Person/name

Rosta Mária (1948) megfogalmazása szerint mindig is untermann akart lenni Szörényi Levente mögött, munkásságát az ő életművére tette fel. 
Pályáját producerként, menedzserként 1984-ben kezdte, amikor a Fonográf Produkciós Iroda keretében Szörényi búcsúfellépését szervezte a Budapest Sportcsarnokban. 1985-ben színpadra segítette az István, a király-t a Nemzeti Színházban, majd közreműködött a további Szörényi művek (Fehér Anna, Atilla – Isten kardja) színpadra állításában. 
A kilencvenes években Zikkurat néven színpadi ügynökséget hozott létre. A cég által szervezett emlékezetes koncertek, színházi előadások: 1990 szeptemberében Illés-koncert a Népstadionban; 1996 májusában Illés-koncert a Budapest Sportcsarnokban; 2000 augusztusában a Veled, Uram! esztergomi ősbemutatója; 2001 júniusában Illés-Metro-Omega-koncert a Népstadionban; 2001. augusztus, a millenniumi esztendő zárásaként bemutatják a szegedi Dóm téren az Atilla – Isten kardja, István, a király; Veled, Uram! című Szörényi rockopera-trilógiát.
2003 júliusában Csíksomlyón félmillió néző előtt mutatták be ismét az István, a király-t; 2005 júniusában Illés-búcsú Erdélyben, majd augusztusban a Szigeten; 2006 márciusában a Budapest Sportaréna Szörényi Levente Árpád népe misztikus rockoperájának premierje.
2007-ben az István, a király bemutatójának 25. évfordulóján megálmodta a televíziós szereposztó showműsort, A Társulat-ot; 2010 decemberében Szörényi Levente Hattyúdal koncertje a BS-ben.
Az utóbbi tizenöt évben is aktív maradt, elsősorban az István, a király-t ünneplő: 2013-ban a rockopera kortárs verzióját – I.K.3.0 címmel – Alföldi Róbert rendezte meg. A megosztó újragondolt változatot augusztus 17-én mutatták be Szegeden, majd augusztus 30-án a budapesti Papp László Sportarénában. Majd a mű születésének 40. évfordulóján 2023 augusztusában ugyancsak a Papp László Budapest Sportarénában, Novák Péter rendezésében vitték színre a korszakos művet. 
Miközben – a pandémia miatt többszöri halasztás után – 2021. június 26-án online ünnepelték meg a 75. éves Szörényi Leventét a Művészetek Palotájában. A hírek szerint pedig Végtelen úton címmel tervez Szörényi életműkoncert-sorozatot a Zikkurat Produkció. 2024-ben dolgoznák fel a tetralógiát, azaz Szörényi négy nagy történelmi rockoperáját, a 2025-ös esztendőben pedig a művész zenekari és kórusműveié lenne a főszerep.
JBSz

