Band/name

Kezdetben az ő karrierjét is Majláth Júlia zeneszerző egyengette, majd a könnyűzenei stúdióban Balassa P. Tamás tanítványa lett. Ő volt az első, aki a mozdulatlan, mikrofon mögé cövekelt előadók között megmozdult a színpadon és karaktert adott egyéniségének. A nők között az első komolyan vehető sztáralkat, aki igazi entertainerként kifejezte, megjelenítette az előadott szám érzelmi tartalmát, hangulatát. Nevét az 1965-ös Látod, ez a szerelem című dal tette ismertté. Fellépett és kislemezeket is készített beatzenekarokkal (Scampolo, Atlantis, Liversing). További slágerei: Pletykálnak rólad, Élj vele boldogan!, Pattanj fel!. 
Állandó résztvevője volt a táncdalfesztiváloknak; valamennyin indult, ám egyiken se kapott díjat. A hatvanas évek végétől a hazai showbiz ünnepelt sztárjaként a Maxim Varietében, a Kamara Varietében, a Béke Szállóban és különböző ORI-műsorokban lépett fel.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 113–114.

Mátrai Zsuzsa

Mátrai Zsuzsi előadó fotók

A Scampoló (korábban Tacskó) a beatkorszak előtti idők hangulatát kifejező, zenéjét megszólaltató legnépszerűbb zenekar volt. Legnépszerűbb felállása: Faragó „Judy” István (1944–2003, gitár), Komár László (1944–2012, ének), Atkári Lajos (gitár), Varga Tibor (zongora), Markója József (szaxofon), Selmeczi Sándor (basszusgitár). Törzshelyük a Földmunkát Gépesítő Vállalat Vigyázó Ferenc utcai, 200 nézőt befogadó klubja lett. Rajongói bázisukat a Paul Anka Fan Club tagjai alkották, és 1962–63-ban a legjobb rock and roll zenét játszották Magyarországon. Faragó „Judy” gitárjátéka mellett a Carl Perkins, Cliff Richard és Elvis Presley sikereit éneklő Komár László volt a fő vonzerő, aki olyan tökéletesen utánozta Elvist, hogy a hallgatóság eleinte azt hitte, a dalok magnóról szólnak.
A Scampolo fellépett a Dáliában, a Budai Ifjúsági Parkban, versengett gitárpárbajokon, és ott volt 1963 májusában a Sportcsarnokban megrendezett fesztiválon is. 1963-ban Markója és Selmeczi helyére az Omegából Harmath László igazolt át, november 3-án pedig a Toldy gimnázium bálján felfedezték Zalatnay Saroltát (1947), aki 1964-től duóban lépett fel Komárral. A „rokizó énekes” és a „filigrán csajszi” duettje tovább növelte a zenekar nimbuszát, amely 1964 nyarán, az Ifiparkban érte el karrierje csúcsát, amikor valóságos népünnepélyt rendeztek a tiszteletére.
A Vigyázó Ferenc utca – a nagy beatklubok megalakulásáig – legendás hely volt Budapesten, és a Scampolo továbbra is az élvonalba tartozott. Ősszel eljutottak a hanglemezgyárba is, ahol megkezdték első kislemezük (Üzenet a Shadowsnak, Judy boogie) felvételét, de Faragó „Judyt” behívták katonának, s ezzel a Scampolo karrierje derékba tört. Fejük fölött ráadásul 1965-ben átcsapott a beathullám, az a „luxemburgi stílus”, amelynek már az Illés–Metro–Omega triumvirátus alkotta az élmezőnyét.
A Scampolo megmaradt klubos rock and roll bandának, de a Hanglemezgyár már nem számolt vele. Hiába tért vissza Faragó „Judy” a bevonuló Harmath helyére, a lépéshátrányt nem tudták ledolgozni. Ezt a sikertelenség miatti gyakori tagcserék is akadályozták. 1966-ban Mihály Tamás, 1967-ben Presser Gábor is tagja volt rövid ideig a zenekarnak, és ekkor slágeres felvételeket (Ne írjon fel rendőr bácsi, Maradj egy percig) készítettek. 1967-ben új felállásban a korszak változó zenei divatjához alkalmazkodva átálltak előbb a rhythm and blues vonalra (Jimi Hendrix, Cream, Fleetwood Mac), majd 1969-ben ismét újabb összeállításban Led Zeppelin-, Moby Grape- sikereket játszottak. Dalszerző hiányában azonban a Scampolónak nem lett igazi saját slágere (Egy öreg barátomnak, Sietős emberek, Levegőben, Aranyásó balladája, Belváros), így az évtized végétől végleg eltűntek az élvonalból, és állandóan változó összeállításban besoroltak a „parkos” bulizenekarok közé. Többször feloszlottak, majd új tagokkal folytatták, egészen 1981-ig.
1998-ban a Budapesti Kongresszusi Központban egy nosztalgiaest erejéig újra összeálltak.
Első és egyetlen nagylemezüket (Under The Rainbow) 2009-ben jelentette meg a Moiras Kiadó.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 48.

