-ben megjelent második nagylemezt (Generál II.) szintén mérsékelten fogadta a közönség. Ezért a formáció 1975 októberében leállt (Révész a Piramisba, Karácsony az LGT-be távozott), majd Várkonyi a külföldi vendéglátózásból hazatért Olympia zenészeivel (Charlie, Tátrai Tibor, Solti János) újraszervezte a zenekart. Stílusuk is megváltozott: Tátrai gitárjátékához, a két dob kínálta lehetőségekhez, Horváth Charlie „smirgli” hangjához illő fekete funkyt, soult játszottak.
A Generálnál jobb show-t a hetvenes évek második felében kevesen csináltak idehaza. Charlie-hoz hasonló dinamikus, karakteres, fekete hangú, színes zenei fantáziájú egyéniség azóta sem bukkant fel. Tátrai személyében adott volt egy virtuóz gitáros, aki 1977 augusztusában az Ifjúsági Parkban először mutatta be Magyarországon a szájgitárt, a Várkonyi-Novai szerzőpáros továbbra is szállította az igalmas hangszerelésű dalokat (Zenegép, Gyerünk rock and roll, Játszd újra el, Különös szilveszter, Könnyű álmot hozzon az éj, Yeti, a hegyi ember), de a kemény rock őrülete mellett sajnálatosan kevés figyelmet kapott a produkció. 1977-ben Solti János a Locomotiv GT-hez került, Tátrai Tibort az Új Skorpió szipkázta el, Novai Gábor a Hungariában folytatta, és mikor 1979-ben a Piros bicikli megjelent, Várkonyi Mátyás, az ötletember teljesen magára maradt, majd hamarosan megalapította a Rockszínházat.
1999-ben a Sláger turné alkalmával egy színpadon játszott az együttes mindkét formációja: Charlie, Révész Sándor, Várkonyi Mátyás, Karácsony János, Tátrai Tibor, Novai Gábor, Solti János.
2015-ben újraindult a zenekar Charlie, Várkonyi, Karácsony, Novai felállásban.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 231–233.
Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/generalegyuttes/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/generalegyuttes/?locale=hu_HU</a>

Generál

A Rákfogó-műhely a hetvenes évek elején nagyon sok kiváló képességű zenészt bocsátott útjára, de egyikük alakját sem övezi – sem a zenészek, sem a közönség körében – olyan legenda és tisztelet, mint Orszáczky Jackie-ét. Egybehangzó állítások szerint zenei tudásban, emberi karakterben hozzá hasonlatos egyénisége nem volt a hazai rockéletnek. Igazi rocker volt, aki megjelenésében, gondolkodásában, életformájában azonosult a zenéjével, és azzal az új ifjúsági kultúrával, ami e zene köré szerveződött.
Gyerekkorában klasszikus zenét tanult (zongora, hegedű), majd 1966 tavaszán bátyjával, Lászlóval együtt basszusgitáros-énekesként a Syncom zenekarhoz csatlakozott. (Ekkor került oda Horváth Charlie is.) A Benczúr utcai Postás klubban játszottak, Orszáczky első dalát Tiltakozó ének címmel a Metro játszotta Schiffer Pál rövidfilmjében. A slágervonal helyett azonban zenei érdeklődése Bartók és a kelet-európai népzenék, illetve a rhythm and blues, a soul és a jazz felé fordult, de ekkor ismerkedett meg József Attila és más költők életművével is.
1967 nyarától saját bluesegyüttese élén Rolling Stones- és Cream-dalokat adott elő, rövid ideig játszott a Dogsban, majd a Mogyorósi-trióban, végül 1969-ben csatlakozott az újjáalakult <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-syrius-klasszikus-6771">Syrius</a>hoz, amelynek kezdettől fogva eszmei vezetője, komponistája volt. Alig néhány hónap alatt pedig az elismerésért küzdő progresszív rock irányt mutató egyénisége lett. Az Ausztráliában sikeresen turnézó, idehaza állandóan falakba ütköző Syriusból 1973 nyarán lépett ki, majd Szakcsi Lakatos Béla (zongora), Kőszegi Imre (dob) és Babos Gyula (gitár) társaságában számos jam session jellegű koncerten gyűjtötte össze a hetvenes évek elejének zenész kiválóságait.
Figyelme közben a nagyobb lélegzetű zenei formák felé fordult. Előbb szerepet vállalt A fekete tó balladája című rádiómusicalben, majd 1974-ben az Egyetemi Színpadon egy alkalmi társulat mutatta be a Lányok álma című szatíráját. 1974 tavaszán azonban végképp belefáradt az itthoni haszontalan küzdelembe, elfogadott egy szerződést, és április 8-án Ausztráliába utazott.
Ott először a kísérleti rockzenét játszó Bakery együtteshez csatlakozott, 1975-ben viszont már session zenészekkel adta ki első lemezét (Beramiada). 1976-ban Ausztrália legnépszerűbb énekesnőjének, Marcia Hinesnak lett zenei irányítója, szerzője, hangszerelője. Először 1977-ben látogatott haza, amikor egy session jellegű koncerttel hosszabb időre elbúcsúzott a magyar zenei élettől.
A nyolcvanas években főként zenei rendezőként, hangszerelőként, stúdiózenészként dolgozott, új zenei kifejezési formákat keresve számos rövid életű zenekart alapított (Bland Frenzy, Stanmore Groovers, Soul Agents), majd a soul felé fordult, 1991-ben már egy ilyen jellegű csapattal lépett fel Budapesten Jack Bruce előtt, és adott ki több lemezt. Orgona, dob, basszusgitár felállásban (Godmothers) szólistákat (Lily Dior, Monique Morrell, Tina Harrod) kísért, majd utóbbival, gyermekének anyjával stabilizálta a munkakapcsolatot.
1994-ben Grandmasters néven rhythm and blues zenekart alapított, majd az évtized második felében Orszáczky Budget Orchestra néven adott ki egy dupla, összefoglaló CD-t, amely jól tükrözi sokoldalú zenei-szakmai munkásságát. Az évtized végétől többnyire trió formációban, Jackie Orszaczky Band néven szerepel (tagjai Hamish Stuart, dob, Savid Symes, basszusgitár és alkalmanként Anna Orszaczky, hegedű). 1999-ben és 2000-ben nagy zenei fesztiválokat szervezett Erskineville-ben, 2001-ben Sydneyben közös albumot készített Tátrai Tiborral, és ebben az évben a Syrius-emlékkoncert alkalmából hosszabb időt töltött Magyarországon. 2003-ban zenekarával ismét járt itthon, ezúttal a Petőfi csarnokban koncertezett, 2006-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, 2008 februárjában azonban hosszan tartó betegség után meghalt.
Orszáczky Jackie-t a szakmában általános szeretet és tisztelet övezte. És bár a hazai zenészátlagból kimagasló, az országot különböző okokból elhagyó, később legendássá váló magyar muzsikusok közül talán ő tudta felmutatni a legerősebb és legkoherensebb életművet, azért, valljuk be, Ausztráliában neki sem sikerült azt a pályát befutnia, mint amit Magyarországról való távozásakor sokan jósoltak neki.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p.

Orszáczky Jackie Miklós

Révész Sándor (1953, Budapest) énekes, az 1970-es években a Generál, majd a Piramis zenekar frontembere, a magyar rocktörténet egyik kiemelkedő előadója.
Tizenhárom évesen, 1966-ban egy nyarat töltött Londonban, ahol megtanult angolul, és „megfertőzte” őt a beatzene imádata. Elsős gimnazista korában már zenekart alapított, amelyben énekelt és gitározott. Együtt játszott osztálytársával, a későbbi Hobo Blues Band-basszusgitáros Póka Egonnal is. Miután mindkettőjüket kirúgták a középiskolából - és Révészt otthonról is - két évig Póka Egonéknál lakott és közben zenéltek: Led Zeppelin, Cream, Traffic - többnyire ez volt repertoáron. Zenekart is alakítottak Mogyorósi László gitárossal közösen. És ebből az időszakból ered Révész barátsága Som Lajos basszusgitárossal.
Tizenhat évesen szerzett korengedményes ORI-engedélyt és elkezdett az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-echo-6700">Echo</a> együttessel turnézni, mint vendégénekes. Becenevét is akkor kapta - ő volt a „Kölyök”. Ezután énekelt a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-zege-6684">ZéGé</a> együttesben, majd 1971-től annak utódzenekarában, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-general-390">Generál</a>ban. Az ott töltött évek, amelyek alatt olyan zenészekkel játszhatott együtt, mint Karácsony János, Várkonyi Mátyás és Novai Gábor máig a legszebb emlékei közé tartoznak. Három nagylemezen énekelt (Staféta, 1973, Generál II., 1975, és az angol nyelven kiadott Rockin' &amp; Rollin', 1975).
Aztán nem tudott ellenállni a kihívásnak, és 1975-ben a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-piramis-9305">Piramis</a> frontembere lett, ahol énekelt és gitározott. Ezek az évek jelentették zenei pályafutásának csúcsát. 1978-tól már olyan - néha hisztériába hajló - rajongás vette körül a rockzenét játszó Piramist, ami manapság elképzelhetetlen. És az imádat első számú „célpontja” a karizmatikus énekes, az egyedi hangú és hihetetlen színpadi energiával rendelkező Révész Sándor volt. Aztán ennek is vége lett, 1981-ben úgy döntött, hogy elhagyja a zenekart.
A Piramisból történt kiválása után készített egy elvont, keleti hatásokat mutató demót, de az MHV-nál populárisabb dolgokat vártak tőle. 1982-ben Frenreisz hívta énekelni a Skorpióba, de inkább egy óceánjáró luxushajóra szerződött, ahol 1984 tavaszáig énekelt. Hazatérése után megkereste az MHV-t, ahol ezúttal már bevállalták szólólemezét. Mint annak idején nyilatkozta, „Az ajánlat eleinte úgy szólt, mi volna, ha Presser az Electromantic II helyett egy Vangelis - Jon Anderson-típusú produkciót készítene velem. Így kezdtünk neki a lemezkészítésnek.” Révész 1986-ban Karácsony Jánossal közös turnéra indult. Szólókarriert azonban ritka lemezmegjelenéseivel nem sikerült építenie (Révész 1993, 1993, Változtam, 2003, Révész 60, 2013). A Piramisban szerzett mítosza még vonzotta a rajongókat, megvolt a hang, a karizma is, de repülésre vágyó lelkülete, fennkölt, befelé figyelő elvontsága, spirituális szellemi-zenei világa nem érdekelte a tömegeket.
1992-ben és 2006-ban énekelt néhány - hatalmas sikerű - Piramis-koncerten. 1993-as szólóalbumán két egykori Piramis-tag, Gallai Péter billentyűs és Závodi János gitáros is közreműködött. 2016-tól Révész és Závodi Piramis-évek címmel turnézott közösen. Rendszeresen fellépett Presser Gábor, valamint Demjén Ferenc arénakoncertjein, ez a két zenész segítette őt még 1985-ben első szólólemezének elkészítésében. 2009-ben fiatal zenésztársakkal indult országos turnéra. 2013-tól Zajzon Gábor lantművésszel voltak meghitt hangulatú fellépései.
Révész Sándor hangja az idők során semmit nem változott, elmondása szerint a Generálban 18 évesen eredeti magasságban felénekelt dalokat ma ugyanúgy elénekli. Büszke arra, hogy a Generál tagja lehetett, a Piramis újraélesztésének kísérletei viszont nem érdeklik őt.
Első felesége Zalatnay Sarolta volt, akivel 1974-ben kötöttek házasságot. Az együtt töltött rövid idő alatt Révész közreműködött az énekesnő két albumának elkészítésében. Többször újranősült, a hatodik feleségétől nemrég vált el. 2022-ben szélütés érte, részben lebénult, de innen is talpra tudott állni, az év végén már újra koncertezett. Mint mondja: "Nekem a zene mindig az öröm egyik legfelsőbb fokának forrása. Ünnep számomra, amikor művelem." Az idén 70 éves énekes jelenleg a fővárostól távol, a Mecsek egyik kis településén él, közel a természethez.
A Piramis-korszakban a közönségszavazatok alapján többször is elnyerte az Év Énekese díjat. 1992-ben eMeRTon-díjas lett, 1994-ben megkapta A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét, 2012-ben pedig A Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. 2019-ben Pro Urbe Budapest díjat, 2022-ben Fonogram Életműdíjat kapott - megosztva a Piramis tagjaival.
JBSz-HZ
 
<a href="https://www.facebook.com/gyerekozelebb">https://www.facebook.com/gyerekozelebb</a>
<a href="https://www.instagram.com/revesz_sandor_hivatalos/">https://www.instagram.com/revesz_sandor_hivatalos/</a>
<a href="http://www.reveszsandor.hu/home.php">http://www.reveszsandor.hu/home.php</a>

Révész Sándor

Szigeti Edit (1953, Budapest) gitáros, énekes, dalszerző. A kevés magyar női szólógitárosok egyike. A Magyar Rádió gyermekkórusában kezdett énekelni, klasszikus gitárt tanult, majd felvették a jazztanszakra. Zeneszerző, gitáros énekesként 1972-ben a Ki mit tud?-on tűnt fel. A kizárólag női zenészekből álló Napraforgóban, majd a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-napraforgo-vadmacskak-6848">Vadmacskák</a>ban kezdte pályáját, amely igazi koncertzenekar volt, számtalan ORI-turnén vettek részt. Az együttes angol és amerikai slágereket játszott, csak egy saját daluk volt, az Érezd jól magad. 1973-75 között tagja volt a <a href="https://popkulturalis.hu/galeria-general-zenekari-fotok-4712">Generál</a> zenekarnak és ezzel egyidőben a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-mikrolied-vokal-396">Mikrolied</a> női vokálegyüttesben is szerepelt. A Generál két slágerének szövegét is ő szerezte (Ha ismerném, Kövér a nap). Ezután a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-volan-rt-6866">Volán Rt</a>-ben játszott, saját fellépéseik mellett az együttessel Zoránt kísérték különböző turnékon. 1979-ben a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-gemini-236">Gemini</a> tagja lett. Szólistaként számos dalt írt (Szép álom, Ments meg engem), fellépett Edith Clapton művésznéven is. A hetvenes években két színpadi mű (Ma éjjel megnősülök, Liliomfi) zenéjét szerezte. Írt dalokat Szűcs Judithnak, Torontáli Istvánnak, Bódy Magdinak, a Mikroliednek.
Zenekaraival számtalan külföldi turnén szerepelt. A Generállal eljutott Hollandiába, Nyugat-Berlinbe, az NDK-ba és Lengyelországba. A nyolcvanas évek elején a Bergendy együttessel három hónapon át Skandináviában lépett fel, és a Gemini zenészeszeivel szintén három hónapig az Egyesült Arab Emirátusokban szerepeltek.
A képző- és iparművészeti iskolát végzett előadó 1982-től 1992-ig Kaliforniában élt, ahol főként festészettel foglalkozott. A zene szeretete szürrealista stílusban készült festményein is tükröződik. Képeiből több kiállítást rendeztek. De a zenélés is része maradt az ottani életének. Egy lánytrióban gitározott, főként country számokat játszottak.
1993-ban tért vissza Magyarországra. 1995-ben Delhusa Gjonnal turnézott, 1996-ban Fenyő Miklóssal dolgozott. 2000-től a Cats női zenekar tagja, 2005-2009-ig a Szaxi Maxi rockabilly zenekarral koncertezett, majd 2010-től a Cats Duóval, illetve trióval lépett fel. Az utóbbi években a Dinamit együttessel, Király Viktorral és Gáspár Lacival is együttműködött.
Manapság a Cats Trióval nosztalgia rock partikat tartanak, amelyeken ismert hazai és külföldi slágerekkel szórakoztatják a közönséget. Saját szerzeményei mellett gyakran műsorára tűzi Gary Moore és Carlos Santana híres dalait, mivel kedvenc stílusa a dallamos rockzene.
JBSz–SJ, HZ
 
<a href="https://www.facebook.com/szigeti.edit.50">https://www.facebook.com/szigeti.edit.50</a>
<a href="http://www.szigetiedit.hu/fo_hu.html">http://www.szigetiedit.hu/fo_hu.html</a>
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 365.

Szigeti Edit

Donászy Tibor (1955, Budapest) az egyik legelismertebb magyar dobos, aki 1974 óta számtalan magyar rockzenekarban játszott, mindenekelőtt tagja volt a Nagy Feró vezette klasszikus Beatricének.
„Tipcsi” – ahogy a szakmában emlegetik őt – első zenekara 1974-ben a Gidó ’74 trió volt, amit Gidófalvy Attila orgonista alapított, majd a progresszív rockot játszó <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-theatrum-7093">Theatrum</a> együttesben zenélt, amelynek szintén tagja volt Gidófalvy Attila is. Ezután nem volt meglepő, hogy Donászy és Gidófalvy 1978-ban ismét közös zenekarba kerültek, Nagy Feró invitálására az éppen újjáalakuló <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-beatrice-539">Beatrice</a> együttesbe. Donászy 1981-ig játszott az ország első számú botránybandájában, mikor is Nagy Feró feloszlatta a Beatricét.
Ezután a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-rolls-frakcio-10510">Rolls Frakció</a>ban dobolt, egészen 1983-ig, majd az elsősorban kelet-európai népdalfeldolgozásokat játszó <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-gepfolklor-6974">Gépfolklór</a> tagja lett. Ő dobolt a formáció 1984-es Barbaro című kazettáján. Majd ismét egy váltás, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-pmobil-6827">P. Mobil</a> következett, a zenekar 1984-ben Donászyval vette fel a Honfoglalás című nagylemezt. 1985 év végére a P. Mobilban megbomlott az egység, emiatt felfüggesztették működésüket.
Donászy Tibor az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-edda-9400">Edda</a> együttesben folytatta. Pataky Attiláékkal 1986–1996 között tíznél is több nagysikerű kiadványt készített. 2000-ben saját albuma is megjelent, Páratlan Élmények – 25 év dobolás címmel. 1997-2006 között a Tunyogi Rock Band, 2007-től az iCON, 2009-től a Zöld, a Bíbor Band, 2010-től 2015-ig, majd 2017-től újra a Mobilmánia és a RockBand tagja. Emellett a Private Colt zenekart erősíti. 2012-ben alapító tagja volt a nagyrészt egykori Edda-tagokból álló Zártosztály nevű együttesnek.
Donászy Tibor a mai napig aktívan dobol, játszik a Mobilmánia zenekarban. Idén májusban pedig a régi zenésztárs, Gidófalvy Attila 70. születésnapja alkalmából rendezett koncerten láthatjuk őt, az ünnepelt mellett Zeffer András, Jankai Béla, Kiss Zoltán Zéró és Takáts Tamás társaságában.
A kétezres években oktatott a Dobakadémián, ahol dobos- és ütős zenészeket képeztek a szakma elismert dobosai. Zenésztársai kiemelik zenei precizitását, és úgy emlegetik őt, mint aki folyamatosan gyakorol, még utazások közben is, és aki mindig ügyel fizikai kondíciójára.
HZ
 
<a href="https://www.facebook.com/donaszytipcsi/">https://www.facebook.com/donaszytipcsi/</a>

Donászy Tibor

Az 1970-1980-as évek fordulójának első számú „botrányzenekara”, amelyet ugyan nem Nagy Feró (Nagy Ferenc, 1946, ének) alapított, de az ő nevével forrt össze.
1969-ben Magyarország első női popegyütteseként indult: Csuka Mónika (1952, ének, gitár), Nagy Katalin (1956–2010, billentyűsök), Szűcs Judith (1953, billentyűsök), Csuka Mária (1954, dob) és Hamar Krisztina (basszusgitár). 1971-ben nősült be Nagy Feró a zenekarba (elvette Csuka Mónikát), és évekkel később, folyamatosan változó felállás után, Csuka Mónika maradt az egyetlen női tag. 1977-ig megfordult benne többek között Cziránku Sándor, Fischer László, Marschalkó Zoltán és Temesvári András.
1977-ben megpróbálkoztak a diszkóval, a Gyere, kislány, gyere című dalukkal a Tessék választani!-n is elindultak, de hiába írtak hasonló számokat, a Metronóm ’77-re már nem fértek be velük. Ekkor Feró vett egy mély levegőt, gondolta, még egyszer nekifut, de most a rock felől közelítve. Miután Csuka Mónika otthagyta a zenekart, Miklós Tibor javaslatára bevette Miklóska Lajost, akiről tudta, hogy jó dalok írására képes, ha nógatják. Kapott egy kazettát, amelyen egy számára ismeretlen ausztrál banda, az AC/DC játszott, tudta, ilyen zenét akkoriban senki sem játszott itthon, úgyhogy elkezdte vele megismertetni a többieket.
Miként Nagy Feró később emlékezett: „Csak arról volt szó, hogy megéljünk. Azért maradt a Beatrice név is, mert egy-két helyen még emlékeztek ránk. El is adtam rögtön a bandát, de már Mónika nélkül. Közben írtuk a saját dalokat. Viszlát, Kifakult sztár, Térden állva, Csodálatos emberi ész. Bőrcuccokban játszottunk, ami akkor még nem volt divat. Harmadik alkalommal már kétszázan voltak az Ifiparkban, és a hatodik bulin már rentábilisak lettünk."
1978-ban tehát  egészen más tagokkal, egészen más zenével rukkoltak elő. A Nagy Feró, Gidófalvy Attila (1952, billentyűsök), Lugosi László (1951–2015, gitár), Miklóska Lajos (1948, basszusgitár) és Donászy Tibor (1955, dob) felállású csapat nyíltan társadalombíráló dalszövegeivel, kemény zenéjével, extravagáns színpadi megjelenésével és viselkedésével rövid idő alatt az ország első számú botránybandája lett. A Gidófalvy 1979-es kiválása után négytagúra fogyatkozott Beatrice nevétől volt hangos az elektronikus és az írott média, és miután az ellenzéki értelmiség egy része is mögéjük állt, pillanatok alatt a politikai erőtérben találták magukat.
Bár Feró elmondása szerint kezdetben saját érzéseiket, gondolataikat foglalták dalokba, a szakmában margóra szorult zenészek indulatai – különösen azután, hogy a botránybanda jelzőt is megkapták – találkoztak az „alsó tízezer” közérzetével. És a Beatrice ettől kezdve tudatosan vállalta a réteg képviseletét, kialakítva a maga „szociografikus rockzenéjét”, amivel hamarosan felkapott csapat lett az egyetemisták és a fiatal értelmiség köreiben is. A külvárosi zenekar gyakori vendég volt a nagy egyetemi klubokban, gyakran szerepeltek írókkal, költőkkel – és mind gyakrabban elvállaltak olyan politikai színezetű balhékat, amelyeknek már nem sok közük volt az eredeti törekvéseikhez.
Miközben a tömegkommunikáció elátkozta őket, a hivatal igyekezett integrálni a zenekart. 1980-ban nagy meglepetésre felléptek a rádió szokásos évi slágerszemléjén (!), ahol Fényes Szabolcs és Szenes Iván Minek él az olyan című slágerének ricsés feldolgozásával arattak sikert. Mint később nyilatkozták, ezt azért tették, hogy létüket tudatosítsák, illetve a dal üzenetét („árnyékban is élni kell”) közhírré tehessék.
Amikor viszont a több megyéből kitiltott Beatrice nyáron az Omega és a Locomotiv GT előzenekaraként országos ORI-turnén vehetett részt, sokan megzavarodtak. Különösen azután, hogy a szeptember 5-i kisstadioni koncert anyagából készült lemezre felkerült három számuk is: Nagy Feró Jerikó falairól énekelt. Az a Nagy Feró, aki két héttel korábban a „fekete bárányok” fesztiválon „Nemzet csótánya” feliratú trikóban celebrálta a csövesek-szakadtak miséjét.
Ez az ellentmondásos tevékenység nemcsak hogy összekuszálta a körülöttük kialakult mítoszt, hanem megkérdőjelezte korábbi tetteik hitelét és értelmét is. A kívülállás-önérvényesítés és a sikeres érvényesülés feloldhatatlannak tetsző dilemmáját feloldani igyekvő csapat ekkor már láthatóan az óvatos integrálódás („árnyékban is élni kell”) taktikáját választotta. Hogy úgy valósítsák meg egyéni ambícióikat, hogy közben vállalt feladatuknak is eleget tegyenek, a hátrányos helyzetű fiatalok üzeneteit is eljuttassák a nagyobb nyilvánossághoz. Ezért kacérkodtak a Magyar Rádióval, a Magyar Televízióval, az ORI-val, a Hanglemezgyárral, de a köréjük épült mítosz miatt az utolsó pillanatban mindig visszatáncoltak. Ambivalens módon egyszerre igyekeztek a hivatal és a közönség igényeinek megfelelni, de a rosszul értelmezett betyárkodás és időközben értelmetlenné vált kívülállás közben nem vették észre, hogy már a puszta létükért kell küzdeniük. A hivatal pedig 1981 elejére megunta Feróék packázásait, és a márciusi tatai tanácskozáson – tulajdonképpen lényegtelen dolgok miatt – „ítéletet” mondtak felettük.
Nagy Feró 1981 augusztusában végül feladta a kilátástalan küzdelmet és feloszlatta csapatát.
Aztán 1987-ben újraéledt a Beatrice, egy évre rá megjelentették első nagylemezüket (Beatrice 1978–88), majd folyamatos tagcserék után 1988-ra összeállt a későbbi sikercsapat: Nagy Feró (ének), Lugosi László (gitár), Zselencz László (1953, basszusgitár), Pálmai Zoltán (1954, dob). A rendszerváltozás után Nagy Feró ahhoz a Quint kiadóhoz szegődött, amelynek vezetője, Bors Jenő, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat volt igazgatója annak idején betiltotta. Már itt jelent meg a zenekar egyik legfontosabb albuma (Utálom az egész XX. századot, 1991), illetve az 1979-ben rögzített, addig elveszettnek hitt rádiós felvétel (A megkerült hangszalag, 1992). 1991 novemberében a Budapest Sportcsarnokban nagyszabású, teljes szimfonikus zenekarral közös koncertet adtak, ezekben az években több daluk (Azok a boldog szép napok, Nyolc óra munka) és feldolgozásuk (Pancsoló kislány, Hegyek között) a slágerlistákra is felkerült.
1992-től Lugosit ismét Vedres József (1957, gitár) váltotta fel, de Nagy Feró politikai szereplései egyre nehezebbé tették a régi társak számára a helyzetet, és lassan mindenki otthagyta a „főnököt”. Nagy Feró ezért inkább lelkes fiatalokat vett maga mellé, és 1996-ban Új Beatrice néven folytatta tovább. Azóta megjelent lemezeikkel (Ki viszi át, 1996, 20 éves jubileumi koncert, 1998, Vakaroma, 1999, Vidámság és rock &amp; roll, 2011, 2018, ) viszont már nem sok izgalmat keltettek a rockpiacon.
2018 óta pedig sorra összegzik a múltat (Az első 40 év – Live!, 2018; 40 – Aréna koncert, 2019; Támadás!, 2020; Egyéb nyalánkságok, 2021;  Hogyan nyertünk a KISZ KB dalpályázatán, 2021; Topis Rock '79, 2022), miközben 2021-ben Nagy Feró megkapta a Kossuth-díjat.
JBSz–SJ
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. . 452–455.
Kapcsolat:
<a href="http://www.beatrice.hu/beatrice/">http://www.beatrice.hu/beatrice/</a>
<a href="https://www.facebook.com/NagyFeroBeatrice/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/NagyFeroBeatrice/?locale=hu_HU</a>