Rosta Mária

Rosta Mária - fotók

A bukás várható volt, de nem akkora, mint amekkora következett

Felvetődött a kábítószer is – ötven éve tart Szörényi Levente utazása

Az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-illes-klasszikus-178">Illés</a> együttes romjain 1973 szilveszterén – más verziók szerint már Újévkor – létrejövő Fonográf a várakozásokkal ellentétben nem vitte tovább az illési örökséget, inkább az akkoriban nemzetközileg is egyre népszerűbbé váló amerikai country-rockot igyekezett idehaza meghonosítani. Zeneileg igényesen kidolgozott, de kor- és kultúrtörténeti szempontból súlytalanabb albumaikkal egészen az évtized végéig, a kemény rockhullám mindent felülíró dominanciájáig népszerűek maradtak, köszönhetően a country-rock stílusában előadott rendkívül sikeres számaiknak. Aztán a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján Szörényi és Bródy inkább saját szólóalbumaira, illetve közös színházi-filmes produkcióikra (mindenekelőtt a korszakalkotó István, a király-ra) koncentrált. Amikor pedig Szörényi 1984 decemberében látványosan elbúcsúzott a színpadtól, a BS-ben adott hármas koncertjével óhatatlanul pontot tett a Fonográf pályafutásának a végére is.
A Fonográfot 1973/1974 fordulóján alapították a KITT-Egylet (Illés, – Koncz Zsuzsa – Tolcsvay és a Trió) zenészei. Nevét – Bródy javaslatára – az Illés klub Fonográf című újságja után kapta. Felállás: Szörényi Levente (1945, gitár, ének), Bródy János (1946, gitár, steel gitár, ének), Tolcsvay László (1950, billentyűsök, ének), Móricz Mihály (1948, gitár, ének), Szörényi Szabolcs (1943, basszusgitár), Németh Oszkár (1946–2021, dob). 
Nyilatkozataikban a bartóki örökséghez való ragaszkodást hirdették meg, ennek ellenére amerikai eredetű country-rockot játszottak. Szintetizáló, többszólamú vokáléneklésre épülő, harmóniagazdag zenéjük a legnépszerűbb amerikai zenekarok (Crosby, Stills Nash &amp; Young, Eagles) sikeres mintáit követte. Ez a zenei világ azonban csak mérsékelten lett népszerű idehaza, miként a zenekar „elegáns-szolid előadásmódú” albumain tett utazások a Jövőbe (FG–4) vagy a Múltba (Edison Fonográf Album) mindig tartalmaztak néhány jelentős slágert (Az első villamos, Levél a távolból, Hunyd le a szemed, Jöjj kedvesem, Lökd ide a sört). A Fonográf e kalandozások után visszatért a Jelenbe (Útközben), de „ironikus szókimondó hangütése miatt” ezt az albumot is inkább kortörténeti dokumentumként fogadta a kritika. 
A kemény rockhullám 1977-es megjelenése után egyre ritkábban léptek fel Magyarországon, viszont az „amerikai” hangulatot árasztó zenéjükkel rendkívül népszerűek lettek az NDK-ban és a béketábor más országaiban. A tagok önálló kísérletekbe, színházi munkákba kezdtek, a zenekar pedig az MHV segédletével megpróbálta nemzetközi zenéjét (country and eastern jelszóval) a nyugati piacon eladni. 1978 őszén – brit ösztönzésre – kislemezt készítettek (Greyhound / Lonesome Once Again), majd 1980-ban angol nyelvű nagylemezt dobtak piacra Hollandiában, Svédországban és Finnországban. Néhány kisebb nyugati turné után a Fonográf szerzői úgy döntöttek, hogy új utakat keresnek.
Szörényi Levente és Bródy János szólóalbumokat (Hazatérés, Hungarian Blues – mindkettő 1980) jelentetett meg, Tolcsvay László Koncz Zsuzsának írt nagylemezeket (Valahol, 1979, Menetrend, 1981), majd jöttek a Szörényi-Bródy alkotópárosnak a Fonográf közreműködésével készült színházi és filmes munkái (Kőműves Kelemen, 1982, István, a király, 1983). Majd amikor Szörényi 1984 decemberében három estén a Budapest Sportcsarnokban – az amúgy legerősebb Fonográf-album, a Jelenkor bemutatóján – elbúcsúzott a közönségtől (mint később kiderült, nem végleg), a zenekar lényegében megszűnt létezni. Mégha a nosztalgia ezt a formációt sem kímélte: 2004 júniusában és 2018 februárjában a régi társak egy-egy nagyszabású koncert erejéig ismét összeálltak, mintegy demonstrálandó, hogy azért a Fonográf még nem járt le teljesen.
JBSz-SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 302–304.

