Monopolintézményként a koncertek szervezésére szakosodott Országos Rendező Iroda (ORI) feladatának számított a tízmilliós ország szórakoztatása, háromezer budapesti és vidéki művelődési ház, sportcsarnok, illetve vendéglátóhely műsorokkal, programokkal való ellátása. Az ORI joga volt továbbá az előadók, zenekarok vizsgáztatása, az állandó és ideiglenes működési engedélyek kiadása. A bizottság tagjai között azonban a hatvanas években elvétve szerepeltek fiatalok, ezért a megítélés sokszor szimpátia-antipátia alapon, a hangerő, a hajhossz, a megjelenés alapján történt.

A hatvanas évek közepéig az ORI nem adott lehetőséget az amatőrök fellépésére. A zenekarok csak 1966-ban szerepelhettek a Gitárpárbaj műsorok keretében a Kisstadionban, majd a közönségkedvencek közül az Illés, később a Metro és az Omega minősült turné- és színpadképesnek, de előfordult olyan furcsa párosítás is, hogy az Illést például Honthy Hannával egy esztrádműsorban léptették fel.

Az ORI élére 1962-ben Keszler Pál (1929–1999) nyugalmazott BM-ezredest nevezték ki, és munkatársai közül is többen egykori ÁVH-sként kerültek a szórakoztató intézménybe. Az engedélyezési osztály vezetője, Csanádi Lajos például egy alkalommal – italos állapotban – így nosztalgiázott: „Azok voltak a régi szép idők, amikor gárdisták voltunk a negyvenes évek végén, és pisztollyal a hónunk alatt jártuk a bálokat. Aki jampizott, azt összevertük, a nőket pedig az asztalon intéztük el.” Danyi Attila, aki előbb zenészként, majd műsorvezetőként volt ismert, szintén érdekes történettel szolgált: „Amikor 1966-ban ORI-vizsgára mentünk, az egyik vizsgabiztos megkérdezte, hogy én vagyok-e a Danyi szűcs fia, mert akkor édesanyámat tisztelteti, és üdvözletét küldi. Otthon aztán anyám elmondta, hogy ez az ember Fényes László, aki a gazdasági rendőrség tagjaként egy házkutatás során agyba-főbe verte az apámat, majd őt is. Lehet, hogy ez az üzenet volt a »kárpótlás«.”

Az ORI egyébként fennállása alatt mindvégig valóságos lerakata volt a politikailag elkötelezett embereknek, hiszen „veszélyes üzem” volt: a koncerteken mikrofonközelben bárhol, bármikor, bármi megtörténhetett. Ezek a szakemberek egyrészt szinte korlátlan hatalommal rendelkeztek a szórakoztató műfaj képviselői fölött, másrészt a monopolhelyzetben lévő gazdasági intézmény uraiként módjukban állt csak azokkal dolgozni, akik „ismerték a dörgést”.

A szelekció már az ORI-vizsgával elkezdődött. Ez a vizsgáztatás elsősorban a színpadképesség dolgában mérlegelt. Persze itt is akadt, ami tabunak számított: a hosszú haj, az ízléstelen előadásmód, a túlzott hangerő, az öltözködés és a megjelenés (például mezítláb nem lehetett fellépni). De többnyire szubjektív érzések, súgások, pillanatnyi hangulatok vagy éppen a kenőpénzek döntöttek arról, ki színpadképes. A korai Illés például másokhoz hasonlóan nem felelt meg a vizsgán, ezért sokáig csak ideiglenes működési engedélyt kaptak.

Az ORI tehát 1966-ig semmilyen lehetőséget nem adott a beatzenészeknek a fellépésre, csak a gitárpárbajok keretében játszhattak a Kisstadionban. Előbb az Illés, később a Metro, az Omega, az Atlantis, az Echo, az Atlas és a Meteor minősült turné- és színpadképesnek (a többiek, bár az Ifiparkban tízezrek előtt is játszottak, nem). Annak ellenére, hogy az ORI egyedüli intézményként látta el műsorokkal az országot, még a hatvanas évek végén is csupán a programok 25 százaléka volt beatkoncert. (Az iroda a csúcsévekben évi 1100 műsort rendezett, további 5000 alkalmi műsort – haknit – engedélyezett.)

Az úgynevezett könnyű műfaj zenészeinek, művészeinek gázsiját egy 1958-ban kiadott rendelet alapján az ORI munkatársai állapították meg. Akkor átlagosan 500 forintban maximálták az alkalmankénti fellépti díjat. A kiemelt együttesek vagy a művészeti díjban részesített előadók ennél többet kaphattak (Ráday Imre 800, Illés 1000 forint). A népszerűség nem jelentett arányos gázsit: időnként összeült egy javaslattevő bizottság, amely elbírálta, jogos-e a művészek honoráriumemelési kérelme. A sztárzenekarok a későbbiekben inkább saját erőből szervezték a koncertjeiket. Nem véletlen, hogy közülük elsősorban azok élték túl a beatkorszakot, amelyek a menedzseléshez, az üzletkötéshez, a reklámszerzéshez is értettek, tehát képesek voltak megfelelő kapcsolatokat kialakítani a műfaj intézményrendszerében dolgozókkal.