A nyolcvanas évek hajnalán – főként a Kassák Klubban, a Bercsényiben, később pedig az Ikarusban – fellépő art-punk zenekarok ideológiai, zenei, életmódbeli alternatívákat felsorakoztatva megkérdőjelezték a létező popkultúrát és az ahhoz kapcsolódó, a rendszer sajátosságából fakadóan egydimenziós intézményrendszert. Jelentkezésükkel egy időben azonban felnőtt egy új tizenéves generáció, mely szintén támadást indított a szupersztárvilág, valamint a társadalom érték-és normarendszere ellen.

Tinédzserinvázió – az új punkok

Az új tizenéves generáció tevékenysége persze korántsem volt olyan tudatos és intellektuális, mint az avantgárdhoz kötődő értelmiségé. A tizenéves zenekarok korosztályukra jellemző lázadó dühvel, szabadszájúsággal, elégedetlenséggel, hetykeséggel támadták az elfogadottá vált esztétikai értékeket és előadásformákat, a mítoszokat, a bérelt helyeket.

Hogy melyik volt az első tinikből alakult punkzenekar, hogy ki festette be először lilára a haját, hogy mikor osztották ki az első iskolai figyelmeztetéseket – dokumentáció hiányában – nehéz megmondani. Amit tudunk: a Lavina 1977-ben már egy pincében próbált, a Beatrice 1978-ban már felkarolt kezdő punkzenekarokat, 1979-ben Szegeden indult a CPg, 1980-ban Budapesten a Rottens, majd egy évre rá a Neurotic, a Commando és a Kretens.

A nyolcvanas évek hajnalán a középiskolákban, szakmunkásképzőkben alakult tinédzser zenekarok egyszerű felszereléssel, iskolai klubokban, művelődési házakban kezdtek zenélni. Közös jellemzőjük, hogy igyekeztek minél meghökkentőbb nevet adni maguknak: ETA, Invázió, Inqbátor, Petting, Punkráció, Razzia, T-34, Temetkezési Vállalat, Utó-pia – csak néhány név a korabeli kínálatból. Az első bandák a külföldi példákat koppintották, öltözéküket magazinokból lesték el, az énekesek Johnny Rottent és más punk előadókat utánoztak, a koncertek az energiák és indulatok tobzódásának jegyében pogo tánccal, zabolátlan üvöltözéssel zajlottak – pontosan az előírt (olvasott vagy látott) punkrituálé szerint.

Mintha a hatvanas évek szelleme éledt volna újjá. Ez a középiskolás punk sokban hasonlított a beatre. Nemzedéki alapon szerveződött, életkori indíttatású volt, polgárpukkasztó, tekintélyromboló, provokáció, harsányság, zabolátlanság. A zenészek nagy többsége alig ismert két-három akkordnál többet, többségük csak ösztönösen ragadott hangszert. A koncerteknek meghitt próbajellege volt, a hiányos ének- és hangszertudás, a ritmizálási problémák nem jelentettek különösebb gondot, a fontos a hangulat volt, a zenész–közönség közvetlen kapcsolat, a rítus, az eksztázis. Ez a zene, mondhatni, ismét helyreállította a rock és a tizenéves közönség közötti természetes kapcsolatot.

Mint arról az ifjúsági sajtó cikkei is beszámoltak, a csövesekkel együtt eltűnt a biztosítótű és a bőrnadrág, a baboskendő és a többi régi szimbólum, megjelentek viszont az új divat kellékei: a peroxidált haj, a fakított, festett, vazelinnel borzolt frizura, a szaggatott, feliratos trikók, a nyakörvek és karperecek, a jelvények, a párducmintás ingek és nadrágok. Köztük már önjelölt próféták, szószólók is akadtak, akik ha programot nem is kínáltak, de legalább megfogalmazták a nemzedéki hangot.

A később költőként elismert Nagy Attila Kristóf, a Lavina frontembere például így fogalmazott:

„Egy új nemzedék szeretné megteremteni a saját kultúráját. Szeretne önálló lenni, elsősorban a zenében, mert ahhoz még fiatal, hogy az irodalomban vagy más művészeti ágakban maradandót alkosson. Nagyon lényeges, hogy a punkkultúra Magyarországon nem elsősorban munkásfiatalok kultúrája. A punk középiskolások, egyetemisták, fiatal művészek körében terjed. (…) A punk ideológiája az ideológiátlanság. Unja a politikát, de nem akar beleavatkozni a dolgokba. Egyszerűen a jelennek akar élni, szórakozni, zenélni. Kívülről ránk telepszik az elhelyezkedés nehézsége, az elaggott oktatási rendszer, a lakásviszonyok, az értetlenség, a közelgő katonaság, hogy nincs hol, netán nincs kivel, a papírok, a pecsétek világa. A fiatalokban belül rendszerint teljes a káosz. Rendezett gondolatok esetén a helyzet még rosszabb, teljes a depresszió. Mint valami kafkai hős rohangálunk a városban, és valamit keresünk. De hogy mit, azt már magunk sem tudjuk igazán. Egy közös nevező van, a zene.”