Fonográf

Európa csendes – Ötven éve mutatták be a Petőfi ’73 című filmet

Neki írta az Illés a Ne gondold! című számot

A magyar nyelvű beatzene megteremtői
Ami a briteknek a Beatles, az nekünk az Illés. Fellépésükkel nemcsak a zenében, a szórakoztatásban kezdődött új időszámítás, de dalaikkal, gondolataikkal, lemezeikkel megváltoztatták egy nemzedék arculatát, gondolkodását, értékrendjét, életről, eszményekről való felfogását. Pályafutásuk, karrierjük története elválaszthatatlan a hatvanas évek történetétől, életművük, minden megnyilvánulásuk a korszak lenyomata. Új idők új dalaival érkeztek, s ezek – ma már bizton mondhatjuk – kiállták az idők próbáját.
A „nagy csapat” – Illés Lajos (1942–2007, zongora, ének), Szörényi Leventével (1945, gitár, ének, Bródy Jánossal (1946, gitár), Szörényi Szabolccsal (1943, basszusgitár, ének), Pásztory Zoltán (1944–2005, dob) 1965 nyarán állt össze, amikor Illés Károly kiszállt, a dobok mögé pedig Pásztory Zoltán ült. Nyáron, Verőcemaroson a Szörényi–Bródy szerzőpáros megkezdte az első magyar dalok írását, melyeket hamarosan koncertjeiken (Bosch, Törekvés, Vár klub) is bemutattak. Az instrumentális felvételek (Protonok tánca, Séta az aranyhúrokon, A magányos, Üzenet Eddynek) után 1966-ban ezeket a számokat (Az utcán, Ó, mondd, Légy jó kicsit hozzám, Mindig veled) rögzítették az első négyszámos kislemezre.
Az újabb áttörést az 1966-os Táncdalfesztivál hozza (Még fáj minden csók), és dalaik lendülete, őszintesége revelációként hatott a fiatalokra. 1966 decemberében az Ifjúsági Magazin sikerlistáján már hat számmal szerepeltek a Top 10-ben, s ettől kezdve gyakorlatilag minden daluk, kislemezük sláger lett (Nyári mese, Igen, Itt állok egymagamban, Különös lány, Nézz rám, Ne gondold). Az 1967 nyáron bemutatott Ezek a fiatalok című film nyomán pedig joggal nevezhetjük nemzedéki zenekarnak őket, amit az ifjúsági lapok év végi szavazásán az elsöprő győzelmek is bizonyítottak.
1968 az Illés diadaléve. Szinte minden hónapban jelent meg kislemezük, slágerük (Kis virág, Little Richard, Téli álom, Régi dal, Nem érti más, csak én), több filmzenét komponáltak (Az oroszlán ugrani készül – Miért hagytuk, hogy így legyen; Bűbájosok – Történet M-ről; Eltávozott nap – Eltávozott nap). Az Ifjúsági Magazin júliusi sikerlistájának első négy helyét Illés-dalok foglalták el, majd a következő táncdalfesztiválon öt díjat kaptak (Amikor én még kissrác voltam), és Bródy ekkor írta rá a turnébusz oldalára, hogy „Magyar Állami Népi Beategyüttes”.
Az Illés ekkor már politikai tényező volt. Folklorisztikus törekvéseiket nacionalistának, a Fővárosi Művelődési Házban létrehozott Fonográf ifjúsági klubot ellenzékinek bélyegezte a hatalom. Majd amikor kiderült, hogy a vezető reformértelmiségiek (Vitányi, Gyurkó, Jancsó, Hernádi, Pernye) is szimpatizálnak velük, előbb a „kukarugdalási ügy” (1969), majd a londoni nyilatkozat (1970) miatt büntették szilenciummal és eltiltással őket (ekkor lettek „a vidék legjobb zenekara”). Első két albumuk (Nehéz az út, 1969, Illésék és pofonok, 1969) pedig szinte említésre méltó kritikai visszhang nélkül jelent meg (miközben nagyon jól fogyott).
Az Illés 1971. március 11-én tért vissza a fővárosba, ahol az Egyetemi Színpadon mutatta be a Human Rights című, az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának apropóján írt beatoratóriumát. A fehér borítóban megjelent album – másságával, formai, tartalmi kísérletével – kivált a korabeli produkciók közül, hiszen benne Szörényiék elsőként lépték túl a háromperces dalformát. A „csalódottság és a megaláztatás” lemezét azonban az Illés-rajongók tapintatosan félretolták. Osztoztak a zenekar „gyászában”, de populárisabb hangvételt, a régi álmok továbbálmodását várták egy olyan korszakban, amikor a politizáló rockzene számára elmúltak a kedvező idők.
Ahogy Bródy allegorikusan megfogalmazta a változásokat: az Illés 1969–70-ben még „Júliára várt”, de 1971–72-ben már a „Kati jött”. Új trendek, új divatok, új zenekarok születtek, s az Illés 1972-től lényegében már búcsúzott rajongóitól. Ezt sugallták a dalcímek (Gondolj néha rám, Rég volt, szép volt, Európa csendes), erre utaltak a negyedik album (Add a kezed, 1972) dalai (Nehéz várni, Good bye London, A szó veszélyes fegyver, Emlék M-nek), és ezt üzente a betiltott Illés-film helyett elkészült Szép lányok, ne sírjatok! is.
1973-ban Szörényi alkotó energiáinak már csak jelentéktelen részét szentelte az Illésnek. Az átmeneti megoldásként létrehozott KITT-egylet (Koncz Zsuzsa, Illés, Tolcsvayék és a trió) miskolci koncertjén kirobbant botrány után Bródy szintén takarékra állította magát, és ilyen körülmények között a zenekar erejéből már csak egy önfeldolgozás-lemezre (Ne sírjatok, lányok, 1973) futotta. Illés Lajos november 2-án a Magyar Ifjúság-ban jelentette be – elfáradásra hivatkozva – a zenekar feloszlását. 
A „nagy csapat” 1981-ben A Koncert című film kedvéért állt ismét össze, majd 1990. szeptember 14–15-én a Népstadionban adott telt házas koncerteket. 1992. december 24-én az FMH-ban, a régi klub helyszínén adott unplugged koncertet, amit a televízió felvett. 1996 májusában ismét három koncertet adtak a Budapest Sportcsarnokban, majd 2001-ben a Metróval és az Omegával adtak közös koncertet. 2005-ben Pásztory Zoltán halála miatt az együttes utoljára lépett fel (augusztus 5-én Csíkszeredán, 9-én pedig a Sziget „nulladik” napján)
JBSz–SJ
 
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 69–73.

Illés (klasszikus)