Beatrice

Balázs Ferenc (1951–2020) Korálja a rockzenekarok közül a legtovább tudott sikeres maradni a nyolcvanas években, amiben szerepet játszott, hogy a billentyűs-énekes-zenekarvezető dalai nemcsak a rockerek, hanem egy szélesebb közönség számára is fogyaszthatók voltak. Az együttes 1986-ban az Erkel Színházban még megünnepelhette a 10. évfordulóját, majd az első sitkei rock hétvége is „bejött”, de egy NDK-turné után augusztusban leállt. Fecó szólóban folytatta, filmzenéket (Böszörményi Géza: Laura, Gyarmathy Lívia: Vakvilág) komponált, Vangelis népszerűségét kihasználva instrumentális szólólemezeket adott ki (Register, 1984, Best Of Bach, 1985, Szerelmi álmok, 1990), megírta a Nyolc évszak tévésorozat betétdalát (Évszakok). 1989-ben Sitkén húszezer néző előtt bemutatta az István, a király-t, majd Hölgyeim, elég volt címmel Szenes Ivánnal írt zenés darabot a Vidám Színpadra. Pályaképe jól érzékelteti, hogy egyike lett azoknak az egykori rocksztároknak, akik jól kamatoztatták professzionalizmusukat – minden szinten, szinte minden. Munkássága elismeréseként 2001-ben A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, 2011-ben A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2015-ben Kossuth-díjat kapott. 2020 novemberében hunyt el.
Balázs Fecó 1951-ben született Budapesten. Mindössze négyéves volt, mikor édesanyja meghalt. Apai nagyanyja nevelte, akivel a Ferencvárosban lakott, egy gangos ház földszinti lakásában. Elmondása alapján nagy hatással voltak rá a hétvégente ebédidőben a házban megjelenő vándormuzsikusok, akik a kor slágereit játszva próbáltak bevételhez jutni. Egyik karácsonyra kapott egy tangóharmonikát, és már volt min gyakorolnia, sőt, meg is tanulta a muzsikusoktól hallott dalok nagy részét.
Később zongorázni tanult, elvégezte a zenei általános iskolát, ahonnan a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába ment zongora szakra. Klasszikus zenét tanult, de a Beatles és a Rolling Stones olyan hatással volt rá, hogy onnantól kezdve a rockzenének élt.
1967-ben, még középiskolásként bekerült a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-neoton-6654">Neoton együttes</a>be, ahol billentyűs hangszereken játszott. 1968-ban a Ki mit tud?-on tűntek fel, a Nekem eddig Bach volt minden című dalukkal.
Később együtt játszott ebben a zenekarban Som Lajos basszusgitárossal, akivel 1972-ben Balázs Fecó megalapította az első hazai hard-rock supergroupot, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-taurus-6766">Taurus</a>t. Megnyerték maguk mellé a korszak egyik legkitűnőbb gitárosát, Radics Bélát, és Brunner Győzőt, a Metro korábbi dobosát. Balázs Fecó írta a dalokat, Horváth Attila - aki aztán évtizedekre az alkotótársa lett - a szövegeket. Legnagyobb fellépésük 1972. május 1-jén volt a Budai Ifjúsági Parkban, ahol 10 ezer néző előtt adtak elsöprő sikerű koncertet.
1973-ban ért véget a Taurus története. ezután Balázs Fecó bő egy évig külföldön dolgozott vendéglátós zenészként, majd 1975-ben már idehaza a Koncz Zsuzsát kísérő zenekarba került, amelynek magjából született meg 1978-ban a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-koral-9350">Korál együttes</a>. Első koncertjük május 1-én volt a Budai Ifjúsági Parkban.
A zenekar eredetileg öttagú lett volna, és Balázs Fecó az orgona mellett csak apróbb vokálos feladatokat szánt magának. Ugyanis meg tudta győzni a P. Mobilt éppen akkor elhagyó Vikidál Gyulát, hogy csatlakozzon hozzájuk énekesként. Próbáltak is vagy két hónapig, de az első koncert előtt nem sokkal Vikidál közölte, hogy nem tudja vállalni a közös zenélést. Ő végül a Dinamitban folytatta. Így Balázs Fecóra hárult a feladat, neki kellett átvennie az énekesi szerepkört is.
A Korál 1986-os fennállásáig végig sikeres tudott maradni, aranylemezek és számtalan nagy sláger is bizonyítja ezt (Maradj velem, Homok a szélben, vagy a régi Taurus-dal, a Kőfalak leomlanak). Zenéjük épp oly népszerű volt az „őszinte kőkemény rock” rajongói között, mint a lírai, romantikus dalok kedvelőinél. Balázs Fecót 1979 és 1984 között zsinórban hatszor az év legjobb billentyűsének választották.
A Korál megszűnése után Balázs Fecó filmzenéket készített, és szólólemezei jelentek meg. 1988-ban Kőfalak leomlanak címmel oratóriumot írt. Számtalan előadóval dolgozott együtt. Duettet énekelt - többek között- Kovács Katival, Cserháti Zsuzsával, Varga Miklóssal és Zoránnal. Keresztes Ildikóval - akivel 7 albumon is együtt dolgoztak - közösen előadott daluk, A csönd éve, a 2000. év egyik legnagyobb hazai slágere volt.
1997-ben egy teltházas Kisstadion-koncerttel visszatért a Korál. Ugyanitt játszottak 2000-ben és 2006-ban is. A 40. születésnapját egy búcsúkoncerttel ünnepelte a zenekar 2018 májusában. A Korál soha nem oszlott fel, de a 2000-es években már csak időszakosan, egy-egy nagyobb előadásra állt össze.
Balázs Fecó a Korál 1986-os leállása előtti utolsó turnén talált rá a Sárvár melletti Sitkén található romos kápolnára. Elhatározta, hogy zenészbarátok segítségével felújíttatják, és így megmentik a pusztulástól. 1986-ban rendezték ott, a kápolna szomszédságában az első Sitkei Rockfesztivált, ami aztán hagyománnyá vált.
Szívproblémái miatt 1995-ben és 2016-ban is műtéti beavatkozáson esett át.
2020 augusztusában a Raktárkoncert-sorozatban lépett utoljára színpadra zenekari kísérettel.
69 éves korában, 2020. november 26-án hunyt el Budapesten. Temetési szertartásán az egykori zenésztársai közül Pásztor László és Dorozsmai Péter mondtak búcsúbeszédet.
JBSz, HZ
Kapcsolat:
<a href="https://www.balazsfeco.hu/">https://www.balazsfeco.hu/</a>

Balázs Fecó

Kivételes hanganyagú énekesnő, aki szinte minden stílusban énekelt.
Egerben egy gimnáziumi amatőrzenekarban Little Richard, Ella Fitzgerald és más fekete előadók dalait adta elő. Temperamentumos viselkedése után „Dinamit Katinak” nevezték, és erre első nyilvános szereplése alkalmával is rászolgált. 1965-ben a Ki mit tud?-on tűnt fel nálunk teljesen szokatlan, ám hangjához kiválóan illő shouter (kiabáló – a szerk.) előadásmóddal. Tagja lett a Magyar Rádió Könnyűzenei Stúdiójának, a következő években rendszeres szereplője volt a rádiós slágerbemutatóknak és táncdalfesztiváloknak. Az afroamerikai fekete zenéktől egyúttal mindinkább az olaszos – sweetes – slágerek felé távolodott.
1966-ban és 1972-ben két ismét merőben szokatlan dallal és előadásmóddal nyert (Nem leszek a játékszered, Add már uram az esőt), de a neki kiosztott olaszos dalokból is szinte minden alkalommal slágert csinált. 1967-től felfedezték a filmesek (Ünnepnapok), összesen 14 filmben szerepelt. 1968-ban szerepeiért (Fejlövés, Fényes szelek, Eltávozott nap, A hamis Izabella, Holdudvar) őt választották az év színésznőjének.
A hetvenes években volt egy közismert, kedves slágereket éneklő fesztivál-énekesnői képe (Úgy szeretném meghálálni, Találkozás egy régi szerelemmel, Mit remélsz?, A régi ház körül, Én igazán szerettelek, Hull a hó a kéklő hegyeken, A pesti férfi), és egy rejtőzködőbb, kevésbé ismert „Dinamit Kati”, aki élvonalbeli rockegyüttesek és szerzők támogatásával mesterműveket adott elő (Rock and roller, Szólj rám, ha hangosan énekelek, Apák és anyák, Menjünk világgá, Várlak, Segíts túl az éjszakán, Nekem biztos lesz egy fiam, Közel a Naphoz, Kék farmer, Tíz év az úton, Életem lemeze, 1492). 1974-ben és 1976-ban az LGT-vel, 1978-ban Szörényi Leventével és Adamis Annával, 1979-ben és 1983-ban a V’Moto-Rockkal készített lemezeket.
Később kiválóan énekelt gyerekeknek filmdalokat (Elza kölykei, Dot és a kenguru, Hugó, a víziló, Robin Hood), esemény volt megszólalása a rockoperákban (Atilla – Isten kardja), és sikerrel debütált műsorvezetőként (Slágertévé) szórakoztató zenés műsorokban. Hatszor kapta meg a Magyar Rádió és Televízió Nívódíját. Mindez együtt azt sugallja, hogy a legnagyobb női szórakoztatósztár volt Magyarországon. Számos fesztiválon (Dresden, ’72, Castlebar, 1974) győzött, 1975-ben a brit Music Week szaklap az év énekesnőjének választotta. 1986-ban Liszt-díjat kapott, 1994-ben a Magyar Köztársaság Érdemrend Kiskeresztjét, 2014-ben pedig a legmagasabb állami kitüntetést, a Kossuth-díjat vehette át.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 85–86, 414.
Kapcsolat:
<a href="https://www.kovacskati.hu/">https://www.kovacskati.hu/</a>

Kovács Kati

Ahogy 1971-re (Locomotiv GT) és 1972-re (Taurus), úgy 1973-ra is jutott egy supergroup, amely pályafutását tekintve valahol a kettő között állt: ha változó felállásban is, de viszonylag sokáig működött. Ebben az évben az Illés feloszlása, illetve a Fonográf megalakulása, a Képzelt riport… vígszínházi bemutatója mellett kétségkívül a Skorpió létrejötte volt a legfontosabb esemény a hazai rock történetében.
Amikor a továbbra is a koncertezésben hívő Frenreisz Károly 1973 elején kivált a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című rockmusicallel a színház felé forduló Locomotiv GT-ből, rutinos és tehetséges zenészeket választott maga mellé társnak: az akkoriban a legjobb billentyűsnek számító Papp Gyulát (1951, ex-Mini), illetve az éppen felbomló Hungariából a gitáros Szűcs Antal Gábort (1950) és a dobos Fekete Gábort (1952). Nevük adott volt, hisz hárman is a Skorpió jegyében születtek.
Miután Zalatnay Cini negyedik albumán (Hadd mondjam el) már összecsiszolódtak, augusztus 11-én Szigetszentmiklóson élőben is bemutatkoztak – jó harmadnyi ház előtt. A Budai Ifjúsági Parkban viszont már tombolt a tömeg, és Frenreisz szakmai összeköttetése, profi menedzselése a tömegkommunikáció kapuit is gyorsan megnyitotta a zenekar előtt. Rádió- és lemezfelvételeket készítettek, a sajtó pedig supergroupként cikkezett róluk. Mint a zenészek nyilatkozták: a Skorpió, szakítva a divatos, dallamos slágerzenével és a kísérletező progresszív törekvésekkel, a külföldön népszerű hard rock vonalat követte. És bár az első album (Rohanás, 1974) kétségkívül erőteljesen szólt, mégsem hozta azt, amit a fentiek alapján várni lehetett.
A Rohanás, akárcsak a többi Skorpió-korong sajátosan kettős lett: az igényes zenei megoldások gyakorta falvédő szintű szövegekkel, közhelybölcsességekkel párosultak. Frenreiszék nem merték következetesen vállalni azt, amire pedig tehetségük, hangszertudásuk feljogosította volna őket. A supergroup gyakorta keltette az érzést, hogy itt valójában Frenreisz Károlyról és kísérőzenekaráról van szó, Frenreisztől pedig a háromperces limonádé pop nem állt nagyon messze, elég, ha a Citromízű banán (Metro) vagy a Sose mondd a mamának (LGT) című dalaira gondolunk.
Hiába arattak a hazai és külföldi turnéikon zajos sikereket, a nagy rohanásban kevesebbet törődtek a komponálással, nagylemezeiken (Ünnepnap, 1975, Kelj fel, 1976, Gyere velem, 1978) egyre sablonosabb zenei produkciókat kínáltak. A szövegek pedig nemcsak mesterkéltek és sematikusak voltak, hanem olykor mosolyt fakasztóak is.
Miközben rengeteget koncerteztek külföldön, 1976-ban a sopoti fesztiválon elnyerték a sajtó különdíját, 1977-ben skandináv és német körútjukon 157 (!) koncertet adtak, 1978-ban a Turku Music Festivalon a Uriah Heeppel és a Boomtown Ratsszel egyenrangúként kezelték őket. Az 1978-as Gyere velem azonban egy fáradt, önismétlő zenekar benyomását keltette. Ráadásul a hard rock hívei már náluknál sokkal izgalmasabb, „őszinte, kőkemény” rockot játszó zenekart hallhattak (Piramis, P. Mobil), így a Skorpió 1979 elején minden különösebb feltűnés nélkül oszlott fel. Frenreisz zenésztársai pedig a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat által favorizált Dinamithoz csatlakoztak.
Frenreisz nem adta fel, Új Skorpió néven újabb triót – Tátrai Tibor (1952, gitár), Papp Tamás (1957, dob) – hozott létre, és amikor 1979. augusztus 20-án bemutatkoztak, a közönség és a kritika is elragadtatással fogadta őket. Sajnos ismét kiderült, Frenreisz megint elkövette ugyanazt a hibát. Képtelen volt csak a belső hangokra figyelni. Az Új Skorpió (1980), illetve a Zene tíz húrra és egy dobosra (1981) ismét felemásra sikeredett: amolyan „virtuóz-kommersz” zenét játszottak, amelyből a koncerteken a szókapcsolat első, a lemezeken pedig második tagja volt érvényes. Valószínűleg ezért választotta őket a közönség az év gitárosának, basszusgitárosának, dobosának, korongjaik meg ugyanezért porosodtak az üzletek polcain.
1981-re azonban már ez a virtuozitás is érdektelenné vált, mindinkább visszasüllyedtek a kemény rock derékhadába, és 1983-ban szép csendben feloszlottak. Azóta kétszer próbálkoztak meg a visszatéréssel, de az Azt beszéli már az egész város (1985) és A show megy tovább (1993) című lemezük, illetve a hozzájuk kapcsolódó koncertek lényegében semmit nem tettek hozzá az addigi életműhöz.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 253–256.

Skorpió

A Syrius kettéválása után 1968 novemberében alakult. Felállás: Pápai Faragó László (orgona, ének), Molnár Ákos (szaxofon), Hanka Péter (szólógitár), Varga Dénes (basszusgitár), Szigeti Béla (dob).
Az első koncertjüket 1968 novemberében a komáromi színházban adták, az év végén szerepeltek a Magyar Televízió Slágerkupa nevű műsorában, ahol Poór Pétert kísérték (Nem kell tagadni). Sorra készítettek lemez- és rádiófelvételeket, amelyek lényegében korszerűbb hangszerelésű hagyományos táncdalok voltak (Óriáskerék, 1968; Rozi ’69, 1969; Zsíros kenyér / Tavi rózsák, Véget ért egy fejezet / Ilyen voltam, 1970). 1971-ben a zenészek elhagyták a tempót diktáló Pápai Faragót, előbb a Metro nélkül maradó Zoránhoz pártoltak, majd a Taurusból kitett Som Lajossal (akinek helyére Zorán érkezett) külföldre távoztak, és többségük kint is maradt.
A nagy zenekari átalakulások idején Juventus névvel még egy társaság igyekezett lépést tartani a korral – az új tagok közül hárman (Sipos Péter, basszusgitár, Csomós Péter, gitár, Tóth József, dob) 1971 áprilisában a Hungariából igazoltak át Pápai Faragó mellé, és csatlakozott hozzájuk Tátrai Tibor (szólógitár) is. A felállás nem volt hosszú életű (Da da da, da da da / 24 óra, Ha jártál arra / Fehér virág, 1971), de a távozók helyére érkező új zenészekkel (Kékes Zoltán szólógitár, Csurgai Attila dob) folytatódott a slágergyártás.
1972-ben a Táncdalfesztivál-on Kovács Katit kísérték (Add már uram az esőt). A zenekar gyors egymásutánban több mérsékelt sikerű kislemezt készített (Lenn a folyónál, Aphrodite emlékére / Tedd azt, amit éppen szeretnél, Kék égbolt / Egy pont a térben, Ó, Bangla Desh / Akit felkapott a szél, 1972, Minek is jöttem el / Jöjjetek velem, 1973), majd két és fél évre eltűnt a nyugati vendéglátóiparban. Később többször megpróbáltak visszailleszkedni a hazai zenei életbe, sikertelenül. A Metronóm 77 fesztiválon még elindultak Kapaszkodj című dalukkal (ekkor a jazzista Deseő Csaba hegedült és a későbbi Hobo Blues Band-alapító Póka Egon basszusgitározott benne), de 1977 nyarán a Juventus együttes végleg feloszlott.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 154–155

Juventus

1967 márciusában alakult az Atlantisból kivált zenészekből. Felállás: Szilárdi Béla (1940, zongora, ének), Pósa Ernő (1942, gitár, ének), Beke Zoltán (basszusgitár), Sticzek József (dob), Rozsnyói György (orgona), Dénes Mihály (szaxofon).
Áprilisban már lemez- és rádiófelvételeket készítettek, első slágereik (Sose halok meg, Busójárás) pedig felkerültek az Ifjúsági Magazin slágerlistájára, és meghatározták későbbi, 1968–69-es sikeres magyarosch, könnyed, vokális slágersílusukat (Egri Csillagok, Farsangi petárda, Gyere öltözz bohóc ruhába, Szerelemben nincsen szimultán, Falu végén kis kunyhóban, Valaki volt előttem).
A zenekar ORI-turnén többször kísért táncdalénekeseket (köztük Koncz Zsuzsát), de a gyakori szereplések ellenére a legelső vonalba nem sikerült bekerülnie. Tagjai többször cserélődtek, hosszabb-rövidebb ideig játszott benne Radics Béla (gitár), Som Lajos (basszusgitár), Mogyorósi László (gitár) és Váradi László (dob). A beatkorszak elmúltával a zenekar a külföldi vendéglátóiparba szerződött, majd feloszlott.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 155–156.

Pannónia

Az 1960-as évek végén alakult, mindig az éppen divatos „külföldi slágerzenét” játszó zenekar. Felállás: Kékes Zoltán (1949–2017, gitár), Környei Attila (1948, basszusgitár), Környei Csaba (orgona), Szikora Róbert (1953, dob).
A zenekar egyik fele később elment a Hungariába. Ekkor Ákos István (gitár), Reck Lajos (dob), Karácsony János (gitár) csatlakozott a Környei testvérekhez, majd távozásuk után Menyhárt János (gitár), Gerdesits Ferenc (ének), Csurgai Attila (dob) felállásban Led Zeppelin- és Uriah Heep-dalokkal nyomultak a klubokban és az Ifjúsági Parkban. A leszálló ágban megfordult a zenekarban még Kalmusz József (ének), Pataki Miklós (gitár), Batu András (dob), Schwartz János (dob) is. Nemcsak hogy lemezt nem adhattak ki, de még a Magyar Rádióban sem készült velük felvétel.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 158.

Ferm

Nagy reményekre jogosító, de rövid életű zenekar, amely Papp Imre (1951–2021, orgona, ének), Maróti Magdolna (ének), Bánk Sándor (basszusgitár, ének), Rovó Imre (dob) felállásban 1970-ben a székesfehérvári jazzfesztiválon mutatkozott be. Rádiófelvételként rögzített Kődzsungel című daluk mellett további negyven saját szerzeményt játszottak. Papp később a Gemini frontembere lett.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 158.

Ossián

1968-ban a Sakk-Mattból kivált Harmath Albert (később a pécsi színház bonvivánja lett) alapította Tátrai Tibor, Dancsák Gyula (gitár), Nagy István (basszusgitár), Oberhál Gyula (dob) és Szűcs András (orgona) társaságában. Tátrai akkoriban a Sakk-Matt roadja volt, posztjára Szigeti Ferenc, a Corvina és Karthago későbbi gitárosa is pályázott. A kései Liversing és a Sakk-Matt által megkezdett úton haladó, rhythm and bluest játszó Kárpátia régi külföldi sikereket másolt, bár repertoárja felölelte a Shadowstól a Black Sabbathig a teljes spektrumot, törzshelyéről, a Tétényi úti művelődési házból nem tudott előbbre lépni, s megmaradt klubos zenekarnak. Egy év elteltével feloszlott.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 192–193.

