Az 1980-1990-es évek fordulójának legnépszerűbb popformációja. Az új nemzedéki zenekar. A Bonanza Banzainak  1989 és 1994 között – a Manhattan mellett – sikerült elnyernie a tizenéves új generáció szimpátiáját és kultikus zenekarrá válnia. Az együttest két iskolatárs, Kovács Ákos (1968, ének) és Hauber Zsolt (1968, szintetizátorok) alapította, akik 1987-ben beneveztek a Csillag születik tehetségkutató versenyre, de mivel a zenekari minimum három fő volt, ezért a szólista kategóriában indultak, Ede és a Bonanza Banzai néven, és a 3. helyet szerezték meg. A duóhoz 1988. május 28-án csatlakozott Menczel Gábor (1971, billentyűsök).

Nyáron készítették el az első demófelvételeket (Nézz rám, Induljon a banzáj), majd ősszel a színpadon is bemutatkoztak, és novemberben az Induljon a banzáj már vezette a sikerlistát. 1989 februárjában a Hungarotonnal kötöttek szerződést, az első nagylemez (Induljon a banzáj!, 1989) megjelenése utáni őszi turnén pedig olyan hisztéria hatalmasodott el a tizenéveseken, hogy a McDonalds és a Coca-Cola szerződést kötött a menedzsmenttel, majd a Hungaroton hároméves exkluzív szerződést ajánlott.

1990-ben két nagylemezt (A jel, The Compilation) is megjelentettek, és egyre több jel mutatott arra, hogy nemcsak stílus-, hanem nemzedékváltás is zajlik a popszínpadok előtt. A Bonanza Banzai előbb a Petőfi Csarnokban döntött rekordokat, majd következtek a vidéki sportcsarnokok és az újabb lemezeladási csúcsok (1984, 1991, A pillanat emlékműve, 1991). Két kézzel söpörték be a különböző címeket, díjakat, elismeréseket, és már akkora volt az érdeklődés irántuk, hogy 1992-re kinőtték a hagyományos koncerthelyeket. Sportcsarnokokban rendezett fellépéseiket a rajongói őrület jelei kísérték, Ákos pedig új magyar popidollá nőtte ki magát.

A zenekar 1992-ben ismét fantasztikus sikersorozatot produkált (Bonanza Live Banzai, Elmondatott, 1992), amire november közepén a Budapest Sportcsarnokban tették fel a koronát. Előtte a Budai Várban, a régi levéltár dísztermében aranylemezeket vettek át, majd bejelentették a Bonanzások Világtalálkozóját a november 13-i első BS-koncerten. Másnap ismét telt ház várta őket, ilyen nagyságrendű, gyors sikerre – anno – még a Piramis sem volt képes. Az eseményt ezúttal a televízió is rögzítette, és Bonanza Banzai-ünnep címmel karácsonykor műsorra tűzték.

1993-ban tovább folytatódott a zenekar körüli felhajtás, ünnepségsorozat, rajongói hisztéria. Tavaszi-őszi turné, aranylemez, BS-koncertek, tévéfelvételek, videóklipek, közben díjak, köztük a BRAVO szavazáson elnyert Ottó-díj, amely az első külföldi elismerés magyar zenekarnak. Ugyanebben az évben a Bonanza Banzai kapta Az év koncertje, Az év popzenekara és Az év poplemeze kategóriákban az Arany Zsiráf-díjat.

Ekkor, a csúcson Ákos, a zenekar szellemi vezére úgy döntött, hogy szólóban is kipróbálja magát, de önállóan felvett és megjelentetett lemeze (Karcolatok, 1993) a felszínre hozta a zenekaron belüli ellentéteket. Kifelé minden rendben lévőnek látszott, kétszer újra megtelt rájuk a Budapest Sportcsarnok, bearanyozódott a soron következő lemez (Régi és új, 1993), de a Bonanza Banzai tagjai már nem titkolták nézeteltéréseiket. Ákos el is mondta, hogy ők hárman nagyon eltérő kulturális indíttatással haladnak más-más irányba. S így a közös munkát a továbbiakban nehéz egyeztetni.

A rejtélyes szavak mögött konkrét érdekellentétek is álltak. Ákos 1992-ben, miután lediplomázott, saját zenekiadót alapított, hogy ellenőrizhesse a szerzői jogokkal kapcsolatos ügyeket, eljárhasson a zenekar esetleges külföldi szerepléseit illetően. Hosszas előkészítő munka után lehetőség nyílt arra, hogy a Bonanza Banzai – előzenekarként – a Depeche Mode-dal turnézhasson, ám az együttes másik két tagja ezt visszautasította, mert inkább saját lemezével akart foglalkozni. A zenei-szakmai-üzleti véleménykülönbségek így végleg reménytelenné tették a további együttes munkát. Az október közepén megjelent újabb album (Jóslat) után 1994. november 12-én a Budapest Sportcsarnokban a Bonanza Banzai végképp elbúcsúzott rajongóitól.

JBSz–SJ

Forrás:

JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 402–404.