Scampolo

A hatvanas évek második felének egyik legendássá vált – kora egyik legkeményebb hangzású – zenekara, amelynek végül 2006-ban jelent meg az első nagylemeze.
Az 1964-ben alakult külvárosi zenekart kezdetben „kis Beatlesnek” nevezték, mert farmert viseltek, magas nyakú garbóval, és a Beatlest másolták.
Felállás: Túry Árpád (ének), Pintér Dénes (ének), Szendrődi Zsolt (szólógitár), Varga László (basszusgitár), Szabó Lajos (ritmusgitár), Homonnay Zsombor (dob). Szabó Lajos helyére 1966 őszén Pataki László érkezett. A dobos poszton Homonnay Zsombort előbb Balla Lajos, majd 1967 tavaszán Merczel András váltotta fel. Túry kiválásával 1967-ben kvartettben játszottak, majd jöttek a Demjén testvérek. A frontember Túry Árpádról elsőként terjedt el, hogy „kábítós”, pedig csak a zenétől jött a fellépéseken extázisba. A zenekar játszott divatbemutatókon és a balatoni hobo-hippi találkozón egyaránt.
1968 elejétől a „nagy felállásban” – Demjén Ferenc (ének, basszusgitár), Demjén István (ének), Szendrődi Zsolt (gitár), Pataki László (orgona), Merczel András (dob) – Hendrix-, Cream-, Traffic-, Nashville Teens-, Spencer Davis-dalokat játszottak a Bem rakparton és a Danuviában. 1968 végén Pataki kivált, helyére Szabó Mihály (ex-Nivram) érkezett. 1968-ban a Táncdalfesztivál-on Nagy Évát kísérték (Ez az utolsó randevúnk), de lemezfelvételen (Mi lesz velem ezután?) Koncz Zsuzsával is dolgoztak. Nyáron két hónapos balatoni turnéra indultak a Slágerhullám című ORI-műsorral, illetve az Express Ifjúsági és Diákutazási Iroda Expres Koktél című műsorában léptek fel. Jutalomként Bulgáriába utaztak vendégszereplésre.
A zenekar 1968 végén oszlott fel, amikor Szendrődi, Szabó és Merczel átigazolt az Olympiába. Szendrődi 1970-ben önállósította magát, előbb Lottó, majd Unió néven alakított együttest, amelynek 1971-ben kislemeze jelent meg (Bíborszárnyú alkonyat / Mondd el kedvesem) 1973-ban pedig Úton című dala szerepelt a slágerlistán.
Az 1965 őszéről fennmaradt koncertfelvételüket Liversing: 1965 – Rhythm and Blues Madhouse in Hungary címmel 2006 elején a Moiras kiadó dupla borítós LP formájában megjelentette.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 193–194.