Kárpátia

Az eredetileg Decca nevű zenekarnak – Horváth Charlie (1947, ének, trombita), Winkelmayer József (orgona, pozan), Kovacsics András (szólógitár, ex-Omega), Fábri Zoltán (basszusgitár), Bálint István (dob), utóbbi helyett később Szentgyörgyi András – 1967 nyarán az Ifjúsági Magazin olvasói adtak új nevet, amikor az ismert világcég vétója miatt akadályok gördültek a lemezfelvétel elé. 1968-ban a Demjén testvérektől megvált három volt Liversing-taggal bővült (Szendrődi Zsolt, gitár, Merczel András, dob, Szabó Mihály, orgona). Később a tagok gyakran cserélődtek.
Kezdetben a fúvósokkal gazdagított soul és funky hangzás egyik hazai úttörője volt (az Atlas mellett), Charlie személyében a legeredetibb hazai showman énekelt, táncolt és trombitált. 1968-tól a háromakkordos vokális beaten túllépve Chicago-, Free-, Blood Sweat &amp; Tears-számokat játszottak, és a Sakk-Matt mellett a magyar rockzene megújítói lehettek volna, ha szabad utat kapnak az intézményektől. A hatvanas évek végén több filmzenét is jegyeztek (Súlyfürdő, Kitörés, Staféta). Az évtized végén hat mozi- és tévéfilmben szerepeltek, Horváth Charlie a Fejlövés és a Súlyfürdő főszerepét alakította. Róla Mire gondolsz Charlie? címmel Messinger István kisfilmet készített.
Az 1960-as évtized végén az Olympiának volt a legtöbb klubja az országban. A hét minden napján játszottak, de megélhetési gondok miatt már 1969 nyarán külföldre szerződtek. 1970-ben sikerszériájukat megismételték. Ekkor tizenkét helyen – többek között Alpári Gyula utca, Építők-székház, MOM, Esztergom – léptek fel rendszeresen, klubtagjaiknak bérletet adtak ki, amivel bármelyik Olympia-koncertre bemehettek. Mindez azonban még mindig kevés volt, így a zenekar 1972 és 1975 között a külföldi vendéglátóiparban dolgozott. Hazatérésüket követően Tátrai Tibor lett a zenekar új gitárosa – aztán Charlie-val mindketten átléptek a Generálba. (1979-től Charlie újra használni kezdte az Olympia nevet az észak-európai vendéglátóhelyeken őt kísérő formációkra).
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 195–196.

Olympia

A progresszív rockot játszó V’73 a példakép Emerson, Lake &amp; Palmerhez hasonlóan trióban próbálkozott.
A konzervatóriumot végzett fiatal muzsikusok – Lerch István (1953, billentyűsök), Sáfár József (1952, basszusgitár) és Herpai Sándor (1954–2014, dob) – 1973-ban a Volán klubban alakítottak zenekart, és az első komolyabb bemutatkozásuk nekik is a miskolci popfesztiválon volt, ahol az ELP és Elton John szerzeményei mellett már saját dalokat énekeltek, és a diósgyőri stadionban ők kísérték Delhusa Gjont is. Ismertté azonban klasszikus instrumentális feldolgozásaikkal váltak, különösen Csajkovszkij Patetikus szimfóniá-jával és Weiner Leó Rókatánc-ának átiratával arattak sikereket. A televízió nyilvánossága előtt azonban könnyedebb slágerekkel (Általában mindig, 1974; Dal mindenkinek, 1975) léphettek fel, és mivel eredeti törekvéseikre nem volt igény.
1977-ben Lerch és Herpai csatlakozott a populáris rockzenét játszó <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-vmoto-rock-9332">V’Moto-Rock</a>hoz.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 311.

V’73

Az 1972-ben Dandó Péter basszusgitáros és Solti János dobos alapította, folytonosan cserélődő tagságű Theatrum deklaráltan a klasszikus zene, a jazz és a rock ötvözetét játszotta. Ahogy nyilatkozták: „külföldi példaképeink a King Crimson, a Blood Sweat and Tears együttes, akik ugyancsak a klasszikus zene, Bartók és Bach hívei, többen közülük kiváló jazzmuzsikusok, a blueséneklés és a folk-beat jeles képviselői.” Ők meg Kodály Zoltán, Bartók Béla és Kadosa Pál műveit próbálták meg új felfogásban játszani.
A zenekar legismertebb felállása: Torontáli István (1948–2010, ének), Szűcs László (billentyűsök), Kovács Péter (gitár), Dandó Péter (1951–1997, basszusgitár) és Pálmai Zoltán (dob).
A Theatrum a nagyközönség előtt 1973 nyarán, a miskolci popfesztiválon mutatkozott be, nagy sikerrel. Budapesten, törzshelyükön, a Bem rakparton és különböző egyetemi klubokban játszottak, alig néhány hónap múlva már a Syriusszal és a Minivel együtt emlegették őket. Amíg azonban az előző kettőnek sikerült önálló profilt kialakítania, addig ők lényegében megmaradtak repertoár-zenekarnak, saját kompozícióik (például a harmincperces Apokalipszis című szvitjük) iránt sem a rádió, sem a Hanglemezgyár nem érdeklődött. Hiába nyerték meg 1974-ben a Népművelési Intézet által kiírt klasszikus zenei népszerűsítő pályázatot, hiába arattak Kadosa Pál két etűdjének és Bartók Allegro Barbaro-jának átdolgozásával nagy sikert az Egyetemi Színpadon, hiába készítettek a háború befejezésének 30. évfordulójára egyórás műsort (benne József Attila-versmegzenésítésekkel, Bartók-, Kodály- és Kadosa-átiratokkal), hiába játszottak benne később olyan zenészek, mint Solti János, Donászy Tibor vagy Gidófalvy Attila, a tömegkommunikáció továbbra sem fedezte fel őket, így a hetvenes évek derekán feloszlottak.
A beatkorszak.blog.hu 2023 januári cikke szerint 1974-ben mégis megörökítették a repertoár egy részét. Egyik barátjuk, Szendrei István rendelkezett egy Grundig típusú magnetofonnal, ami akkoriban nagy kincsnek számított – ezzel rögzítették a dalokat. A zenekar sokat próbált a felvétel készítése előtt, hogy a hangkép a lehető legoptimálisabb legyen. A felvétel a Kőbányai Sörgyári Művelődési Házában készült el. Az anyag a mai napig kiadatlan.
Miként Dragojlovics Péter fenti cikkben olvasható: "Bár a Theatrum nem kapott lehetőséget lemezkészítésre, a zenekar tagjai sikeres és termékeny pályát futottak be a hazai, valamint a nemzetközi zenei életben. Solti János máig az egyik legkiválóbb magyar dobos, olyan zenekarokban játszott, mint a Generál, az LGT, a Hobo Blues Band, illetve a Tátrai Band. Pálmai Zoltán dobolt a P. Mobilban, a Hobo Blues Bandben és a Beatricében. Szűcs László 1975-ben disszidált, manapság Németország egyik legsikeresebb komponistája, hangszerelője és producere. Angyal József Norvégiában él, 2001 óta a norvég állami gyerekszínház, a Brageteatret zenei igazgatója, Kántor Péter pedig a norvégiai Buskerud Népfőiskolán tanít."
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1. 60–70-es évek, Bp., Kossuth Kiadó, 2019, p. 310–311.

Theatrum

Az 1970-es évek egyik legreménytelibb popformációja.
Debrecenből startolt és az orosházi, majd a győri országos Ki mit tud?-válogatón tűnt fel (mi több, mindkét helyen nyert). 1971 és 1975 között a Bokor testvérek – Gyula (1951, billentyűsök. ének), Tibor (1955–2021, basszusgitár, ének) és Attila (1957, dob, ének) – Szalayékkal együtt játszottak a DOTE „házi zenekarában”, majd Szalayéktól elváltak és Lámer Emillel (1947, gitár), megalakult a Color. Egy évre rá érkezett ötödik tagként Pólya László (1956, cselló).
Az 1977-es Ki mit tud?-on egy ország csodálkozott rájuk, amikor az elődöntőben a fehér öltönyben, kihajtott fekete ingben fellépő zenekar játszani kezdett (a középdöntőben farmer öltönyben, a döntőben fehér öltöny zakó nélkül, mellénnyel nyomták). Az elhangzott dalok (Ikaruszi zuhanás, Hárommilliárd év, Panoptikum) ilyen vetélkedőkön tapasztaltakhoz képest kiugróan gazdag harmónia- és szövegvilága, az artisztikus hangszerelés a meglepetés erejével hatott, és a Color vita nélkül, mondhatni, fölényesen nyert. A Metronóm ’77-en pedig a Fényes kövek című számukkal az Illés mögött a másodikok lettek. (Néhány név a konkurenciából: Piramis, Neoton, Corvina, Hungaria, Kati és a Kerek Perec.)
Néhány hónap alatt országos hírnévre tettek szert, és a sikereknek köszönhetően 1978-ban – a vidéki zenekarok közül elsőként – nagylemezt vehettek fel. Ez a korong – amelyen saját megfogalmazásuk szerint „impresszionista intellektuális rockot” játszottak – a klasszikus zenei hangzás és a rock egyedi, színes ötvözete volt. Átgondolt, fordulatos anyag, amely egyben és darabonként ma is megállja a helyét. Ráadásul az akkori magyar lemezpiacon teljesen unikumnak számított. Még abban az évben átvehették Debrecen városától a Pro Urbe-díjat, merthogy addig vidékről országos szintű eredményt a könnyűzenei szakmában korábban még senki sem ért el.
Még a bemutatkozó album felvétele előtt Szűcs Judith felkérte a zenekart első nagylemezének (Táncolj még!, 1978) elkészítésére, és ez a korong is hatalmas sikert aratott. (Szűcs Judith első tévéshowját ugyancsak ennek az LP-nek köszönheti.) Ennek hatására más énekesnőktől is kaptak felkérést, de nem akarták az energiáikat ebbe az irányba vinni, ezért nem vállalták el. Viszont nem adták fel polgári állásukat, így keveset koncerteztek, ráadásul az akkoriban felfutó kemény rock-hullám sem nekik kedvezett. Előbb Polyával váltak el útjaik, majd Lámer Emilt a szintén debreceni, a korábban a Luxban, az Astorban és az Apostolban is megfordult Felkai Miklós (1950) váltotta fel, és már vele rögzítették a második albumukat.
Az Új színek 1982 júliusában került a boltokba, és szép sikert aratott, róla több dal (Féltelek, Segíts!, Az orvos válaszol, Arról jöttem én, Bűvös kocka) a kívánságműsorok kedvence lett. Külföldi turnék (NDK, Románia, Lengyelország, Csehszlovákia, Szovjetunió) és televíziós szereplések követték, a következő kislemezhez (Bohóc) még videoklipet is készítettek. Ekkor azonban a legfiatalabb Bokor-fiú, Attila váratlanul Amerikába emigrált. A többiek 1984-ben végül stúdiózenészekkel rögzítették a következő albumot, de még mielőtt megjelenhetett volna, az itthon maradt két Bokor-fiú is összecsomagolt, és követték öccsüket az Egyesült Államokba. A nagylemez értelemszerűen már nem jelent meg. (A rendszerváltozás után aztán a Hungaroton A magyar popsztori sorozatban a második LP-vel együtt CD-n kiadta.)
Felkai a későbbiekben egyedül próbálta életben tartani a Color-örökséget, SuperColor címmel készített egy albumot, de aztán ő is a külföldi vendéglátózásba menekült, és csak a rendszerváltozás után próbált meg újra visszatérni a hazai rockéletbe.
Bokor Gyula azóta is orvosként dolgozik az Egyesült Államokban, míg a kaliforniai UCLA egyetemen filmrendezői szakon végzett Bokor Attila 1993-ban visszatért Magyarországra, és filmrendezőként, producerként tevékenykedik.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 314–316.

Color

Az 1970-es évek elejének rövid életű, de korszakos hard-rock zenekara.
Az 1971-ben Ghánában fél évet turnézó, vokális slágerzenét játszó <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-neoton-6654">Neoton</a> együttes két tagja, Balázs Ferenc (1951–2020, billentyű, ének) és Som Lajos (1947–2017, basszusgitár) ott határozta el, hogy hazatértük után valami újba kezdenek. Ráadásul – a legendák szerint – útban hazafelé, Amszterdamban megnézték a Black Sabbath koncertjét, és ekkor már biztosan tudták, hogy az akkoriban divatossá váló hard-rock mellett teszik le a voksukat. Elképzelésüknek megnyerték az addig az undergroundban hírnevet szerző Radics Bélát (1946–1982, gitár). Dobosként a szintén Neoton-tag Debreczeni Ferenc volt a jelölt, ő viszont inkább az Omegához igazolt. Brunner Győző (1943–2021, dob) azonban rögtön igent mondott, és mivel egyedül neki volt telefonja a zenekarból, poénként hozzáírták a számát a névhez: Taurus EX-T: 25-75-82.
Három hónapig gyakoroltak, közben Balázs Fecó írta a dalokat, Horváth Attila pedig hozzá a szövegeket. Elsőként 1972. április 30-án a Citadella bárban egy zártkörű rendezvényen a szakmának mutatkoztak be, ahol nem csak sok hátba veregetést gyűjtöttek be, hanem egy MHV-szerződést is, és két daluk (Zöld csillag, Szólíts meg, vándor) hamarosan megjelent kislemezen.
A nagyközönség egy nappal később, május 1-jén – délután ötkor! – az Ifjúsági Parkban hallhatta őket először. Ez a koncert máig hatalmas buliként él a rajongók emlékezetében (egy nagyon gyenge minőségű felvétel maradt fenn róla, amit aztán 2001-ben CD-n kiadtak), legalább tízezren szorongtak a Vár tövében. Évekig nem történt hasonló méretű demonstráció az Ifiparkban, és ez is azt mutatta, hogy mekkora volt az igény a hetvenes évek elején valami új, keményebb zene iránt.
Úgy tűnt, a zenekar sínen van. A nyáron Budapestre érkező, kemény blues-rockot játszó Free elé (vélhetően Som „professzor” összeköttetéseinek köszönhetően) őket kérte fel az ORI előzenekarnak, és a Kisstadionban a Taurus a visszaemlékezések szerint fergeteges koncertet adott. Ahogy Balázs Fecó mesélte: „A Free-vel érkező angol szaksajtó, a Melody Maker és a New Musical Express újságírói is elámultak. A budapesti fellépés után szuperlatívuszokban írtak a mi produkciónkról. Áradoztak Radics Béla játékáról, hogy milyen kvalitású gitáros, sőt, ragyogó színészi képességekkel megáldott előadó. Azt hitték, vérpatront harapott át, és piros festék dőlt a szájából. Nem gondolták, hogy a vér valódi. Béla attrakciója maga volt a magyar valóság.”
A Taurus az év során minden komolyabb fővárosi helyen fellépett, a Vigadó térről csütörtökönként velük futott ki a Kex által legendássá tett zenés hajó. Mégis nőtt a zenekaron belül a feszültség, és a várva várt nagylemezajánlat is késett. Ekkor Brunner Győző húzott egy merészet: behozta egykori metrós társát, Zoránt a csapatba, hátha ő szalonképessé teszi a Taurust, népszerűsége és összeköttetései segítik az előre mozdulást. Hogy a többiekkel ezt hogyan tudta elfogadtatni, nehéz ma már rekonstruálni, de tény, a következő kislemez (A kőfalak leomlanak / A lány, akire szerelemmel nézhetek) már nem Sommal, hanem Zoránnal készült el, és vele mentek a Syriusszal közös, balszerencsés kimenetelű jugoszláv turnéra. (A koncertek szervezője a sorozat végén egyszerűen lelépett a pénzzel.)
A Taurus a hetvenes évek elején ugyanolyan sztárzenekarrá válhatott volna, mint későbbiekben a Piramis. A négy nagyszerű és népszerű muzsikus közül kétségkívül Radics Béla neve volt a fő vonzerő, Balázs Fecó komponálta a dalok többségét és képviselte a lírát, Som Lajos igazi dinamikus basszusgitáros volt, Brunner Győző pedig közismert popüzletembernek számított. A viharos kezdés, a megjelenő kislemez, a július végi, Free-vel közös fellépés a Kisstadionban nagy jövőt ígért. De aztán kiderült, a több dudás mégsem fért meg egy csárdában.
Talán túlságosan a nemzetközi trendekre és a közönségigényre figyeltek. Amennyire a fennmaradt felvételek alapján rekonstruálni lehet, a Taurus-dalokban – Anyám, vigasztalj, A kőfalak leomlanak, Hosszú nap, hosszú éj, Lány, akire szerelemmel nézhetek, A királyi madár, Éjszakai vonat, Lángszívű lány – túlságosan sok a lírát helyettesítő szentimentalizmus, a nagy elődöktől átvett hangszeres megoldás, a hard-rockra jellemző panel.
Az alig másfél évig létezett korai hard rock zenekar köré mindenesetre – a Kex mellett – a hetvenes évek talán legnagyobb legendáját szőtték. Jellemző, hogy miután 1973 májusában Brunner Győző bejelentette a Taurus végét, a zenészek – Radics és Zorán kivételével – a nyugati vendéglátóiparban próbáltak érvényesülni. A zenekar nevét a Piramis sikerei kapcsán dobták be ismét a köztudatba, 1977. augusztus 20-án, a nosztalgia jegyében (Brunner kivételével) össze is álltak egy koncert erejéig, majd 1978-ban a vendéglátózásból visszatért Balázs Fecó újraélesztette Brunner egykori zenekarát, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-koral-9350">Korál</a>t.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 250–253.

Taurus

A Generál együttes elődjének tekinthető zenekart 1968-ban alapították a Zenei Gimnázium diákjai. Vezetője, Várkonyi Mátyás (1950, gitár, orgona) kezdettől arra törekedett, hogy együttesével saját dalokat énekeljenek.
A ZéGé 1969-ben megnyerte a salgótarjáni amatőrfesztivált, amelynek első díja tévé- és rádiófelvétel volt. Ekkor készültek a legismertebb dalaik (Elment a metró, Bárcsak nőne már a szakállam, Balatoni nyár, A mi vonatunk). Ezután Fekete Gyula (szaxofon) és Fekete Gábor (dob) csatlakozott, de ők hamarosan továbbálltak a Hungariába. Várkonyi előbb átment a Danyi Attila vezette Atlantishoz, majd újraalapította a ZéGé-t.
Egy Echo-koncerten figyelt fel a vendégénekes Révész Sándorra (1952). Kettejük mellett Novai Gábor (1949, basszusgitár) és Kiss András (1953, dob) alkotta az új csapatot, de 1971 őszén Várkonyit behívták katonának. Helyére társai Karácsony Jánost (1951) szerződtették, aki a Fermből hozta magával Ákos István gitárost és Reck Lajos dobost, így született meg a hetvenes évek egyik legnépszerűbb zenekara, a „kölyök” Generál.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 150

ZéGé

1963-ban Zalaegerszegen alapított, soult és jazz-rockot játszó formáció. Két dalukat a rádió is bemutatta. Tagjai: Tóth János Rudolf (szólógitár), Tunyogi Péter (dob, ének), Horváth Péter (fuvola), Kerekes István (basszusgitár), Karsay László (pozán), Zsoldos Béla (billentyűsök). A kezdetben helyi berkekben ismert formáció alkalmanként országosan ismert sztárokat is kísért, ha azok Zalaegerszegre jöttek fellépni, így lehetett például Kovács Katival is közös koncertjük. 1969. augusztus 20-án tették át székhelyüket Budapestre. Az ideiglenesen egy másik zalaegerszegi zenekarban játszó Tunyogi Péter ez év szilveszterén csatlakozott újra a Cyklonhoz dobosként, bár már ekkor is gitározott és énekelt alkalomadtán.
1971-ben a Magyar Rádióban több dalukat rögzítették, de nem maradt fent az archívumban. Miután 1972-ben Tóth János Rudolf a Kexbe távozott, Patay Miklós lett a gitáros, illetve Lippényi Gábor a billentyűs, Karsay László a pozanos, Gyeney Örs pedig a trombitás. Ezzel a felállással folytatták a Blood, Sweat &amp; Tears vonalat. A Cyklon az 1970-es évek közepén gyakran volt a P. Mobil előzenekara, akkor, amikor Tunyogi Péter már csak énekelt és gitározott. Így került 1979-ben Vidikál Gyula helyére a P.Mobilba.
A 2000-es években a zenekar tagjai gyakorta együtt játszottak Pardon néven.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 158.

Cyklon

Lerch István (1953, Budapest) Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, billentyűs, énekes. A V’Moto-Rock együttes alapító tagja volt, 1989 óta szólistaként szerepel.
Gyerekkorától kezdve 12 évig klasszikus zongorát tanult, zenei versenyeket nyert, nagy ígéretnek tartották őt. De aztán jött a Beatles, majd megismerte a nagy példakép, az Emerson, Lake &amp; Palmer zenéjét, és akkor eldőlt, hogy nem lesz belőle komolyzenész.
Hétfő nevű középiskolai zenekarában 1968-tól már együtt játszott későbbi társaival, Sáfár József basszusgitárossal és Herpai Sándor dobossal. 1973-ban már <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-v73-7098">V’73</a> néven folytatták. Progresszív rockzenéjükre felfigyelt a szakma, előbb az Omega, majd az LGT hívta meg őket a turnéjára előzenekarnak. Közben a zenéléssel párhuzamosan Lerch István járt a jazztanszakra is, ahol Szakcsi Lakatos Béla volt a tanára.
1977-ben Herpai Sándorral - Demjén Ferenc és Menyhárt János társaságában - az akkor alakuló <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-vmoto-rock-9332">V’Moto-Rock</a> zenekar tagjai lettek, és ez a V’73 végét jelentette. A négy zenész ezután 11 éven át igényes, populáris rockzenéjével aratott sikereket, amelyekből Lerch István zeneszerzőként és énekesként is kivette részét.
Zenekarán kívül 1977 és 1983 között írt dalokat első felesége, Kovács Kati, valamint Cserháti Zsuzsa, Szűcs Judith, Koncz Zsuzsa, Malek Andrea albumaira is. Az 1980-as évek elején tagja volt a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-supergroup-7029">Supergroup</a> nevű formációnak, és szerzett filmzenéket is (Álmodik az állatkert, 1985; A hercegnő és a kobold, 1993). A 2000-es években a Sivasakti Kalánanda Táncszínház számára több darabhoz komponált zenét.
A V’Moto-Rock felbomlása után, 1989-ben szólókarriert kezdett. A munkamániás, precíz zenészként ismert előadónak több albuma is megjelent (Különös bolygó, 1989; 10 és 1/2, 1991; Szomjas angyalok, 1994; Good Bye, 1999). Nagysikerű dalokat írt Charlie-nak. 2001-ben a Budapest Kongresszusi Központban ünnepelte pályafutásának 30. évfordulóját.
2013 októberében 60. születésnapja alkalmából nagyszabású koncertet adott a Művészetek Palotájában, ahol az MR Szimfonikusok kíséretében lépett fel, vendégei Fábián Juli, Tóth Vera, Horváth Charlie, Bolyki Balázs, zenésztársai pedig Hrutka Róbert, Lattmann Béla és Szendi Gábor voltak.
1987-ben EMeRTon-díjas lett, 1995-ben Huszka-díjat kapott, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést vehette át. 2009-ben Erkel Ferenc-díjjal jutalmazták. 2014-ben az Artisjus Életműdíj, 2019-ben a Fonogram-életműdíj birtokosa lett.
2017 óta Lerch István egészségi állapota miatt aggódhatnak a rajongói. Kétszer kapott agyvérzést, 38 hónapot töltött kórházban, több műtéten is átesett. Ami jó hír, hogy a részben lebénult zenész az utóbbi időben már jobban van, újra tud zongorázni, igaz még csak a bal kezével, de a régi szenvedéllyel.
JBSz, HZ
 
<a href="https://www.facebook.com/lerchsupergroup/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/lerchsupergroup/?locale=hu_HU</a>
<a href="http://users.atw.hu/lerch/lerch.php">http://users.atw.hu/lerch/lerch.php</a>

Lerch István

1970 márciusában az Ifjúsági Magazin olvasói adták ezt a nevet a Kudász Ferenc (gitár), Pelles Péter Pál (orgona), Kondella Ferenc (ének), Baranyai István (szólógitár), Reck Lajos (dob), Vrana Tamás (basszusgitár) felállású együttesnek. Egy évvel később Kondella helyére Éliás Gyula, Baranyai helyére Tátrai Tibor, Vrana helyére Vigyázó László érkezett.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 158.