Nem szabad ugyanakkor arról sem elfeledkeznünk, hogy nemzedéki rossz közérzet kifejezésén túl a punknak fontos szerep jutott a nemzedék szórakozásában, illetve szórakoztatásában is. A Cerberust vezető a futballedző Mészöly Kálmán fiai például a következőket vallották: „Az egész napi hajtás után a zene kikapcsolódás számunkra. Az öcsémmel és a haverokkal egyszerre vetettük fel, mi lenne, ha nemcsak hallgatnánk, hanem csinálnánk is. Így született meg a Cerberus. Műfajunk a punk, ez az, ami igazán érdekel minket.”

A zenészek a próbákra, a koncertekre rendesen beöltöztek, beszerezték a punkkellékeket, elsajátították a punkzene stíluselemeit, saját dalokat írtak, és mint elmondták, hobbi számukra az egész, amit éppúgy kedvelnek, mint a focit, s amit a haverok, az osztálytársak szórakoztatására csinálnak – minden különösebb cél nélkül. Sokan a punk jegyében, de pogo és paranoia nélkül, csupán divatból ragadtak hangszert, álltak a mikrofon mögé, és eszük ágában sem volt intézményesülni.

Az alsó tízezer hangja – az anarchista punk

A nyolcvanas évek elején a zenei élet perifériáján megjelentek azok a nyíltan társadalomellenes, radikális, sokszor rasszista, jobboldali nézeteket hirdető formációk, melyek tagjai már nem a középiskolákból rajzottak ki, hanem a peremkerületek munkás bérkaszárnyáiban vagy a lakótelepi panelházakban nőttek fel. A hazai punk egy újabb irányzatát jelentették ők, azt, amelynek kialakulásában a zenei, demográfiai tényezők mellett elsősorban a szociális-társadalmi indíttatás játszotta a legfőbb szerepet.

A punk esetükben is a lázadás zenéje volt, de annak legszélsőségesebb pusztító és önpusztító formája vált népszerűvé a körükben, az, amelyik leginkább alkalmas volt a margólét, az esélyegyenlőtlenség indulatainak, agresszivitásának kiélésére. Ez az anarchista punk a „nagyvárosi farkaskölykök” zenéje volt, amely a külföldi minták és a hazai életérzések találkozásából született, külföldi indíttatásra, de hazai szociális talajból sarjadt ki. A mintát a brit anarchista punk szolgáltatta, melynek koppintásánál a legtöbb zenekar nem is jutott tovább.

A legkeményebben öltözködtek, viselkedtek, előadásformáikban, megnyilatkozásaikban a „minden mindegy!” mentalitás érvényesült. Jelszavaik: Az egész világ anarchia! Nincs jövő, nincs remény! Mindent szabad! A koncerteken a provokáció gyakran esztelen pusztításba, ritkábban önpusztításba csapott át, a pogo tánc és a jelszókiabálás közben gyakoriak voltak a tettleges atrocitások, mert a felszabaduló energiák nem ismertek határokat.

Ugyanezen szélsőségek jellemezték a zenekarok eszményeit is, amelyek többnyire jobboldaliak voltak, nem ritkán fasiszta, szélsőjobboldali eszmeáramlatokkal is kapcsolódtak. Már a külsőségek is (egyes zenészek náci jelképekkel, köszöntéssel léptek színpadra, az angol skinheadek példáját követve kopaszra borotválták a fejüket, oi-oi kiáltással köszöntötték közönségüket) alkalmat kínáltak az általánosításra. Valójában – mint azt a zenészekkel való beszélgetések is igazolták – a zenekarok fellépése mögött nem volt kiforrott eszmeiség vagy politikai szándék vagy koncepció. Sokuk számára a követett szélsőségek csak pózt, szerepjátékot, pótcselekvést jelentettek. Fellépésük nem eszmei-ideológiai törekvésekből, hanem egy megnyomorító társadalmi-szociális helyzetből fakadt. Ennek megfelelően az anarchista punk ezeknek a fiataloknak is csupán az ösztönök felszabadítására, a sokkolásra, a feltűnéskeltésre szolgált, és néhány kivételtől eltekintve legfeljebb csak a megbotránkoztatásig merészkedtek (mohikántaréj á la Exploited, jelszókiabálás á la Sex Pistols, smink á la Damned), és tagadásra épülő programjuk nem hordozott semmilyen koncepciót, jövőképet.