Liversing

A Scampolo után, de még a nagyok előtt az egyik legsikeresebb beatzenekar volt. Viszonylag sok kislemezük jelent meg, többször szerepeltek a tévében, és két korabeli filmben – Közbejött apróság (1966), Fény a redőny mögött (1966) – is felbukkannak.
Az első országosan ismert felállás – Neményi Béla, (1943, ének, gitár), Sankó László (1945, basszusgitár, ének), Radics Béla (1946–1982, szólógitár), Rozsnyói György (orgona), Pintér István (dob) – a bemutatkozó koncertjét 1964. november 15-én az Egyetemi Színpadon adta. Miként Sankó később nyilatkozta: „Hatalmas angol nyelvű plakátokkal szórtuk meg a város, úgy nézett ki, mintha Angliában lettünk volna. Rányomtuk az egész műsort, olyanokat, mint a Beatlest, Dave Clark Five-ot, Searcherst. Akkora felhajtás volt, hogy a feketepiacon egy akkor menő divatcikket, orkánkabátot adtak egyetlen belépőért”.
Az Atlantis karrierje gyorsan ívelt felfelé. 1965. január 12-én már próbafelvételt készíthettek a hanglemezgyárban, majd megjelent az a négyszámos kislemezük (I Should Have Known Better, Shakin’ All Over, Hindu dal, Atlantis rock), amelyet sokan az első igazi hazai beatlemeznek tartanak. A beatzenekarok közül ugyancsak elsőként szerepeltek 1965 augusztusában a tévében (Séta a Margitszigeten), majd az ORI-műsorok egyik állandó kísérői lettek. A Rolling Stones hatására a zenekar a rhythm and blues irányába mozdult, de miután 1965 novemberében Sankót behívták katonának, Neményi a könnyed pop irányába fordult, ennek révén az Atlantis a korszak egyik legsikeresebb zenekara lett. A régi gárda viszont kihátrált Neményi mögül, megalakították a rövid életű Atlantis Nr. 2.-t.
Közben az Atlantis a háromakkordos zenekarok legsikeresebb formációja lett. A sztárallűröktől sem mentes Neményi az 1966-os fesztiválon már közönségkedvenc (Jól érzem magam), majd sorra készítette a kislemezeket (Foxi Maxi matróz lett, Nem vagyok én Ivanhoe, Hóember, Kislány gyere velem sétálni, Nem sírom át az éjszakát). Zenei nézeteltérések miatt ismét többen otthagyták Neményit (megalapították a Pannóniát), aki új társakkal folytatta.
1967-ben előbb a polbeat fesztiválon (Ki ölte meg Kennedyt?), majd a Táncdalfesztivál-on (Drága bakter úr) ismét Neményi volt a sztár (Bakter úr a ligetben címmel tévéműsor készült róluk), aminek köszönhetően újabb kislemezeket (Holnap délután ötkor / Múló nyár, Álomvilág / Ásó-kapa) készítettek. 1968-ban azonban váratlanul megtört a sikersorozat. Áprilisban egy ORI-koncerten leégett a felszerelés, de a megrendelt új csaknem egyéves késéssel érkezett meg, és ezalatt végérvényesen lemaradtak az élmezőnytől. Még készítettek lemezfelvételeket (Visszajössz te még, Hahó, Emlékszel-e még, Fekete bárány, 1969), de a nagylemezes zenekarokkal már nem versenyezhettek. Neményi 1970-ben abbahagyja a zenélést (egy tsz-nél lett anyagbeszerző), nem sokkal később a zenekar is feloszlott.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 151–153. Cikkeink: <a href="https://index.hu/kultur/popkult/2023/01/11/atlantis-echo-dogs-bajtala-kex-zene-egyuttes/">https://index.hu/kultur/popkult/2023/01/11/atlantis-echo-dogs-bajtala-kex-zene-egyuttes/</a>