Q-gli

Az 1970-es-1980-as évek fordulójának talán legjelentősebb hazai jazz-rock/szimfonikus rockegyüttese, amely más, hasonló zenét játszó formációkkal ellentétben folyamatosan jelentethetett meg nagylemezeket.
Móczán Péter (1951, basszusgitár) és Király István (1952, dob) még a szegedi Angyalokban tűnt fel, később a Vági Jazz Quintet tagjaiként több elismerést (többek között második hely az 1971-es Ki mit tud?-on) gyűjtöttek be. 1972-ben csatlakozott a zenekarhoz Varga János (1955, gitár). Aztán Móczán és Varga 1975-ben megalapította az Eastet, amelyhez a régi társ, Király István mellett Szakcsi Lakatos Béla (1943–2021, billentyűsök) is csatlakozott. Későbbi sikerükben döntő jelentőségű, hogy 1976 novemberében Budapestre költöztek, ahol a következő két évben soraikban kiváló jazz-zenészek fordultak meg.
A jazz-rockos kitérő után 1977-ben visszatértek az eredeti elképzelésekhez, az improvizatív, instrumentális rockzenéhez. 1978-ban készült el az Álmok című rockszvitjük, egy évre rá nagy sikerrel szerepeltek a Rockreflektor fesztiválon, amelynek hatására felvehették első, a slágerlistákra is felkerült kislemezüket (Szirének / A valóság hangjai).
Ekkor történt azonban egy váltás, ami sok rajongót megzavart: az addig csak instrumentális zenét játszó együttes 1979. november 15-én az E-klubban már új taggal, az énekes Zareczky Miklóssal (1954) lépett fel, és a korábbi szerzeményeik egy részét is énekelt változatban mutatták be (Zareczky csatlakozása időszakában lett amúgy a zenekar tagja Pálvölgyi Géza is). Sokan a popularitás felé tett engedmény jeleként értékelték ezt. Móczán egy későbbi interjúban erre reagálva elmondta: ők korábban sem ódzkodtak a vokális zenétől, csak addig nem találtak hozzá megfelelő partnert. Kétségtelen viszont, hogy a Hanglemezgyárban – ezt Móczán is elismerte – feltételül szabták, hogy legyen énekesük. 
Zareczky Miklós és Pálvölgyi Géza (1957, billentyűsök) csatlakozásával 1980-ban jött létre az East legerősebb felállása. 1981-ben öt nagylemezre szóló szerződést kötöttek az MHV-val. Még ez év novemberében boltokba került az első korong (Játékok), majd ettől kezdve szinte minden évben jött egy újabb, sőt 1982–83-ban még Japánban is megjelent tőlük két LP. Közben Ausztriában, Lengyelországban, Hollandiában turnéztak, 1983-ban pedig egy berlini rockfesztiválon több mint tízezer ember előtt játszhattak.
1987-re viszont Móczán Péter kivételével teljesen kicserélődött a zenekar. Előbb Tisza József, majd Homonyik Sándor, végül Takáts Tamás (1957) lett az East énekese, a Pálvölgyit felváltó Németh István a dobos Király Istvánnal az NSZK-ba ment vendéglátózni – helyükre Oláh Ali és Dorozsmai Péter (1959) érkezett, majd végül Varga János is kivált. Pálvölgyi viszont visszajött, így 1988-ban már vele készítették el meglehetősen populáris hatodik albumukat (A szerelem sivataga).
1989-ben megírták a rendszerváltás egyik emblematikus dalát (1956), Tátrai Tiborral kiegészülve különböző rendezvényeken tízezrek előtt léptek fel. 1994-ben bejelentették, hogy szerződést kötöttek a világ egyik vezető lemeztársaságával, a PolyGrammal (itt jelent meg CD-n A szerelem sivataga, illetve a Radio Babel című új anyag), majd szeptember 24-én nagyszabású és nagysikerű koncertet adtak a Budapest Sportcsarnokban. A zenekar ezután 2012-ben bukkant fel újra, és azóta is aktívan koncertezik.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 318–319.

East

Az 1970-80-as évek fordulójűának népszerű rockcsapata. Az undergroundból (Dogs, Liversing, Sakk-Matt, Tűzkerék) indult, majd a popfősodorban (Bergendy) sztárrá lett énekes-basszusgitáros <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-demjen-ferenc-330">Demjén Ferenc</a> (1946) a V’73-ban korábban szimfonikus rockot játszó fiatal muzsikusokat – Lerch István (1953, billentyűsök, ének), Herpai Sándor (1954–2014, dob) –, és az igényes slágerzenében utazó Ferm egykori tagját, Menyhárt Jánost (1952, gitár) vette maga mellé, hogy az „együtemű, négyhengeres formációval” új korszakot nyisson a pályáján.
A V’Moto-Rock (melynek nevében a V betű az együttest támogató Volán Elektronikára utalt) bemutatkozó koncertjét 1977. november 28-án tartotta az Uránia moziban, és a színpadra hatalmas BMW-n begördülő, bőrruhás Rózsi új társaival – akikkel néhány új dal mellett főként Fújom a dalt című szólólemezének anyagát játszották – egyértelmű sikert aratott. A karácsonyra megjelent első kislemez (Motor-boogie / Nyújtsd a kezed) szintén új színt hozott a korabeli zenei életbe, az 1978 augusztusában piacra dobott bemutatkozó album viszont csalódást okozott. Kiderült, hogy a kemény rock követelte nyersesség és agresszívebb megszólalás, a moto-rockkal párosított macho szerep távol áll Demjén zenei-szövegi világától, eredendően lírai alkatától. A nagylemezt a közönség is tartózkodva fogadta, miközben a hetvenes évek végén felbukkanó új rockzenekarok (Edda, Beatrice, Korál) hamarosan el is vették az életteret a V’Moto-Rock elől.
Demjénék a következő két évben vissza is húzódtak, 1979-ben ugyan az Osibisával turnéztak, de kevés saját koncertet adtak, inkább Kovács Kati és Katona Klári lemezein működtek közre, közben pedig szép lassan kialakították azt a sajátos V’Moto Rock-os hangzást, amely az 1980-ban megjelent, valóban kiforrott második nagylemezen (sokak szerint az „első igazin”) hallható. Már a zenészek megjelenése (fehér ing, zakó, nyakkendő) hangsúlyozta a különállást a kemény rock akkori fősodrát jelentő zenészekhez képest, akikhez mérten zeneileg is összetettebb produkcióval rukkoltak elő. Profi hangszeres játék, gondos stúdiómunka, pontos alapok, összetett kompozíciók, a keménységet jól ellensúlyozó, mindig időben feloldó lírai hangulatok, igényes szövegek. És ami a legfontosabb, könnyen felismerhető, azonosítható zenei világ.
A következő években ennek köszönhetően különböző karakterű dalokkal (Várj, míg felkel majd a nap; Ne kövess; Gyere és szeress; Jégszív; Angyallány; Új év; Gyertyák) folyamatosan szerepeltek a slágerlistákon. Aztán a nyolcvanas évek közepén még kiadtak két, nem túl acélos stúdiólemezt (Garázskijárat, 1984; V’Moto Rock 5, 1986), majd a Szerelem első vérig című film – amúgy Dés László által írt – betétdalának hatalmas sikere nyomán 1988-ban Demjén Ferenc csendben feloszlatta csapatát, és inkább a szólópályát választotta.
JBSz-SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 389–391.

V’Moto-Rock

Pataky Attila (1951) az Edda 1983-as feloszlása után egy darabig eljátszott a szólópálya lehetőségével, de aztán mégis úgy döntött, nem hagyja veszni az egyszer már bejáratott nevet, és 1985 májusában újraindította a csapatot. Ekkor már Budapesten élt, a miskolci mítosz veszített erejéből, de közben figyelmesen járta a nyolcvanas évek második felében zajló tehetségkutató versenyeket. Három kitartó évbe telt, mire a nála jórészt nemzedékkel fiatalabb (szintén fővárosi) társakkal sikerült stabilizálni a felállást: Alapi István (gitár), Pethő Gábor (basszusgitár), Gömöry Zsolt (billentyűsök), Donászy Tibor (dob). Rajongóik szerint az ekkor, 1988-ban készült Változó idők az egyik legerősebb Edda-album.
1991-ben Pethő és Alapi Kanadába mentek szerencsét próbálni, helyükre Kicska László (basszusgitár) és Kun Péter (gitár) érkezett, de utóbbit – akit generációja egyik legígéretesebb rockgitárosaként tartottak számon – 1993-ban máig tisztázatlan körülmények között halálra gázolták. Ekkor lett újra csapattag a tengerentúlról visszatért Alapi István, s azóta egyetlen poszton történt változás: 1997-ben Donászy helyett Hetényi Zoltán ült a dobok mögé.
Pataky kitartó munkával, meg-megújuló nyomulással, kiváló üzleti érzékkel és morális szempontokkal nemigen törődő rámenősséggel elérte, hogy az elmúlt húsz évben ez a nem igazán megújuló zenei és szövegvilágú csapat végig a felszínen tudott maradni. Rendszeresen megjelenő albumaikra mindig akadt elég számú vevő, és több mint húsz éve változatlan összeállítású kísérőcsapattal az ország szinte minden pontján szívesen látott vendég. És mennek is mindenhová, ahol csak kíváncsiak rájuk. Közben pedig 2-3-4 évente kigurítanak egy újabb albumot (a 2018-as Dalok a testnek, dalok a léleknek már a 33. volt a sorban).
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 271–272.
<a href="https://www.facebook.com/patakyattilaofficial/">https://www.facebook.com/patakyattilaofficial/</a>

Pataky Attila

Az 1970-1980-as évek népszerű rockformációja.
Nemcsak zeneileg (amerikai west-coast), hanem harsogó színpadi megjelenésében is újat hozott a hazai rockzenébe a hetvenes évek alkonyán a korszak egyik legnépszerűbb és a sajtó által legtöbbet támadott „őszinte rockegyüttese”, a Karthago. A slágerzenében jeleskedő Corvina egykori gitárosa, a rockberkekben csak „Perselynek” nevezett Szigeti Ferenc (1949) vezette öttagú formáció életművének legismertebb dala kétségkívül a Requiem, melyet egy Karthago-koncerten meghalt tizenhat éves várpalotai fiú emlékére írtak, és amelynek korabeli médiatálalása jól jellemezte a Kádár-korszak drogügyekre jellemző struccpolitikáját.
A Corvina 1978-as feloszlását követően Szigeti Ferenc – érzékelve az idők változását – új társak után nézett, majd amikor egy Beatrice bulin meglátta Gidófalvy Attilát (1952), amint zoknival a fején, a földön fekve, onnét felnyúlva szólózott a Hammond orgonán, a koncert után azonnal megkereste. Mivel Gidó akkoriban már eléggé szűknek érezte Feróék zenei világát, bólintott, és attól kezdve együtt kerestek zenészeket tovább. Így találtak rá a jazzrocker gyökerű Kiss Zoltán Zéró basszusgitárosra és a rock felől érkező, később a 100 Folk Celsiusba tartó Kocsándi Miklós dobosra. Végül az egyik próbára elhívták a haknizenekar Forma 1 frontemberét, az akkor 22 éves Takáts Tamást, aki bemutatkozásként állítólag a Béreslegény, jól megrakd a szekered kezdetű népdalt énekelte el, majd közösen eljátszották a Proud Mary-t, és azonnal felvételt nyert.
A hetvenes évek vége idehaza a kemény rock mindent felülíró felfutásáról szólt, ehhez próbált a Karthago is igazodni. Igaz, nem a nálunk népszerű „döngölősebb” brit hard rockot képviselte, hanem az annál zeneileg cizelláltabb, de több szempontból jellegtelenebb amerikai west coast irányzatot (Kansas, Boston, Foreigner, Styx), amelyet a keményebb megszólalás mellett a dallamosság, a dúsabb, teltebb hangszerelés és a többszólamú vokál jellemzett.
Ráadásul a zenekar színpadi megjelenésében is elvált a hazai fekete bőrszerkós konkurenciától. A tagok extrém ruhák sorát öltötték magukra: Gidófalvy ablaktörlős hegesztőszemüvege, Szigeti szögecselt nyakörves Rubik-kockás mellénye, Kocsándi Zalatnay Cinitől „örökölt” balettruhája vagy Kiss Sandokán szerelése hamar a védjegyükké vált. Egyedül a farmeres-pólós Takáts maradt meg viszonylag természetesnek, ő viszont kellően bemozogta az egész színpadot. Ehhez jöttek a különböző hókusz-pókusz varázslatok (füst, köd, csillagszóró), és erre a szokatlan dilishow-ra már vevők voltak az akkori tizenévesek. Meg hát az aprólékosan kidolgozott, vérprofin előadott, de mégiscsak klisékből épülő zenére, és az ahhoz passzoló, sokszor megmosolyogtatóan közhelyes szövegekre.
A nyolcvanas évek elején a „zöldbozót harcos” Karthago mindenesetre az egyik legnépszerűbb rockzenekarnak számított idehaza. Folytonos déja vu érzéseket keltő albumaik rendre bearanyozódtak, telt házak előtt koncerteztek, dalaik felkerültek a slágerlistákra. Az 1982-ben egy székesfehérvári Karthago-koncerten meghalt fiú emlékére írt Reqiuem című számuk az év legnagyobb sikere lett.
A Szigeti ujjbalesete miatti 1985-ös leállásukig szinte valamennyi volt szocialista országban megfordultak, játszottak Ausztriában és Németországban, sőt két angol nyelvű albumuk is megjelent. De a Karthago zenéjéből lényegében mindvégig hiányoztak azok az elemek – őszinteség, eredetiség, invenció –, amely révén a hazai rocktörténet meghatározó együttesei közé emelkedhetett volna.
A zenekar először 1990. május 1-jén a Petőfi Csarnokban állt újra össze, azóta időről időre megint koncerteznek, számltalan koncert- és válogatás CD-t megjelentettek, sőt, 2004-ben és 2009-ben új stúdióanyagokat (ValóságRock, IdőTörés) is publikáltak, 2022-ben pedig Máté Péter dalait hangszerelték át.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 387–389.

Karthago

Az 1970-es évek második felének kétségkívül legnépszerűbb hazai rockcsapata, amelyet akkoriban társadalmi méretekben is divat volt szidni vagy dicsérni, mennybe meneszteni és pokolba taszítani, a zenekar és zenéje ürügy lett a legkülönbözőbb zenei, társadalmi, politikai vitákhoz. 
A Piramis ritka szerencsés pillanatban érkezett a hazai rockvilágba. A társadalmi szervezetektől, intézményektől a szükségesnél és igényeltnél kevesebb figyelmet kapó fiatalok számára az általuk kínált kemény rockzene segített az eszmélésben. Zenéjükkel, dalszövegeikkel ők fejezték ki először ennek az új generációnak a hangulatát, érzéseit, vágyait. Koncertjeik alkalmat nyújtottak a fölös energiák és indulatok levezetésére, néhány órára még valamilyen közösségi összetartozás illúzióját is megteremtették. Így vált szinte hónapok alatt „szükségletzenévé”, a fiatalok kizárólagos zenei táplálékává a kemény rock. S így lett a Piramis „szükségletzenekar”.
Két tapasztalt és tehetséges zenész, Som Lajos (1947–2017, basszusgitár) és Köves Miklós (1949, dob) 1974-ben Svájcban és Nyugat-Németországban vendéglátózás közben határozta el, hogy új rockzenekart alapít. A nevet is kitalálták hozzá: a Piramis megítélésük szerint jól kifejezte, hogy az együttes biztos alapokon nyugszik, egyben az ég, azaz a sikerek felé tör. Elsőként az ekkor a Non-Stopban zenélő Závodi Jánost (1947, gitár) szervezték be, aztán a Nautilus-tag Gallai Pétert (1953–2019, billentyűk, ének), majd 1975 januárjában csatlakozott hozzájuk egy másik billentyűs, a Szabadkán született Lévay Tibor.
Kezdetben instrumentális zenét játszottak, aztán – mivel rájöttek, a sikerhez slágerek kellenek – Gallai lépett elő énekesnek, koncertenként négy-öt szám erejéig. 1975 nyarán a balatoni Koktélhajón „csapattréningeztek”, a nyár végén a jugoszláv állampolgár Lévaynak el kellett hagynia az országot (állítólag valutaügyek miatt utasították ki). És Som ekkor megszerezte a korszak első számú tinédzsersztárját, a Generál énekesét, Révész Sándort (1953).
Bemutatkozó kislemezüket egy sodró rockos és egy lírai dallal (Becsület / Szállj fel magasra) – mintegy meghatározva profiljukat – 1976-ban adták ki, jelentős sikert aratva. 1977 májusában megjelent első nagylemezük mai füllel hallgatva is tele van remek dalokkal és hangszeres futamokkal. Még ebben az évben – a siker fokozása érdekében – elindultak a Metronóm ’77 fesztiválon, ahol Égni kell annak, aki gyújtani akar című dalukért megkapták a közönségdíjat. Az év végi szokásos Popmeccs-szavazáson pedig már négy kategóriában (énekes, basszusgitáros, zenekar, dal) is az élen végeztek.
A Piramis kétségkívül 1978-ra érkezett el pályája csúcsára. A harmadik szolidaritási rockfesztiválon 38 ezer néző ünnepelte őket (illetve az előttük fellépő Minit és P.Mobilt), december 23-án pedig a téli időjárás ellenére is 8 ezer fiatalnak kívánhatott Révész Sándor boldog ünnepeket az Ifipark szabadtéri koncertjén.
Ebben az évben jelent meg a második, meglehetősen egyenetlen színvonalú lemezük is, amelyet a kritika és a rockszakma eléggé fanyalogva fogadott, a közönség viszont – elsősorban a rajta található slágerek, a Gyere közelebb, az Őszintén akarok élni és az Ajándék miatt – továbbra is szeretett, ismét bőven több mint százezer példányban fogyott el. Ugyanez történt a következő évben piacra dobott, technikailag is rosszul szóló Piramis III-mal is, majd – talán kárpótlásként? – még karácsony előtt a boltokba került az ősszel, az Ifjúsági Parkban adott nagysikerű koncertjük esszenciája, A nagy buli.
1980-ban elkészítették az Erotica című anyagot, de ekkor Révész már teljesen eltávolodott társaitól, és végül 1981-ben a keletnémet turné utolsó koncertjén bejelentette, hogy vége. A többiek Piramis Plusz néven még próbálkoztak, de Som Lajos és Köves Miklós „aranyügye” 1982 végén végképp pontot tett a Piramis pályájának végére.
1992-ben még egyszer összeálltak, és az év végén öt alkalommal is megtöltötték a Budapest Sportcsarnokot. Az egyaránt ötvenedik születésnapját ünneplő Som és Závodi 1997-ben Száz év zene címmel adott ki közös nagylemezt, amelyen a Piramis nyolc dalát játszották fel újra, különböző énekesekkel. 2006-ban ismét dupla Piramis-bulit tartottak a Budapest Sportarénában, majd 2009-ben létrejött a Piramis Plusz (Nyemcsók János énekessel), 2016-tól pedig Révész és Závodi Piramis-évek címmel turnézott közösen.
JBSz–SJ
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 369–375.
Kapcsolat:
<a href="https://piramiszenekar.com/">https://piramiszenekar.com/</a>
<a href="https://www.facebook.com/piramiszenekar/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/piramiszenekar/?locale=hu_HU</a>

Piramis

A korszak leghíresebb pécsi zenekara az 1964-ben indult, az énekes-gitáros Végvári Gábor „Kaponya” vezette Funny Fools volt, mely a futó beatslágerek (Beatles, Beach Boys, Bob Dylan, Donovan, Barry McGuire, Sony &amp; Cher) mellett – Koszits Attila kutatásai szerint – az Illést megelőzve alakította ki angol és magyar nyelvű, folkihletésű saját szerzeményekből álló programját (Virágok utcája, Oly sokan elmennek, Várj egy percet). 1966 márciusában a Doktor Sándor Művelődési Házban húsz saját dalt bemutató önálló koncertet adtak, cimbalmot is megszólaltatva. 1967-ben a Vidámpark szabadtéri színpadán több mint ezer ember előtt játszottak, majd az ország jelentősebb helyein is felléptek. „1969 februárjában az Ifjúsági Magazin-ban poszteres publikáció jelent meg róluk, de az országos elismertség, befutás a monopolhelyzetű állami intézmények negatív hozzáállása, és talán Végvári türelmetlensége miatt sem sikerült. Feladva a küzdelmet, 1970 áprilisában tartották búcsúkoncertjüket, majd Kaponya együttes néven folytatták, de a folkrockos műsorukat közvetítő Röpülj pává!-s tévészereplés sikere után sem tudtak feljebb lépni. Mivel hanganyaguk nem jelenhetett meg, Végvári külföldre távozott”.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 323.

Funny Fools

A pályáját a Sárgaingesekben dobosként és énekesként kezdő Vági László később áttérve a gitározásra, húszévesen megalapította az Angyalok-at, mely a hatvanas-hetvenes évek fordulóján állítólag az első vidéki együttes, amely – többek közt az Omega, a Syrius és a Bergendy mellett – fellépett a budapesti E-Klubban. Az együttes korai felállásában Vági mellett a később a közéleti dalok egyik emblematikus előadójává vált Dinnyés József basszusgitározott, Márta János gitározott és Lukács Péter dobolt. Miként Vági 2017-ben emlékezett: „Az Ifjúsági Parkban is megfordultunk. Paál Istvánt, a Szegedi Egyetemi Színpad rendezőjét és barátomat kértem meg, hogy legyen az együttes menedzsere. Levittem a pincébe, ahol gyakoroltunk, ő meg lehozta ezt a Veress Miklós nevű, dekadens lelkületű költő-barátját – meghallgatták a számainkat, aztán pedig mindketten besegítettek. Az első újságíró-beatet egyébként én írtam nem sokkal később Veress Miklóssal Anna Frank naplója címmel, mielőtt még Dinnyés elment volna »Bob Dinnyésnek«. A szöveg megjelent versként a Tiszatáj-ban, és a Pajtás újságban is, kottával.”
Az Angyalok bluesos, rhythm and bluesos keretei azonban Vági elég hamar szűknek érezte, főként miután ismét hangszert váltott (előbb fuvolára, később szaxofonra), és ezzel együtt idővel a beatzenétől egészen a free jazzig jutott el. 1971-ben az Angyalok aranydiplomás lett a Salgótarjáni Országos Amatőr Könnyűzenei Fesztiválon (ekkor már a zenekar tagja volt a később az Eastben remeklő Móczán Péter basszusgitáros és Király István dobos), majd a társaság Vági Jazz Quintet néven az 1972-es Ki mit tud?-on jazzkategóriában második helyezést ért el, 1973-ban pedig a pályafutását szintén az Eastben folytató Varga János gitáros is csatlakozott hozzá. 1974-ben és 1975-ben Lengyelországban turnéztak, és az SBB-vel történt találkozás hatására határozta el Móczán és Varga, hogy új zenekart (East) alapít, melyhez nem sokkal később Király is csatlakozott. Vági László pedig új társakkal végképp az avantgárd jazz felé fordulva folytatta. Az Angyalok közben három főre fogyatkozva a Hatkéz nevet vette fel, s főleg Cream és Jimi Hendrix adaptációkat játszottak.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 326–327.

Angyalok

A hard-rock zenekart 1968-ban azt követően alapította Strausz Tibor „Csibu” szólógitáros, Szerényi Károly basszusgitáros, Radócz Mihály ritmusgitáros és Bene István dobos, hogy látták Radics Bélát a Pannóniával koncertezni. 1973-ban csatlakozott hozzájuk Szaghmeiszter Ödön (ének). Koncertjeiken a Cream, Hendrix, a Zeppelin, a Deep Purple és Ted Nugent dalait játszották. Később trióban folytatták, Szerényi és Strausz mellett Bali József dobolt. 1982 elején a tagok átigazoltak Radics Bélához, az Új Tűzkerékbe. (Strausz más tagokkal, vendégként Mogyorósi Lászlóval alkalmilag sokáig zenélt még az óbudai motoros kocsmában, a Geronimoban.)
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 398.