Az anarchista punk zenekarainak koncertjei azonban rövid időn belül mégis társadalmi-rendőrségi üggyé váltak. Az alkalmat erre a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat keményvonalas márkamenedzserének, Erdős Péternek a röpirata kínálta, amelyben a szerző a korszak egyik fontos elméleti folyóirata, a Kritika hasábjain szólalt fel a „szennyhullám” ellen.

A szennyhullám ügy – avagy „Erdős Péter, kurva anyád”

Erdős Péter és a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat a nyolcvanas évek elején az ifjúsági kultúra jelenségeit és képviselőit pártfogásukba vevő KISZ-szel is összetűzésbe került. Az újra tömegbázist kereső ifjúsági szervezet a szolidaritási rockfesztiválok után pályázatokat írt ki (1981-ben egy ilyenen nyert a Beatrice Nem nekem tanulsz című dalával), újhullámos találkozókat szervezett, támogatta a feltörekvő fiatal zenekarokat. Erdőséknek az sem tetszett, hogy a KISZ KB illetékes munkatársai (Lendvai Ildikó, majd Harsányi László) nem vonták kellő szigorral felelősségre az ifjúsági sajtó illetékességi körükbe tartozó, általuk renitensnek tartott munkatársait.

Erdős – mint azt számos alkalommal hangsúlyozta – személyesen is fontosnak tartotta, hogy a kádári reformpolitika töretlen maradjon, és a punk, illetve az újhullám jelentkezésekor veszni látta a tatai rocktanácskozáson kiharcolt műfajon belüli közmegegyezés értékeit. Ezért a társadalmi nyilvánossághoz fordult, hogy a pártelit mellett a közvélemény figyelmét is felhívja a szerinte súlyos veszélyt jelentő problémákra.

A Felszólalás a szennyhullám ügyében című, a punk/new wave áramlatot meglehetősen egyoldalúan beállító és támadó Erdős-írás eljutott Aczél Györgyhöz, a kultúrpolitika akkori irányítójához is, aki ugyan nem szívlelte a Popcézárt, de ösztönözte a röpirat megjelenését. A kiszemelt tekintélyes hetilapok (például az Élet és Irodalom) azonban nem vállalták annak közlését, így végül Aczél egyik bizalmasa, Pándi Pál elméleti folyóirata, a Kritika 1983/7-es számában jelent meg. És ezzel valóban elindult az a lavina, amiből a magyar rock történetének egyik legemlékezetesebb és legnagyobb veszteségekkel járó botránya lett.

Az ügy hullámai a legmagasabb szintekig csaptak fel, KISZ- és pártvonalon egyaránt. A KISZ KB válaszcikke – melyet a pártutasításnak megfelelően Harsányi László, a szervezet kulturális osztályának vezetője jegyzett, de megírásában valójában sokan besegítettek – visszautasította Erdős vádaskodását: „Azokhoz a szándékokhoz, amelyeket erőteljesen megkérdőjelezhető módszerekkel, túl általánosító és hamis megállapításokkal sugall, nincs semmi közünk. Elfogulatlan helyzetértékelésre és előítéletektől mentes együttműködésre lenne szükség valamennyi érdekelt szerv között annak érdekében, hogy az országban működő több száz amatőr zenekart igényes munkára, felelősségre neveljük. Szükség van arra is, hogy az együttesek működésével, fellépéseik, műsoraik engedélyezésével kapcsolatos felelősségi rendszer pontosabb, egyértelműbb legyen. E kérdések átfogó rendezését – igaz, hogy nem röpiratokkal – a KISZ már évek óta szorgalmazza.”