Atlantis

Élet A Dal előtt

A beatzene országos nyilvánossága (táncdalfesztiválok)
A hatvanas évek közepéig a beatzene elsősorban Budapesten és a nagyobb vidéki városokban, egyetemi központokban volt ismert. A rádió, a televízió csak ritkán szerepeltette az együtteseket, előadókat, az esztrádműsorokban, turnékban még nem kaptak helyet az „ifjúsági zenekarok”, és a lapokban sem cikkeztek se róluk, se a jelenségről. Az idősebb generáció számára az új zene az első Táncdalfesztivál révén vált ismertté.
A táncdalfesztiválok ötlete Bánki Lászlónak, a Magyar Televízió rendezőjének a fejéből pattant ki, aki 1965-ben a Kisstadionban megrendezett Gitárpárbaj-on szemtanúja volt a tinédzser közönség zajos tüntetésének a hagyományos táncdalokat éneklő előadók ellen. Ez a botrány sugallta neki az ötletet, hogy egy reprezentatív, látványos műsorral rehabilitálják ország-világ előtt a tánczenét. A mintát a San Remó-i fesztivál kínálta, amelynek dalait, előadóit (Bobby Solo, Gigliola Cinquetti, Domenico Modugno, Sergio Endrigo) a rádió és a televízió már korábban is előszeretettel népszerűsítette.
Az első Táncdalfesztivál-t 1966 nyarán hatalmas propagandával rendezték meg. Már az elődöntők idején ott szorongott az egész ország a képernyők előtt. A tánczene váratlanul téma lett, a lapokban a fesztivált nagy horderejű kulturális eseményként tálalták. A műsorban helyet kapott a beat is, de a harmadik elődöntőbe sorolt, ott fellépő négy beatzenekar csalódást okozott. A kritika nem is volt kíméletes a kedvencekkel: „Vártuk sokáig, mikor szólal meg végre az igazi, gitáregyüttesekre elképzelt modern szám. De egyértelműen csak a zsűri legmagasabb pontszámával jutalmazott utolsó számot (Még fáj minden csók), az Illés együttes és Szörényi Levente előadásában sorolhatjuk ide.” 
A kudarcért azonban nem a zenekarok voltak a felelősek. A beatzenészeknek – a fellépési lehetőségért cserébe – hangszerelésben, előadói stílusban, öltözködésben egyaránt alkalmazkodniuk kellett a rendezők elvárásaihoz. Szörényi például az elődöntőben „jellegzetes beatrángatózással, eksztatikus átéléssel”, a klubokban akkor már megszokott előadásmóddal énekelte el a dalát, e szokatlan fellépés viszont megütközést váltott ki az idősebbek körében. A tévénézők méltatlankodó levelek ezreit írták, aminek eredményeként a döntőben a zenekar konszolidáltabb fellépése már kevésbé különbözött a táncdalénekesek előadói stílusától.
1967-ben, a második Táncdalfesztivál megrendezése előtt az érdekellentétek, a szórakoztató zene belső világának ügyei – Szörényiék jóvoltából – a sajtóban, rádióban, televízióban is némi visszhangot kaptak. Márciusban a Magyar Televízió Show-hivatal című műsorában Vitray Tamás Szörényi Leventével beszélgetett, aki elhatárolta magát a fesztiváltól, és bejelentette, hogy az Illés együttes az 1966-os sikerei ellenére nem indul el az 1967-es Táncdalfesztiválon, mivel „idegennek érzik magukat ebben a közegben, a fesztivál ugyanis a táncdalnak szólt, nem a beatnek”. A vitát végül Vitray azzal zárta le: „Nem a Táncdalfesztivál lesz szegényebb, ha az Illés nem lesz ott rajta.” (Bár sokan úgy gondolták, hogy a később megjelent Ne gondold című Illés-dal valódi címzettje Vitray Tamás volt, Bródy János – saját bevallása szerint  – valójában nem gondolt konkrét személyre, inkább csak egy jól helyezkedő káder figurájára.) A beat képviselői ezen kívül is hangoztatták azt a véleményüket, hogy Angliában például jól megfér egymás mellett a sikerlistán Tom Jones és a Beatles, külön fesztiválokat rendeznek a tánczenének és az ifjúsági zenének, de nem kényszerítik versenyzésre a különböző stílusú előadókat.
Szörényiék engedetlensége nyomán 1967-ben a közreműködők közé csak ismert slágergyárosokat hívnak meg (S. Nagy István hét, Szenes Iván hat dallal szerepelt), a beatzenekarok (Omega, Metro, Atlantis, Syrius, Dogs) csupán kísérő-közreműködő feladatokat kaptak. Az énekes sztárok, díjazottak ugyancsak a régi motorosok közé tartoztak (Aradszky László, Bakacsi Béla, Fenyvesi Gabi, Kovács József, Máté Péter, Mátrai Zsuzsa, Németh József, Poór Péter, Szécsi Pál, Toldy Mária) kiegészülve a három beatlánnyal és pár, beatzenekarból kiemelt szólistával (Neményi Béla, Zorán). Az elhangzó slágerek közül néhány: Nem várok holnapig, Ádám, hol vagy?, Drága bakter úr!, Rövid az élet, Utánam a vízözön, Annál az első ügyetlen csóknál. Mindez abban az évben, amikor a Beatles már elkészítette a Bors őrmester albumát, és Jimi Hendrix, Janis Joplin, a Jefferson Airplane, a Pink Floyd, a Cream fellépései aranyozták be a hippik nyarát a nagy amerikai fesztiválokon vagy a londoni klubokban.