Aréna

A nyolcéves fennállása idején mindössze két nagylemezt publikáló debreceni Panta Rhei a rendszerváltozás előtti magyar poptörténelem egyik nagy talánya: az Emerson, Lake &amp; Palmer nyomvonalán indult, letiltott Bartók-átirataival elhíresült zenekar ugyanis rádiós és hanglemezgyári nyomásra a legkülönbözőbb zenei stílusokban próbálta ki magát. A diszkótól a sanzonon át a jazzig terjedt a skála, Ács Enikővel még Weöres Sándor-feldolgozásokat is előadott, miközben messze a legnagyobb sikereit az 1983-as, több mint százezer példányban eladott elektronikus zenei LP-jével (p.r.computer) aratta. De mire ez a korong a boltokba került, a Panta Rhei voltaképpen már nem létezett.
„Szívünk szerint progresszív rockot játszottunk, hangszeres zenét, klasszikus feldolgozásokat. Csak az akkori, hihetetlenül merev struktúrák között ezzel nem lehetett érvényesülni. Így sok mindent csináltunk, és ezek közül sokba a kényszer vitt bele” – magyarázta 2014-ben a Quartnak e nagyfokú eklektikusság okait Szalay András zenekarvezető.
Az 1974-ben debreceni egyetemisták által alapított Panta Rhei mindenesetre az első években még részben King Crimson-, ELP-, Yes- és Nice-dalokkal, részben saját átiratokkal (Hacsaturján: Kardtánc, Grieg: Peer Gynt) koncertezett. Bár az 1977-es Ki mit tud?-on hosszúra nyúlt improvizatív számukkal az elődöntőben kiestek, még ebben az évben lemezfelvételt készíthettek a Hanglemezgyárban. A Bartók-átiratokból álló album első kontingense állítólag már az MHV raktárában várta, hogy a boltokba szállítsák, amikor ifj. Bartók Béla tudomást szerzett róla, és anélkül, hogy az anyagot hallotta volna, óriási botrányt csapott, így a kész példányokat be kellett zúzni. (A sors iróniája, hogy amikor 1998-ban a Mega Records dupla CD-n ki akarta adni a Panta Rhei archív felvételeit, amelyeknek körülbelül a fele Bartók-feldolgozásokból állt, az időközben meghalt ifj. Bartók Béla helyett az Amerikában élő Bartók Péter tiltotta le a megjelentetést.) Úgyhogy a Panta Rhei esetében nem tudott ugyanaz a taktika működni, ami példaképe, az Emerson, Lake &amp; Palmer esetében igen: annak bemutatkozó albumára ugyanis szintén előzetes engedélykérés nélkül került rá az Allegro Barbaro (mi több, The Barbarian címmel, saját szerzeményként feltüntetve), amiért persze a Bartók-örökösök beperelték a zenekart, de végül – miután a korong már a boltokban volt – valahogy mégiscsak megegyeztek. A nagylemez későbbi kiadásaiban pedig már Bartók szerepel szerzőként.
„Maguk olyan tehetséges fiúk, de mit vacakolnak ezzel a hülye progresszív zenével, vegyék be a zenekarba Laár Andrást, csináljanak egy lemezt, azt kiadjuk” – ajánlotta nekik ezt követően Erdős Péter, a korszak hírhedt popzenei menedzsere, és ezzel megszületett a „háromperces Panta Rhei”. Feltűntek a Tessék választani! előadói között, 1979-ben a Mandarin című jazz-rockos számukból diszkósított verziót készítettek, amely a rádiós slágerlistára is felkerült.
A Laárral rögzített, groteszk életképeket és számos elektronikus ötletet felvonultató bemutatkozó albumuk viszont felemás eredményt hozott. Ahhoz túl igényes volt, hogy sláger legyen, ahhoz meg túl kevés, hogy valódi művészi élményt nyújtson, és miközben a régi rajongók számára idegenül hangzott, újabb követőket nem hozott. Ráadásul, mire megjelent, Laár már a formálódó KFT-vel próbált, így hiába adtak el belőle harmincötezer példányt, az albumot nem igazán volt kivel népszerűsíteni.
A zenekar 1982 tavaszán adta utolsó koncertjét, addigra a Szalay testvérek és Matolcsy Kálmán felfedezték maguknak az elektronikus popzenét, a Tangerine Dream és a Kraftwerk zenei világát, majd 1983-ban – Kóbor János (Omega) kezdeményezésére – hármasban felvették a teljességgel elektronikus p.r.computer LP-t, amelynek anyagát jórészt a saját fejlesztésű Muzix 81-gyel készítették. Ebből már százezer példányt értékesített az MHV, de a produkció mögött szintén nem állt valós zenekar, úgyhogy mindössze néhány alkalommal mutatták be élőben – főként Benkő László, Balázs Fecó és Mihály Tamás társaságában. Majd feladták a szélmalomharcot, és inkább a tudományos pályára koncentráltak – Szalay Sándor professzor régóta a kozmológiai kutatások világszerte elismert szaktekintélye, míg Szalay András nemzetközi hírű hangszerfejlesztő mérnök, Matolcsy Kálmán pedig neves rendszerfejlesztő lett.
Az ezredforduló környékén több archív felvételüket megjelentették CD-n: Grieg Peer Gynt-jének 1976-ban felvett, de kiadatlan átiratát 1998-ban tették közzé, egy átfogóbb válogatáskorongot 2002-ben. 2017 júliusában pedig – 35 év után először – egyetlen koncert erejéig újra színpadra lépett a RAM-ban a Panta Rhei.
JBSz–SJ
 
forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (60–70-es évek), Bp., Kossuth Kiadó, 2019, p. 311–314.
<a href="http://www.panta-rhei.hu/">http://www.panta-rhei.hu/ </a>
<a href="https://www.facebook.com/people/Panta-Rhei/100057435490282/">https://www.facebook.com/people/Panta-Rhei/100057435490282/</a>

Panta Rhei

Vikidál Gyula (1948, Budapest) énekes, színész, aki a P.Mobil együttes tagjaként vált országosan ismertté. A hetvenes évek végén úgy emlegették őt, mint a legjobb hazai hard rock-énekest.
Az Iris, majd a Gemler nevű amatőr együttesekben kezdte zenei pályáját a hatvanas évek végén. Megfordult a szolnoki Pop együttesben, aztán énekelt a Recorder és a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-gesarol-89796">Gesarol</a> zenekarokban is. 1971-ben egy Pannónia nevű formációval vendéglátózott Miskolcon.
1974-ben lett a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-pmobil-6827">P.Mobil</a> énekese, amely az évtized végére az ország egyik legnépszerűbb rockcsapata lett - önálló album nélkül. A Hanglemezgyár vezetőinek packázása miatti reménytelen helyzetet a zenekar legnagyobb sztárja, Vikidál Gyula 1979-ben unta meg: az együttes rajongótáborának hatalmas felháborodására elment a P.Mobilból, és az akkor alakuló „őszinte és kőkemény” <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-dinamit-9319">Dinamit</a> tagja lett, ám a zenekar - két nagylemez után - 1982-ben feloszlott. Ugyanabban az évben Vikidál énekelt a Kugli együttesben, majd 1986-ig a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-p-box-9362">P. Box</a> frontembere volt, ahol egykori mobilos zenésztársaival (Bencsik Sándor, Cserháti István) játszottak hard rockot.
Színészként első szerepét a Máté Péter–S. Nagy István szerzőpáros Krízis című produkciójában kapta 1982-ben, ahol felfedezték őt a színház számára. 1983-ban egyik főszereplője (Koppány) lett az István, a király rockoperának. A személyét is ért sajtótámadások hatására 1985-ben szólólemezzel jelentkezett, amelyen sokoldalúságát (rock, opera, zsoltár, örökzöldek) akarta bizonyítani. 1986-tól előbb két évig a Rock Színház, majd 1992-től a Madách Színház tagja. A nyolcvanas években számos színpadi főszerepet alakított: Pilátus (Jézus Krisztus Szupersztár), Jean Valjean (Nyomorultak), János apostol (Mária Evangéliuma), Molokov (Chess), Atilla (Atilla – Isten kardja), Mufurc (Téli rege), Fezzinig (Isten pénze). 1990-91-ben szerepelt a Julianus barát című filmben és tévésorozatban.
1989-től az MHV (Menyhárt-Homonyik-Vikidál) trió tagjaként visszatért a rockéletbe. 1990-től szólólemezei is megjelentek (Maradsz, aki voltál, 1990, Keresztúton állok, 1993, Féltett kincseim, 1998, Vikidál Plussz, 2001). 2008-ig a volt P. Box-tagokat is soraiban tudó Boxer zenekarban énekelt, ezután az egykori P.Mobil-zenészeket tömörítő Mobilmánia együttesben láthattuk őt. 2019-ben szerepelt a megalakulásának 40. évfordulóját ünneplő Dinamit koncertjén.
Kitüntetései - 1988: Liszt Ferenc-díj, 1993: Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje. Emellett 1979-ben az év énekese lett a Popmeccs-szavazáson, valamint kétszeres eMeRTon-díjas előadónak mondhatja magát (1986, 1990).
Pályafutására árnyékot vetett az, hogy 2004-ben bizonyítékok hatására beismerte: a nyolcvanas években Dalos fedőnéven jelentéseket adott az állambiztonsági szolgálatnak zenésztársairól.
JBSz, HZ
 
<a href="https://www.vikidal.com/">https://www.vikidal.com/</a>

Vikidál Gyula

Bokor Attila (1957, Debrecen) azzal írta be magát a magyar rocktörténelembe, hogy alapító tagja és 1981-ig dobosa, énekese volt a progresszív rock/pop egyik kiemelkedő hazai zenekarának, a Colornak.
A három Bokor-testvér gyerekkorában szolfézst és zongorát tanult, majd szülői támogatással 1967-ben megalakították a Bokor zenekart, amelyben az akkor 10 éves Attila dobolt, a 16 éves Gyula zongorázott, a 12 éves Tibor pedig gitáron játszott. A hangszereket és erősítőket pedagógus szüleik vették meg nekik, a fizetésükből összespórolt pénzen. A hatvanas évek slágereit játszották, Tom Jonestól John Mayallig, a Beatlestől a Bee Geesig.
Attila még gimnazista volt, amikor a két bátyja már orvosegyetemre járt, és gólyabálokon zenéltek. DOTE zenekar lett a nevük a Debreceni Orvostudományi Egyetem rövidítése alapján. Debrecen akkor a magyar Liverpoolnak felelt meg, az egyetemi városban sok jó zenekar kereste az útját.
Attila érettségi után az Ybl Miklós Műszaki Főiskolára járt, de közben a Bokor-fivérek már tudatosan készültek a profi zenei pályára. Attila két éven át hetente kétszer Budapestre utazott, ahol Kőszegi Imre tanította dobolni. 1975-ben alapították meg a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-color-7111">Color együttes</a>t. 1977-ben fesztiválsikerük (Fényes kövek, Metronóm ’77) megalapozta az országos ismertségét a szimfonikus rockot játszó formációnak.
Egy nagylemez, sikeres hazai és külföldi fellépések, egy rögzített második lemezanyag (azon egy hatalmas sláger, a Féltelek) után, 1981-ben az Interkoncert nem adott engedélyt a zenekarnak, hogy kiutazzanak Svédországba. Bokor Attila ekkor döntött úgy, hogy – színésznő feleségével együtt – elhagyja az országot, és előbb Franciaországba, majd az Egyesült Államokba költözött (ahogy akkoriban mondták: disszidált). 1984-ben követte őt két bátyja is.
Attilát akkor már a filmezés érdekelte, így először a Columbia Egyetemen tanult filmrendezői szakon, majd a University of California (UCLA) hallgatója lett, ahol film- és televíziórendezői, valamint produceri mesterdiplomát szerzett. 1987-től helyi és kábeltévéknél dolgozott, majd a CBC-nél kapott állást, mint producer.
1992-ben visszatért Magyarországra, és itthon filmrendezőként, producerként és televíziós programigazgatóként dolgozott. Nevéhez fűződik az 56 csepp vér című musicalfilm. Rendezője volt a Jazz, avagy a szabadság szimbóluma című 2019-ben bemutatott dokumentumfilmnek Mégis azt mondja, hogy a filmezés lett a szakmája, de a zenélésben tudta leginkább kifejezni magát.
Többször szóba került, hogy újra összeáll a Color, de a három Bokor testvér már nem fog együtt színpadra állni, mert Tibor 2021-ben elhunyt. 2022-ben azonban az együttes egykori gitárosa, Felkai Miklós koncertjén Bokor Gyula és Bokor Attila is fellépett, és eljátszottak néhány régi Color-dalt.
HZ
 
<a href="https://www.facebook.com/attila.bokor.908">https://www.facebook.com/attila.bokor.908</a>

Bokor Attila

Varga Miklós (1956, Budapest) énekes, előadóművész. Nevéhez fűződik a 1980-as évek egyik legnagyobb hazai slágere, az Európa című dal. Az ősbemutatón az ő énekhangján szólalt meg István, a király a magyar könnyűzene történetének legsikeresebb rockoperájában.
1975-től a <a name="_Hlk142486805"></a>Grog, a Corpus, a Zenit, 1980-tól két évig a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-p-box-9362">P. Box</a>, s ezt követően rövid ideig a Sirokkó énekese volt. 1982-ben csatlakozott a svéd-magyar Safarihoz, amelynek 1983-ban elkészült az első albuma. Szörényi Levente ennek hallatán választotta ki Vargát István szerepére. A királydombi előadás sikerére alapozva szólókarriert kezdett, zenekart (V. M. Band, 1984) alapított. Első nagy sikere az Európa című dal volt. Ezt követően két sikertelen albumot készített (Európa, 1985), Játék, szenvedély, 1986), majd amikor a zenekar feloszlott (1990), mindinkább a színház felé fordult. Történelmi személyiségeket formált a János, a vitéz, a Jézus Krisztus Szupersztár, A költő visszatér, a Temesvár 1514, a Velünk az Isten, a Julianus, az Atilla – Isten kardja, a Honfoglalás és Az utolsó sírásó című darabokban. Szinte évente szerepel egy-egy új zenés előadásban, legutóbbi bemutatója 2022-ben volt, Az Ég tartja a Földet című musicalben IX. Gergely pápát alakította.
1990-től ismét megpróbálkozott a szólókarrierrel, de lemezei (A rockoperaház fantomja, 1992, Van remény!?, 1995, Hazatérés, 1999, Csemetekert, 2004, Vad volt és szabad, 2006) továbbra sem voltak kelendőek. 2005-től a Varga Miklós és a Band elnevezésű formációban is láthatjuk őt. Legutóbbi kiadványai: Újra itthon (2011), Ébredés - száz év magány után (2020), Újratöltve (2022).
Rengeteg elismerés birtokosa, néhány ezek közül: Az év énekese (1984), Bulgáriai Arany Orfeusz Fesztivál 1. helyezés (1985), eMeRton-díj (1990), Artisjus-díj (2001), Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2011), A Magyar Kultúra Lovagja (2019).
István, a király szerepében az utóbbi években is színpadra lépett, 2019-ben pedig egy televíziós dalverseny extraprodukciójaként a fiatalos megjelenésű énekes már felnőtt gyermekeivel - Vivien és Szabolcs - adta elő legnagyobb slágerét, az Európát. A 2022-ben Máté Péter-díjjal jutalmazott Varga Miklós továbbra is vállal fellépéseket és gyakran megjelenik a médiában.
A magyarországi pápalátogatás tiszteletére Keresztes Ildikóval és Vastag Csabával közösen készítették el a Magyar fohász 2023 című dalt.
JBSz, HZ
 Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/profile.php?id=100057580594738">https://www.facebook.com/profile.php?id=100057580594738</a> <a href="http://www.vargamiklos.hu/">http://www.vargamiklos.hu/</a>

Varga Miklós

Miskolc második számú rockcsapata még 1974-ben alakult, de 1980-tól teljesen újjászerveződött, egyedül az énekes Bárdos István maradt. Hiába kerültek fel az IM slágerlistájára, hiába hívták őket sűrűn Budapestre is, hiába szerepeltek a tévében, mégsem sikerült az áttörés. Bárdos belefáradva a küzdelembe, az évtized közepén feloszlatta a csapatot, de később újraindította, és azóta két saját CD-t (Madárijesztő, 2000, Visszatérő álom, 2008) jelentettek meg. Ismertebb dalaik: Madárijesztő, Álmodj örökké, Várótermek albérlője, 66-os út, Miskolci villamoson, Emlékek, XX.század, Anyám, Roszkor születtél, Hajrá Diósgyőr.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 329–330.

Reflex (Miskolc)

A mindössze másfél évig létező, dallamos rockzenét játszó XL Sisterst 1992-ben Demeter György (ex-Rózsaszín Bombázók, ének) és Vértes Attila (ex-Dance, ének) alapította. Nevével ellentétben kizárólag férfiakból állt: az erőteljes testalkatú frontemberek mögött Alapi István (gitár), Makovits Dénes (basszusgitár) és Hetényi Zoltán (dob) játszott.
1992-ben jelent meg debütáló, egyben egyetlen nagylemezük, a Nagy test, nagy élvezet, az azon szereplő tizenkét dal szövegét döntően Demeter György írta, zenéjét Alapi István jegyezte. Bár a címadó, bulizós szerzemény a slágerlistákon is feltűnt (Két kézzel étkezem címmel később az Irigy Hónaljmirigy paródiazenekar is feldolgozta), a formáció 1993 őszén felosztott (nem függetlenül attól, hogy Vértes szerepet kapott Szörényi Levente és Lezsák Sándor Atilla – Isten kardja című rockoperában).
Visszaemlékezések szerint – a testalkati hasonlóságok okán – felmerült egy közös produkció a Pa-Dö-Dő duóval, de a (Z)ABBA névre keresztelt projekt végül nem valósult meg. 
2011-ben a budapesti SYMA Csarnokban egy koncert erejéig összeállt a két énekes, akit akkor Alexa Sándor (gitár), Gyulai Zsolt (billentyűsök), Mezőfi József (basszusgitár) és Banai Szilárd (dob) kísért. 
JBSz

XL Sisters

Az 1973-ban indult, a progresszív rock, blues és jazz elemeket felhasználó formáció, a Menüett – Tátrai Antal „Stoni” (gitár), Lakatos Zoltán (billentyűsök), Hoffmann Ferenc (basszusgitár) és Kakas Béla (dob) – főként saját kompozícióival, hosszú szvitjeivel tűnt ki a korabeli mezőnyből. Eljutott a Prágai Jazz Fesztiválra, majd Katowicében és Krakkóban a neves lengyel SBB-vel közösen lépett fel. 1974-ben a Pécsi Rádióban egész nagylemeznyi anyagot (Északi szél, Imádság, Oh baby, Szabadság szvit) rögzítettek, de Hoffmann 1977-ben bekövetkezett tragikus halála, majd Tátrai Antal sorkatonai szolgálata véget vetett a Menüett ígéretes pályájának.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 323.

Menüett

Úttörő jelentőségű színházi zenekar.
Bár a többség a rockzene és a színház egymásra találását Magyarországon az 1973-as Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című művel azonosítja, az első rockmusical/rockopera bemutató valójában még az előző év januárjában történt: a Műszaki Egyetem E épületének színpadán a Korong félig koncertszerűen (amolyan kamaraváltozatban) adta elő a Jézus Krisztus Szupersztár-t. Alig három hónappal a Broadway-premier után! Előtte Orszáczky Jackie (Syrius) mondott rövid köszöntőt, majd jöttek az előadás szereplői, akik közül négyen egyszerre játszottak és énekeltek. A gitáros Csuha Lajos alakította Jézust, a basszusgitáros Miklóska Lajos Júdást, a szólógitáros Dancsák Gyula Kajafást, a dobos Hőnig Rezső pedig apostolként, római katonaként, koldusként és kereskedőként egyaránt dalra fakadt. Mária Magdolnát a Generál későbbi énekesnője, Bódy Magdi személyesítette meg, de fellépett a későbbi operaénekes Póka Balázs (Pilátus) és Harmath Albert (Heródes) is.
Merész produkció volt ez a maga korában, hatalmas sikere ellenére mindössze tíz előadást ért meg, aztán – vallásos propaganda terjesztése vádjával – a hatalom betiltotta. Se játszani, se nyilvánosan beszélni róla nem lehetett. És bár a darabot magyar nyelvre átültető, azt színpadra állító Miklós Tibor vezetésével még további tizenkét „szamizdat” Jézus-előadást tartottak (értsd présházban, nyaralóban, próbahelyiségben), a beszűkült lehetőségek miatt a hetvenes évek egyik lehetséges újító zenekaraként emlegetett Korong tagjai szétszéledtek. Miklóssal és Csuhával 1980-ban a Rock Színház alapítói között találkozhattunk újra, Miklóska a Beatrice tagja lett, Bódy Magdi előbb a Generálban, majd szólóban folytatta, Dancsák külföldre távozott.
A Jézus Krisztus Szupersztár-t pedig legközelebb tizenkét évvel később, 1985-ben mutatta be a Rock Színház.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 127.

Korong

A klasszikus Illés 1973-as felbomlása után Illés Lajos teljesen új tagokkal – Jenei Szilveszter (gitár, ének), Papp Tamás (dob, ütők), Selmeczi László (basszusgitár, ének), Serfőző Anikó (ének), és Kiss Ernő Pál (ének) – folytatta tovább új Illés néven. És bár a korábbi sikereket megközelíteni sem tudták, az 1977-es Metronóm fesztivált azért Hogyha egyszer című dalukkal megnyerték. E felállás első és egyetlen nagylemeze, a Boldog város 1978-ban jelent meg.
Ezt követően Serfőző, Kiss Ernő Pál és Papp Tamás is kiszállt, Pálmai Zoltán (dob) pedig bekerült a zenekarba. A kvartett még 1980-ban Csehszlovákiában kiadott egy nem túl izgalmas, angol nyelvű nagylemezt (Express Image), melynek érdekessége, hogy a szövegeinek többségét Galla Miklós, a későbbi GM49 együttes, majd a Holló Színház alapítója írta, majd 1982-ben Illés Lajos végérvényesen feloszlatta csapatát, és a továbbiakban szerzői lemezeket jelentetett meg.
JBSz–SJ
 
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 71.

Illés (késői)

Gallai Péter (1953-2019) zeneszerző, billentyűs, énekes, aki az 1970-80-as évek egyik legsikeresebb rockzenekarának, a Piramisnak volt a tagja, és aki később játszott a Bikini együttesben is.
1953. október 5-én született Budapesten. 1971-ben alapította első együttesét. 1974-ben végzett a Konzervatóriumban. Első ismertebb zenekara a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-nautilus-6744">Nautilus</a> volt, velük egyetemi klubokban lépett fel. 1974-ben alapító tagja lett a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-piramis-9305">Piramis</a>nak. A hard rock csapat a hetvenes évek második felében talán a legnépszerűbbnek számított Magyarországon. Ma már szinte elképzelhetetlen ismertség és rajongás vette körül a zenekart. Lemezeik több százezres példányszámban keltek el, Piramis őrsök alakultak, verseket írtak hozzájuk, a zenészek úgyszólván nem tudtak kimenni az utcára, mert láttukra leállt a forgalom. Gallai Péter számos Piramis-dal szerzője, illetve énekese volt, olyan slágerek fűződnek a nevéhez, mint a Szabadnak születtem, a Szállj fel magasra, a Mikor megszülettem, a Nem tudom, vagy a Más helyen keress. Révész Sándor énekes távozása után az 1982-es Piramis Plusz lemezen és a koncerteken kizárólag ő énekelt. 2006-ban így emlékezett frontember-szerepére: „hihetetlenül nagy szenvedés volt. [...] Még a stúdióban ment is, de amikor nekem ugrálnom kellett a színpadon... Nem szeretném többet csinálni. Ez nem nekem való.” A Piramis végül 1982-ben felbomlott.
Ezután a Bergendy együttessel zenélt, amelyből rövidesen kilépett, nem tudott azonosulni a szalonzenekar stílusával. Pár éves külföldi zenélés után 1985-től 2002-ig a szintén hatalmas népszerűségnek örvendő - már D. Nagy Lajossal felálló - <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-bikini-10606">Bikini</a> együttes tagja volt. Gallai Péter billentyűjátéka és hangja a zenekar tizenhárom lemezén hallható, emellett a zeneszerzésből is kivette a részét.
Fábri Péter író, költő, dalszövegíróval Kolumbusz címmel írt gyerekoperát (1993), és zenés mesejátékot (Alice Csodaországban, 1999), továbbá a Gallai-Fábri szerzőpáros színészeknek is készített lemezanyagokat (Kováts Kriszta, Szakácsi Sándor). Kováts Krisztával duóalbumuk is megjelent (KettősPont, 1999). 1997-től játszott a Favágók együttesben közösen Heilig Gáborral és a televíziós műsorvezetővel, Vágó Istvánnal (basszusgitár). 2007-től a Formiusz Színházi Egyesület zeneszerzője volt.
A Piramis 1992-ben és 2006-ban is visszatért néhány nagy koncertre, majd 2009-tól három alapító tag, Gallai Péter, Köves Miklós és Závodi János vitte tovább a zenei örökséget, kiegészülve Nyemcsók János (Csoki) énekessel és Vörös Gábor basszusgitárossal (ex-Ossian). Ebben a formációban lépett utoljára közönség elé Gallai Péter. Egyik utolsó fellépésén, 2018 márciusában, a Piramis egykori vezetőjétől, az előző évben elhunyt Som Lajostól búcsúztak el zenésztársai.
„Sosem akartam sztár lenni, én inkább egy jól képzett iparosnak tartom magam, aki miután elvégzi a színpadon a munkáját, hétköznapi életet él”. A csendes, halk szavú, intelligens és mindenkivel kedves Gallai Péter élete utolsó éveiben egészségügyi problémákkal küzdött, amin egy időre felül tudott kerekedni, később azonban visszaesett, végül 2019. szeptember 16-án elhunyt.
HZ
 
<a href="https://www.facebook.com/groups/825272834660648/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/groups/825272834660648/?locale=hu_HU</a>

Gallai Péter

A Syrius pályafutásának kettősségére – külföldi siker, hazai kudarc – talán két magyarázat adódik. Egyrészt a hivatalos intézmények jazzegyüttesként könyvelték el őket, és ennek megfelelően minimális támogatást kaptak, ráadásul a kompromisszumokra nem hajló nyakasságuk, lázadó kijelentéseik miatt rájuk sütötték az idehaza egyértelműen pejoratív „ellenkulturális” bélyeget. Másrészt a hetvenes évek elején a magyar nagyközönség érdeklődése fokozatosan az új, populáris stílusirányzatok (lásd Apostol, Bergendy) felé fordult. 
Miután 1973 őszén távozott az addigi frontember, Orszáczky Jackie (ének, basszusgitár) és Ráduly Mihály (fuvola, szaxofon), a zenekarvezető Baronits Zsolt újraszervezte a zenekart. A korábbi társak – Pataki László (orgona) és Veszelinov András (dob) – mellett Orszáczky helyére Miklóska Lajost (basszusgitár, ének) hívta, a fúvósszekcióba pedig Friedrich Károlyt (harsona) és Molnár Ákost (szaxofon). Később Sipos Endre (trombita) is a fúvósszekció része lett, visszatért Tátrai Tibor (gitár) és egy időben Turai Tamás (ének) lett a frontember.
Baronits Zsolt könnyebben emészthetővé tette a zenét, a Syrius a funkys, soulos hangzás felé mozdult el, és amikor 1976-ban végre megjelent a Széttört álmok című nagylemez, az egykor 22 perces címadó szerzemény mindössze négypercesre zsugorodott. A korong egyben kikezdte a zenekar körüli mítoszt: a rajta hallható dalok egy részét Schöck Ottó és S. Nagy István, két ismert slágergyáros komponálta. Pedig amúgy zeneileg igényes anyag, különösen a fiatal Tátrai futott rajta remek köröket, de a többiek is kitettek magukért. A lemez borítójáról nem beszélve.
„A Syrius nyolctagú, többen közülünk családos emberek és élni kell valamiből. Ezért nem mondhatunk le a slágerekről” – nyilatkozta ekkoriban Baronits, és a könnyebben emészthető zenét játszó zenekar nagyobb teret kapott a tömegkommunikációban is. Játszották a rádióban a dalaikat, még a slágerlistára is felkerült egyik-másik, a fanatikus rajongótábor azonban elpártolt tőlük, a felnövekvő új generáció pedig inkább a könnyebben befogadható két véglet, a kemény rockot és a diszkót játszó zenekarok mögé sorakozott fel. Ezért a Syrius hiába erőltette a slágervonalat, ezek a profi módon előadott, fúvósokkal nehezített dalok nem váltak igazi slágerré. Baronits Zsolt pedig levonta a konzekvenciákat, és 1977-ben feloszlatta csapatát.
JBSz-SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 184–185.