Eközben azonban megpezsdült az élet a belső elhárítás háza táján, hamarosan mind a Mos-Oi, mind a CPg ellen vádat emeltek (lásd később). A koncerthelyeken, a klubokban dolgoztak a magnetofonok, a fényképezőgépek, készültek a jelentések – a punk ellen általános offenzívát indítottak el. Eközben az ifjúsági sajtót is megregulázták. A Poptika próbaszám maradt, újabb poplap megjelenésére éveket kellett várni. A KISZ lapjainál az előző évek jól összedolgozó teamjét szétszedték. Volt, aki elvesztette az állását, másokat áthelyeztek, volt, akit érdemei elismerése mellett új rovat élére helyeztek. A szerkesztőségekben a problémás újságírók cikkeit pihentették, „nem aktuális” felkiáltással számos szubkulturális témát mellőztek. Alternatív vagy anarchista együttesről ebben az időben lehetetlenség volt írni.

A főszereplő Erdős szintén nem jött ki túl jól ebből a helyzetből. 1983-ban úgy menesztették, hogy mégis maradt: az MHV által újonnan alapított Pro menedzseriroda igazgatója lett. És onnan Erdős szinte minden energiáját védence, Csepregi Éva és a Neoton futtatására fordította.

A szennyhullám ügy érdekeltjei közül kétségtelenül a megvádolt punkzenekarok jártak a legrosszabbul. A hatalom példát statuált, és már 1983-tól megkezdődtek a koncepciós punkperek. Ezekkel párhuzamosan pedig a punk címke alá vonható zenekarok koncertjeit ellehetetlenítették. A Mos-Oi és a CPg ellen még az Erdős-féle vádirat megjelenése előtt megindult a vizsgálat. Aztán 1983 végén az Auróra következett, majd 1984-ben Veszprémben a Közellenség ellen indult bírósági eljárás.

„Szabad legyek, azt akarom” (A CPg elleni per)

A Szegedről Budapestre költöző CPg a nyolcvanas évek elején különösen az Erdős Péter és az Áll egy ifjú élmunkás a réten című dalaival vált népszerűvé a fővárosi punk-körökben, hírük eljutott a Popcézárhoz is, akinek röpirata megírásához két koncert szolgáltatta a végső ürügyet.

Az elsőt 1983. február 19-én a Mozaik Klubban adták, egy engedélyezési okokból táncmulatságnak hirdetett punkkoncerten, ahol a szokásos műsorukat nyomták. Kétségtelenül kemény, ha úgy tetszik rendszerellenes dalokkal. De a hivatalos állításokkal szemben a CPg nem volt fasiszta. Sokkal inkább markánsan anarchista, antikommunista, amely az új szubkultúra (ellenkultúra) keretein belül, öncenzúra nélkül fejezte ki rossz- és ellenérzéseit a maga differenciálatlan, agresszív, üvöltözős módján.

A Mozaik utcai koncerten azonban a közönség követelni kezdte a „cigánydalt” is, amelyet a helyszínen lévő Mos-Oi tagjai – műsoron kívül – elő is adtak. Végül a Mos-Oi-féle Cigánymentes övezet rasszista szövege – ami akkor már számos budapesti ház falán olvasható volt – adta az ürügyet a zenekar tagjainak őrizetbe vételére.

A CPg tagjai azonban nem ezért, hanem a „csirkedarálás” miatt lettek ismertek. E hírhedt eseményre 1983. március 5-én, a Kozák téri Ifjúsági Házban került sor, ahol a nézők tépték szét a mikrofonállványhoz kikötött, eredetileg csak statisztaszerepre kárhoztatott csirkét. Mint az a CPg történetéről forgatott A Pol-Pot-megye punkjai című filmben is elhangzik, a szerencsétlen jószágot – amit az albérlők előző nap loptak – a CPg tagjai vitték a színpadra, ahol a stresszelt, mindent összepiszkító szárnyast a pogózó, beindult közönség brahiból szétszaggatta. A performance-ról Bánkuti András jóvoltából fotósorozat készült, amely később bizonyítékul szolgált a zenekar tagjai ellen a bíróságon, és Erdős Péter is szólt ezekről a jelenetekről cikkében.

Ezután néhány héttel izgatás vádjával letartóztatták az együttest. A hatóság a per során rengeteg tanút és bizonyítékot sorakoztatott fel, így egy pillanatig nem lehetett kétséges, hogy példás ítélet fog születni. Ezen az sem változtatott, hogy a fél évig tartó eljárás során az ügyész számára is bebizonyosodott, a CPg nem volt fasiszta banda. A bíróság végül a zenészek bűnösségét nagy nyilvánosság előtt, csoport tagjaiként, folytatólagosan elkövetett izgatás bűntettében állapította meg, a zenekar három tagját két-két év börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélte, a fiatalkorú basszusgitáros pedig felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Az ítélet indoklása szerint az „előadott számok alapvetően a rendőrök, a kommunisták, a Magyar Népköztársaság vezetői és általában az alkotmányos rend ellen, illetve a Cselszövő és a CC20 című számok a Szovjetunió ellen irányultak”.