Szörényi Levente elárulta, melyik együttes dala hatott rá elemi erővel

Szörényi Levente dalszerzőként és dalműszerzőként is korszakos alkotó. A hatvanas évek közepétől a születő magyar rockzene első olyan zeneszerzője volt, aki saját dalaiban megpróbált elszakadni az angolszász mintáktól, majd a hetvenes évek elejétől szólólemezein markáns kísérletekbe kezdett, hogy a magyar és a kelet-közép-európai térség népzenéjének és a rockzenének a keveredéséből egy sajátos kelet-európai rockzenei stílust hozzon létre. Ezeket a kísérleteket a nyolcvanas évek elejétől a dalformától a dalműforma felé fejlesztette tovább, s különböző színházi produkciókban megpróbálta megújítani, modernizálni az opera műfaját azzal, hogy megteremtette a történelmi témájú nemzeti rockoperát.
Pályafutását a Mediterrán (1962), a Balassa (1963–1964) együttesekben kezdte, majd az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-illes-klasszikus-178">Illés</a>ben (1965–1973) és a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-fonograf-488">Fonográf</a>ban (1974–1984) folytatta. 1974-ben jelentette meg első szólóalbumát (Az utazás), amely szakított az illési hagyományokkal, s mintegy megelőlegezte a Fonográf későbbi, nemzetközi zenei trendeket követő zenéjét. Alkotó munkásságában az 1980-ban kiadott Hazatérés jelentette a fordulópontot, amelyen összegezte korábbi – elsősorban filmzenékben (Hajdúk, A trombitás) megnyilvánuló – zenei kísérleteit. Ezek dallam- és szövegvilága, hangszerelése már magán hordozta egy új magyar rockzenei stílus jegyeit, mely aztán részben a Kőműves Kelemen-ben (1982), de sokkal inkább az 1983 augusztusában bemutatott István, a király című rockoperában teljesedett ki. E sikeres produkciók is közrejátszottak abban, hogy 1984-ben a Fonográf felbomlott, Szörényi pedig három koncerten búcsúzott el a Budapest Sportcsarnokban a nyilvános színpadi szerepléstől.
A továbbiakban kísérleteinek szánta minden alkotó energiáját. Előbb Sebestyén Mártával jelentetett meg közös lemezt (Jeles napok, 1984), majd újabb szólóalbumot adott ki (Végtelen úton, 1986). Még mindig a népzenei kincsből és a magyar folklórból merített a Fehér Anna (1988) című rockballada, de 1989-ben a sumér-akkád ékiratos szövegekre írt ötszereplős oratórium (Fénylő ölednek édes örömében) már az ősidőkbe, a misztikus múltba vezetett vissza, s ezzel új szakasz kezdődött az életműben.
A rendszerváltozás után már a magyarság történelmi múltját küldetéses megszállottsággal kutató, felsőbb szellemi körökkel is kommunikáló, olykor médiumként is megnyilvánuló alkotó lépett az előtérbe, aki maga nyilatkozta: „A történelemről gondolkodó Szörényi Levente szétválaszthatatlanul összefonódik bennem a zeneszerző Szörényivel.”
Szörényi a magyarság sorsához, történelmi feladatához kapcsolódó mondanivalóját ettől kezdve monumentális előadásokban, nagy lélegzetű, egymással szoros kapcsolatban álló, történelmi tablóvá formálódó zenés színpadi előadásokban közli hallgatóságával. Ennek összefüggő részei az Atilla – Isten kardja (1993), A kiátkozott (1997), a Veled, Uram! (2000), az Árpád népe (2006) és A sziklák meghasadnak (2007) című színpadi művek.
Több mint ötvenéves pályafutása során számos filmhez írt zenét. Többek között: Ezek a fiatalok, Szevasz Vera, Eltávozott nap, Holdudvar, Bűbájosok, Petőfi ’73, Extázis 7-től 10-ig, Álljon meg a menet, Az oroszlán ugrani készül, Tigrisugrás, Szabad lélegzet, Hajdúk, Ékezet, Kabala, Pókfoci, Locsolókocsi, Szép leányok, ne sírjatok, Egyszeregy.
2015-ben Szörényi – Rohan az idő címmel Stumpf András írta meg élettörténetét.
Munkásságáért 1983-ban Erkel-díjat, 1995-ben Huszka Jenő-díjat, 2000-ben – az Illés tagjaként – Kossuth-díjat kapott.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 407–408.
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 255–257.

Szörényi Levente

A rendszerváltozás után a korábbi monolitikus, felülről beszabályozott, vertikálisan tagolódó poprockkultúra helyét Magyarországon is egyre inkább a több pólusú, horizontális, erősen differenciálódó popkultúra vette át. Ennek az egykori megtűrt underground vagy a támogatott mainstream éppúgy részét képezte, mint a tiltott, marginalizálódó rétegkultúrák vagy a késő Kádár-korszakban születő új ifjúsági szubkultúrák. A kilencvenes években jól elkülönülő fő ág jött létre: az értékorientált, új zenei-ideológiai törekvéseket magába foglaló alternatív kultúra (újhullám, kortárs rock, világzene, grunge, újprogresszívek), a piacorientált, popularitásra törekvő, fogyasztói kultúra (diszkó, house, euro-dance, szintipop, fiú és lányzenekarok, rap), valamint az agresszív, szélsőséges, ezért marginalizálódó kultúra (skinhead, hardcore). 
                     
