„Szent István dalra fakad? Ez akkora képtelenség, hogy csak zseniális lehet” – reagált 1983 tavaszán állítólag az ablak előtt állva, kifelé bámulva Nemeskürty István, a Budapest Stúdió akkori igazgatója, miután Szörényi Levente és Bródy János elmondta elképzeléseit az akkor még egyetlennek tervezett – filmforgatással egybekötött – bemutatóról. Ezt ők úgy értelmezték, hogy csakis a lehető legmagasabb színvonalon lehet megvalósítani. Először óvatosságból még az óbudai amfiteátrumot jelölték ki helyszínnek, de aztán az óriási érdeklődésre való tekintettel átmentek a Városligetbe, ahol a mű után elnevezett Királydombon végül az 1983. augusztus 18-i premieren tomboló siker fogadta az István, a király-t.

Az elképesztő méretű tömeg nemcsak a hazai rocktörténet legemlékezetesebb előadását láthatta, de a Kádár-rendszer legnagyobb kulturális tömegdemonstrációját is átélhette. A végén felcsendülő Himnusz után a szűnni nem akaró tapsvihar egyfajta felszabadulás volt az előző évtizedek elfojtott lelkiismereti terhei alól. A darab ráadásul az idők folyamán politikai értelemben is önjáró lett: mindenki azt gondolt, azt vetített bele, amit akart, illetve amit nem szégyellt.

A korabeli kritikák az elementáris élmény mellett értelemszerűen a „nép érdekében küzdő” két főhős talán túlzottan leegyszerűsített karakterére összpontosítottak. A szelíd, művelt, fehérbe öltözött, álmodozó, harmonikus popdalokat éneklő Istvánra és a fekete bőrnadrágba bújt, félmeztelen, varkocsba font hajú, a földön két lábbal álló, sodró rockot süvöltő Koppányra. És tulajdonképpen joggal kérték számon az alkotókon, hogy a két főszereplő alakja több szempontból sem volt igazán egy súlycsoportban. Hogy István karakterét még az is gyengítette, hogy a hangját mástól, Varga Miklóstól kölcsönözte. (Ez egyébként Koltay döntése volt, miként Sebestyén Márta vizuális mellőzése is.) Hogy a szabadság és függetlenség Koppány népe által képviselt változata mennyi maradiságot és szűklátókörűséget takar, és hogy István sem volt „mindenki bábuja”, a kereszténység elterjesztésében módszerei egyáltalán nem maradtak alatta az adott kor kegyetlen szokásainak.

De ebbe a konfliktusba legalább minden belefért: a pogány-keresztény, a hős-áldozat, az ősi-új, a függetlenség és az idegen hódítók ellentéte egyaránt. A (rock)opera műfaja pedig nehezen viseli el a nagyon összetett jellemeket és konfliktusokat. Miközben Szörényi, Bródy és a szerzőtárs Boldizsár Miklós nem tett egyebet, csak igyekezett egy jó és tisztességes, a saját művészi képességeiket maximálisan hordozó darabot írni. Érezték persze, hogy ez a konfliktus valójában olyan alaphelyzet, amely a magyar történelemben kisebb módosulásokkal újra és újra megismétlődik. Ahogy mondani szokás: jó időben, jó helyen, szerencsés kézzel nyúltak a témához. A fenn vázolt sokféle ember, sokféle szerző, sokféle néző, sokféle politikus akkor ott, 1983 augusztusában a Királydombon pedig mind a maga igazát ünnepelte. És bár azóta jószerivel ahányan voltak, annyifelé mentek, nem egyszer teljesen ellenkező irányba, akkor ott, e kétségkívül nem hibátlan, de elementáris erejű darab kapcsán olyan érzelmi szintézis jött létre, amire azóta sem volt példa.

Az István, a király tehát több szempontból is mérföldkő lett a magyar rock történetében. Lemezen, filmben, könyvben és a helyszínen egyaránt hatalmas sikert aratott. A Királydombon a hét alkalom alatt több mint százezren látták, a róla készült filmre egymillióan váltottak jegyet, a dupla lemez pedig minden idők egyik legnagyobb példányszámban eladott MHV-korongja.

Ráadásul számos, a műfajjal való előítéletet, szembenállást tört meg. Totális és „népfrontos” sikere beemelte a rockopera műfaját a kulturális köztudatba. Már azzal is, hogy neves, elismert színészek – Balázs Péter, Balázsovits Lajos, Berek Kati, Hűvösvölgyi Ildikó, Sára Bernadett – énekeltek benne, másrészt akkori lázadó, perifériára szorított rockerek – Varga Miklós, Vikidál Gyula, Nagy Feró, Deák „Bill” Gyula – kaptak főszerepet. 1984-ben az addig kizárólag klasszikus műveket, néptáncot és operettet bemutató szegedi Dóm téren adták elő (amúgy felejthetően), egy évvel később pedig bekerült a Nemzeti Színházba, ahol – főként Kerényi Imre rendezésének köszönhetően – kiderült, hogy színdarabként is megállja a helyét. A ma már klasszikusnak számító alkotás művészi élete régóta független az alkotók akaratától: az elmúlt bő két évtizedben megszámlálhatatlan profi és amatőr társulat tűzte műsorára. 2003 nyarán az erdélyi Csíksomlyón a playbackről menő, vitatható színvonalú előadáson több százezer ember éltette hosszasan a szerzőket és a szereplőket. 2007-ben a közszolgálati televízió pedig még szereposztó showműsort is rendezett belőle (A Társulat).