A zenészek letöltötték a kiszabott súlyos büntetést, majd kiszabadulásuk után egy részük külföldre távozott, mások felhagytak a zenével. A CPg neve azonban elrettentésül még évekig közszájon forgott. Szántó Gábor 1988-ban megjelent Bőrfejűek című könyvében több oldalt szentelt a zenekar tevékenységének, de számára a CPg név rövidítése továbbra is „Cigánypüfölő Gárdát”, illetve „Cigánypusztító Galerit” jelentett. (Holott az eleinte a Coitus Punk Group, később a Com’on Punk Group kifejezés rövidítése volt.)

A kilencvenes években a zenekar emléke elhalványodott, a rendszerváltozás jótékony leplet borított a múltra is. 1999-ben azonban Kövessy Róbert filmrendező felmelegítette a régi történetet, és A Pol Pot megye punkjai című dokumentumfilmben szólaltatta meg a régi ügy szereplőit, köztük a zenekar tagjait, akiknek kettétört élete, félbeszakadt pályafutása fájdalmasan emlékeztetett a nyolcvanas évek elejének szocialista Magyarországára.

„Cigánymentes övezet” (A Mos-Oi elleni per)

A CPg Mozaik Klubban tartott koncertjén, 1983. február 19-én – egy szám előadására – a Mos-Oi együttes is színpadra lépett. A beindult közönség követelésére előadták a punk-körökben közkedvelt Cigánymentes övezet című dalukat, amelynek rasszista szövege akkoriban gyakran skandált punkslágernek számított.

A Mos-Oi szélsőségesen rasszista zenekar volt, egyike az első skinheadformációknak, amelynek közönsége a későbbiekben nyíltan – utcai verekedések, leszámolások formájában – tevőlegesen is fellépett a cigányság vagy a színesbőrű kisebbségek tagjai ellen. A Mozaik Klubban tartott koncertet követően a BRFK illetékesei őrizetbe vették a zenészeket, izgatás bűntettének alapos gyanúja miatt indítottak eljárást ellenük. Ügyüket 1983. július 4-én vádemelési javaslattal adták át a Fővárosi Ügyészségnek, de a zenekar tagjai megúszták felfüggesztett börtönbüntetéssel, ami a CPg ellen hozott súlyos ítéletek ismeretében teljesen érthetetlen. Az ítéletekből annyi következtetés mindenesetre levonható, hogy a nyolcvanas évek közepén a rendszer kevésbé tolerálta az antikommunista, anarchista nézeteket, mint a nyíltan kisebbségellenes uszító eszméket, szövegeket.

„Hungária, Hungária” (Az Aurora Cirkáló elleni per)

Az eredetileg Terrorist néven induló Aurora Cirkáló szovjetellenes szövegeivel („Hungária, Hungária, ne nézz ki az utcára, az oroszok menetelnek koszos barna ruhában”) szintén felhívta magára a hatóság figyelmét. A zenekar 1983. december 30-án Győrszentivánba, a Kispipa Vendéglőbe szervezett punkkoncertet, amelyre még az Akció-brigád és a budapesti Biofon együttes voltak hivatalosak, de utóbbi nem érkezett meg. Helyére ezért a közönség soraiban álló Közellenség tagjai ugrottak be, ám fellépésük csúfos kudarcba fulladt. A közönség az élvezhetetlen, kaotikus zenét kifütyülte, a zenészeket lezavarta a színpadról. A Közellenség tagjai ugyanis nem tudtak zenélni, koncertprogramjuk nem volt, erősítő berendezéseik inkább kakofóniát, mint zenét sugároztak, így a színpadon még punkok számára is élvezhetetlen produkció hangzott el. Majd a győri Aurora Cirkáló lépett színpadra, élén a már erősen ittas Demeter Jánossal, aki a nem túl népes közönséget punksztárnak kijáró allűrökkel szórakoztatta. A felhergelt tömeg hamarosan zúzni kezdett – rögtönzött happening keretében egy tévékészüléket is összetörtek –, amíg a művelődési ház igazgatója „véget nem vetett a zenének”.