Nem jött létre önálló alternatív közeg
A popkultúrának ezek az egymástól markánsan elkülönülő irányzatai már a kádári puha diktatúra utolsó éveiben is léteztek. Akkor egyértelműen úgy tűnt, hogy a beatgeneráció tagjainak pozíciókba kerülésével, az egyre szélesedő, új középosztályának létrejöttével, az iskolarendszer átalakulásával, kiterjedésével összhangban az alternatív kultúrából lehet az új mainstream. Aztán a rendszerváltozást követően hamar nyilvánvalóvá vált, hogy egyrészt az alternatív kultúra régebbi és újabb képviselői nem tettek komoly kísérletet arra, hogy a mainstreamtől eltérő kulturális-zenei-piaci-média közeget hozzanak létre, másrészt nem állt szándékukban a létező, elavult struktúra átalakítása sem.
Bár a rendszerváltozás idején a megalakult kis kiadóknál számos alternatív produkció kapott nyilvánosságot, a remélt áttörés, az országos ismertség nem következett be. Csupán annyi történt, hogy megjelentek a régóta kiadásra váró vagy korábban parkolópályára kényszerített produkciók, amelyek a beatkorszakkal ellentétben már nem nemzedéki, hanem csak szűk – igaz, véleményformáló – értelmiségi-baráti-egyetemi-főiskolai-újságírói körben terjedtek, hatottak.
Csaknem hasonló sorsra jutottak (leszámítva a legendásodás folyamatát) a nyolcvanas évek második felében startoló, tehetségkutató vetélkedőkön, kis klubokban felbukkant előadók. Az alternatív létből kellő nyilvánosság, közönség- és médiatámogatás hiányában ők sem tudtak továbblépni a születő újkapitalizmus szigorú törvényei között. 
Bár kezdetben a magyar alternatív rockzenekarok is szép számmal szerepeltek a multik üzleti terveiben, ezeket később módosították, mert a kiadók portfóliójában – a nemzetközi trendeket és a piaci logikát követve – mindinkább a profitorientált produkciók kerültek előtérbe. A kilencvenes évek elején már csak azok jöhettek számításba (Kispál és a Borz, Tankcsapda, Nyers, PUF, Quimby), akik átküzdötték magukat a hazai vadkapitalizmus akadályain, és eközben kellő népszerűséget is szereztek ahhoz, hogy érdemes legyen szerződtetni őket.
Az alternatív kultúra kibontakozásának és áttörésének esélyeit rontotta, hogy bár a nyolcvanas évek végén nálunk is megjelentek a kortárs rockkal szimpatizáló darkok, gothok, rapperek, újromantikusok. Magyarországon ezek a csoportok társadalmi méretekben jelentéktelenek voltak azokhoz a tinédzser tömegekhez képest, akik körében már a piackonform magatartásforma és gondolkodásmód, a fogyasztásra szocializálódó kapitalizmus vált általánossá. 

Trendkövető tinédzserek
A nyolcvanas években az új technikai innovációk, a CD, a videóklip és a VHS-kazetta megjelenése alapvetően alakította át a poptermelés és -fogyasztás szerkezetét. Magyarországon ezek a változások – a szokásos sokéves fáziskésésnek köszönhetően – épp a rendszerváltozás idejére estek. Amikor 1988 őszén megjelent az első CD, hivatalosan még csak pár száz lejátszó készülék volt az országban. Elsőként az Omega és a Neoton albumát nyomták ki 2-2000 példányban, amelyeket először az őszi BNV-n árusítottak 550 forintért. Aztán Székesfehérvárott – Kelet-Európa első CD-gyárában – nagyban is megkezdték a termelést. Bár a termékek 80 százaléka eleinte a nyugat-európai piacra készült, a VTCD 1990 óta hazai CD-k kiadásával is foglalkozott. Eleinte évi 12-15 kiadványt vállaltak fel ezer-ezer példányban (olyan előadóktól, mint a Bikini, az Első Emelet, a Hungaria, Katona Klári, Komár László, Koncz Zsuzsa, Máté Péter, a Napoleon Boulevard, a Neoton, az Omega és Szécsi Pál), de Koltai Róbert Sose halunk meg című filmjének zenéje már tömegsikert aratott (20 ezret adtak el belőle).
A változásokat elősegítette, hogy a nyolcvanas évek fordulóján ezek a műfaji, üzleti, technológiai változások nálunk egybeestek a nemzedékváltással. És a nagy többség számára a pop is fogyasztási cikk lett. A kilencvenes évek elejétől a hazai popüzlet már különböző stílusokba, trendekbe sorolva szállította a fogyasztásra szánt termékeket, sztárokat. Az új tizen- és huszonéves korosztály pedig hamar a kereskedelmi rádiók és televíziók befolyása alá került, a kommersz popcorn-kultúra (vagy hazai megfelelőjének) fogyasztója lett. A kereskedelmi szempontok szerint kialakított kínálatba nem fértek bele sem a hazai, sem a külföldi alternatív vagy progresszív zenei törekvések sem. A world music sokáig éppúgy periferiális jelenség maradt nálunk, mint a grunge vagy a hip hop.