Az éjfél utánig tartó elődöntőkben a közönség nem tudott betelni a dalokkal. Kovács József (később már csak a „mi Józsink”) Jöjj vissza hozzám! című szentimentális slágere eufóriába kergette az idősebbeket, akik ugyancsak zajosan tüntettek kedvenceik (Sárosi Katalin – Lassan bandukolva, Szécsi Pál – Csak egy tánc volt, Toldy Mária – Rövid az élet, Aradszky László – Annál az első ügyetlen csóknál, Poór Péter – Utánam a vízözön, Korda György – Bocsánat, hogyha kérdem) mellett. A fiatalok viszont saját bálványaikat (Neményi Béla – Drága bakter úr!, Pápay-Faragó László – Tranzisztori, Zorán – Végre, itt van az óra, Zalatnay Sarolta – Nem várok holnapig) éltették, függetlenül az előadott számok milyenségétől.
A döntőben a 15 dalra nem kevesebb, mint 19 díj jutott (a győzelmet Toldy Mária és Zalatnay Sarolta szerezte meg), és jellemző módon ekkor már a legnagyobb üzleti sikert elért dalt is díjazták. A fesztiválról kiemelt terjedelemben cikkezett a sajtó. A Valóság című folyóiratban Breuer János 649 008 című írásában foglalkozott a fejleményekkel. A cím a fesztiválzsűrihez érkezett szavazatok számára utalt, és a szerző megállapítása szerint már önmagában ez a tény is jelezte, hogy a nyári játéknak, felhőtlen szórakozásnak indult kezdeményezés elgondolkodtató társadalmi jelenséggé és mindinkább elmérgesedő szakmai háborúvá fajult. Erre kritikai vélemények is figyelmeztettek („Beathangzás nem volt. Friss ötletek híján egyet jelent a mostani táncdalfesztivál a több évtizedes, régi stílusokba való teljes és indokolatlan visszasüppedéssel.”).
Az 1967-es Táncdalfesztivál további következménye lett, hogy miután a közönség heves ellenérzésének adott hangot Kovács József táncdalénekes lepontozása miatt, attól kezdve a televíziós közvetítés jó pár éven keresztül félórás csúsztatással követte „élőben” az eseményeket. 
1968-ban a harmadik Táncdalfesztivál-t ismét a régi szellemben, a gigantománia jegyében rendezték meg. Először Farsang a Hajdúságban címmel Debrecenben rendeztek háromnapos minifesztivált, amelyen az Illés kivételével a teljes élgárda szerepelt. A szereposztás: Omega (+ Wittek Mária, Kovács Kati), Pannónia (+ Magay Klementina, Payer András), Syrius (+ Ambrus Kyri, Poór Péter), Atlantis (+ Fenyvesi Gabi, Szécsi Pál), Echo (+ Harangozó Teri, Bakacsi Béla), Thomastic (+ Dékány Sarolta, Máté Péter). A győzelmet az Omega-csapat szerezte meg a Pannónia-csapat előtt, és a gálán fellépett a Metro–Aradszky László összeállítású alkalmi együttes is.
A Táncdalfesztivál a magyar közönség tudatában már az év legfontosabb eseményei közé tartozott. Ebben az évben 1350 pályamunka érkezett a zsűrihez. Az 1968-as év – a „Nyugat-majmolás” ellensúlyozására – a népieskedés és a magyarkodás jegyében telt el a hazai könnyűzenében. Nemcsak a fesztiválon volt szinte kötelező egyenruha a hímzett mellény, a bő ujjú ing, nemcsak itt léptek fel matyó babának öltözött énekesnők, nemcsak az itt elhangzott dalok címei (A csongorádi kisbíró unokája, Beates magyar úr, Sose fájjon a fejed), hanem a hangszerelése, előadásmódja idézte a tschikos, fokosch, gulasch, puszta, paprika álromantikáját. Az Omega ez évben készült angol lemezére is felkerült a Kállai-kettős, az Illés pedig Red Roof Hoovels (Piros nádfedeles kunyhó) néven vendégszerepelt Ausztriában, és az 1968-as Ki mit tud?-on feltűnt Hungaria tagjai is magyaros lajbiban, bokájukat csapkodva énekeltek arról, hogy nem bújnak többé már a subába, és nem húzzák a köcsögöt a karóra.
A fesztivált ismét népünnepéllyé alakították. A díszletek a Broadway-musicalek világát idézték, a fellépők ruháját Rotschild Clara tervezte, a zsűrit messze földről toborozták, egyszóval mindent megtettek, hogy a fesztivál színvonalát európai rangra emeljék. Műsorfüzetét például – szavazócédulával – több százezer példányban már hetekkel a bemutatók előtt árulták, és juttattak belőle a környező országok magyar lakta területeire is.
Kétségtelen, Magyarországon ezen a nyáron tetőzött a táncdalmánia. Egy korabeli felmérés szerint akkoriban minden tíz gimnazista lányból hét táncdalénekesnő akart lenni. Táncdalszerzőnek lenni 1968-ban az egyik legirigyeltebb mesterség volt hazánkban. 
