Korszak

Hard rock

Borítókép forrása: MTVA, Nemzeti Fotótár

A semmi-nem-kell nemzedék

A hetvenes évek második felében új nagyvárosi-ifjúsági szubkultúra volt kibontakozóban. Az utcákon, a tereken, az aluljárókban, a koncerteken jellegzetes öltözékükben mindenfelé „szakadtakkal”, „baboskendősökkel”, „aluljárólakókkal” lehetett találkozni. A koncerteken pedig újból lázban égett egy nemzedék, amelynek tagjai elődeikhez hasonlóan szintén az érzéseiknek, energiáknak leginkább megfelelő dinamikus, kemény zenében találták meg az önkifejezést és szórakozási lehetőséget.

Cső alakúra szűkített farmernadrág és térdig érő kockás flaneling, alföldi papucs és western csizma, műbőrdzseki és szimatszatyor, biztosítótű és bőrékszer, almabor és Technokol Rapid, no meg a kedvenc együtteseket ábrázoló kitűzők és jelvények – ezek a csöves szubkultúra elsődleges tárgyi rekvizitumai. Azé a hetvenes évek második felében virágkorát élő ifjúsági mozgalomé, amelynek kulturális identitását leginkább az egyre keményebb rockzene, illetve az azokat játszó zenekarok (Piramis, P.Mobil, Beatrice, Hobo Blues Band, Korál, Edda) iránti rajongás határozta meg.

Hívták őket semmi-nem-kell nemzedéknek is, mintegy utalva arra, hogy demonstratív kívülállásuk, lázadásuk nem vethető össze a hatvanas évek ifjúsági törekvéseivel. Ez a generáció alapvetően csak rossz közérzetének kinyilvánításáig, olykor megfogalmazásáig jutott (ezt is a náluk tíz-tizenöt évvel idősebb rockzenészek tették meg, felismerve az új szükségleteket), hiányzott belőlük az alkotókedv, a változtatni akarás. Csak ültek vagy lődörögtek a nagyvárosok terein és aluljáróiban, csoportokba verődve, a semmibe bámulva, Godot-ra várva.

A hatalom kezdetben igyekezett kriminalizálni a jelenséget, később azonban a KISZ felismerte, hogy a csöves problémát egész máshonnan kell megközelíteni, ezért szolidaritási rockfesztiválokat és más látványos demonstrációkat szervezett. Ezzel párhuzamosan előbb az Ifjúsági Magazin-ban, majd mértékadó folyóiratokban (Mozgó Világ, Valóság, Kultúra és Közösség) kezdték el jelentőségéhez méltóan kezelni a témát, többek között szociológusok figyelmeztettek a zenei jelenségek mögötti társadalmi vonatkozásokra, az elszegényedésre, a beilleszkedés és a szabadidő-eltöltés problémáira, a fiatalok kielégítetlen igényeire, növekvő passzivitására és egyre kilátástalanabb élethelyzetére.

A hetvenes évek végén százezer veszélyeztetett fiatalt tartottak nyilván Magyarországon, ebből csaknem harmincötezren éltek állami gondozásban, számuk folyamatosan nőtt, és ha hinni lehet a korabeli felméréseknek, egymillió tizenéves számára a rockon kívül alig maradt szórakozási lehetőség. Az unatkozó fiatalok körében jelentősen megnőtt a bűnelkövetők aránya; nyilvánosságra kerültek az első kábítószeres halálesetek, majd mindennapos beszédtéma lett a tizenévesek szipuzása, italozása és egyéb pótszerekhez való menekülése, az iskolai fegyelem lazulása, a történelmi-nemzeti tudat hiányosságai, a példaképek és példák hiánya; az, hogy milyen sokan élnek rendezetlen családi körülmények között. A felmérések szerint 1978-ban a szakmunkástanulók 83, a középiskolások 72 százaléka fogyasztott több-kevesebb rendszerességgel szeszes italt, a regiszterek szerint évente 10 ezer gyerek született házasságon kívül, 1973 és 1978 között a 16 éven aluli nőkön végzett terhességmegszakítások aránya az összes művi vetéléshez képest ötszörösére emelkedett, jelentősen nőtt az öngyilkosságok száma, és a gyermek- és ifjúságvédelem az 1970. évi 160 ezerrel szemben 1978-ban már 240 ezer fiatallal foglalkozott, azaz majdnem ötven százalékkal nőtt a problémás helyzetű gyerekek száma.