Válságban a koncertszervezés
A kilencvenes évek elején a közönségigények átalakulását, a piaci változásokat, a tradicionális rockzenei stílusok, formák, üzletágak iránti érdeklődés csökkenését már jelezték a különböző listák, nézőszámok, mutatók. 1991-ben az eladott lemezek alapján készülő sikerlistát már a Bonanza Banzai vezette, Gergely Róbert, a Manhattan, az Edda és Szandi előtt, miközben a Top 10-be még olyan előadók és formációk fértek be, mint a Locomotiv GT, Demjén Ferenc, Zámbó Jimmy, a Republic és a Rapülők. 
Aztán 1992-ben a Magyar Hírlap közölte az ország egyik leglátogatottabb vidéki nyári koncerthelyszíne, az Agárdi Popstrand statisztikáját, ahol 150–260 forintos jegyárak mellett a legtöbben (4000-en) az Edda fellépésére váltottak belépőt, ezt követte a Manhattan (1500), a Pa-Dö-Dö (1400) és az R-Go (1400). Miközben Demjén Ferenc és a Republic 1000–1000, az AD Stúdió, Deák „Bill” Gyula, az Exotic, Vincze Lilla és Zorán mindössze 300–400 nézőt vonzott. A Neotonra Pécsett 3000 fős koncerthelyen 400-an voltak kíváncsiak, az Eddára és a Pokolgépre 1000 fős bulihelyen 630, illetve 560 néző váltott jegyet, ugyanakkor az R-GO 70–100 fős jegyeladásokkal turnézott. 
A Tavaszi Fesztivál-on Koncz Zsuzsa három telt házas koncertet adott a Budapesti Kongresszusi Központban, amelyeknek az összköltsége 803.200 forint volt. A jegyeladásokból, reklámból származó bevételek 864.000 forintot tettek ki, így tehát a vállalkozás koncertenként 20-20 ezer forint nyereséget hozott. Demjén Ferenc viszont hiába töltötte meg az Erkel Színház nézőterét, lemezbemutató koncertjének összbevétele csak 366.400 forint volt, ugyanakkor a fellépés költsége 409.800 forintra rúgott. Vagyis ebben az esetben a telt ház is 43.400 forint ráfizetést eredményezett. Szponzor nélkül ezért a továbbiakban már a legnagyobb sztárok sem koncertezhettek.
Az alternatívoknak és a feltörekvőknek ennél jóval rosszabbul ment. A 800 ezer forintos költségvetésű, háromnapos HungaroCarrot fesztivál például 400 ezer forint veszteséget hozott a Petőfi Csarnokban. Ugyancsak hasonló nagyságrendű bukás volt a Ring Kiadó reprezentatív gálája, amelyen A Rock gyermekei és a Csillag születik akció legtehetségesebb zenekarai vonultak fel, és amelyre 520 néző váltott jegyet.

A sztárcsinálók
Magyarországon a rendszerváltozás idején a nagy gyakorlati tapasztalattal rendelkező zenészek – menedzserként, művészeti vezetőként, igazgatóként – leszerződtek a megalakuló hanglemezkiadókhoz (Nívó, Proton, Rákóczi, Magneoton, Rózsa, Craft), majd a multinacionális cégek betelepülésével elfoglalták azok felkínált igazgatói, ügyvezetői székeit. (Szigeti Ferenc – Zebra, Universal, Benkő László – Hungaroton, Pásztor László – Warner)
A kilencvenes években a nagy öregek mellett megjelentek a hazai show bizniszben azok a zenész üzletemberek is (Környei Attila, Berkes Gábor, Pierrot, Hauber Zsolt, Tabár testvérek), akik pályájukat a nyolcvanas évek végén sikeres vagy kevésbé sikeres zenekarokban kezdték, és gyorsan kifutó karrierjük után a kilencvenes évek elejétől producerként vagy menedzserként kívánták hasznosítani tapasztalataikat, kapcsolataikat. Mivel a multik egyre kevesebb figyelmet fordítottak a magyar előadókra (inkább a készárut vették át a beszállítóktól), ezeknek a független lemezkiadóknak, producereknek, zeneszerzőknek még nagyobb tér nyílt felfedezetteik befuttatására.