A koncert nem múlt el következmények nélkül: a rendőrség egyik beépített tizenéves embere az összekötőjével beszélgetve fasiszta megnyilvánulásokat vélt hallani a koncerten, és ez elegendő ürügy volt arra, hogy a rendőrség vizsgálatot rendeljen el, majd házkutatást tartson a zenekar tagjainál. Ahogy később visszaemlékeztek: „Egyszerűen befeketítettek minket, ránk kenték, hogy tizenhét-tizennyolc évesen fasiszták vagyunk. Idézést kaptunk a rendszert bíráló szövegeink miatt, és a nevünk ellen is kifogást emeltek. Mit képzelünk, terror van Keleten? Meg kellett változtatnunk.”

Az együttes ellen izgatás vádjával indult eljárás, s a kezdetben csak jó heccnek induló ügy komolyra fordult. Az énekes Demeter János – fiatal kora miatt – felfüggesztett börtönbüntetést, a többiek rendőri figyelmeztetést kaptak. Következmény: az énekes egy visszaplombált kamionban hamarosan távozott az országból, a zenekar pedig sokáig csak álnéven tudott fellépni. De elkerülték a CPg tagjainak sorsát. Sőt, nevük már 1984-ben országosan ismertté vált, amikor a balatonszemesi rocktáborban demófelvételeket készítettek. Kazettáikat ettől kezdve másolták tömegesen. Zenéjüket hallva Bódy Gábor, aki a magyar új hullámról tervezett filmet, a VHK, a Bizottság és az Ápolók mellett az Aurora szerepeltetését is tervbe vette, de halála miatt ez a film nem készült el.

A Közellenség elleni per

Az 1983. december 30-i botrányos győrszentiváni punkkoncert másik fellépője, a veszprémi Közellenség sem úszta meg az eljárást. Pedig itt léptek fel először (és mint később kiderült, utoljára!), mindössze három számot adtak elő, de ezek inkább rögtönzések voltak, s punk mércével is igen esetlegesek (egyik daluk egy ismert orosz népdal átirata volt). A szövegekben elhangzott témák – szovjetellenesség, Kádár személyének támadása, a rendszer bírálata, lengyel helyzet, marxista-leninista tanítások pocskondiázása – azonban elegendők voltak a hatalom számára, hogy vádat emelhessen ellenük.

A Győrben felvett jegyzőkönyveket 1984. áprilisig elfektették szülővárosukban, Veszprémben, ahol egy keményvonalas, volt moszkovita belügyminiszter, Pap János volt a megyei párttitkár. Amikor aztán garázdaság miatt ismét bevitték őket, izgatás címén vádat emeltek ellenük. Veszprémben úgy gondolták, hogy kellő bizonyítottság nélkül is lehet bűnösöket kreálni. Még akkor is, ha a tárgyalásra beidézett négy győri „koronatanú” – nagy meglepetésre – visszautasította a korábban jegyzőkönyvekben rögzített, állítólag általuk elmondottakat. További kilenc beidézett tanú sem igazolta, sőt részben cáfolta a nyilvánvalóan koncepciós vád állításait.

A Közellenség tagjai ennek ellenére a CPg tagjainál is keményebb leckét kaptak. 1984 júliusától decemberig, nyolc tárgyalási napon tárgyalták az ügyüket. A vádlottak végig bilincsben ültek, szabadlábra helyezésüket a bíróság – mivel fennállt a bűnismétlés veszélye – elutasította. Végül átlagosan két év szabadságvesztésre ítélték őket, amit le is töltöttek.

A zenekar történetéről és a per két vádlottjáról – Lázárfalvi Györgyről és Kiss Attiláról – Kövessy Róbert filmrendező Punktérítő címmel szintén forgatott dokumentumfilmet. Ebből világosan kiderül, hogy az akkori tizenéves punkok a maguk radikális és feltűnő módján a Kádár-rendszer hétköznapjai ellen lázadtak. Provokatívak voltak, nem akartak beilleszkedni vagy beépülni a rendszerbe, nyíltan kommunista-ellenesek voltak, 1984-ben ennyi is elég volt a hatalomnak az ellenük való fellépésre. Lázárfalviéknak kiszabadulásuk után – a filmben elhangzottak szerint – disszidálni sem volt alkalmuk, így a belső emigrációt választották. A film főszereplői a Hit Gyülekezete tagjai sorába léptek, és állításuk szerint boldog, kiegyensúlyozott életet élnek.