Syrius (késői)

A Vox Transilvaniae, a Vox–T és a Vox T'77 néven is ismert zenekart 1976-ben alapította Székely György (ének, gitár) zenetanár Csíkszeredában. A latin név erdély hangját jelentette magyarul, és a formáció missziójára is utalt: kortárs erdélyi költők verseinek feldolgozása progresszív rockos és hard rockos alapokon. 
Hegyi András (billentyű), Simó József (basszusgitár), Dankó Sándor (dobok) és Székely György 1976 szilveszterén adták első koncertjüket a mai magyar konzulátus épületében működő Ifjúsági Klubban. A csapat később az akkor még Folk Group 5 néven működő együttes két tagjával Nagy Máriával (ének) és Verzár Ferenc gitárossal egészült a későbbiekben.
Mivel a zenekart a városi KISZ által működtetett Ifjúsági Klub támogatta, így kötelezően részt kellett venniük az egyébként kommunista propagandarendezvényként ismert Megéneklünk, Románia fesztiválon, ahol minden évben elnyerték az országos első díjat. 1978 végén elkészült első tévéfelvételük, '79-ben pedig megjelent a zenekar első kislemeze, valamint ugyan ebben az évben elnyerték a temesvári Ifjúsági Zenei Hétvége első díját Krumpliföld, örökzöld című versfeldolgozásukkal.  A tévéfelvételek mellett az együttes folyamatosan koncertezett, a tagok pedig több ízben is cserélődtek. 1980-ra Székely és Verczár mellett Incze Pál (basszusgitár, ének) és Jónás András (orgona) erősítette a csapatot. Az együttest a Tavirózsa válogatáslemezen megjelent Hunyadiak emlékére (Ferencz S. István) című szerzemény miatt egy időre betiltották, a formáció pedig 1982-re született újra és működött még három éven keresztül immáron Mircea Maierrel (billentyűk), Sólyom Gyulával (basszusgitár), Cserey Csabával (dobok) és az alapító Székellyel.
1984-ben Szilágyi Enikő színművész közreműködésével jelent meg a Dúdoló című nagylemez, amely hat versfeldolgozást tartalmazott. A felvételek tulajdonképpen Székely tudtán kívül jelentek meg, ám semmit nem tehetett ez ellen: „Annak idején mindenki örült, akinek Boros elintézte, hogy lemeze jelenjen meg. Kivéve engem, merthogy az én helyzetem egészen más volt! - mesélte a zenekar vezetője. Ez volt a zenekar egyetlen nagylemeze, a borítón azonban Szilágyi neve volt feltüntetve. 
A Vox T harmadik korszaka akkor köszöntött be, amikor Székely Magyarországra költözött, és 1989-ben megalapította új formációját Verzár Ferenc (ének), Mátyási Károly (billentyűk), Szász Ferenc (basszusgitár) és Kerekes Miklós (dobok) társaságában. A zenekar egy év múlva feloszlott. 
BBB

Vox-T

A legendás kolozsvári rockzenekart 1977-ben alapította Iuliu Merca (gitár, ének), Boldizsár István (basszusgitár, ének) Octavian Popovici (gitár) és Liviu Hrişcu (dob). Azon a nyáron az együttes a román tengerparton vendéglátózott, közben Iuliu Merca és Boldizsár István elkezdett saját dalokat írni. Iuliu Merca akkoriban már ismert zenész volt, előtte minden ajtó megnyílt Bukarestben, a rádiónál és a lemezkiadónál is.
Első nagylemezük 1979-ben jelent meg (Trenul cursă de persoane Apahida – Cluj-Napoca). Boldizsár István úgy emlékszik vissza erre a korszakra, hogy a hetvenes években a dalszövegekben lévő értékek szinte teljesen elvesztek a cenzúra miatt.
A zenekar hamar népszerű lett, "szülővárosukban" mindig zsúfolásig megtelt a sportcsarnok a Semnal M-koncerteken. Az évtized második felében Kolozsvár rockzenei életét két zenekar, a Compact és a Semnal M rivalizálása határozta meg. A Semnal M alapvetően román együttesnek számított, bár később írtak néhány magyar szövegű számot is. De nagylemezeik dalait országszerte a román és a magyar rajongóik is kívülről fújták. Ők voltak az "erdélyi Deep Purple". 1981-ben részt vettek a híres Club A fesztiválon, ahol megnyerték az első díjat a Mai avem multe de făcut című számukkal.
1985 után mintha a föld nyelte volna el az együttest. Egy-egy kultúrházban még feltűntek, majd olyan hírek keringtek, hogy a két „őstag”, Merca és Boldizsár összerúgták a port, és a banda feloszlott. A 90-es évek új fuvallata azonban feltámasztotta a Semnal M-et. Megjelent a válogatásalbumuk, 1995-ben pedig egy unplugged koncertjüket rögzítették, majd 1996-ban érkezett új dalokkal a nagylemezük is (Povești la gura sobei). Az évek során gyakoriak voltak a tagcserék, sok kiváló zenész megfordult náluk. Ami nem változott, az a zenekar stílusa: a blues, a hard rock, és a country ötvözése.
Iuliu Merca gitáros halála után, 1999-ben egy ideig ismét leállt a zenekar, de aztán Boldizsár Istvánnak sikerült talpra állítania a formációt. A 35. születésnapjukat 2012-ben egy hatalmas koncerttel ünnepelték a kolozsvári Diákházban. A 40. évfordulót 2017-ben országos turnéval tették emlékezetessé. Kolozsvár legrégebbi aktív rockzenekara a mai napig sikerrel koncertezik.
HZ
 
Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/SemnalM/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/SemnalM/?locale=hu_HU</a>
<a href="https://www.semnal-m.ro/">https://www.semnal-m.ro/</a>

Semnal M

1968-ban az Aranybika Szálló Bartók-termében tartott beatkoncerten a Mercur és a Rivers mellett mutatkozott be az a formáció, amely nem sokkal később a Luxembourg Rádióban hallható „luxi stílusra” utalva Lux néven írta be magát a cívisváros poptörténetébe. A zenekarban az első években többek között a későbbi Panta Rhei-tag Szalay Sándor gitározott, akit aztán 1970 őszén Felkai Miklós váltott fel, akinek belépésével – immár trióként – példaképeik, Jimi Hendrix és a Cream repertoárjából játszottak. A következő évben Salgótarjánban bronz diplomát kaptak, 1972-ben a Magyar Rádió bemutatta a Juhász Ferenc eposza nyomán készített Halottak királya című műsorukat. Az ígéretesen indult formáció kibontakozását azonban rendre megakasztották a tagok katonai behívói (Felkait például átmenetileg a későbbi Color-tag Lámer Emil helyettesítette).
A hetvenes évek elején lett a zenekar énekese Makranczy Béla, vele készültek azok a saját szerzemények (Nyáridőben, Szerelem, Sohasem éred el), mely aztán első CD-jükön is megjelentek. Sikeresen szerepeltek számtalan vetélkedőn és fesztiválon.
Az 1970-es évek második felétól folyamatosan cserélődtek a tagok (illetve ide-oda vándoroltak a Lux és az Aster között), a Lux a Mercur után a Pedagógusok Szakszervezetének Bethlen utcai Megyei Művelődési Házában, a „Pediben” is házi zenekar lett, majd áttették székhelyüket a MÁV Járműjavító Egyetértés Művelődési Házába. 1978-ban a Győrben megrendezett III. Országos amatőr pop-jazz-rock napokon aranydiplomát kaptak, és elnyerték „Az év együttese” címet. Játszottak két dobossal is, később két billentyűssel a jazz-rock irányába mozdultak, így kerültek a Debreceni Jazz Napokra. Az 1980-as években írták meg több tételes rock-szvitjüket, az Atlantiszt. 1984-ben a Lux is részt vett a Dallal a békéért című országos fesztiválon, ahol a R.Evolúció című számukért közönségdíjat kaptak, és az felkerült a Dallal a békéért LP-válogatásra.
Az 1990-es évekbeli Lux – Makranczy Béla (ének), Felkai Miklós (gitár), Tikász Sándor (gitár), Dobó Gyula (basszusgitár), Pikó Sándor (dob) – rögzítette a zenekar első, címnélküli CD-jét. 1999-ben a szintén debreceni Szeredás népzenei együttessel újabb kiadványt (Ethnosphera) publikáltak.
A folytonosan változó összetételú zenekar fennállásának 40. és 50. évfordulóját is nagyszabású koncerttel ünnepelte.
JBSz
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 327–328.
Kapcsolat:
<a href="https://www.lux-egyuttes.hu/">https://www.lux-egyuttes.hu/</a>

Az 1980-as években Marosvásárhelyen néhány kiemelkedő tehetségű zenekar lépett színre, közéjük tartozik az 1982-ben alakult Reflex is. A rockzenét játszó erdélyi formáció alapító tagjai Nagy Z. Béla (gitár, ének), Dobos József (akusztikus gitár, ének), Réti "Pika" Árpád (ének), Sükösd Levente (dob) és Puskás Attila gitár voltak.
A vásárhelyi ifjúság körében nagy népszerűségnek örvendő zenekar saját szerzeményei közül a legnagyobb sikert a Betonvilág, a Vásárhely, nem felejtünk el, és a Mondd mindig az igazat című dalokkal érte el. Ez utóbbiról 1983-ban televíziós felvétel készült, így az együttes Székelyföldön is ismertté vált, és rádiófelvételre is lehetőséget kaptak. Lemezük azonban nem jelenhetett meg. A következő két évben telt házas koncerteket adtak a magyarlakta városok kultúrházaiban, sportcsarnokaiban.
"Akkoriban kevés szórakozási lehetőség adódott a magyar fiataloknak, az anyaországi zenekarok a nyolcvanas években nem jártak, járhattak Erdélybe, a mieink között is kevés akadt, aki magyarul énekelt. Két banda kivételével, ezek a Metropol, illetve a Fortuna együttes, az ő koncertjeikre jártunk. Szigorú szabályok szerint a dalok hetven százalékát román nyelven kellett előadni." - mondta el 2021-ben Réti "Pika" Árpád a zenekar egykori énekese.
A sikersorozatot 1985-ben a tagok kötelező sorkatonai szolgálata szakította meg. 1987-ben Dobos József gitáros-énekes újjáalakította a Reflexet részben új tagokkal. 1988-ban Râmnicu Vâlceán a Constelații Rock fesztiválon Lucian Blaga Cântec în noapte című versének megzenésítésével elnyerték a zsűri különdíját és a közönségdíjat. Nem sokkal ezután a - román titkosszolgálat által is megfigyelt - zenekart egy mondvacsinált ürüggyel betiltották. Az igazi ok az lehetett, hogy a Reflex túl sok embert mozgatott meg, és magyarul énekeltek.
A 90-es évek elején a Reflex tagjai közül többen Magyarországra költöztek, ahol az együttes 2000-ben, 2002-ben és 2007-ben nagy sikerű koncerteket adott Budapesten a Professzorok Házában és a Petőfi Csarnokban. Marosvásárhelyen 2011-ben és 2012-ben koncerteztek. Az alapító tag Dobos József 2014-ben egy másik legendás erdélyi zenekar a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-metropol-group-75237">Metropol Group</a> énekes-gitárosa lett.
A Reflex 2020-ban rögzítette a régi nótáit, ezek meg is jelentek a Betonvilág CD-n. A dalokat 1982 és 1987 között írták, az Életem a rock ’n’ roll kivételével, amelyet 2020-ban szereztek. 2021-ben kiadtak egy új dalokat tartalmazó EP-t, Valami vad címmel.
HZ
 
Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/reflex.marosvasarhely/">https://www.facebook.com/reflex.marosvasarhely/</a>

Reflex (Erdély)

Miskolc, 1973 – „kis magyar Woodstock”
Megint többéves fáziskésés: miközben az angolszász országokban az 1967-es montereyi popseregszemle és a „szeretet nyara” után sorra rendezték a sok százezer fiatalt megmozgató nagy szabadtéri fesztiválokat (Woodstock, Altamont, Atlanta Pop, Isle of Wight), nálunk minden ilyen jellegű kezdeményezés kudarcba fulladt. Egészen 1973. június 10-ig. Ekkor tartották meg ugyanis a DVTK stadionjában Magyarország első nagyszabású, egész napos pop-rock fesztiválját.
A sokak által némi túlzással „kis magyar Woodstock”-nak nevezett, tizennégy zenekart és több mint húszezer fiatalt megmozgató esemény előzményei fél évvel korábbra nyúltak vissza. 1972 telén egy klubest után Kurucz Attila, a Molnár Béla Ifjúsági Ház Tolcsvay klubjának vezetője és Tolcsvay Béla arról beszélgetett, hogy milyen jó lenne Miskolcon egy olyan korszerű ifjúsági park, ahol nyaranta szabadtéren szórakozhatnának a fiatalok, és az együttesek is nagyobb léptékű koncertlehetőséget kapnának. Ekkor született meg az ötlet: szervezzenek monstre fesztivált, amelynek teljes bevételét felajánlják a park építési költségeinek fedezésére.
A DVTK sportklub elnöke vállalta, hogy gazdája lesz a rendezvénynek, de más szervezetek és intézmények is segítettek. Tolcsvay Béla pedig a zenésztársadalmat mozgósította. Ezen a júniusi napon az élvonal képviselői közül csak azok hiányoztak, akiknek külföldi vagy hazai kötelezettségük nem tette lehetővé a fellépést. Így a Locomotiv GT, amely Siófokon ORI-turné keretében mutatta be rock and roll cirkuszát, az Omega, amely az NSZK-ban készített lemezfelvételt, és a Skorpió, amely éppen a fesztivál újságjában jelentette be megalakulását. Rajtuk kívül azonban mindenki ott volt, aki számított a hetvenes évek elején a magyar popzenei életben. Többek között a KITT-Egylet (Koncz–Illés–Tolcsvayék és a Trió), a fénykorát élő <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-bergendy-326">Bergendy</a>, az új sztárcsapat, a „kölyök” <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-general-390">Generál,</a> a magyar progresszív vonulat nagy ígéretei, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-syrius-klasszikus-6771">Syrius</a>, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-mini-6779">Mini</a> és a Theatrum, és szinte itt debütált a Schuster Lóránt vezette <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-pmobil-6827">P.Mobil</a> (az egykori Gesarol). Összesen tizennégy együttes és két szólista, plusz három műsorvezető, Dévényi Tibor, Keresztes Tibor és B. Tóth László.
Később az is kiderült, hogy a fesztiválra olyan sokan jelentkeztek, hogy akár többnaposra is tervezhették volna. A szokatlan méretű, időtartamú és létszámú koncert újszerű feladatokat rótt a szervezőkre. A stadionban, a tribün előtt 16x4 méteres színpadot állítottak fel – így mindenki jól láthatta a zenészeket, de közel nem mehettek (a nézők még a fűre sem léphettek rá!) –, és a hangosítás tervét is egy hónapig készítették az extra kívánalmak miatt. A zenekarok által összeadott berendezéseket kamionok hozták Budapestről Miskolcra, és a körülbelül háromezer wattos „cájg” összeállításán Szörényi Szabolcs vezetésével 22 tagú technikusgárda dolgozott.
A fesztivál – izgalmas előzmények után (a lakók előző nap feljelentették a szervezőket, a kulturális minisztérium hivatalos engedélye csak az utolsó pillanatban érkezett meg) – délelőtt tíz órakor kezdődött meg húszezer néző előtt. Keresztes Tibor „Cintula” köszöntő szavai után a helyi Ex-Vér melegítette be a nagyérdeműt. Két friss, szimfonikus rockot játszó formációt – Theatrum, V’73 – követően korabeli slágerkoktélt kínált az M7-es, de a közönség nem erre, és nem is a szentimentális dalokkal előrukkoló Neotonra vágyott (műsoruk alatt többen fütyültek). Az őket követő Mini viszont percek alatt valódi fesztiválhangulatot varázsolt a stadionba, ahol Török Ádám személyében olyan karizmatikus rocker nőtt fel a beatkorszak „nagy előadói” mellé, aki a sűrűn cserélődő társakkal is mindig képes volt maradandó élményt nyújtani. Viszont utolsó jelentős koncertjeinek egyikét adta a „nagy” Syrius. A kiugró tehetségű progresszív/jazz-rock csapat felbomlását már korábban is híresztelték, de itt még együtt voltak, és az ekkor már velük játszó Tátrai Tibor nevét valójában itt tanulta meg a közönség: gitárszólóit többször visszatapsolták. A fesztivál első részét – ki tudja, miért éppen ők? – az igényesebb slágerzenében utazó Corvina zárta.
A második részben ismét egy újonc, a P.Mobil debütált. A sajtóban a sajátos névválasztás miatt kigúnyolt és lehetetlenné tett ex-Gesarol tagságának ezen a néven ez volt az első komolyabb fellépése, és ötletgazdag, kemény, ironikus, sztáregyütteseket csipkedő zenéjüknek már ekkor többen komoly jövőt jósoltak. A közönség az akkoriban még újdonságnak számító kemény rockot kicsit idegenkedve, de a Prézli dal, a Ha én ló lehetnék, vagy a Hol van már az ezüst tál című Illés-, Omega-, illetve LGT-paródiákat nagy tetszéssel fogadta, és Schuster Lóránt még ugyancsak szokatlan show-ötletei – például egy ritmushangszerként kezelt farönk „húsklopfolós” döngölése – is nagy derültséget keltettek.
Az igazi sztárparádé viszont csak a P.Mobil után vette kezdetét. Előbb az 1972-es Ki mit tud?-on feltűnt, majd viharos gyorsasággal emelkedő „kölyök” Generál lépett színpadra az elmaradhatatlan Mikrolied vokál kíséretében, majd a végnapjait élő Koncz–Illés–Tolcsvay zenei alkotóközösség jött. Szörényi Levente bombaformában énekelte az akkorra már klasszikussá váló sikereket, a végén pedig a korszakot búcsúztató, jelképesnek is tekinthető Ne sírj kedvesem című dalukkal fejezték be műsorukat.
A miskolci rockünnepet a hetvenes évek elejének ünnepelt sztárja, a Bergendy zárta. Már ők énekelték az új idők új dalait – Iskolatáska, Darabokra törted a szívem, Sajtból van a Hold –, és slágereikkel olyannyira extázisba hozták a közönséget, hogy műsoruk közben többen átmásztak a lelátó kerítésein, és néhányan a színpadra is megpróbáltak felkapaszkodni. A botrányt megelőzendő, Tolcsvay Béla utasítására leállt a zene. Bergendy István próbálta nyugalomra inteni a közönséget – „Srácok, ne rontsuk el ezt a csodálatos napot” –, majd, amikor a rendbontókat elvezették, folytatódott a koncert. A közönség szűnni nem akaró tapsa háromszor hívta vissza a színpadra a Bergendyt, de a műsort este kilenc órakor (!) be kellett fejezni. Utolsó mozzanatként a fesztivál részvevői még összegyűltek egy búcsúfotóra, pontot téve ezzel nemcsak a rendezvény, hanem a honi beatkorszak végére is.
A miskolci popfesztivál kétségkívül történelmet írt. Magyarországon korábban is rendeztek jelentős koncerteket – gondoljunk csak a Kisstadion sztárparádéira, vagy az Ifjúsági Park tízezres tömegeire –, de soha ennyi sztár, ennyi néző még nem gyűlt össze. Mégsem lehetett a szó klasszikus értelmében vett popfesztivál, mert a hatvanas évek szellemisége, a kollektív mi érzés már nem jellemezte. A miskolci rendezvény ugyan „ügy” volt – a miskolci ifjúsági park érdekében létrehívott koncertsorozat –, de nem a magyar popkultúra demonstrációja, ahogy a megszépítő messzeségben némelyek ma láttatni szeretnék.
Miskolcon sem a rádió, sem a televízió nem képviseltette magát. A rendezvényről alig maradt emlék: néhány riport, beszámoló, tudósítás, és egy párperces amatőr filmfelvétel. Az első magyar popfesztivál – jellemző módon – végül Bródy János országos botránnyá dagasztott ügye miatt vált szóbeszéddé. Aminek egyik legfontosabb következményeként Bródy kritikus énje elhallgatott: az ekkor induló Fonográf színeiben az évtized végéig szinte kizárólag rendszersemleges szövegeket írt.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 200–206.