90s mainstream pop

Lesittelték, elűzték, betiltották – ez történt az idei top pop magyarokkal

Basszusgitáros, énekes, zeneszerző, a Kossuth-díjas Illés együttes tagja, a Fonográf egykori muzsikusa. Számos dal fűződik a nevéhez, többek között ő írta a Miszter Alkohol-t (Koncz Zsuzsa) és a Sáriká-t (Illés).
Testvérével, <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-szorenyi-levente-180">Szörényi Leventé</a>vel 1958 óta játszott, többek között a Mediterránban (társaik: Kőszegi Imre, Bajtala János, Ráduly Mihály), mellyen a korszak nagy sztárját, Németh Lehelt is kisérték az egyik kislemezén. Leventével 1965 januárjában léptek be az Illés együttesbe, teljessé téve annak klasszikus felállását. Az<a href="https://popkulturalis.hu/eloado-illes-klasszikus-178"> Illés</a> 1973-as megszűnése után követte testvérét a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-fonograf-488">Fonográf</a>ba, melynek 1984-es feloszlásáig a tagja volt. 
Később az albumok zenei rendezője is ő lett, döntően testvére darabjaiban is nagylemezein működött közre ilyen minőségében is. Mint 2016-ban vele készült <a href="https://beatkorszak.hu/doc/Szorenyi_Szabolcs.pdf">életútinterjú</a>ban mesélte: „Például az Atilla – Isten kardja keverésénél az amúgy tipikusan nem jól artikuláló kórus az egyik rockos, tiltakozós nótában vadul harsogja, hogy »Ebédlő! Ebédlő! Ebédlő!« Mi a túró van? Megnéztem a szöveget, kiderül, hogy ez »Merénylő! Merénylő! Merénylő!« akarna lenni, de az »m« betűt eleve nem mondják, a többit sem tisztán. Ez amúgy a szólistákkal is elfordult. Például az István, a király 1983-as törökbálinti felvételén Deák Bill Gyula énekli a Véres kardot hoztam című dalban, hogy »Itvánnak ellenállunk«. Stenkben volt, és valamiért következetesen lehagyta az »s« betűt. Úgyhogy utólag bementem a mikrofonhoz, az egyik külön sávba rámondtam egy »s«-t, bejegyeztük a naplóba, hogy hol található, és a keverésnél a megfelelő helyeken alátoltam. Így lett az »Itvánnak«-ból »Istvánnak«.”
Egyetlen szólóalbumot (Lökd ide a ...! Kocsmadalok, 1990) jegyez. Ahogy a lemez megjelenése után mesélte: „Feküdtem otthon, néztem a plafont. Bejött a feleségem (Rosta Mária producer – a szerk), és megkérdezte: Nem kellene valamit csinálnod? Jó, és megcsináltam ezt a lemezt. Majd visszafeküdtem.”
Emellett lelkes vasútmodellező volt. Bár a Nyugati pályaudvar fotók alapján készített terve (melyet számítógépen rajzolt meg) már régóta készen állt, csak 1994 után építette meg háza száz négyzetméteres pincéjében – tíz éven át. Ezt később kiegészítette az innsbrucki pályaudvarral, a Karwendelbahnnal, egy forgalmas svájci alagutas, viaduktos, fordulóalagutas fiktív közlekedési csomóponttal, valamint a Lötschbergbahn északi szerpentinjével.
Szörényi Szabolcs 81 éves korában, 2024. november 2-án hunyt el Budapesten.
JBSz

Szörényi Szabolcs

A két Tolcsvay-Müller-Müller-bemutató között azonban 1993-ban történt egy igen fontos premier, az Atilla – Isten kardja, melyet augusztusban eredetileg csak négy előadásra terveztek a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, de az óriási érdeklődés nyomán végül 16 előadás lett, ezzel rekordot hozva az 57 éves játszóhely életében. A látványos kiállítású darabról a kritika viszont alaposan leszedte a keresztvizet, ami jórészt persze Szörényi politikai szerepvállalásainak, illetve a szerzőtárs Lezsák Sándor költő-politikusi mivoltának szólt, de azért az is tény, hogy e grandiózus, az István, a király-nál zeneileg lényegesen összetettebb és kísérletezőbb, ezáltal nehezebben befogadható alkotás nehezen állt össze egységes művé. Ahogy Miklós Tibor írta könyvében: „A rettegett világhódítót, Atillát Vikidál Gyula játszotta, akinek szenvedélye és keménysége ezúttal tétlenségre volt kárhoztatva, hiszen a darab nagyobb része élőképekből, ájtatos tépelődésekből állt, az igazi dráma, a hatalmas és véres küzdelem közben máshol zajlott, a színpadra csak a holtakat hozták be elsiratni, és a harcokról csak meséltek.”

Atilla – Isten kardja

2000 nyarára aztán – nem utolsósorban a Zikkurat Színpadi Ügynökség vezetője, Rosta Mária kitartásának és szervezőkészségének köszönhetően – Szörényi Levente és Bródy János elkészítette a Trilógia harmadik részét, a Veled, Uram!-ot. (Ezt megelőzően Pozsgai Zsolt drámaíró bevonásával Szörényi az Atillát is átdolgozta, és az új változat a darab zenei értékeit jobban megmutatta.) A szerzők Szent István megkoronázásának ezredik évfordulójára az uralkodó utolsó éveiről, az utódlását előkészíteni igyekvő öreg király drámájáról írtak történelmi rockoperát, melyet végül augusztus 19-én, Esztergomban, a Bazilika előtti téren mutattak be először. Zeneileg a mű a korábbi Szörényi-darabokhoz képest újat nem hozott, viszont az ilyen darabbal szembeni elvárásokat alapvetően teljesítette. A kritikák többsége inkább Bródy szövegeinek sablonosságát kérte számon az alkotókon.

Veled, Uram!