Punkfesztiválok a nyolcvanas években

A magyar punkok sorsa sokban emlékeztet a magyar hippikére. Budapesten és néhány nagyobb városban léteztek kisebb-nagyobb létszámú magok és a köréjük szerveződött szimpatizánsok, de a generáció nagy többsége idegenkedett a lázadásnak ettől a szélsőséges formájától. Budapesten is legfeljebb egy-egy törzshelyen bukkantak fel, esetleg valamelyik téren vagy az utcán sétálva 30-50 fős csoportokban, punk dalszövegeket, trágárságokat ordibálva, megbotránkoztatva az arra járó polgárokat. Az első nagyobb punkbuli, „fesztivál” Bagon volt, a visszaemlékezések szerint 1981-ben, melyen fellépett a VHK, a CPg, az L Háritás, a Rottens és Antidote néven az ETA.

A pereket követően a punkzenekarok fellépése már macerás volt, mert a legális fellépés előtt az engedélyért végig kellett járni az illetékes szerveket, engedélyeztetni kellett a szövegeket, és a hatósági-bürokratikus eljárások során a legtöbb fellépés meghiúsult. 1984-től kezdve gyakorlatilag csak felülről ellenőrzött és támogatott, kiemelt rendezvényekre kerülhetett sor.

Ilyen esemény volt például a KISZ KB által támogatott balatonszemesi rocktábor, ahol 1984. május 16–20. között konszolidált körülmények között bemutatkozhatott és felvételeket készíthetett a magyar punkhullám számos képviselője, így az Aurora Cirkáló, a Marina Revue, a VHK és a Rizikó Faktor. Augusztus 5-én a Budai Ifjúsági Parkban szintén reprezentatív koncertet tartottak, ugyanezen zenekarok, plusz a Kretens és a Tizedes meg a többiek közreműködésével.

A szubkultúra résztvevőinek öntevékenyen viszont csak egy-két rendezvényt sikerült összehoznia.

Ilyen esemény volt az 1985. július 20-án Pakson, az Ifjúsági és Úttörőházban megrendezett Total ’85 punkfesztivál, melyet Juhász Mihály (QQRIQ, Egri Csillagok, Egri Bikavér, Biztonsági Tanács) szervezett. A történelmi hűség kedvéért, íme, a résztvevők névsora, alfabetikus sorrendben: 88-as csoport, Bizony, Boldog Idők, Egri Bikavér, Fehérje, Marina Revue, Lila Akácok (ez valójában az Aurora álnéven), Oi-kor, Pállott Szájú Fiúk, Pál Utcai Fiúk, Sziréna, Tizedes meg a többiek, Új élet, U.S. Dallard. A tervekkel ellentétben négy további zenekar – Fegyelem, Kretens, Romlás virágai, Protekció – nem játszott, mivel vagy egyes tagjai vagy az egész zenekar nem érkezett meg Paksra.

A Totál ’85 volt a punkzenekarok addigi legnagyobb seregszemléje. A rendszer engedélyezte ugyan a fesztivált, de érezhetően félt attól, hogy történik valami. A túlszabályozottság ezért szinte megbénította a koncerteket. Ahogy az akkor a Marina Revue-ben játszó Rupaszov Tamás visszaemlékezett: „Megérkeztünk reggel a szállásra meg a koncerthelyre, és szabályos gépfegyversor fogadott, meg gumibotok. A színpad előtt üres tér, utána egy keverő egy videóval, ami végig vette az egészet. Hátrább lézengő emberek, leghátul pedig végtelen sorban katonák és rendőrök fala, még a művelődési ház ajtaja előtt is. Olyan, mint egy iskola – csak sokkal durvább. Az igazgató ott áll a színpad szélén, és figyel. Az »osztály« nem mer megszólalni, mert fél, hogy intőt kap. Senki nem akarja, hogy a kamera túl sokszor őt vegye, mert azért a kamera az forog és rögzít mindent.”

A félelmek azonban szerencsére alaptalannak bizonyultak. Sem az Ifjúsági Házba kivezényelt katonáknak, sem a környéken cirkáló rendőrjárőröknek nem akadt különösebb dolguk. Igaz, a Total ’85-ön igazi punkhangulat sem alakult ki, részben a közönség kis létszámának (körülbelül 200 ember), részben éppen a karhatalom és a kamerák jelenlétének köszönhetően.