Miskolci (Diósgyőri) Popfesztivál

A Mező Imre KISZ-iskolában 1981 márciusában tartott tanácskozásnak is megvoltak a maga kulturális (irodalmi) előzményei. Négy évvel korábban ugyan még csak egy szűkebb, főleg liberális értelmiségi kör tiltakozott a cseh Charta ’77 aláíróit ért retorziók miatt, 1979-ben viszont a népiek és urbánusok már összefogva, együtt demonstráltak a hatalom ellen. A fiatal írók – köztük a Beatrice-koncertekről jól ismert Fölöspéldány tagjai, akik közé Szilágyi Ákost is besorolhatjuk – még ennél is tovább mentek. 1980 őszén már a hivatalos körökön kívüli lehetőségeket keresték, egyfajta autonómiát követeltek. A hatalom előbb levelezett a FIJAK (Fiatal Írók József Attila Köre) vezetőségével, majd március 11-én tanácskozásra hívta őket, melyen a fiatal írók nem voltak hajlandók alávetni magukat a felsőbbség akaratának, ezért azonnali hatállyal felfüggesztették a FIJAK működését, és feltehetőleg még ugyanezen a napon betiltották a Mozgó Világ 1981. márciusi számát is.
Ezt követően tartották meg 1981. március 23–25. között a KISZ Budapesti Bizottságának rendezésében a tatai rocktanácskozást, ahol a hatalom képviselői a könnyűzenészekkel találkoztak. A műfaj történetében ez volt az első alkalom, hogy a legfelsőbb vezetés képviselői a nagy tömegbefolyással rendelkező muzsikusokkal tárgyaltak. 
Tatán ott volt mindenki, akinek ebben a műfajban döntési joga, véleménye, befolyásoló szerepe lehetett. Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes és Barabás János, az Állami Ifjúsági Bizottság titkára éppúgy kifejtette álláspontját, mint Lendvai Ildikó, a KISZ KB kulturális osztályának vezetője, de a három nap alatt a résztvevők közül sokan elmondták nézeteiket a rockzene politikai, társadalmi, kulturális vonatkozásairól csakúgy, mint az adóügyekről vagy a szerzői jogi kérdésekről. Az egyik résztvevő szóvá is tette, hogy a szakma mintha három nap alatt akarta volna bepótolni tíz év mulasztásait.
Teendők akadtak bőven. A tanácskozáson – többek között – szó volt egy Téli Ifjúsági Park létesítéséről, egy Ifjúsági Műsorellátó Központ és egy menedzseriroda felállításának szükségességéről, egy poplap beindításának lehetőségeiről, az elavult, e műfajjal kapcsolatos rendeletek felülvizsgálatáról, a szabadfoglalkozású előadóművészek új szakszervezetének feladatairól, a zenész továbbképzésről, az érdekképviselet, a műsorszervezés problémáiról, a műfaj anyagi-társadalmi megbecsüléséről. Konkrét tervek, javaslatok is születtek a jövőt illetően, azzal az ígérettel, hogy a téma hamarosan a Minisztertanács (!) elé kerül. 
A tanácskozáson a párt- és állami vezetők mellett a műfajhoz kötődő intézmények képviselői is megjelentek: Szentkuthy Pál, a Magyar Rádió zenei osztályának vezetője, Bolba Lajos, a Magyar Rádió könnyűzenei rovatának vezetője, Vass Gábor, a Zeneműkiadó zenei szerkesztője, Péter Miklós, az OSZK igazgatója, Bors Jenő, az MHV igazgatója, Erdős Péter MHV-márkamenedzser, Pentz Zsolt, a Nemzetközi Koncertiroda munkatársa, Gál Iván, a Fővárosi Művelődési Ház igazgatója, Bulányi László, az ORI rendezési osztályvezetője, Bali György ORI-igazgató.
A vitában az alaphangot Bors Jenő adta meg, aki sietett leszögezni: „A Beatrice együttes a koncertjein olyan hangnemben és tartalommal nyilatkozik az MHV-val kapcsolatban, hogy nekünk komoly gondot okoz ennek a kezelése. Messze túlmegy a becsületsértés határán. Csak azért nem kértünk bírósági elégtételt, mert nem vagyunk hajlandóak a Beatricéből mártírt csinálni. Ezt a szívességet nem tesszük meg. Nagyon kérem az itt ülő kollégákat, hogy ilyen körülmények között beszélgetni, vitatkozni Nagy Feróval ne kelljen.” 
Erdős Péter így folytatta: „Mi igenis védjük a kormány kultúrpolitikáját, mint egyik eszközét az ország konszolidált viszonyainak. Nem óhajtunk balhét, nem óhajtunk nagy társadalmi konfliktusokat. (…) Valaki a napokban azt mondta nekem, hogy a szakmának tulajdonképpen személy szerint ellenem nincs kifogása, csak lennék egy kicsit demokratikusabb. De mit csináljak, én nem vagyok demokrata. Viseljetek el! Én azt szeretem, ha azt csináljátok, amit én mondok nektek, és aztán öröklakást építhettek a Rózsadombon, meghódíthatjátok a világot, az európai poppiacot.” 
Tóth Dezső a felszólalásában a legfelsőbb politikai vezetés álláspontját is tolmácsolta. A miniszterhelyettes a „botrányrock” terminológiát használta, majd egyből a lényegre tért: „Egy művelődéspolitikai állásfoglalást próbálok körvonalazni és indokolni. Mert olyan hatása is lehet ennek a műfajnak, amelyik a társadalmi kötöttségektől való, a szórakoztatás értelmében vett – átmeneti, értelemszerű és minden ember számára szükséges – felszabadulást kiterjeszti egy olyan nemlétté, amelyik általában fordul a társadalom ellen. Valami társadalmon kivüli magatartásmintát idealizál, szuggerál, vonz, csoportosít, tart életben, propagál. Beleértve ebbe a leglényegesebb társadalmi tevékenységtől – és végső soron a zenekart fenntartó – tevékenységtől való elhatárolódást, amit úgy hívunk, hogy munka. És ez nem kívánatos! 
(…) Amikor az irodalomban, a folyóiratokkal, a színházakkal, a filmrendezőkkel, a stúdióvezetőkkel korrekt partneri viszony alapján, ideológiai és politikai vitákat folytatva, konszenzusra tud jutni a művelődéspolitika, a kölcsönös felelősség alapján, akkor csak nem gondolják, hogy itt nem tudjuk megcsinálni?
(…) Ha az ember társaságba megy, akkor nem arról beszélnek, hogy ez meg ez milyen kitűnő együttes, és műsorán milyen jól szórakoztak a gyerekei, ezt legfeljebb zárójelben jegyzik meg, a beszélgetés rögtön arra terelődik, hogy igaz-e, hogy daráltak nyulat, és kirakták-e Koncz meg a Presser képét és csak az jöhetett be, aki előbb leköpi őket. (…) Tisztítsák meg a terepet ezektől a jelenségektől, illetve segítsenek megtisztítani.” 

A Nagy Generáció „árulása”
Tóth Dezső felszólalásában később arra is kitért, hogy a KISZ kezdeményezésére a Művelődési Minisztérium, a Belkereskedelmi Minisztérium és az Állami Ifjúsági Bizottság már foglalkozik a témával. Előkészületek folynak, hogy a műfajt befogadják a kulturális életbe, gondoskodjanak a fiatalok szórakozásáról, a szóba került igények (popújság, stúdiók, menedzselés) is megoldhatók. Vagyis a felsőbb vezetés üzenete így szólt: a szakma számíthat a hatalom jóindulatára, de csak akkor, ha segít rendet teremteni a műfaj házatáján.
Tóth Dezső beszédét követően sokan emelkedtek szólásra, és megpróbáltak okosan lavírozni a veszedelmes csapdahelyzetben. Bródy János felszólalásában egyrészt kikérte a miniszterhelyettes szavait: „Nem mi vagyunk társadalomellenesek, hanem a társadalom velünk foglalkozó intézményei őrölnek olyan lassan, igazítják struktúrájukat a valós élethez, hogy ezekkel az intézményekkel kerülünk szembe bizonyos mértékig.”  Majd az emlegetett zenekarok amatőrizmusára hivatkozva, a zenész szakszervezetre utalva hárította el a miniszterhelyettes vádaskodásait: „Itt hivatásos előadóművészi engedéllyel rendelkező zenészek ülnek, és a Tóth elvtárs által említett rossz példák alanyai nem tartoznak hozzánk. Sem az URH, sem az Orgazmus, sem a Bizottság. Utóbbi például képzőművészekből áll. Ők nem rendelkeznek hivatásos előadóművészi engedéllyel.” 
Benkő László, az Omega tagja is azt taglalta, hogy a műfaj megítélésénél nem kellene összekeverni a régi, profi zenészeket, az új, amatőr lázadókkal. „Amikor az URH-ról volt szó, valahogy úgy éreztem, mintha Várkonyi Zoltánt leszúrták volna azért, mert a színházban részeg volt az egyik statiszta. Miért kell az egész műfajra általánosítani olyan dolgokat, amelyek műfajon kívüli emberekre vonatkoznak?” 
Ezeket a hozzászólásokat a zenészek vegyes érzelmekkel fogadták, voltak, akik egyenesen a nagy öregek árulásáról beszéltek. Utóbb Bródyt sokat támadták ezért a felszólalásáért, és ő a Polip 1989/11-es számában így indokolta akkori magatartását: „Tóth Dezső felszólalásában olyan ziccert adott, amit én felé ütöttem le, de sajnos mások sértődtek meg. Azt mondtam, hogy ezek az együttesek nem tartoznak hozzánk (értvén: a szakszervezethez), nem rajtunk kell számon kérni. Ezt a kijelentésemet sokan úgy értelmezték, hogy kasztvonalakat húzok, arisztokratikusan elhatárolom magamat a valaha volt amatőr-énemtől. Hát ez félreértés, szerintem. Ez az eset viszont nagyon jó volt, hogy megtanuljam, mekkora kockázat elvállalni egy társaság képviseletét. Ebből később le is vontam a konzekvenciákat, és lemondtam a szakszervezeti tisztségemről.”

A tatai tanácskozás

A Bors Jenő vezette bevételérdekelt MHV mindenesetre jelentős befolyással bírt a Táncdal- és Sanzonbizottságban, és miután amúgy is a Hanglemezgyárat terhelte a felelősség az általuk megjelentett hanglemezek után, gyakran az ő határozott nyomásukra a politikailag veszélyesebb dalokra is rákerült a grémium pecsétje. Miközben a szintén monopolhelyzetben lévő Magyar Rádió vezetése sokkalta kevésbé volt érdekelt abban, hogy az újonnan felbukkant előadókat sugározzák. Ez az intézmény a cenzúra területén még a „Sáncdalbizottságnál” is konzervatívabbnak és vonalasabbnak számított, olyannyira, hogy később külön „lehallgató” bizottságot hoztak létre, amelynek segítségével saját hatáskörben döntötték el, hogy mely számok szerkeszthetők szabadon a rádió műsoraiba, és melyek csak külön engedéllyel (azaz, hogy „Z-sítenek” egy felvételt, vagy sem). 
Bár a hatvanas-hetvenes években a Magyar Rádió műsoridejének csaknem háromnegyedében zenei műsorokat – klasszikus és könnyűzenét, népzenét és beatet, rockot, sanzont és magyar nótát – sugárzott, az ötvenes években kialakult műsorstruktúrája, azon belül a zenei kínálat a megváltozott igényekhez képest rendkívül lassan változott.
Ebben nagy szerepet játszott, hogy az itt dolgozó szakemberek, bizottsági tagok az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején kerültek pozícióba. Szakmai hozzáértésüket senki sem vitatta, de meglehetősen behatárolt szemléletükbe, ízlésükbe a rock and roll nem fért bele. Bolba Lajos (1931–2018) a táncdalfesztiválok, a Made In Hungary, a Tessék választani! elnevezésű slágerparádék állandó szereplője, irányítója, a rádiós könnyűzenei műhely nagy hatalmú ura például így szerepelt egy bemutatásban: „Zeneakadémiát és pedagógiai főiskolát végzett. A hatvanas évek elején egy kultúrház igazgatójaként dolgozott. A beatkor–szakról betört ablakok, randalírozás, verekedések jutnak eszébe. Magánemberként a csendet szereti. Ha teheti, elrejtőzik otthonában. Szabad idejében színes csempéket gyűjt.”
Hozzá hasonlóan a rádió más zenei szakemberei sem éreztek túl nagy vonzalmat a beatzene iránt, de 1964–1965-ben a külföldi adók már oly mértékben hatottak a hazai fiatalokra, hogy Magyarországon is több teret kellett adni az új műfajnak. Előbb az ifjúsági zenét sugárzó műsorokba (Csak fiataloknak!, Vasárnapi koktél), majd az úgynevezett kartonműsorokba (Tánczenei koktél, Ötórai tea, Táncoljunk!) is beszerkesztettek néhány modernebb külföldi vagy hazai felvételt a hagyományos táncdalok közé.
A Magyar Rádió kiemelten fontos intézmény volt, így a pártirányítás figyelt arra, mi hangzik el az éterben. Még zenében is. A népfrontos műsorpolitikai jelszó – „Minden igényt kielégítünk!” – ellenére a korabeli beatzenekarok, rock and roll előadók felvételeit csak elvétve sugározták. Bár ennek nem minden esetben voltak ideológiai okai. A rádió sokszor nem rendelkezett ilyen felvételekkel, pénzügyi kerete sem létezett ezek beszerzésére. Ma már nevetségesnek hat, de akkoriban bevett szokás volt, hogy külföldön járt ismerősök, tudósítók hozták haza az új lemezeket, amelyeket a rádióban átjátszottak, egy-egy szám így kerülhetett be a műsorokba. A választékkal a későbbiekben is komoly gondok voltak, mert a kívánságműsorban csak azt lehetett kérni, ami az archívumban megvolt, illetve, amit engedélyeztek – azaz „zésítettek” – a szerkesztett műsorok számára. Paul Anka Diana című slágere például sokáig azért nem hangozhatott el, mert Tardos Péter és más szakírók külföldi útjai még nem tették lehetővé egy-egy siker bemutatását.
A Magyar Rádió épületén kívül – a klubokban, a koncerteken – ritkán lehetett rádiós szerkesztőt látni. Többségük, hogy elkerülje a kínos helyzetet, inkább „négerekkel” (újságírókkal, szakírókkal) dolgoztatott – lemezeket, híreket, írásos anyagokat kérve tőlük.
Pedig a Magyar Rádiónak, mint legnagyobb tömegkommunikációs eszköznek, tényleg minden lehetősége megvolt a sztárcsinálásra. Volt például saját stúdiója, ahol jelentős számban készültek felvételek. Ám ez a stúdió alapvetően a hagyományos tánczene műhelye maradt, saját maga által felfedezett és menedzselt sztárjelöltekkel, akiket legtöbbször a Tessék választani! vagy a Made In Hungary rendszeres gáláin ismerhetett meg a közönség.
A könnyűzenei stúdió évente 10-12 tehetséget bocsátott útjára. Ők indultak ezeken a slágerszemléken, a táncdalfesztiválokon, ők énekelték a slágergyárosok dalait. Mivel a rádió mindvégig a „slágercéh” fellegvára maradt, az itt felfedezett és elindított előadók legfeljebb a hagyományos sláger- és tánczene vonalán érvényesülhettek. Néhány kivételtől eltekintve gyorsan el is tűntek a vendéglátóiparban, külföldre szerződtek vagy évekig vártak a nagy kiugrásra. A Magyar Rádió ugyanis csak bemutatta, de nem menedzselte felfedezettjeit, nem működött üzleti intézményként, az ott dolgozók havi fizetésért tették a dolgukat.
Amíg a táncdalok üdvöskéi viszonylag kiváltságos helyzetet élveztek, a beat előadói gyakran igen mostoha körülmények között dolgozhattak. Horváth Charlie (Generál) például így emlékezett: „Rádiófelvétel? Vagy hülyének néztek, vagy úgy bántak velünk, mint a leprásokkal. Stúdió? Tíz perc idő a felkészülésre, aztán bumm, bele. Játszd el, vedd fel, lesz, amilyen lesz. Látszott rajtuk, hogy tulajdonképpen szívességet tesznek nekünk, hogy egyáltalán beengednek. Már az nagy dolog volt, ha a keverőpulton kegyeskedtek a mély hangból visszavenni egy kicsit. Tizenegytől tizenkettőig lehetnek a stúdióban – mondták, és nem számított, hogy a rádiós, aki valamit értett a technikához, éppen akkor ment el kajálni. Megalázó volt, csoda, hogy egyáltalán meg tudtunk szólalni.”

Szól a Rádió
Magyarországon a zenei szórakoztatás feladatait a hetvenes években a Magyar Rádió kettes számú csatornája, a Petőfi Rádió látta el. A műsorokat komolyzenei végzettséggel rendelkező, a műfajhoz nem vagy csak alig értő szerkesztők állították össze, és a különböző konzerv-műsorok (Tánczenei koktél, Ötórai tea, Táncoljunk!) elsősorban az olasz dallamos slágerzene és az európai popzene – Charles Aznavour, Gilbert Becaud, Silvi Francesco, Yves Montand, Vico Torriani, Caterina Valente, az újabbak közül Dalida, Udo Jürgens, Bobby Solo, Sylvie Vartan – sikereit népszerűsítették. A különböző műsorblokkokba csak mutatóba került bele angol-amerikai aktuális dal. A klubokban dolgozó ismert disc jockey-k (Cintula, Dévényi, Tojás) nem kaptak lehetőséget a Magyar Rádióban, később is csak B. Tóth László került a falakon belül.
Ugyanez a konzervativizmus jellemezte a Magyar Rádió saját gyártású zenei világát. Kevésbé köztudott, de a hatvanas-hetvenes években – a fejletlen hanglemezipar okán – lényegében a Magyar Rádió volt a könnyűzenei élet meghatározója, irányítója. 1948 óta volt saját tánczenekara, amely Martiny Lajos vezetésével big bandként működött. 1956 után Balassa P. Tamás, majd a hatvanas évek elejétől Dobsa Sándor lett a művészeti vezető. 1963 őszén a big band létszámát erőteljesen lecsökkentették, így jött létre a Dobsa Sándor és Zsoldos Imre vezette, hét fúvós- és négy ritmushangszerből álló Stúdió 11. Tagjai között a slágercéh olyan iparos mesterei szerepeltek, mint Bágya András, Deák Tamás, Gyulai Gál János, Körmendy Vilmos, Nádas Gábor, Tamássy Zdenkó, Wolf Péter vagy Zsoldos Ernő, nevük gyakran felbukkant a hatvanas-hetvenes évek magyar slágereinek szerzői között.
Ez a zenei műhely termelt ugyanis a Magyar Rádión belül működő tánczenei stúdió növendékeinek (a két évtized csaknem minden ismert szólistája tagja volt a stúdiónak), látta el slágermunícióval 1966 és 1972 között a táncdalfesztiválokat, valamint az évente megrendezett könnyűzenei bemutatókat (Tessék választani!, Made in Hungary). 
Az archívumokat böngészve ezért találunk annyi hagyományos slágert ebből a korszakból, és ezért kényszerült sok beatzenekar is a rádiós elvárások kielégítésére. A magyar beat daltermése ezért ennyire vegyes. Fiatal korukban még a későbbi legnagyobb egyéniségek is beálltak a sorba, amint ezt Presser Gábor példája is bizonyítja: „Éjszakákon át hangszereltem mindenféle botrányos táncdalokat. A fesztivál (1967 – a szerk.) után a rádió kiszemelt engem erre a feladatra, hat-nyolcszáz forintot fizettek egy hangszerelésért. Éjszakákon át ezt csináltam, és ebből összespóroltam háromnegyed év alatt húszezer forintot egy Capri orgonára. Akkoriban a legtöbb táncdalszerző beatköntösbe akarta bújtatni a dalait. Szerencsére nem került a nyilvánosság elé, hogy ki hangszerelte őket, csak az, hogy ki írta. Ritka volt a beatesek között, aki leül és meg tud írni egy partitúrát. Úgyhogy én voltam a rádió egyik embere.”

Adás után törölhető? (keretes)
Dokumentumok és üres helyek a Magyar Rádió rockzenei archívumában

A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat mellett a Magyar Rádió volt az egyetlen hely, ahol rendszeresen stúdiófelvételek készültek. Sőt ahol időről-időre pop-, rock- és jazzkoncerteket is közvetítettek. E koncertfelvételek ma már dokumentum értékűek. Victor Máté több évi kutatómunka után rendszerezte őket, és felfedezéseit a kilencvenes évek második felétől időről időre a hallgatókkal is megosztotta.
Körülbelül 170 teljes koncertanyag maradt fenn a hetvenes, nyolcvanas évekből. Sajnos nincs meg az összes – Victor elmondása szerint 1975 előtti felvételre csak a legritkább esetben bukkanhat az ember, mivel ezeket a nyolcvanas évek elején helyhiány vagy szalagtakarékosság címen leselejtezték és letörölték. 1975-től kezdve viszont egyre több, ma már csemegének számító szalag maradt fenn, a nyolcvanas évek pedig a korabeli koncertélet már egészen jól dokumentált a Magyar Rádió archívumában is. Ezek alkalmi koncertfelvételek, a rádió alapvetően egyszeri adás céljából rögzítette, a kísérő kartonra pedig ráírták: adás után törölhető. Nem számítottak archiválandó értéknek, egyetlen funkciójuk volt: a napi zenei élet közvetítése.
Az idők folyamán nem csak törlődtek, de el is tünedeztek felvételek. Az egyik nagy veszteség például az 1978-as Láng Művelődési Házban tartott P.Mobil-koncert. Szerepel a nyilvántartásban, biztosan nem törölték, mégis üres a helye a polcon. (Aztán ugyanennek a koncertnek a felvétele a kilencvenes években a Z-Magazin mellékleteként megjelent – Schuster Lóránt elmondása szerint ezt a bulit ők is rögzítették.)
Arról, hogy a nyolcvanas évek elején mit töröltek le, a fennmaradt jegyzékekből lehet tudni. Nagy kár például a hetvenes évek elején felvett Illés- és LGT-koncertfelvételekért. Omegából is csak egyetlen maradt fenn, 1977-ből, az is viszonylag gyenge minőségben.
A szalagok persze öregednek, nyúlnak, porlanak. Victorék szerencsére mindent sorban áttettek CD-re, és az úgynevezett aranyalap-példányt, illetve egy Dolby SR analóg kópiát biztonságos klimatizált helyen raktározzák. Utóbbira azért van szükség, mert a CD anyaga kevéssé időtálló (szakemberek szerint általában tíz év). Az analóg felvételekről viszont már meggyőződhettünk, hogy 50-70 évet kibírnak lényeges minőségromlás nélkül. A digitális hanghordozóra való áttétellel egyben műsorba szerkeszthetővé is tették az anyagot, ezek nagy része ugyanis vágatlan, analóg tekercseken található.
Mivel a soksávos felvételtechnika e területen csak a kilencvenes évek derekán jelent meg, ezeket az archív felvételeket még a nyolcvanas évek elején is a helyszínen élőben keverték a közvetítő kocsiban. De nem is az a lényegük, hogy a hangzás minőségében gyönyörködjünk, hanem hogy közvetítsék egy koncert hangulatát. Annak minden egyediségével és esetlegességével együtt. 
Mivel a felvételek egyszeri adásra készültek, dokumentációjuk is esetleges volt. A dobozokon általában csak az együttes és a szerkesztő neve van feltüntetve. De hogy pontosan ki játszik rajta és mit, az nincs. Sok esetben a véletlenszerűen megmaradt utalólapok segítettek. Hogy ki, mikor, milyen címen vett fel honoráriumot. S az utalólapokon szerencsére a tekercs számát is fel kellett tüntetni, így pontosan be lehetett azonosítani. Több korabeli szerkesztőnek, Csiba Lajosnak és Göczey Zsuzsának szintén megmaradt néhány műsorfüzete, így azok alapján sok mindent be tudott Victor azonosítani. 
A Magyar Rádió nem foglalkozik azzal, hogy ezeket a felvételeket akár kis példányszámban, gyűjtők részére hozzáférhetővé tegye. Igaz, 1997-ben volt egy próbálkozás ezek részbeni publikálására: akkor az MR öt évre szóló szerződést kötött a Premier Art Recordsszal, és három album – Syrius, Gemini, Máté Péter – meg is jelent, de aztán a Premier tönkrement, és a megkezdett sorozat abbamaradt. Immár több mint húsz éve.