Árpád népe

A rockopera, amely után harminc percig tapsolt a közönség

„Szent István dalra fakad? Ez akkora képtelenség, hogy csak zseniális lehet” – reagált 1983 tavaszán állítólag az ablak előtt állva, kifelé bámulva Nemeskürty István, a Budapest Stúdió akkori igazgatója, miután Szörényi Levente és Bródy János elmondta elképzeléseit az akkor még egyetlennek tervezett – filmforgatással egybekötött – bemutatóról. Ezt ők úgy értelmezték, hogy csakis a lehető legmagasabb színvonalon lehet megvalósítani. Először óvatosságból még az óbudai amfiteátrumot jelölték ki helyszínnek, de aztán az óriási érdeklődésre való tekintettel átmentek a Városligetbe, ahol a mű után elnevezett Királydombon végül az 1983. augusztus 18-i premieren tomboló siker fogadta az István, a király-t. 
Az elképesztő méretű tömeg nemcsak a hazai rocktörténet legemlékezetesebb előadását láthatta, de a Kádár-rendszer legnagyobb kulturális tömegdemonstrációját is átélhette. A végén felcsendülő Himnusz után a szűnni nem akaró tapsvihar egyfajta felszabadulás volt az előző évtizedek elfojtott lelkiismereti terhei alól. A darab ráadásul az idők folyamán politikai értelemben is önjáró lett: mindenki azt gondolt, azt vetített bele, amit akart, illetve amit nem szégyellt.
A korabeli kritikák az elementáris élmény mellett értelemszerűen a „nép érdekében küzdő” két főhős talán túlzottan leegyszerűsített karakterére összpontosítottak. A szelíd, művelt, fehérbe öltözött, álmodozó, harmonikus popdalokat éneklő Istvánra és a fekete bőrnadrágba bújt, félmeztelen, varkocsba font hajú, a földön két lábbal álló, sodró rockot süvöltő Koppányra. És tulajdonképpen joggal kérték számon az alkotókon, hogy a két főszereplő alakja több szempontból sem volt igazán egy súlycsoportban. Hogy István karakterét még az is gyengítette, hogy a hangját mástól, Varga Miklóstól kölcsönözte. (Ez egyébként Koltay döntése volt, miként Sebestyén Márta vizuális mellőzése is.) Hogy a szabadság és függetlenség Koppány népe által képviselt változata mennyi maradiságot és szűklátókörűséget takar, és hogy István sem volt „mindenki bábuja”, a kereszténység elterjesztésében módszerei egyáltalán nem maradtak alatta az adott kor kegyetlen szokásainak. 
De ebbe a konfliktusba legalább minden belefért: a pogány-keresztény, a hős-áldozat, az ősi-új, a függetlenség és az idegen hódítók ellentéte egyaránt. A (rock)opera műfaja pedig nehezen viseli el a nagyon összetett jellemeket és konfliktusokat. Miközben Szörényi, Bródy és a szerzőtárs Boldizsár Miklós nem tett egyebet, csak igyekezett egy jó és tisztességes, a saját művészi képességeiket maximálisan hordozó darabot írni. Érezték persze, hogy ez a konfliktus valójában olyan alaphelyzet, amely a magyar történelemben kisebb módosulásokkal újra és újra megismétlődik. Ahogy mondani szokás: jó időben, jó helyen, szerencsés kézzel nyúltak a témához. A fenn vázolt sokféle ember, sokféle szerző, sokféle néző, sokféle politikus akkor ott, 1983 augusztusában a Királydombon pedig mind a maga igazát ünnepelte. És bár azóta jószerivel ahányan voltak, annyifelé mentek, nem egyszer teljesen ellenkező irányba, akkor ott, e kétségkívül nem hibátlan, de elementáris erejű darab kapcsán olyan érzelmi szintézis jött létre, amire azóta sem volt példa.
Az István, a király tehát több szempontból is mérföldkő lett a magyar rock történetében. Lemezen, filmben, könyvben és a helyszínen egyaránt hatalmas sikert aratott. A Királydombon a hét alkalom alatt több mint százezren látták, a róla készült filmre egymillióan váltottak jegyet, a dupla lemez pedig minden idők egyik legnagyobb példányszámban eladott MHV-korongja.  
Ráadásul számos, a műfajjal való előítéletet, szembenállást tört meg. Totális és „népfrontos” sikere beemelte a rockopera műfaját a kulturális köztudatba. Már azzal is, hogy neves, elismert színészek – Balázs Péter, Balázsovits Lajos, Berek Kati, Hűvösvölgyi Ildikó, Sára Bernadett – énekeltek benne, másrészt akkori lázadó, perifériára szorított rockerek – Varga Miklós, Vikidál Gyula, Nagy Feró, Deák „Bill” Gyula – kaptak főszerepet. 1984-ben az addig kizárólag klasszikus műveket, néptáncot és operettet bemutató szegedi Dóm téren adták elő (amúgy felejthetően), egy évvel később pedig bekerült a Nemzeti Színházba, ahol – főként Kerényi Imre rendezésének köszönhetően – kiderült, hogy színdarabként is megállja a helyét. A ma már klasszikusnak számító alkotás művészi élete régóta független az alkotók akaratától: az elmúlt bő két évtizedben megszámlálhatatlan profi és amatőr társulat tűzte műsorára. 2003 nyarán az erdélyi Csíksomlyón a playbackről menő, vitatható színvonalú előadáson több százezer ember éltette hosszasan a szerzőket és a szereplőket. 2007-ben a közszolgálati televízió pedig még szereposztó showműsort is rendezett belőle (A Társulat).