A hatósági szigor miatt a következő évben nem sikerült a szervezőnek megismételni a fesztivált, és 1987-ben is csak szűk körben, s a világtól, illetve a nyilvánosságtól csaknem elzárva (re)prezentálhatták magukat a punkok. De addigra a punkélvonal csaknem teljesen kicserélődött, a régi bandák jelentős része eltűnt a színről. Feladták, éhenhaltak, megunták, visszavonultak, átalakultak.

A Total ’87 helyszíne Süttő volt, ahol április 18-án, szombaton 12 órakor kezdődött az újabb punkfesztivál. Az eseményt eredetileg a Székesfehérvár melletti Soponyán rendezték volna meg, de a szervezők (Rupaszov Tamás és Asztalos Ildikó) nem kaptak „helyi támogatást”. Hiába járták végig Komárom megye majd minden települését, sehol sem akadtak vendéglátók, akik vállalni merték volna a kockázatot. Süttő volt a kivétel, ahol egy vendéglátóipari komplexumban, egy használaton kívüli moziban és a mellette lévő étteremben rendezték meg húsvétkor a találkozót. A meghirdetett zenekarok: Dühös Elvtársak, Elit Osztag, Genossen, Gusztus, Kizárt Dolog, Leukémia, M. Halmazállatok, N. Kabát, NOSZ, Psycho, QSS, R. Akció, Revue ’87, Rotors, Slitz, Tribuna Budu, Trottel és Zajártalom.

Hogy közülük valójában hányan és kik léptek fel, részletes beszámoló híján nem rekonstruálható. De míg a két évvel korábbi buliról csak a szervező írt cikket a Polifon című tiszavirág-életű poplapba, erről az eseményről már a sajtóban több cikk is megjelent. Ezek hangneme persze a régi: szinte valamennyi elítélő, felháborodott, értetlenkedő írás. Egyedül a Mély Vágás-ban számolt be a részletekről Rácz Mihály: „Már a vonaton döglesztő meleg és tömeg. Leszállunk, meglepődünk, végeérhetetlen sor kígyózik a faluba. Megdöbbent helybeliek, úgy tudják, ki akarjuk irtani őket. (…) Beözönlünk a mozi udvarára, van, aki a kocsmába. Az udvaron persze nagyobb tömeg, mint benn. A bejáratnál nem éppen meghívottak szemlélődnek, a másik oldalon pedig szintén gyanúsak filmeznek. Kénytelen az ember hozzászokni. Este tíz után nem tartózkodhat senki a faluban – jelenti be az illetékes, úgyhogy hat óra körül néhányan le is lépünk.”

1987 a Kádár-korszak legutolsó kemény éve. Amikor még ugattak a kutyák, de már nem haraptak. A hatalom még demonstrálta erejét, de már nem alkalmazott megtorlásokat. A következő évben pedig már az sem érdekelte őket, hogy a fesztivált a fővárosban rendezik meg.

A Total ’88-at, hivatalos nevén a Budapest Alternatív Punk-Hardcore fesztivált szintén Rupaszov Tamás és Asztalos Ildikó szervezte, helyszíne pedig az új alternatív központ, a Fekete Lyuk (a Vörösmarty Művelődési Ház pincehelyisége) volt. Ha végignézzük a meghirdetett zenekarok listáját – AMD, Aurora, A Gyáregységparancsnok reggelije, IQ 80, Barátság Kőolajvezeték, Biztonsági Tanács, Hisztéria, Külvárosi Körzet, Pink Panthers, Kazányi, Elit Osztag, Trottel –, megint csak azt látni, hogy punkszíntéren gyorsan változnak a szereplők. Nem csak a fellépők, hanem a közönség is. A Fekete Lyukban demonstrálók között alig voltak már olyanok, akik végigharcolták a hőskort, de még olyanok sem sokan, akik a korábbi Totál-rendezvényeken megfordultak volna.

Bár a belügyi elhárítás még mindig szemmel tartotta a résztvevőket, ebben az évben a tiltásnak már egyre kevésbé tudtak-akartak érvényt szerezni az állambiztonságiak. A rendszerváltozás előtti utolsó évben az erőszak-szervezetek sokat veszítettek erejükből, elszántságukból. A Cég is kezdte felszámolni önmagát, se energiája, se felhatalmazása, se parancsa nem volt már a punk szubkultúra figyelésére. S bekövetkezett az, amit a szakértők régóta mondogattak: a punk, ahogy enyhült, majd megszűnt a hatalom (el)nyomása, fokozatosan elvesztette vitalitását, értelmét, létét.