1967-ben ebből az össznépi szemfényvesztésből az Illés kimaradt. 1968-ban viszont – nagy meglepetésre – ők is indultak az Amikor én még kissrác voltam című dallal. Az okokról ezt nyilatkozták: „Külföldön a modern tánczenének külön fórumai vannak. Itthon csak egyfajta fesztivál van. Ilyen. Mi elhatároztuk, hogy részt veszünk, és lassan a magunk fesztiváljává tesszük.”  Illéséken kívül a többi beatzenekar (Pannónia, Atlantis, Omega, Metro, Expressz, Hungaria, Syrius) szintén szerepelt, de a „beatszentháromság” tagjait kivéve megint csak kísérőszerepre kényszerítették őket.
A fesztivál körüli felhajtás augusztus 18-án, az Erkel Színházban megrendezett döntőn érte el a csúcspontját, amely az Illés diadalát hozta. A 11 díjból ötöt kaptak meg, és bár ezt a szokatlan nagylelkű elismerést a beatpártiak lelkes ünneplése kísérte, a döntő éjszakáján a csehszlovák határ mentén már készültségben álltak azok a csapatok, amelyek két nap múlva bevonultak a szomszédos országba, végleg szétfoszlatva a demokratizálással kapcsolatos álmokat.
A következő Táncdalfesztivál-t aztán az Illés és az Omega is bojkottálta, de a második vonal képviselői, azok, akik életben akartak maradni, ismét elindultak. Nem túl erős dalaikkal (Bergendy – Te vagy a lexebb, Atlas – Segítség, Metro – Régi kép: szobrok, Zorán – Fehér sziklák, Express – Alagút, Non-stop – Egyszer volt) azonban nem arattak átütő sikert.
A fesztivál rendezői ezúttal új sztárok indításával is próbálkoztak. A Magyar Ifjúság címlapján 23 sztárjelölt – adminisztrátor, lakatos, fodrász, kárpitos – fényképe mosolygott. A színpadon aztán volt csodálkozás. A 25 tagú nemzetközi zsűri igazán bölcsen döntött, amikor egy itthon alig ismert énekesnőnek (Késmárky Marika – Egy fiú a házból) ítélte oda a fődíjat.
A korábban lelkes sajtó hangvétele is megváltozott, „állami pénzen finanszírozott ízlésrombolásról”, „rosszízű magyarkodásról” írtak, és a rendezők levonták a tanulságot, 1970-ben nem rendeztek Táncdalfesztivál-t. Miközben 1969-ben a Magyar Hanglemezgyár tízezres példányban préselte a kislemezeket, a Képzőművészeti Alap 300 ezer példányban dobta piacra az előadók fényképeit, hasonló példányszámban kerültek forgalomba a kottás-dalos füzetek, a szövegmellékletek, és nemcsak a szerzők, hanem a televízió és a rádió is profitált a legnézettebb, leghallgatottabb műsorokból.
1971-ben aztán ugyanazokkal a módszerekkel, eszközökkel és előadókkal rendezték meg az újabb slágerparádét. Kivétel csak az Illés volt, amely az előző két év büntetései, majd eltiltása után egy bűnbánatot sugalló dallal (Elvonult a vihar) tért vissza. A fesztivált Zalatnay Sarolta egy hagyományos, fesztiválstílusban megírt slágerrel (Fák, virágok, fény) nyerte, a többi sikeres előadóra és dalra (Koós János – Kapitány, Korda György – Ne sírj, Delhusa Gjon – Hegyek lánya, Aradszky László – Eleonóra, Tolcsvay – Csak egy kékszínű virág, Kovács Kati – Pesti férfi) pedig már a döntőt követő hetekben a feledés homálya borult.
Az utolsó, 1972-es fesztivál „méltó” lezárása volt a többéves eseménysorozatnak. A győztes dalokon (Kovács Kati – Add már uram az esőt, Bergendy – Úgy szeretném, Corvina – Egy viharos éjszakán) kívül nem született említésre méltó produkció, a kulisszák mögött folyó élethalálharcra pedig később Somló Tamás, a Non-stop együttes tagja világított rá: „Az 1972-es Táncdalfesztivál-on a Szép Margit című nótával az elődöntőben voltunk, és elhatároztuk, ha nem megy másképp, csalunk. Összedobtunk 10 ezer forintot és bevásároltunk levelezőlapot, bélyeget, megszavaztuk magunkat. Mindenki a családjával éjszakákon át töltötte ki a lapokat, majd öten az ország hat irányába szétszéledve dobáltuk be őket. Azt tudni kell, hogy már 9000 szavazattal bejutottunk volna a döntőbe. De kiderült, valami nem stimmel: a Non-stop közönségszavazatainak a száma hivatalosan 4078 vagy 5001 lett, már nem emlékszem pontosan, elég, hogy kibújt a »bunda« a szákból. Ezek után abban maradtunk, hogy akkor viszont óvunk, egy újságcikkben felfedjük a gerillaakciót, mert már úgy sincs veszíteni valónk: a pénz a postáé. De az akkori zenekarvezetőnk nem merte felvenni a kesztyűt a »szervekkel«.” 
A Táncdalfesztivál-t ezt követően – ebben az „össznépi formában” – nem rendezték meg, de magát az üzleti vállalkozást más-más nevekkel (Metronom) időről időre felújították, majd a rendszerváltás idején a hazatelepülő Dobos Attila megpróbált életet lehelni a szerinte szép emlékű rendezvénybe. De vállalkozása kudarcot vallott.

