A nagy generáció tagjainak kései pályafutásában külön kategóriát képvisel Zorán, aki az elmúlt évtizedekben kétségkívül a beatgeneráció legaktívabb tagja – nemzedékéből (Koncz Zsuzsa mellett) az egyetlen, aki évente rendszeresen és sikeresen indul országjáró körútra.

Zorán az 1960-as évek egyik legismertebb és legnagyobb rajongótáborral rendelkező beatfigurája volt. Zenekara, a Metro a beatszentháromság tagja, ő maga pedig – nem utolsósorban táncdalfesztiválos szerepléseinek köszönhetően – közönségkedvencnek számított (Fehér sziklák). A beatkorszak elmúltával, a Metro feloszlása után átmenetileg eltűnt a nyilvánosságból. 1972-től dolgozott disc jockeyként, rövid időre Som Lajos helyén tagja lett a Taurusnak, majd a külföldi vendéglátóiparba szerződött. 1974-ben két rádiófelvétellel (Nyomom a gázt, Vásott éjek) próbált visszatérni, de évekig inkább a tánczene, mint a pop képviselői közé sorolták.

Pályája 1976-ban vett új irányt, amikor Presser támogatásával újraindította a karrierjét. 1977 áprilisában jelent meg első szólólemeze, s Zoránnak sikerült megszabadulnia a korábbi imázsától – meglepően érett, letisztult zenei-szövegi világot képviselő előadóként kért helyet magának a poppiacon. A kritika a költői megfogalmazású popsanzonokat (Presser társszerzője Zorán testvére, Sztevanovity Dusán), a lírai érzékenységet emlegette, a Zorán lényéből, előadói stílusából fakadó gazdag érzelmeket, a finom humort és a meditáló gondolatiságot méltatta. Lírai és intellektuális – ezek voltak a kulcsszavak, amelyekbe Zorán eszköztelenül is kifejező előadásmódja, a dalok zeneisége, gondolati tartalma összesűríthető.

Szólópályája amúgy nagyjából két periódusra osztható fel: az 1993-as unplugged koncert előtti és az azt követő korszakra.

Mint arról szó volt, 1977 áprilisában megjelent első szólólemeze a meglepetés erejével hatott az akkori popzenei életben és rövid idő alatt bearanyozódott. A következő két évben kiadott újabb két albumával pedig végképp meggyőzött mindenkit, hogy a korszak egyik legjelentősebb előadóművészévé nőtte ki magát. Viszont a stúdióban vele dolgozó kiváló muzsikusokat – Presser, Dés, Kőszegi, Babos – nem tudta magával vinni a színpadra. Ezért hol egy szál gitárral egyedül koncertezett, hol különböző együtteseket kért meg a kíséretre. Viszonylag sokat lépett fel például a Gerendás Péter vezette, latin-amerikai zenét játszó Láma együttessel, turnézott Koncz Zsuzsa és Kovács Kati zenekaraival is.

De Zorán a kezdetektől saját társulatra vágyott. És ez igazából csak a kilencvenes évek elején adatott meg neki. A vízválasztó egyértelműen az 1993 októberében a Pesti Vigadóban adott öt unplugged koncertje volt, ekkorra alakult ki mögötte az a csapat – többek között Sipeki Zoltán (gitár), Horváth Kornél (ütősök) –, amelynek az összetétele változott ugyan, de a szellemisége megmaradt: Zoránt ma is stabil és nagyszerű muzsikusokból álló zenekar kíséri. Ekkor szakíthatott Zorán azzal a gyakorlattal is, hogy a stúdiófelvételt egy az egyben eljátszották a koncerten, így a későbbiekben a dalok a színpadon önálló életre keltek.

A kilencvenes évek során szinte minden ősszel és/vagy tavasszal végigjárta az országot, a sportcsarnokoktól a kisebb vidéki művelődési házakig, melyet rendre a BS-ben adott nagyszabású koncerttel zárt. És Zorán ma azon kevesek közé tartozik, aki maradt olyan népszerű, hogy ezt továbbra is megteheti.

„Mindig azt mondtam, addig maradok a színpadon, amíg a viszony kétoldalú: nekem is van kedvem játszani, és a közönség is kíváncsi rám – nyilatkozta 2002-ben a Népszabadság-ban. – A dolog pikantériája, hogy az utóbbi időben egyre több kedvem van játszani, annyira jó a csapat. Bár különböző generációkhoz tartozunk, és többféle zenei világban mozgunk, nagyon jól érezzük magunkat együtt. A turnézás mint létforma kifejezetten vonz. Amíg nem kezdek félni a színpadtól, amíg még megvan a közönséggel a kölcsönös vonzalom, addig egyáltalán nem az a fontos, hogy az ember hány éves.”

Zorán változatlan népszerűségének persze ezen felül még számos oka lehet.

Egyrészt több mint négy évtizedes életművének talán legfontosabb jellemzője az állandóság. Igazából ma is ugyanazt az intellektuális popzenei stílust képviseli, amely már akkor, 1976-ban sem számított divatosnak. Sok társával ellentétben nem játszott el tőle idegen szerepeket, nem bújt bőrruhába, nem vett fel baseballsapkát, nem akarta a világot naponta megváltani, nem akart az éppen aktuális tinilányok bálványa lenni.

Másrészt ő mindig hosszú távon gondolkodott: nem elsősorban a pillanatnyi sikerért hajtott, hanem közben a minőségre is odafigyelt. Nemzedéktársaival ellentétben sosem vállalt haknit, mindig törekedett arra, hogy remek muzsikusok játsszanak mellette, akiket meg is becsült. Persze lehet szeretni vagy nem szeretni azt a zenei világot és hangvételt, amit képvisel, de kétségtelen, hogy az elmúlt évtizedekben adott koncertjei, CD-i, DVD-i kivétel nélkül színvonalas és profi produkciók.

1995 óta sokáig kétévente adott ki CD-ket, évente rendszeresen fellép a Budapest Sportcsarnokban (illetve Sportarénában) vagy a Müpában, vagy a Budapest Kongresszusi Központban. Évről-évre magas művészi színvonalon szolgálja a közönséget. 1993-ban ő adta az első unplugged koncertet Magyarországon. 2003-ban szimfonikus zenekarral készített élő CD-t és DVD-t. Még az új évezredben is rendre tartott országjáró tavaszi és őszi turnékat, 2008 óta e turnék keretében több erdélyi, felvidéki és vajdasági várost is felkeresett. Egyik utolsó stúdióalbumán (Körtánc • Kóló, 2011) pedig zeneileg némileg visszatért szerb gyökereihez.

Kitüntetései – 1982: Liszt Ferenc-díj, 1994: A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, Arany Európa-díj, 1998: Arany Zsiráf életműdíj, 2006: Kossuth-díj.

JBSz–SJ

Forrás:

JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 335–336.

JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 260–264.