A Mező Imre KISZ-iskolában 1981 márciusában tartott tanácskozásnak is megvoltak a maga kulturális (irodalmi) előzményei. Négy évvel korábban ugyan még csak egy szűkebb, főleg liberális értelmiségi kör tiltakozott a cseh Charta ’77 aláíróit ért retorziók miatt, 1979-ben viszont a népiek és urbánusok már összefogva, együtt demonstráltak a hatalom ellen. A fiatal írók – köztük a Beatrice-koncertekről jól ismert Fölöspéldány tagjai, akik közé Szilágyi Ákost is besorolhatjuk – még ennél is tovább mentek. 1980 őszén már a hivatalos körökön kívüli lehetőségeket keresték, egyfajta autonómiát követeltek. A hatalom előbb levelezett a FIJAK (Fiatal Írók József Attila Köre) vezetőségével, majd március 11-én tanácskozásra hívta őket, melyen a fiatal írók nem voltak hajlandók alávetni magukat a felsőbbség akaratának, ezért azonnali hatállyal felfüggesztették a FIJAK működését, és feltehetőleg még ugyanezen a napon betiltották a Mozgó Világ 1981. márciusi számát is.

Ezt követően tartották meg 1981. március 23–25. között a KISZ Budapesti Bizottságának rendezésében a tatai rocktanácskozást, ahol a hatalom képviselői a könnyűzenészekkel találkoztak. A műfaj történetében ez volt az első alkalom, hogy a legfelsőbb vezetés képviselői a nagy tömegbefolyással rendelkező muzsikusokkal tárgyaltak.

Tatán ott volt mindenki, akinek ebben a műfajban döntési joga, véleménye, befolyásoló szerepe lehetett. Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes és Barabás János, az Állami Ifjúsági Bizottság titkára éppúgy kifejtette álláspontját, mint Lendvai Ildikó, a KISZ KB kulturális osztályának vezetője, de a három nap alatt a résztvevők közül sokan elmondták nézeteiket a rockzene politikai, társadalmi, kulturális vonatkozásairól csakúgy, mint az adóügyekről vagy a szerzői jogi kérdésekről. Az egyik résztvevő szóvá is tette, hogy a szakma mintha három nap alatt akarta volna bepótolni tíz év mulasztásait.

Teendők akadtak bőven. A tanácskozáson – többek között – szó volt egy Téli Ifjúsági Park létesítéséről, egy Ifjúsági Műsorellátó Központ és egy menedzseriroda felállításának szükségességéről, egy poplap beindításának lehetőségeiről, az elavult, e műfajjal kapcsolatos rendeletek felülvizsgálatáról, a szabadfoglalkozású előadóművészek új szakszervezetének feladatairól, a zenész továbbképzésről, az érdekképviselet, a műsorszervezés problémáiról, a műfaj anyagi-társadalmi megbecsüléséről. Konkrét tervek, javaslatok is születtek a jövőt illetően, azzal az ígérettel, hogy a téma hamarosan a Minisztertanács (!) elé kerül.

A tanácskozáson a párt- és állami vezetők mellett a műfajhoz kötődő intézmények képviselői is megjelentek: Szentkuthy Pál, a Magyar Rádió zenei osztályának vezetője, Bolba Lajos, a Magyar Rádió könnyűzenei rovatának vezetője, Vass Gábor, a Zeneműkiadó zenei szerkesztője, Péter Miklós, az OSZK igazgatója, Bors Jenő, az MHV igazgatója, Erdős Péter MHV-márkamenedzser, Pentz Zsolt, a Nemzetközi Koncertiroda munkatársa, Gál Iván, a Fővárosi Művelődési Ház igazgatója, Bulányi László, az ORI rendezési osztályvezetője, Bali György ORI-igazgató.

A vitában az alaphangot Bors Jenő adta meg, aki sietett leszögezni: „A Beatrice együttes a koncertjein olyan hangnemben és tartalommal nyilatkozik az MHV-val kapcsolatban, hogy nekünk komoly gondot okoz ennek a kezelése. Messze túlmegy a becsületsértés határán. Csak azért nem kértünk bírósági elégtételt, mert nem vagyunk hajlandóak a Beatricéből mártírt csinálni. Ezt a szívességet nem tesszük meg. Nagyon kérem az itt ülő kollégákat, hogy ilyen körülmények között beszélgetni, vitatkozni Nagy Feróval ne kelljen.”

Erdős Péter így folytatta: „Mi igenis védjük a kormány kultúrpolitikáját, mint egyik eszközét az ország konszolidált viszonyainak. Nem óhajtunk balhét, nem óhajtunk nagy társadalmi konfliktusokat. (…) Valaki a napokban azt mondta nekem, hogy a szakmának tulajdonképpen személy szerint ellenem nincs kifogása, csak lennék egy kicsit demokratikusabb. De mit csináljak, én nem vagyok demokrata. Viseljetek el! Én azt szeretem, ha azt csináljátok, amit én mondok nektek, és aztán öröklakást építhettek a Rózsadombon, meghódíthatjátok a világot, az európai poppiacot.”