Táncdalfesztivál ’66
1. díj – Kovács Kati: Nem leszek a játékszered (Gyulai Gaál) és Toldy Mária: Más ez a szerelem (Bágya–G. Dénes)
2. díj – Illés: Még fáj minden csók (Szörényi–Bródy), Zalatnay Sarolta: Hol jár az eszem (Auth–Halmágyi), Tárkányi Tamara: Idegen utakon, Koós János: Annyi ember él a földön (Lovas–Halmágyi)
Előadói díj – Kovács Kati, Koós János, Toldy Mária
MHV különdíja – Vámosi János
KISZ KB különdíja – Koncz Zsuzsa 	
Közönségdíj – Bakacsi Béla 	

Táncdalfesztivál ’67
1. díj – 	Toldy Mária: Rövid az élet (Majláth–Fülöp), Zalatnay Sarolta: Nem várok holnapig (Majláth–Fülöp)
2. díj – 	Aradszky László: Annál az első ügyetlen csóknál (Dobos–Szenes), Poór Péter: Utánam a vízözön,(Tomsits–Halmágyi), Szécsi Pál: Csak egy tánc volt (Vadas–Varga)
3. díj – 	Ambrus Kyri: Nappalok és éjszakák, Fenyvesi Gabi: Ádám, hol vagy?
Előadói díj – Ambrus Kyri, Korda György, Aradszky László, Toldy Mária, Zalatnay Sarolta
Hangszerelői díj – Körmendi Vilmos, Bágya András, Presser Gábor
KISZ különdíj – Dobos Attila
Közönségdíj – Kovács József

Táncdalfesztivál ’68
1. díj – 	Illés: Amikor én még kissrác voltam (Szörényi–Bródy), Koós János: Kislány a zongoránál (Lovas–Szenes), Mary Zsuzsi: Mama (Dobos–Szenes)
2. Sztevanovity Zorán: Fehér sziklák (Fényes–S. Nagy), Harangozó Teri: Sose fájjon a fejed (Deák–Fülöp), Koncz Zsuzsa: Színes ceruzák (Szörényi)
Előadói díj – Mary Zsuzsi és az Illés, Harangozó Teri és az Omega, Koncz Zsuzsa és a Syrius, Koós János
Közönségdíj – Mary Zsuzsi, Korda György

Táncdalfesztivál ’69
1. díj – 	Késmárky Marika: Egy fiú a házból (Bágya–S. Nagy), Koós János: Nem vagyok teljesen őrült (Lovas–Szenes)
2. díj – Harangozó Teri: Szeretném bejárni a földet (Majláth–Kalmár), Metro: Régi kép: Szobrok (Schöck–Sztevanovity)
Arany Mikrofon díj – Harangozó Teri
Előadói díj – Koncz Zsuzsa
Hangszerelői díj – Wolf Péter

Táncdalfesztivál ’71
1. Zalatnay Sarolta: Fák, virágok, fény
2. Non Stop: Lélegző furcsa hajnalon, Illés: Elvonult a vihar, Szécsi Pál:Pillangó
3. Koncz Zsuzsa: Rég volt, szép volt

Táncdalfesztivál ’72
1. díj – Kovács Kati: Add már, uram, az esőt! (Koncz–Szenes)
2. díj – Koncz Zsuzsa: Mondd el, ha kell! (Illés–Bródy), Bergendy: Úgy szeretném (Latzin–Demjén)
3. díj – Corvina: Egy viharos éjszakán (Szigeti–Soltész)
Előadói díj – Kovács Kati, Cserháti Zsuzsa, Katona Klári
Közönségdíj – Generál

