A Sebő együttes mellett a folkmozgalom másik fontos oszlopa az 1973-ban alakult Muzsikás – Sipos Mihály (1948, hegedű, citera), Hamar Dániel (1951, bőgő), ifj. Csoóri Sándor (1956, duda, tekerőlant, koboz, brácsa) –, amelyhez már a kezdetektől „állandó vendégként” csatlakozott a Sebő-együttesben zenélő, korábban népi táncosként ismert Éri Péter, aki hivatalosan 1979-ben lett a zenekar tagja.

Sebőékhez hasonlóan Hamar Dánielék is az eredeti parasztzene megismertetésére és terjesztésére esküdtek fel, igyekeztek azok művelőitől („a muzsikásoktól”) eltanulni, ellesni a hiteles zenélési módot. 1974-ben megkapták a Népművészet Ifjú Mesterei címet, még ugyanebben az évben a Fővárosi Művelődési Házban megnyílt a Muzsikás klub. Heti rendszerességgel zajlott ott tánc- és énektanítás, diavetítés, szabad tánc, sok egyéb program, és tulajdonképpen ezt az új „városi szórakozási formát” nevezték attól kezdve táncháznak. Az idők során további táncházak – Bem rakpart, Vár, Műszaki Kollégium, Belvárosi Ifjúsági Ház, Kassák klub – létrehozásában is részt vettek. 1977-ben pedig az Élő népzene sorozatot az ő debütáló nagylemezük nyitotta, amelyen a magyar nyelvterület különböző tájairól gyűjtött dallamokat szólaltattak meg.

A Muzsikás az évtized végén az elsők között nyitott – anélkül, hogy elveit feladta volna – a szélesebb közönség felé. 1979-ben a Hobo Blues Banddel, majd a Fonográffal adtak közös koncerteket, sőt, turnéztak is velük, időnként pedig – sokak meglepetésére – rockzenészekkel közös sessionökben és éneklésekben vettek részt. Az első hollandiai útjukon a Munich Records felvett velük egy, a korabeli magyar viszonyokhoz képest elképesztő kiállítású lemezt (Kettő, 1980), amelyen egy pécsi amatőrénekes, a később komoly néptáncos pályát befutó Vincze Zsuzsa énekelt: nem vált be, túlságosan lámpalázas természet volt, maradt a néptáncnál, mind a mai napig. Ekkor döntöttek úgy, hogy átcsábítják magukhoz az akkor a Sebő együttesben éneklő Sebestyén Mártát, és már vele indultak az első tengerentúli turnéra (Ausztrália, Új-Zéland), illetve rögzítették a következő lemezt, amelynek megjelenését mindenekelőtt az azt zenei rendezőként jegyző Szörényi Leventének köszönhették. Szörényi tanította meg nekik, hogy többek között ne két mikrofont körbeállva készítsenek felvételeket, hanem – ahogy a rockzenészek – sávonként rögzítsék a hangszerek hangját, Szörényi Szabolcs pedig basszusgitáron segítette őket a vaskosabb hangzás eléréséhez. (Még ha a lemezborítón basszerosként Levente van is feltüntetve, ő valójában csak vokálozott néhány számban.)

Az 1982-ben megjelent Nem úgy van most, mint volt régen… és az 1985-ös Nem arról hajnallik, amerről hajnallott albumaik nemcsak a hívek körében arattak sikert, hanem a magyar rockéletben is eseményszámba mentek. Részben Szörényi szereplése és kiállása miatt, részben viszont azért, mert azokon a hagyományőrző feldolgozások mellett a populáris zene és a blues felé is nyitottak. A Nem úgy van most, mint volt régen-t ráadásul a korszak tipikus rockhelyén, a Kertészeti Egyetem klubjában (KEK) mutatták be, és számukra is meglepő módon a koncertre éppúgy hosszas sorban állás után lehetett csak bejutni, mint bármelyik vezető rockegyüttes bulijára.

A Muzsikás tagjai az évtized közepére már gyakori vendégei voltak a hazai és európai folkfesztiváloknak, olyan nagysikerű színpadi művekben szerepeltek, mint az István, a király, nem utolsósorban pedig korongjaik rendre bearanyozódtak, bár ezt soha hivatalosan nem jelentette be a Hanglemezgyár. Ráadásul az angol Hannibal Records két LP-jük licenszét megvette, és abban a pillanatban, hogy melléjük állt egy külföldi lemezcég, a nyugati klubok, majd később a koncerthelyszínek kapui is megnyíltak előttük.

Az első amerikai turnéjukon – 1990. március–április – 27 koncertet adtak. Bostonból bérelt, maguk által vezetett mikrobusszal utazták végig az Egyesült Államokat, játszottak többek között Bostonban, New Yorkban, Atlantában, Los Angelesben, San Franciscóban és Seattle-ben. Az igazi nemzetközi áttörést azonban az 1995-ös év hozta meg számukra: a Hannibal elhatározta, ideje kilépni a klubok és fesztiválok világából, és kibérelte egy estére az egyik legpatinásabb londoni koncerthelyszínt, a Queen Elisabeth Hallt. A siker frenetikus volt, több százan az utcán rekedtek, a nagyteremben pedig nem akarták leengedni a Muzsikást a színpadról.

A következő mérföldkő kétségkívül a hosszú időn át érlelt, végül 1998-ban kiadott Bartók album – a zenekarban eddigre ifj. Csoóri Sándort Porteleki László (1957) váltotta fel – volt, amelyen a népzenegyűjtő Bartók Bélát kívánták a középpontba állítani. Deklaráltan nem katalógusszerű, tudományos lemezt szerettek volna készíteni – Bartók és a népzene kapcsolatáról a zenetudósok több kötetet írtak már –, hanem élményszerűen próbáltak az anyaghoz közelíteni. Azt akarták, hogy a hallgatót a hagyományos paraszti zene ereje ugyanúgy terítse le, mint ahogy leterítette Bartókot a század elején vagy ahogy leterítette őket a hetvenes években.

És a Bartók album óta a Muzsikás szédületes nemzetközi karriert futott be. Amerikától Új-Zélandig, Japántól Dél-Afrikáig zajos sikereket arattak, a világ legnevesebb koncerttermeiben léptek és lépnek fel, a londoni Queen Elisabeth Halltól a Royal Festival Hallig, az amsterdami Concertgebouw-tól a párizsi Theatre de la Ville-ig, a Római Zeneakadémiától a New York-i Carnegie Hallig. Koncertjeikről és lemezeikről rendre elismerően írnak a legnagyobb napilapok, folyóiratok, és a zenei szaksajtó. Munkásságuk elismeréseként 2000-ben pedig megkapták a Kossuth-díjat.

JBSz–SJ

Forrás:

JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 273–275.

Kapcsolat: http://www.muzsikas.hu/