Magyar Rádió

A Magyar Hanglemezgyártó Vállalatot (MHV) egy 1951. június 1-jei kormányhatározattal hozták létre, élére a hat osztályt végzett munkást, Fejérvári Jenőt nevezték ki, akinek annyi köze volt a zenéhez, hogy a második világháború előtt munkáskórusban énekelt. A vállalat irodai apparátusa ekkor – a címke- és mintalemez-raktárral együtt – elfért egy háromszobás lakásban, a stúdiót pedig a Vörösmarty utcában, a Villért Vállalat központi raktárában rendezték be, ahol a felvételi helyiség még mindig viselte a háborús bombázás nyomait. Itt, egy szobánál alig nagyobb helyiségben rendezték be a stúdiót, a keverőhelyiség pedig az átalakított mellékhelyiségben kapott helyet.
A tízfős vállalat 1955-ben átköltözött a Kábel- és Műanyaggyárba, ahol a kultúrpolitika szempontjait figyelembe véve Liszt, Bartók, Kodály életművének, valamint a népzene és a nemzetközi munkásmozgalom legszebb dalainak felvételei készültek. Akkoriban egy gőzgépekkel hajtott gyártósoron havonta kétezer darab 78-as fordulatszámú hanglemezt préseltek, melynek jelentős része selejt volt. Később a vállalat – Kodály Zoltán közbenjárására – megkapta az egykori Rottenbiller utcai mozi termét, ahol a korábbinál jobb körülmények között készülhettek a felvételek. Az első korszerűnek mondható mikrobarázdás lemez csak 1958-ban, az első sztereó felvétel pedig 1962-ben került az üzletekbe, és a vállalat termelésének összkapacitása még 1963-ban is épphogy megközelítette az évi kétmillió darabot.
Az MHV élére a problémák kezelésére 1965. február 15-én nevezték ki Bors Jenő-t (életrajzát lásd külön), a Moszkvából hazatelepült közgazdászt. Mivel más kulturális intézményekkel ellentétben a Hanglemezgyárat nem dotálták, a vállalatnak saját bevételeiből kellett megélnie, és erre az 1951-es alapításkor fő feladatnak kijelölt népnevelő kiadványok (tömegdal, népzene, klasszikus zene) alkalmatlannak látszottak. Ezért Bors fokozatosan átalakította a kiadáspolitikát.
Bors Jenő: „A minisztériumot és Aczél Györgyöt személy szerint csupán az érdekelte: minél több komolyzene fogyjon, és a vállalat nyereséges maradjon. Ehhez viszont el kellett rugaszkodnunk a hivatalos értékrendszerektől és a protokoll-listától. Aczélék azonban egy ponton túl megunták a renitenskedést, és mint később megtudtam, 1967 végén elkezdték keresni az utódomat. Szerencsémre közben a piacorientált magatartásunk elkezdte meghozni a gyümölcsét. Az export megduplázódott, a komolyzenei eladás 30 százalékkal nőtt, és egy idő után szóltak a személyzetisnek, hogy no jó, Bors maradhat.
Miután adott kapacitással kellett megoldania a gazdaságossági célok teljesítését, ezért Bors Jenő úgy döntött, hogy egyrészt a három legnépszerűbb beatzenekarral (Illés, Metro, Omega) és a három velük éneklő szólistával (Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Zalatnay Sarolta) dolgozik együtt, másrészt a táncdalfesztiválokon és slágerbemutatókon sikeres, közönségkedvenc fiatal táncdalénekesekkel készít kislemezfelvételeket. Így lehetett egyszerre sztár Zorán és Dobos Attila, Zalatnay Cini és Harangozó Teri, Szörényi Levente és Aradszky László. 
A második vonalban lévőknek és az újabb hullámban érkezőknek viszont már nem jutott hely, mert a tervgazdálkodás szabályai szerint működő cégnél az adott keretek között előre meg kellett határozni a kiadandók körét, a hanghordozó típusát (kislemez, EP vagy nagylemez), illetve azok példányszámát. A korongokat továbbra is „albérletben” (a Kábelgyárban) préselték, a stúdióban állandó volt a zsúfoltság, a raktározást egy budapesti templom alagsorában kellett megoldani, és a borítókat még 1975-ben is kézzel ragasztották.
Az állapotokat jól jellemzi Pásztor László visszaemlékezése arról, hogyan készült a Neoton első nagylemeze (Bolond város, 1970): „csak egy háború korabeli telefonkeverő-asztal volt a Rottenbiller utcában, valamint egy négysávos magnó. Úgy tudtuk megcsinálni a felvételt, hogy a dobot, a basszust, a ritmusgitárt egy sávra vettük, majd a másikra az éneket, a harmadikra a nagyzenekart és ezeket összeírtuk a negyedikre. A végén pedig nem volt mit keverni.” 
Nem csoda tehát, hogy a közönség és a zenészek részéről is folytonos volt a panasz, hiszen a hatvanas években az új kedvencek – Illés, Metro, Omega, Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Zalatnay Sarolta – lemezeit sem lehetett mindig kapni. Felvételeik késve és kis példányszámban jutottak el az üzletekbe, ezért is emlegették egyre többen az MHV-t hiánycikkgyárként. (Egészen 1976-ig, a korszerű amerikai gyártósorral ellátott dorogi gyár átadásáig kellett várni ahhoz, hogy minden területen komolyabb választékbővítésről lehessen szó – lásd később).
Az MHV vezetője, Bors Jenő a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években a zenészek részéről bőven kapott hideget, meleget. Miközben ő is lényegében egy hatalmi gépezet alkatrésze volt. Miként 1997-ben nyilatkozta: „A hatalom reakciója – mivel nem léteztek kodifikált normák és szabályok – soha nem volt előre kiszámítható. Az embert elhelyezték egy hatszor hat méteres szobába, bekötötték a szemét, és azt mondták, szaladj körbe, de úgy, hogy a falnak nem lehet nekimenni. Majd a falak elkezdtek mozogni. Mivel a falak nem voltak világosan megrajzolva, idővel esetleg ott is falat sejtettünk, ahol valójában nem volt.”

Az MHV fejlődéstörténete
Magyarországon a hetvenes évek második feléig – a korszerű dorogi hanglemezgyár és présüzem felépüléséig – nehezen beszélhettünk szórakoztatóiparról, hisz a műfajokkal foglalkozó intézmények közül a Magyar Rádió és a Magyar Televízió üzletileg soha nem volt érdekelt a szórakoztató zenék népszerűsítésében, terjesztésében. A koncerteket-fellépéseket szervező Országos Rendező Iroda (ORI) és az Országos Szórakoztató Zenei Központ (OSZK) bevételi tervek és ideológiai szempontok alapján dolgozott (műsoraikban ezért ötödnyi arányban képviseltette magát az ifjúsági zene), a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat pedig a rendelkezésére álló felvételi, gyártási lehetőségekkel ugyancsak a kereslet töredékét volt képes kielégíteni.
A poprockzene szempontjából kulcsszerepet betöltő MHV tevékenysége a hatvanas évek végétől (az első hazai beat nagylemezek megjelenésétől) lényegében három jól elkülöníthető szakaszra osztható fel.
Az 1968 és 1971 közötti első szakasz-ban az MHV-t a Magyarországon akkoriban még szokatlan, az új gazdasági mechanizmus körülményeire gyorsan reagáló, offenzív magatartás jellemezte. A vállalatnak sikerült megfelelő minőségű albumokat piacra dobni, Bors Jenőék kialakították a hanglemezsztárok körét. 1968-ban a cég vezetői felismerték, hogy a felnőtt és a fiatalabb korosztályok ízlése végképp elszakadóban van egymástól, a javuló anyagi viszonyok egyik következményeként rohamosan nő az igény a lemezek iránt. Az új szórakozási formával azonban az üzleti-kiszolgáló apparátus – beleértve a lemezgyártást is –nem tudott lépést tartani. Az MHV vezetői ugyan jobb szervezéssel, több rugalmassággal igyekeztek alkalmazkodni a változó piaci feltételekhez, (jazz- és beatalbumok, népzenei felvételek, verslemezek is megjelentek), az Omega 10000 lépés vagy Koncz Zsuzsa Szerelem albumából hamar eladták a százezredik példányt, és az énekesnő 1973-ban – elsőként – a lemezmilliomosok táborába léphetett. Ami külföldön ekkor már dömpingáru volt, az nálunk még mindig luxuscikknek számított. Így a hetvenes évektől a hanglemez a turistaimport legjövedelmezőbb cikkei közé tartozott, különösen a rocklemezek voltak kelendőek a hazai feketepiacon.
Az 1972 elejétől 1976 végéig tartó második szakasz-ban az MHV vezetői új, defenzív üzletpolitikát alakítottak ki, ezalatt – a dorogi hanglemezgyár felépültéig – hiánygazdálkodást voltak kénytelenek folytatni. Miközben a szakma, a közönség és a sajtó egyre többféle lemezt követelt, 1971 decembere és 1972 májusa között „technikai és szervezési bonyodalmak miatt” egyetlen album sem jelent meg. A később kiadott nagylemezek (Tolcsvay, Syrius) is csak minimális példányszámban, érdemi promóció nélkül kerültek a boltokba. De nem jártak jobban a táncdalénekesek (Aradszky László, Koós János, Harangozó Teri) sem, akiknek a felvételei szintén elapadtak, mert nem volt kívánatos (ideológiai és kapacitás szempontból) a megjelentetésük. A kedvencek iránti óriási kereslet szinte automatikusan garantálta az Illésnek, az Omegának, Koncz Zsuzsának és a Locomotiv GT-nek a százezres példányszámot, de az Omega és Koncz Zsuzsa esetében a 150-200 ezres álomhatár sem volt messze. Így a rendelkezésre álló szűkös kapacitást sokszor néhány kiemelkedő sikerű popkorong egyszerűen felhasználta.
A vállalat nem tudott lépést tartani az egyre növekvő külföldi igényekkel sem. A hetvenes évek elején a magyar előadók és zenekarok (LGT, Fonográf, Skorpió, Corvina, Express, Hungaria) rendkívül keresettek és sikeresek voltak a környező szocialista országokban, azaz a „magyar popgyarmatokon”, ahová szinte korlátlan mennyiségben exportálhattuk volna albumaikat. Kapacitás hiányában azonban az MHV a külföldi lehetőségeket sem tudta kihasználni, ezért a legsikeresebb magyar popsztárokkal az NDK-ban, Csehszlovákiában, Lengyelországban és a Szovjetunióban készítettek lemezeket (1975-ben például az LGT lengyel turnéjának egyik állomását a helyi hanglemezgyár egy kétsávos sztereómagnóval rögzítette, és a koncertkorong 250 ezer példányban kelt el).
Miközben a hetvenes évek elején Nyugaton is igen keresetté váltak a vasfüggöny mögötti előadók (Omega, LGT, Syrius, később Skorpió, Generál, Kovács Kati), az  MHV a cannes-i MIDEM-vásárokon sem tudott sikert elérni. A Syrius esetében pedig azt az albumot adta ki angolul, amit a hazatérő zenészek hoztak magukkal Ausztráliából. Hasonlóképpen kapacitásgondok miatt nem tudta támogatni az MHV a legjobb magyar progresszív törekvéseket (jazz-rock, szimfonikus rock, folk-rock, art-rock) sem. Ezért a nyugati koncertsikereik után ezek az előadók (Kolinda, Vízöntő, Makám) sorra elmentek az országból, és külföldön készítették a lemezfelvételeiket.
Tovább nehezítette a műfaj helyzetét az az időközben megszületett közművelődési határozat, amelynek célja az ifjúsági zene visszaszorítása volt. Kötelezték a szórakoztatásban működő intézményeket, köztük az MHV-t, az ORI-t, a Magyar Rádiót és a Magyar Televíziót, hogy a kialakult „Nyugat-imádat” ellensúlyozására „emeljék a szórakoztató műfaj zenei és szövegi színvonalát, és szüntessék meg a nyugati szórakoztató zene egészségtelen arányát ifjúságunk szórakoztatása terén úgy, hogy közben érvényre juttatják erkölcsi és társadalmi normáinkat”.
A harmadik szakasz 1977-ben kezdődött el, és egy ötéves terv keretében 1982-ig tartott, amikor a vállalat vezetői az immár rendelkezésükre álló kapacitás birtokában ismét az offenzív stratégia mellett döntöttek, és az elvi állásfoglalások szellemében megkezdődhetett a tudatos vállalati politika: a kiválasztás, a sztárcsinálás – a sztárok felépítése, futtatása, eladása.
Az MHV vezetése úgy gondolta, a hetvenes évek végén Magyarországon a tömegeket érdeklő, ideológiailag problémamentes modern szórakoztató zenék közül elsősorban a diszkó lehet üdvös a közönség számára. „Néhány komoly érveléssel alátámasztott álláspontot ismerek” – írta jelentésében Erdős Péter, a vállalat Pepita márkamenedzsere –, „amely abban foglalható össze, hogy a diszkózene ma ugyanazt jelenti, mint a hatvanas években a beat. Ürességére nem érdemes hivatkozni, mert ez az irányzat éppúgy alkalmas népzenei, jazz és egyéb értékek befogadására és feldolgozására, mint a maga idejében a beat.” 
Miként Erdős Péter rámutatott: „1977-re kialakítottuk azt a véleményem szerint helyes magatartást, hogy ezeket az együtteseket (a rockzenekarokat – a szerk.) is integráljuk szórakoztatási politikánkba, de vállalati magatartásunk folyamatosan jelzi, hogy agresszivitásukkal, színpadi munkájukkal, néhány esetben öltözködésükkel kapcsolatban tartózkodóak vagyunk. Integrálási törekvéseink jóindulatú szándékkal találkoztak – ez egyértelmű a Piramis esetében. Kevésbé áll ez az Omega együttesre, és különös a vállalattal kapcsolatban a Skorpió magatartása, amely a felajánlott exkluzív szerződést nem fogadta el. A Piramis esetében kezdeti támogatásunk lehetőséget nyújtott arra, hogy az együttes tagjait a mértéktartás és az ésszerűség irányába befolyásoljuk, s ha ebben a törekvésünkben más szervek is támogattak volna, akkor a Piramis-sikert még eredményesebb kontroll alatt tarthattuk volna.”

A dorogi hanglemezgyár átadása
Hatalmas lendületet adott a Hungarotonnak, hogy 1976 decemberében Dorogon az Esztergomi út 47. szám alatt megindult a saját hanglemezgyára – amerikai gépsorral, BASF-alapanyagból. A cég többé nem függött a Kábelgyár szűkös termelői kapacitásától és műszaki minőségétől, és a vinyl hanghordozók mellett 1977-től a műsoros kazetták gyártása is elkezdődött az üzemben. Néhány év alatt a termelés 10 millió darab hanghordozóra futott fel, ennek hetven százalékát tették ki a nagylemezek.
Az MHV 1951-es indulásáról korábban bőséggel esett szó, a vállalat életében a következő mérföldkövet az első magyar hanglemezszalon 1971. augusztus 11-i megnyitása jelentette a Vörösmarty téren, ahol a popzene kedvelőinek is berendeztek egy külön sarkot. Az üzletben visszamenőleg is a lehető legnagyobb választékot biztosították, de az állami vállalat elsőrendű feladata továbbra is a kultúrpolitika igényeinek kielégítése volt. Vagyis a forgalomba hozott hanghordozók (1971 – 1,1 millió, 1974 – csaknem 2 millió) 35-40 százaléka változatlanul komolyzenei felvétel volt. (Ez az arány központi, elvi döntés után 1975-ben 50 százalékra nőtt.)
Ez az állapot egészen a dorogi hanglemezgyár 1976-os felépültéig megmaradt, azt követően viszont évről évre nőtt a termelés. 1979-ben a 7,3 milliót (5,5 millió LP és 1,8 millió SP), a nyolcvanas végén pedig már 10 milliót (8,5 milliót hazai célra, 1,5 milliót bérmunkában) gyártottak.
A kapacitásbővülés eredményeként az MHV ekkor már évente átlag 120 nagylemezzel jelentkezhetett a piacon. Az újdonságok között a művelődéspolitikai elveknek megfelelően a komolyzenén kívül körülbelül 30-40 pop-, 8-10 operett-, 5-6 népzenei és 10 magyarnóta-kiadvány kapott helyet. A legnagyobb kereslet a nyolcvanas évektől a Pepita, Start, Krém és Bravo márkájú ifjúsági és popzenét tartalmazó lemezek, illetve műsoros kazetták iránt mutatkozott. Ezek adták a vállalat összforgalmának 65-70 százalékát, és az összpéldányszámból majdnem egymilliót a szocialista országokba exportáltak. A dinamikus fejlődésnek köszönhetően a vállalat nyeresége az évtized elején elérte a 20 százalékot. Míg korábban az aranylemez ritkaságszámba ment, a hetvenes évek végétől a példányszámok túllépték a 200-300, sőt egyes esetekben (Karády Katalin, Hungaria) a 400 ezres határt. 1981-ben például 19 kiadványból fogyott az aranylemezhez szükséges 100 ezres példánynál több.
A compact disc (CD) megjelenésére 1984-ben szinte azonnal reagált a magyar hanglemezkiadás. Kezdetben csak külföldi gyárak közreműködésével tudott CD-lemezeket készíttetni a Hungaroton, és 1985-től egyre több komolyzenei kiadványt adtak ki. Az első pop CD-ket (az Omega, illetve a Neoton egy-egy albumát) 1988-ban, az őszi BNV-re jelentették meg 2000 példányban (550 forint), majd 1989 tavaszán beindult a hazai nagyüzemi CD-gyártás (Székesfehérváron a Videotonban).

Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV)

Monopolintézményként a koncertek szervezésére szakosodott Országos Rendező Iroda (ORI) feladatának számított a tízmilliós ország szórakoztatása, háromezer budapesti és vidéki művelődési ház, sportcsarnok, illetve vendéglátóhely műsorokkal, programokkal való ellátása. Az ORI joga volt továbbá az előadók, zenekarok vizsgáztatása, az állandó és ideiglenes működési engedélyek kiadása. A bizottság tagjai között azonban a hatvanas években elvétve szerepeltek fiatalok, ezért a megítélés sokszor szimpátia-antipátia alapon, a hangerő, a hajhossz, a megjelenés alapján történt.
A hatvanas évek közepéig az ORI nem adott lehetőséget az amatőrök fellépésére. A zenekarok csak 1966-ban szerepelhettek a Gitárpárbaj műsorok keretében a Kisstadionban, majd a közönségkedvencek közül az Illés, később a Metro és az Omega minősült turné- és színpadképesnek, de előfordult olyan furcsa párosítás is, hogy az Illést például Honthy Hannával egy esztrádműsorban léptették fel.
Az ORI élére 1962-ben Keszler Pál (1929–1999) nyugalmazott BM-ezredest nevezték ki, és munkatársai közül is többen egykori ÁVH-sként kerültek a szórakoztató intézménybe. Az engedélyezési osztály vezetője, Csanádi Lajos például egy alkalommal – italos állapotban – így nosztalgiázott: „Azok voltak a régi szép idők, amikor gárdisták voltunk a negyvenes évek végén, és pisztollyal a hónunk alatt jártuk a bálokat. Aki jampizott, azt összevertük, a nőket pedig az asztalon intéztük el.”  Danyi Attila, aki előbb zenészként, majd műsorvezetőként volt ismert, szintén érdekes történettel szolgált: „Amikor 1966-ban ORI-vizsgára mentünk, az egyik vizsgabiztos megkérdezte, hogy én vagyok-e a Danyi szűcs fia, mert akkor édesanyámat tisztelteti, és üdvözletét küldi. Otthon aztán anyám elmondta, hogy ez az ember Fényes László, aki a gazdasági rendőrség tagjaként egy házkutatás során agyba-főbe verte az apámat, majd őt is. Lehet, hogy ez az üzenet volt a »kárpótlás«.” 
Az ORI egyébként fennállása alatt mindvégig valóságos lerakata volt a politikailag elkötelezett embereknek, hiszen „veszélyes üzem” volt: a koncerteken mikrofonközelben bárhol, bármikor, bármi megtörténhetett. Ezek a szakemberek egyrészt szinte korlátlan hatalommal rendelkeztek a szórakoztató műfaj képviselői fölött, másrészt a monopolhelyzetben lévő gazdasági intézmény uraiként módjukban állt csak azokkal dolgozni, akik „ismerték a dörgést”.
A szelekció már az ORI-vizsgával elkezdődött. Ez a vizsgáztatás elsősorban a színpadképesség dolgában mérlegelt. Persze itt is akadt, ami tabunak számított: a hosszú haj, az ízléstelen előadásmód, a túlzott hangerő, az öltözködés és a megjelenés (például mezítláb nem lehetett fellépni). De többnyire szubjektív érzések, súgások, pillanatnyi hangulatok vagy éppen a kenőpénzek döntöttek arról, ki színpadképes. A korai Illés például másokhoz hasonlóan nem felelt meg a vizsgán, ezért sokáig csak ideiglenes működési engedélyt kaptak. 
Az ORI tehát 1966-ig semmilyen lehetőséget nem adott a beatzenészeknek a fellépésre, csak a gitárpárbajok keretében játszhattak a Kisstadionban. Előbb az Illés, később a Metro, az Omega, az Atlantis, az Echo, az Atlas és a Meteor minősült turné- és színpadképesnek (a többiek, bár az Ifiparkban tízezrek előtt is játszottak, nem). Annak ellenére, hogy az ORI egyedüli intézményként látta el műsorokkal az országot, még a hatvanas évek végén is csupán a programok 25 százaléka volt beatkoncert. (Az iroda a csúcsévekben évi 1100 műsort rendezett, további 5000 alkalmi műsort – haknit – engedélyezett.)
Az úgynevezett könnyű műfaj zenészeinek, művészeinek gázsiját egy 1958-ban kiadott rendelet alapján az ORI munkatársai állapították meg. Akkor átlagosan 500 forintban maximálták az alkalmankénti fellépti díjat. A kiemelt együttesek vagy a művészeti díjban részesített előadók ennél többet kaphattak (Ráday Imre 800, Illés 1000 forint). A népszerűség nem jelentett arányos gázsit: időnként összeült egy javaslattevő bizottság, amely elbírálta, jogos-e a művészek honoráriumemelési kérelme. A sztárzenekarok a későbbiekben inkább saját erőből szervezték a koncertjeiket. Nem véletlen, hogy közülük elsősorban azok élték túl a beatkorszakot, amelyek a menedzseléshez, az üzletkötéshez, a reklámszerzéshez is értettek, tehát képesek voltak megfelelő kapcsolatokat kialakítani a műfaj intézményrendszerében dolgozókkal.

Országos Rendező Iroda (ORI)

A hazai populáris zene első számú szűrőjét, a Sanzon- és Táncdalbizottságot 1959. június 1-jén azzal a céllal hozták létre, hogy rendet vágjon a hazai daltermésben. Bródy János a későbbiekben gyakorta Sáncdalbizottságnak nevezte a jeles testületet, melynek tagjait az OSZK, az ORI, a Magyar Rádió és Televízió, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, a Zeneműkiadó, a Zenei Alap és a Szerzői Jogvédő Hivatal delegálta. A bizottság hetente egyszer, szerdán ülésezett, és a hivatalos magyarázat szerint „kellett egy szakmai mérce a dilettánsok, a politikai normákat sértők, a plagizálók kiszűrésére”. Az elutasított számokat bárki játszhatja – mondták álságosan, de az itt hozott döntések jelentősége éppen abban volt, hogy az új előadók csak az elfogadott számokkal kopogtathattak a Magyar Rádióban, a Magyar Televízióban vagy a Hanglemezgyárban, és vetethették nyilvántartásba a műveket a Szerzői Jogvédő Hivatalnál.
Ha tehát ennél az első lépcsőnél elbuktak a szerzők és zenekarok, akkor nem is nagyon volt érdemes tovább próbálkozniuk. Ám a testület hatalma ennél sokkal tágabb volt. A bizottságot alkotó néhány ember döntött arról is, hogy szükség van-e a külföldi számok magyar változatára, a testület joga volt, hogy a táncdalfesztiválok, a Made In Hungary és más hasonló rendezvények anyagát előzetesen elbírálja. Tehát – anyagi-egzisztenciális szempontból – sok múlott rajtuk, és már a beatkorszak kezdetén, de a későbbi évtizedekben is védelmezték a „slágercéh” érdekeit.
A bizottság a hatvanas évek közepétől vált ismertté és hírhedtté, amikor rendszeresen visszautasította a kezdők dalait. Első próbálkozásai alkalmával Szörényi Levente éppúgy áldozata volt az intézménynek, mint később a Cseh–Bereményi páros. 1965-ben a Rohan az idő-t – melynek szövegét amúgy a „slágercéh” képviselője, S. Nagy István írta – éppúgy kiselejtezték (mondván: „jellegtelen, nem szerencsés alkotás”), mint tíz évre rá a Tábori lap Karády Katalinnak című dalt (melyet „szakmai színvonalában silánynak” minősítettek). Ezek az értékelések persze általában formaszövegek voltak, és sokszor kimerültek a „szakmai szempontból nem felel meg a követelményeknek”, „nem elég ötletes, jellegtelen, kevéssé sikerült alkotás” vagy „a szöveg nem alkalmas tánczenében történő feldolgozásra” panelek ismétlésében. 
Maga az elbírálási procedúra egyébként meglehetősen egyszerű volt: a szerző befizetett száz forintot, mellé beküldött egy zongorakivonatot a dalszöveg kíséretében, és a bizottság ezek alapján döntött a mű további sorsáról. Az évek során több tízezernyi szerzeményt bíráltak el ily módon, ezeknek körülbelül csak a negyedét engedélyezték. A bizottság évente 2500-3000 dalt szakértett, ami azt jelentette, hogy például 1967-ben 740 szerző és 360 szövegíró vehetett fel a műveiért jogdíjat. A sikerlista éllovasai: Kicsit szomorkás, Te szeress legalább, Egy emberöltő oly kevés, Gyere, ülj kedves mellém.
A Sanzon- és Táncdalbizottságba valamennyi monopolisztikus intézmény delegált tagokat. A hosszú évtizedek alatt többek között olyan szakemberek ültek benne, mint Tamássy Zdenkó és Gyulai Gaál János Erkel Ferenc-díjas zeneszerzők, Bánki László televíziós rendező, Beck László az MHV részéről, Faludi Rezső a Magyar Rádió Zenei Főosztályának vezetője, a szövegírók közül pedig Romhányi József, Fodor Ákos a Zeneműkiadó képviseletében és Baranyi Ferenc az Írószövetségtől.
A hazai populáris zene első számú szűrője tehát az 1959-ben felállított és egészen 1985-ig működő Sanzon- és Táncdalbizottság volt, ahol a hatvanas években még zenei szempontok miatt is rendszeresen dobtak vissza számokat (bár ez inkább egyfajta szakmai önvédelem lehetett a feltörekvő beatszerzőkkel szemben), de ahol mégiscsak elsősorban a politikai szempontból kényes szövegek nagy nyilvánosság elé kerülését akadályozták. Dalok tucatjait lehetne sorolni, amelyek csak kisebb-nagyobb szövegmódosítások árán kapták meg a bármiféle publikáláshoz ajánlott pecsétet, de még ennél is nagyobb számban akadtak olyanok, amelyek el sem jutottak a bizottságig. 
Miközben a testület működésével időnként az abba tagokat delegáló intézmények vezetői is elégedetlenek voltak. Mindenekelőtt a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, amely a minél nagyobb forgalom érdekében alkalmanként liberálisabbnak tűnt a cenzúra területén. Olyannyira, hogy 1975 körül Bors Jenő igazgató a bizottság megszüntetését is felvetette.

Kapcsolatok