Táncdalfesztivál

Az 1950-as évek második felében és 1960-as évek elején a hagyományos táncdalénekesek – akik szinte kivétel nélkül a szocialista termelésből érkeztek a reflektorfénybe – a széles közönségréteget kiszolgáló szórakoztató zeneipart képviselték. Azt az erősen konzervatív szemléletű „felnőtt” világot, amellyel szemben a beat olyan vehemensen fellépett. Bár az évtized második felében a különböző kulturális versenyeken (Ki mit tud?, Táncdalfesztivál) és monopolisztikus médiumban (Magyar Rádió, Magyar Televízió) az új zene reprezentánsai is egyre hangsúlyosabban jelentek meg, a hagyományos táncdal voltaképpen mindent és mindenkit túlélt. Beleértve a rendszerváltozást.
Előzményei a két világháború közötti Budapestre nyúlnak vissza, ahol igazi világvárosi élet folyt, a híres szórakozóhelyek (Astoria, Savoy, EMKE) messzi tájakról vonzották a vendégeket és a muzsikusokat egyaránt. A háború alatt aztán előbb német nyomásra tiltották ki az amerikai eredetű zenét Magyarországról, majd a világháború 1után a szovjet példát követve hallgattatták el a „szocialista embertípustól” idegen lázadó-lázító ritmusokat, dallamokat. 
1949-ben, a vasfüggöny leereszkedése után a hivatalos kultúrpolitika minden eszközzel igyekezett előbb háttérbe szorítani, majd felszámolni és eltüntetni a „szocializmustól idegen” művészet és szellemiség maradványait. A fővárosban és a vidéki nagyvárosokban felszámolták a zenés-táncos helyeket, a lokálokat, az orfeumokat, a revüszínpadokat és a táncpalotákat. Ebben az időszakban „kövérek zenéjének” (jazz) éppúgy nem volt helye a szocialista kultúrában, mint a hagyományos slágernek, ami a hivatalos ideológia szerint csak arra jó, hogy összezavarja a dolgozók fejét.
Miközben az ötvenes évek derekán Chuck Berry első dalait írja, és az Egyesült Államokban az első rock and roll felvételek készültek, a Magyar Ifjúság című lapban Várjuk az új tömegdalokat! címmel jelent meg írás, a fiatalokat pedig az iskolai ünnepségeken, vállalati rendezvényeken olyan korabeli „slágerek” éneklésére kötelezték, mint a Dal az ötéves tervről, vagy a Sződd a selymet, elvtárs! 
Pedig a Magyar Rádiónak, mint legnagyobb tömegkommunikációs eszköznek minden lehetősége megvolt a sztárcsinálásra. Volt például saját stúdiója, ahol jelentős számban készültek felvételek. Ám ez a stúdió alapvetően a hagyományos tánczene műhelye maradt, saját maga által felfedezett és menedzselt sztárjelöltekkel, akiket legtöbbször a Tessék választani! vagy a Made In Hungary rendszeres gáláin ismerhetett meg a közönség. Mivel a rádió mindvégig a „slágercéh” fellegvára maradt, az itt felfedezett és elindított előadók legfeljebb a hagyományos sláger- és tánczene vonalán érvényesülhettek. A Magyar Rádió ugyanis csak bemutatta, de nem menedzselte felfedezettjeit, nem működött üzleti intézményként, az ott dolgozók havi fizetésért tették a dolgukat.
A Magyar Rádió könnyűzenei stúdiója az ötvenes-hatvanas években ontotta a fiatal énekeseket, énekesnőket, akik szinte kivétel nélkül a „slágercéh” dalait adták el. Annak idején a beatzene hívei ezeket a számokat kifejezetten avittnak és kínosnak élték meg, és poptörténeti szempontból valóban egy akkor már letűnt világot idéznek, de azért nem lehet nem észrevenni egyes előadók (például Ambrus Kyri, Harangozó Teri, Korda György, Mátrai Zsuzsa vagy Szécsi Pál) kivételes kvalitásait. Ahogy később Szécsi Pál vagy Máté Péter zsenialitását sem.
JBSz

Hagyományos táncdal

Több táncdalfesztiválon szerepelt karmesterként Balassa P. Tamás (1922–2010), aki 1954 és 1959 között a Magyar Rádió Tánczenekarának tagja és hangszerelője volt, 1959 és 1985 között pedig ugyanitt a tánczenei stúdióban tanított, miközben 1977-től 1982-ig az Országos Szórakoztatózenei Központ Stúdióját is vezette. Szimfonikus műveket, szórakoztató zenét és táncdalokat egyaránt komponált, szerzeményeit többek között Hollós Ilona, Mikes Éva és Máté Péter énekelte.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 129–130.

Mátrai Zsuzsa

Kapcsolatok

Mátrai Zsuzsi előadó fotók

Scampolo

Liversing

Atlantis

Táncdalfesztivál

Hagyományos táncdal

Balassa P. Tamás

She came from Hungary! 1960s Beat Girls from the Eastern Bloc

Látod, ez a szerelem

Pletykálnak rólad

Élj vele boldogan!,

Pattanj fel!