Az 1970-s évek évek második fele Magyarországon a kemény rock diadaláról szólt. Az ekkor feltűnt új rocknemzedék tagjai sok szempontból elváltak a korábbi évtized beatnemzedékének rajongóitól – nemcsak ruházkodásukban, fogyasztásukban és társas kapcsolataikban tűntek sokkalta keményebbnek és kezelhetetlenebbeknek, mint elődeik, hanem abban is, ahogy a színpad előtt viselkedtek. Ők már nem táncoltak és nem tapsoltak, hanem két ujjukat az égbe bökték, és a zene ütemére jobbra-balra hajladozva ritmikusan hadonásztak. És ezzel új rajongói sztárimádati és önkifejezési forma született: a csápolás. A társadalom morális és/vagy egzisztenciális problémákkal küszködő számkivetettjei egyre nagyobb tömegekben találtak rá az ugyancsak „árnyékban élő” P.Mobilra és Minire, majd később az őket megszólító, a médiába is beengedett Piramisra, megint később a fazont váltó Beatricére és a Korálra, végül a csöves hullámot meglovagló többi „őszinte, kőkemény rockzenét játszó” rockzenekarra, a Dinamitra, a Karthagóra és az Eddára. És amikor Pataky Attila a soros koncerten azt kiabálta, hogy „nem látom a kezeket”, bizony egész erdőnyi kar lendült a magasba, és csápolt a zene ütemére.

A hetvenes évek második felében az utcákon, a tereken, az aluljárókban, a koncerteken jellegzetes öltözékükben mindenfelé „szakadtakkal”, „baboskendősökkel”, „aluljárólakókkal” lehetett találkozni. A koncerteken pedig újból lázban égett egy nemzedék, amelynek tagjai elődeikhez hasonlóan szintén az érzéseiknek, energiáknak leginkább megfelelő dinamikus, kemény zenében találták meg az önkifejezést és szórakozási lehetőséget. Cső alakúra szűkített farmernadrág és térdig érő kockás flaneling, alföldi papucs és western csizma, műbőrdzseki és szimatszatyor, biztosítótű és bőrékszer, almabor és Technokol Rapid, no meg a kedvenc együtteseket ábrázoló kitűzők és jelvények – ezek a csöves szubkultúra elsődleges tárgyi rekvizitumai. Azé a hetvenes évek második felében virágkorát élő ifjúsági mozgalomé, amelynek kulturális identitását leginkább az egyre keményebb rockzene, illetve az azokat játszó zenekarok (Piramis, P.Mobil, Beatrice, Hobo Blues Band, Korál, Edda) iránti rajongás határozta meg.

Hívták őket semmi-nem-kell nemzedéknek is, mintegy utalva arra, hogy demonstratív kívülállásuk, lázadásuk nem vethető össze a hatvanas évek ifjúsági törekvéseivel. Ez a generáció alapvetően csak rossz közérzetének kinyilvánításáig, olykor megfogalmazásáig jutott (ezt is a náluk tíz-tizenöt évvel idősebb rockzenészek tették meg, felismerve az új szükségleteket), hiányzott belőlük az alkotókedv, a változtatni akarás. Csak ültek vagy lődörögtek a nagyvárosok terein és aluljáróiban, csoportokba verődve, a semmibe bámulva, Godot-ra várva.

A hatalom kezdetben igyekezett kriminalizálni a jelenséget, később azonban a KISZ felismerte, hogy a csöves problémát egész máshonnan kell megközelíteni, ezért szolidaritási rockfesztiválokat és más látványos demonstrációkat szervezett. Ezzel párhuzamosan előbb az Ifjúsági Magazin-ban, majd mértékadó folyóiratokban (Mozgó Világ, Valóság, Kultúra és Közösség) kezdték el jelentőségéhez méltóan kezelni a témát, többek között szociológusok figyelmeztettek a zenei jelenségek mögötti társadalmi vonatkozásokra, az elszegényedésre, a beilleszkedés és a szabadidő-eltöltés problémáira, a fiatalok kielégítetlen igényeire, növekvő passzivitására és egyre kilátástalanabb élethelyzetére.

Ahogy maga a szubkultúra sem alkotott homogén tömeget. Nagy vonalakban három csoportra lehetett osztani: az egzisztenciális kitaszítottakra, az ideologikus lázadókra és az úgynevezett szalon csövesekre. Az egzisztenciális csövesek számára a csövesség kényszerű életformát jelentett, hisz se lakásuk, se állandó bevételük nem volt, leginkább alkalmi munkákból és kéregetésből igyekeztek fenntartani magukat. Az ideologikus lázadóknak (akár tanultak, akár dolgoztak) viszont volt hol lakniuk és volt miből élniük, de nem akarták szüleik útját járni, elegük volt a felnőttek hazug társadalmából, ahol a fennen hirdetett elvek (politika, morál) és a hétköznapok valósága sokszor köszönőviszonyban sem álltak egymással, ezért tudatosan vállalták a „csöves” életformát, annak fogyasztási szokásaival és öltözködési jellegzetességeivel együtt. És hát persze ott feszítettek a szaloncsövesek, akiket az egészben csakis a kemény, feszes zene vonzott, számukra a csövesség pusztán követendő divatjelenséget jelentett. Egész héten átlagos, konszolidált ruhában jártak, és csakis az energiák levezetésére szolgáló koncertekre, illetve az ahhoz kapcsolódó társas együttlétekre öltöttek ahhoz megfelelő ruházatot.

JBSz

Forrás:  JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 366–383.