A korszak egyre vészjóslóbb statisztikai adatai persze nem jelentették azt, hogy minden hátrányos és/vagy problémás helyzetű fiatal a csöves szubkultúrában találta volna meg a maga közösségét. Ahogy maga a szubkultúra sem alkotott homogén tömeget. Nagy vonalakban három csoportra lehetett osztani: az egzisztenciális kitaszítottakra, az ideologikus lázadókra és az úgynevezett szalon csövesekre.

Az egzisztenciális csövesek számára a csövesség kényszerű életformát jelentett, hisz se lakásuk, se állandó bevételük nem volt, leginkább alkalmi munkákból és kéregetésből igyekeztek fenntartani magukat. Az ideologikus lázadóknak (akár tanultak, akár dolgoztak) viszont volt hol lakniuk és volt miből élniük, de nem akarták szüleik útját járni, elegük volt a felnőttek hazug társadalmából, ahol a fennen hirdetett elvek (politika, morál) és a hétköznapok valósága sokszor köszönőviszonyban sem álltak egymással, ezért tudatosan vállalták a „csöves” életformát, annak fogyasztási szokásaival és öltözködési jellegzetességeivel együtt. És hát persze ott feszítettek a szaloncsövesek, akiket az egészben csakis a kemény, feszes zene vonzott, számukra a csövesség pusztán követendő divatjelenséget jelentett. Egész héten átlagos, konszolidált ruhában jártak, és csakis az energiák levezetésére szolgáló koncertekre, illetve az ahhoz kapcsolódó társas együttlétekre öltöttek ahhoz megfelelő ruházatot.

Hatalmi kísérletek a csöves jelenség kezelésére

A hetvenes évek második felében jellemzően elhallgatással, kriminalizálással reagáltak a hatalom képviselői, amikor – miként Cseh Tamás énekelte – „tetőzött az ifjúsági probléma”.

Az évtized derekán születő új tizenéves szubkultúráról, a csövesekről kezdetben egyáltalán nem vett tudomást se a hatalom, se a tömegkommunikáció. A köztereken csellengő fiatalok problémáját egyszerűen a rendőrségi ügyek közé sorolták, a Táskarádió című ifjúsági műsorban például Hajdú János „bűnözőarcú fiatalokról” beszélt, és a velük kapcsolatos tudósítások is általában a bűnügyi hírek között kaptak helyet.

1976-tól viszont a KISZ már egészen másfelől közelítette a problémát: attól kezdve minden évben megszervezte a szolidaritási rockfesztivált. S bár hozzá rendszerkompatibilis ideológiát passzintott („a szolidaritás olyan arc nélküli ismerősséget jelent, amelyben az illető egyén vagy emberek eszméi, magatartástípusai váltják ki az együttérzést”), ezek a rendezvények egyre nagyobb tömegekben vonzották a jellemzően apolitikus, ám a zenére erőteljesen rezdülő fiatalságot. Az 1978-as fesztiválon hivatalosan már 37 ezren gyűltek össze, hogy a külföldi előadók mellett többek között a Piramist és a P.Mobilt is meghallgassák (amúgy az év végi Pop-Meccs Gálán ez lett az Év Koncertje, megelőzve a Boney M. és az Omega Kisstadionban tartott koncertjeit).

Időközben a Hungaroton is feladta addigi merev elzárkózását, és egyfelől igyekezett a trendet piacosítani, másrészt pedig a színpadok előtt zajló lázadást lehetőség szerint mederbe terelni – a közönséget és a zenekarokat egyaránt megosztva. Első fecskeként 1976 karácsonyán megjelent a Piramis első kislemeze, a Becsület, pár hónapra rá Révészék az Égni kell annak, aki gyújtani akar című dalukkal már a Metronóm’77 fesztiválon is indulhattak (nyertek egy különdíjat), s voltaképpen onnantól kezdve teljesen zöld utat kaptak. De úgy is fogalmazhatnánk, hogy ők lettek a szerencsés kiválasztottak, akik az új rocknemzedék hivatalos „szóvivői” lehettek. A hasonlóan sikeres, de nagyságrendekkel problémásabb zenekarokat – mint a P.Mobilt, az 1978-ban startoló Hobo Blues Bandet, és az ugyanekkor újjáalakuló, egyben radikálisan stílust váltó Beatricét – persze továbbra is távol tartották a publikálási lehetőségektől. Miközben – vélhetően ilyen-olyan sugalmazásokra és ígéretekre – jelentősen átrendeződött a korabeli rockzenei élvonal (lásd később).