Tóth Dezső a felszólalásában a legfelsőbb politikai vezetés álláspontját is tolmácsolta. A miniszterhelyettes a „botrányrock” terminológiát használta, majd egyből a lényegre tért: „Egy művelődéspolitikai állásfoglalást próbálok körvonalazni és indokolni. Mert olyan hatása is lehet ennek a műfajnak, amelyik a társadalmi kötöttségektől való, a szórakoztatás értelmében vett – átmeneti, értelemszerű és minden ember számára szükséges – felszabadulást kiterjeszti egy olyan nemlétté, amelyik általában fordul a társadalom ellen. Valami társadalmon kivüli magatartásmintát idealizál, szuggerál, vonz, csoportosít, tart életben, propagál. Beleértve ebbe a leglényegesebb társadalmi tevékenységtől – és végső soron a zenekart fenntartó – tevékenységtől való elhatárolódást, amit úgy hívunk, hogy munka. És ez nem kívánatos!

(…) Amikor az irodalomban, a folyóiratokkal, a színházakkal, a filmrendezőkkel, a stúdióvezetőkkel korrekt partneri viszony alapján, ideológiai és politikai vitákat folytatva, konszenzusra tud jutni a művelődéspolitika, a kölcsönös felelősség alapján, akkor csak nem gondolják, hogy itt nem tudjuk megcsinálni?

(…) Ha az ember társaságba megy, akkor nem arról beszélnek, hogy ez meg ez milyen kitűnő együttes, és műsorán milyen jól szórakoztak a gyerekei, ezt legfeljebb zárójelben jegyzik meg, a beszélgetés rögtön arra terelődik, hogy igaz-e, hogy daráltak nyulat, és kirakták-e Koncz meg a Presser képét és csak az jöhetett be, aki előbb leköpi őket. (…) Tisztítsák meg a terepet ezektől a jelenségektől, illetve segítsenek megtisztítani.”

A Nagy Generáció „árulása”

Tóth Dezső felszólalásában később arra is kitért, hogy a KISZ kezdeményezésére a Művelődési Minisztérium, a Belkereskedelmi Minisztérium és az Állami Ifjúsági Bizottság már foglalkozik a témával. Előkészületek folynak, hogy a műfajt befogadják a kulturális életbe, gondoskodjanak a fiatalok szórakozásáról, a szóba került igények (popújság, stúdiók, menedzselés) is megoldhatók. Vagyis a felsőbb vezetés üzenete így szólt: a szakma számíthat a hatalom jóindulatára, de csak akkor, ha segít rendet teremteni a műfaj házatáján.

Tóth Dezső beszédét követően sokan emelkedtek szólásra, és megpróbáltak okosan lavírozni a veszedelmes csapdahelyzetben. Bródy János felszólalásában egyrészt kikérte a miniszterhelyettes szavait: „Nem mi vagyunk társadalomellenesek, hanem a társadalom velünk foglalkozó intézményei őrölnek olyan lassan, igazítják struktúrájukat a valós élethez, hogy ezekkel az intézményekkel kerülünk szembe bizonyos mértékig.” Majd az emlegetett zenekarok amatőrizmusára hivatkozva, a zenész szakszervezetre utalva hárította el a miniszterhelyettes vádaskodásait: „Itt hivatásos előadóművészi engedéllyel rendelkező zenészek ülnek, és a Tóth elvtárs által említett rossz példák alanyai nem tartoznak hozzánk. Sem az URH, sem az Orgazmus, sem a Bizottság. Utóbbi például képzőművészekből áll. Ők nem rendelkeznek hivatásos előadóművészi engedéllyel.”

Benkő László, az Omega tagja is azt taglalta, hogy a műfaj megítélésénél nem kellene összekeverni a régi, profi zenészeket, az új, amatőr lázadókkal. „Amikor az URH-ról volt szó, valahogy úgy éreztem, mintha Várkonyi Zoltánt leszúrták volna azért, mert a színházban részeg volt az egyik statiszta. Miért kell az egész műfajra általánosítani olyan dolgokat, amelyek műfajon kívüli emberekre vonatkoznak?”

Ezeket a hozzászólásokat a zenészek vegyes érzelmekkel fogadták, voltak, akik egyenesen a nagy öregek árulásáról beszéltek. Utóbb Bródyt sokat támadták ezért a felszólalásáért, és ő a Polip 1989/11-es számában így indokolta akkori magatartását: „Tóth Dezső felszólalásában olyan ziccert adott, amit én felé ütöttem le, de sajnos mások sértődtek meg. Azt mondtam, hogy ezek az együttesek nem tartoznak hozzánk (értvén: a szakszervezethez), nem rajtunk kell számon kérni. Ezt a kijelentésemet sokan úgy értelmezték, hogy kasztvonalakat húzok, arisztokratikusan elhatárolom magamat a valaha volt amatőr-énemtől. Hát ez félreértés, szerintem. Ez az eset viszont nagyon jó volt, hogy megtanuljam, mekkora kockázat elvállalni egy társaság képviseletét. Ebből később le is vontam a konzekvenciákat, és lemondtam a szakszervezeti tisztségemről.”