Nagy-Britanniában 1962. október 5-én a Beatles Love Me Do című kislemezének megjelenésétől számítják a beatkorszak kezdetét. Magyarországon ilyen pontos időpontot nem ismerünk, de 1963–64-től már számos jelből lehetett következtetni arra, hogy nálunk is változnak az idők, nálunk is beköszöntött a beatkorszak. Hétvégeken ekkor már nemcsak az egyetemi és a külvárosi klubokban, hanem az Ifjúsági Parkban is liverpooli hangulat uralkodott. Az egyetemi és főiskolai klubokban, a gimnáziumi klubdélutánokon, a vállalati rendezvényeken, az üzemi kultúrházakban, a szalagavató bálokon mindenhol zene szólt. Az új klubok előtt hétvégeken mindig hosszú sorok álltak, pedig csak szájpropaganda útján terjedt a hír, hogy hol lépnek fel az új kedvencek – az Illés, a Metro, az Omega, az Atlantis, a Scampolo, a Kék Csillag, a Syrius, az Atlas vagy az Echo.

Az új ifjúsági zene kibontakozása, érvényesülése korántsem volt zavartalan Magyarországon. A hatalom veszélyt látott – nem is oktalanul – ezekben a be nem tervezett új „jelenségekben”, és az érték- és életformaváltásért, a szokatlan magatartásformákért, a tabukat döntögető viselkedésért, a „botrányos” öltözködésért, a nemek között a korábbi erkölcsöket elvető kapcsolatokért egyaránt a zenét és a zenészeket okolták (ki mást?). Minduntalan a pontosan soha nem körvonalazott jó ízlés vagy a szocialista erkölcs nevében kötöttek bele a hosszú hajúakba, az új életformát választókba, a hagyományokra hivatkozva tiltották be a koncerteket, a klubokat, a megszokást hangoztatva közösítették ki az újnak hódolókat.

Magyarországon az ifjúsági kultúra és zene kezelésében a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) mindvégig különleges szerepet töltött be. Egyrészt az éles helyzetekben képviselnie kellett a felsőbb szervek álláspontját, másrészt – mint a fiatalok tömegeivel közvetlen kapcsolatban álló szervezetnek – mindig ügyelnie kellett a tömegbefolyásra. Mivel utóbbit a hatvanas évek közepétől leginkább a fiatalokat vonzó zenei hullámok meglovagolásával tudta elérni, ezért a következő évtizedekben a KISZ magatartásában a „húzd meg, ereszd meg” taktika mindig jól nyomon követhető. Funkcionáriusai hol támogatták, hol tűrték, hol pedig tiltották az új jelenségeket. Utóbbi azt jelentette, hogy miközben jókora késéssel elfogadtak egy évek óta létező, sokak által követelt irányzatot, egyúttal szűrték, szelektálták is az új, alternatív vagy underground művészeti-zenei törekvéseket.

1965-től a beat viszont már nemcsak országos érdeklődést kiváltó zenei-társadalmi jelenség volt, de a széles rajongótáborral rendelkező zenekarok esetében egyre nagyobb üzlet is lett, így előbb a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, majd a Magyar Rádió tárta szélesebbre a kapuit, végül pedig az ORI és a Magyar Televízió műsoraiban is egyre több fellépési lehetőséget kaptak a beatelőadók. Ám a hatvanas évek közepén lényegében csak a legnépszerűbbek, a „beatszentháromság” (Illés–Metro–Omega) és a „beatlányok” (Koncz–Kovács–Zalatnay) élhettek a lehetőségekkel.

JBSz