Kell-e nekünk Piramis brigád?

A Piramis együttes körül kialakuló rajongás okairól és lehetséges következményeiről 1979 júniusában Kell-e nekünk Piramis brigád? címmel többoldalas vitaindító cikket jelentetett meg az Ifjúsági Magazin. Arra keresték a választ, hogy mi indíthatta arra a korabeli tinédzsereket, hogy az építőtáborokban Piramis brigádokat alakítsanak, hogy Révész Sándorról és Som Lajosról úttörőőrsöket nevezzenek el, vagy hogy az iskola központi folyosójára – igazgatói engedéllyel – 10x8 méteres óriásplakátot tegyenek ki kedvenc zenekarukról. A következő négy hónapban az IM folyamatosan közölte az erre a cikkre érkezett olvasói reakciókat. A fiatalokon kívül társadalomkutatók, pedagógusok, pártfunkcionáriusok, popzenei szakemberek és szülők egyaránt véleményt nyilvánítottak.

„Egyszerű tinédzsertombolásról, egy zenei irányzat és képviselőinek diadalútjáról, kamasz rajongási hajlamok kiéléséről lenne szó csupán, mint a hatvanas évek végén? Vagy ezúttal a dolgok felszíne mögött a fiatalok magatartása, gondolkodása valami sajátos jelenségtartalmat, megváltozott arculatot is hordoz magában?” – tette fel a kérdést a kétoldalas vitaindító szerkesztőségi anyag, majd hosszasan mazsolázott a Piramis együttesnek írt rajongói levelekből, melyek között például ilyeneket olvashattunk:

„Nyáron építőtáborban voltam, s ott Révész Sándor brigád voltunk. Azért nem Piramis, mert azt már lefoglalta egy másik brigád. Volt Som Lajos brigád is. Meg kell vallanom Nektek, hogy nem vallottunk szégyent. Nevetek megállta a helyét a versenyben. Úgyhogy gratulálok Nektek, mert a lányok közül elsők lettünk. Köszi szépen Révész Sanyi!"

„Engem személy szerint sértett, amit az újságban írtak Rólatok. KISZ-titkár vagyok, és ezt a témát egy gyűlésen megbeszéltük. Alapszervezetünk elég nagy, és a 170 főből 165 állt ki a Piramis mellett.”

„Az iskolában választást csináltunk az igazgató engedélyével, hogy vajon melyik együttes a legnépszerűbb iskolánkban és annak az együttesnek egy 10X8 méteres plakátot készíthetünk az iskola központi folyosóján. A választást Ti nyertétek meg. Gondolom, 362 Piramis rajongónak szívesen adtok ilyen ajándékot.”

„Voltam Csillebércen a Pajtás-napon. Az egészben Ti voltatok a legjobbak. A csuklómba beleírtam pengével, hogy Piramis. Irtó jól néz ki. Nekem első a Piramis és utána minden egyéb. Őrsvezető vagyok. 14-en vagyunk egy őrsben. 3 lány és 11 fiú. Mindannyiunk kedvencei vagytok. Őrsi indulónk a Mi világunkért című dalotok. Nagyon büszkék vagyunk rá. Minden őrsvezető panaszkodik nekem, hogy az őrse nem akarja énekelni az őrsi indulójukat. Megnyugtatlak Benneteket, nálunk pont fordítva van. Nem egyszer, hanem 3-szor, 4-szer is elénekeljük egy foglalkozáson. Nem is tudom, mi lenne, ha Ti nem lennétek.”

„Kedves Lajos! Az orosházi Táncsicsban egy napig diákigazgató van. Ilyenkor pártok vezetői között dől el az igazgatóság sorsa. Szeretnénk Som pártot indítani jövőre és ehhez kérnénk erkölcsi támogatást. Továbbra is él közösségünk, a Som Lajos brigád.”

A vitaindító írás nyomán elindult társadalmi polémiában persze többször felmerült, hogy ami akkor, a hetvenes évek második felében a hazai popéletben, illetve a fiatalok életében történt, az voltaképpen nem új jelenség. Hisz a beategyüttesek iránti rajongás egy évtizeddel korábban is hasonló reakciókat váltott ki a tinédzserekből, a zenekarok körül fanatikus „szurkolótáborok” alakultak, csak hát egyrészt a korabeli sajtó ezekről a jelenségekről kevésbé tudósított, másrészt a politikai és társadalmi közhangulat még nem tette lehetővé Szörényi őrsök és Kóbor brigádok alakulását. A beatgeneráció tagjai még hosszú hajukkal és viselkedésükkel botránkoztatták meg a felnőtteket, egy évtizeddel később már lényegesen magasabbra került az ingerküszöb, akkor már a baboskendők, a biztosítótűk és a bőrnadrágok generálták a közfelháborodást. Meg az, amikor a megnövekedett szabadsággal és szabadidővel rendelkező tinédzserek megkérdőjelezték az egykori magasztos politikai eszméket és társadalmi normákat. És már nagyon nem akartak Gagarin vagy Tyereskova őrsök keretein belül munkásmozgalmi és úttörő dalokat énekelni.

Miként egy pedagógus fogalmazta meg e vitában: „Hiába vannak vitakörök, kultúrprogramok, különböző demokratikus fórumok, ha a gyerekek ezt nem érzik magukénak, csak tessék-lássék módon, a továbbtanulás érdekében csinálják. A fiatalok a példaképeiket, a szórakozási lehetőségeiket, a szabadidő-programokat is igényeiknek megfelelően akarják megválasztani, és ha az iskola, a család, a társadalom nem tud elfogadható lehetőségeket kínálni, akkor a gyerek keres magának. És nem marad más csak a koncert, az extázis. Különösen akkor, ha az igények eleve csak a rockzenére korlátozódnak.”

Más hozzászólók azt hangsúlyozták, hogy „a popzene az a nyirokcsomó a társadalom testében, amely időnkénti megduzzadásával jelzi, hogy a testben rendellenességek mutatkoznak. Napjainkban ez a jelzés (Piramis-jelenség, magyar punkok, a szipuzás stb.) minden eddiginél komolyabb, mert a fiatalok egy részének – még ha kisebbségről van is szó – életében, értékrendjében első helyre került olyasmi, ami csupán pótcselekvés.” Merthogy – fogalmazzák máshol – „a fiatalok azzal, hogy úgy vélik, nem marad más, csak a koncert, a zene, ahol önállóan, saját ízlésük, elképzelésük szerint dönthetnek, viselkedhetnek, egyúttal kizárták magukat a tényleges politizálás vagy a társadalmi cselekvés lehetőségéből is.”

„Ha nem lennének a hazai rockegyüttesek, a koncertek, ez a feszültség sokkal nagyobb lenne. A fiatal egy-egy koncerten levezeti energiáját, amely a sok kudarcból és meg nem értésből fakad. Mivel a zenekarok mindennapi problémákról énekelnek, a fiatalok úgy érzik, hogy foglalkozik valaki a problémáikkal, és ezért ragaszkodnak a zenéhez” – írja egy fiatal, aki hozzászólását úgy írta alá: „Egy csöves, aki néha elgondolkodik az élet dolgain”. Egy másik rockrajongó ugyanerről: „Hogy miért ezt a zenét akarjuk, miért ez a lázadás? Mert egyszerűen sok dolog van, amit a felnőttek (otthon és az iskolában) már annyira elcsépeltek, hogy unjuk. Például: szerelem, továbbtanulás, becsületes élet.” Egy másik rajongó – Tűzimádó aláírással – pedig így fogalmazott: „A politikai oktatásokon olyan dolgokról beszélünk, amit egyáltalán nem érzünk közel magunkhoz. Például a rég meghalt mártírokról. Elismerjük, szép dolog volt, hogy feláldozták magukat az eszméért, de az az ő problémájuk, nem a miénk.”

A rockkonjunktúra lovagjai

A magyar rockzenében hasonló földindulásra korábban nem volt példa: 1978 őszén váratlanul feloszlott a Skorpió, amelynek három zenésze Vikidál Gyulával, a P.Mobil énekesével és Németh Alajossal, a Mini basszusgitárosával Dinamit néven új zenekart alapított. A Skorpió lelke, Frenreisz Károly Tátrai Tiborral, a Generál szólógitárosával és Papp Tamással, a Korál dobosával Új Skorpió néven folytatta tovább. A tovagyűrűző zenészcserék, szétválások, feloszlások nyomán megalakult a Karthago, később a Pandora’s Box, újjászületett a Korál és a Mini.

Frissítve: 2024-2

Kapcsolatok