A Magyar Hanglemezgyártó Vállalatot (MHV) egy 1951. június 1-jei kormányhatározattal hozták létre, élére a hat osztályt végzett munkást, Fejérvári Jenőt nevezték ki, akinek annyi köze volt a zenéhez, hogy a második világháború előtt munkáskórusban énekelt. A vállalat irodai apparátusa ekkor – a címke- és mintalemez-raktárral együtt – elfért egy háromszobás lakásban, a stúdiót pedig a Vörösmarty utcában, a Villért Vállalat központi raktárában rendezték be, ahol a felvételi helyiség még mindig viselte a háborús bombázás nyomait. Itt, egy szobánál alig nagyobb helyiségben rendezték be a stúdiót, a keverőhelyiség pedig az átalakított mellékhelyiségben kapott helyet.

A tízfős vállalat 1955-ben átköltözött a Kábel- és Műanyaggyárba, ahol a kultúrpolitika szempontjait figyelembe véve Liszt, Bartók, Kodály életművének, valamint a népzene és a nemzetközi munkásmozgalom legszebb dalainak felvételei készültek. Akkoriban egy gőzgépekkel hajtott gyártósoron havonta kétezer darab 78-as fordulatszámú hanglemezt préseltek, melynek jelentős része selejt volt. Később a vállalat – Kodály Zoltán közbenjárására – megkapta az egykori Rottenbiller utcai mozi termét, ahol a korábbinál jobb körülmények között készülhettek a felvételek. Az első korszerűnek mondható mikrobarázdás lemez csak 1958-ban, az első sztereó felvétel pedig 1962-ben került az üzletekbe, és a vállalat termelésének összkapacitása még 1963-ban is épphogy megközelítette az évi kétmillió darabot.

Az MHV élére a problémák kezelésére 1965. február 15-én nevezték ki Bors Jenő-t (életrajzát lásd külön), a Moszkvából hazatelepült közgazdászt. Mivel más kulturális intézményekkel ellentétben a Hanglemezgyárat nem dotálták, a vállalatnak saját bevételeiből kellett megélnie, és erre az 1951-es alapításkor fő feladatnak kijelölt népnevelő kiadványok (tömegdal, népzene, klasszikus zene) alkalmatlannak látszottak. Ezért Bors fokozatosan átalakította a kiadáspolitikát.

Bors Jenő: „A minisztériumot és Aczél Györgyöt személy szerint csupán az érdekelte: minél több komolyzene fogyjon, és a vállalat nyereséges maradjon. Ehhez viszont el kellett rugaszkodnunk a hivatalos értékrendszerektől és a protokoll-listától. Aczélék azonban egy ponton túl megunták a renitenskedést, és mint később megtudtam, 1967 végén elkezdték keresni az utódomat. Szerencsémre közben a piacorientált magatartásunk elkezdte meghozni a gyümölcsét. Az export megduplázódott, a komolyzenei eladás 30 százalékkal nőtt, és egy idő után szóltak a személyzetisnek, hogy no jó, Bors maradhat.

Miután adott kapacitással kellett megoldania a gazdaságossági célok teljesítését, ezért Bors Jenő úgy döntött, hogy egyrészt a három legnépszerűbb beatzenekarral (Illés, Metro, Omega) és a három velük éneklő szólistával (Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Zalatnay Sarolta) dolgozik együtt, másrészt a táncdalfesztiválokon és slágerbemutatókon sikeres, közönségkedvenc fiatal táncdalénekesekkel készít kislemezfelvételeket. Így lehetett egyszerre sztár Zorán és Dobos Attila, Zalatnay Cini és Harangozó Teri, Szörényi Levente és Aradszky László.

A második vonalban lévőknek és az újabb hullámban érkezőknek viszont már nem jutott hely, mert a tervgazdálkodás szabályai szerint működő cégnél az adott keretek között előre meg kellett határozni a kiadandók körét, a hanghordozó típusát (kislemez, EP vagy nagylemez), illetve azok példányszámát. A korongokat továbbra is „albérletben” (a Kábelgyárban) préselték, a stúdióban állandó volt a zsúfoltság, a raktározást egy budapesti templom alagsorában kellett megoldani, és a borítókat még 1975-ben is kézzel ragasztották.

Az állapotokat jól jellemzi Pásztor László visszaemlékezése arról, hogyan készült a Neoton első nagylemeze (Bolond város, 1970): „csak egy háború korabeli telefonkeverő-asztal volt a Rottenbiller utcában, valamint egy négysávos magnó. Úgy tudtuk megcsinálni a felvételt, hogy a dobot, a basszust, a ritmusgitárt egy sávra vettük, majd a másikra az éneket, a harmadikra a nagyzenekart és ezeket összeírtuk a negyedikre. A végén pedig nem volt mit keverni.”

Nem csoda tehát, hogy a közönség és a zenészek részéről is folytonos volt a panasz, hiszen a hatvanas években az új kedvencek – Illés, Metro, Omega, Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Zalatnay Sarolta – lemezeit sem lehetett mindig kapni. Felvételeik késve és kis példányszámban jutottak el az üzletekbe, ezért is emlegették egyre többen az MHV-t hiánycikkgyárként. (Egészen 1976-ig, a korszerű amerikai gyártósorral ellátott dorogi gyár átadásáig kellett várni ahhoz, hogy minden területen komolyabb választékbővítésről lehessen szó – lásd később).

Az MHV vezetője, Bors Jenő a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években a zenészek részéről bőven kapott hideget, meleget. Miközben ő is lényegében egy hatalmi gépezet alkatrésze volt. Miként 1997-ben nyilatkozta: „A hatalom reakciója – mivel nem léteztek kodifikált normák és szabályok – soha nem volt előre kiszámítható. Az embert elhelyezték egy hatszor hat méteres szobába, bekötötték a szemét, és azt mondták, szaladj körbe, de úgy, hogy a falnak nem lehet nekimenni. Majd a falak elkezdtek mozogni. Mivel a falak nem voltak világosan megrajzolva, idővel esetleg ott is falat sejtettünk, ahol valójában nem volt.”

Az MHV fejlődéstörténete

Magyarországon a hetvenes évek második feléig – a korszerű dorogi hanglemezgyár és présüzem felépüléséig – nehezen beszélhettünk szórakoztatóiparról, hisz a műfajokkal foglalkozó intézmények közül a Magyar Rádió és a Magyar Televízió üzletileg soha nem volt érdekelt a szórakoztató zenék népszerűsítésében, terjesztésében. A koncerteket-fellépéseket szervező Országos Rendező Iroda (ORI) és az Országos Szórakoztató Zenei Központ (OSZK) bevételi tervek és ideológiai szempontok alapján dolgozott (műsoraikban ezért ötödnyi arányban képviseltette magát az ifjúsági zene), a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat pedig a rendelkezésére álló felvételi, gyártási lehetőségekkel ugyancsak a kereslet töredékét volt képes kielégíteni.

A poprockzene szempontjából kulcsszerepet betöltő MHV tevékenysége a hatvanas évek végétől (az első hazai beat nagylemezek megjelenésétől) lényegében három jól elkülöníthető szakaszra osztható fel.

Az 1968 és 1971 közötti első szakasz-ban az MHV-t a Magyarországon akkoriban még szokatlan, az új gazdasági mechanizmus körülményeire gyorsan reagáló, offenzív magatartás jellemezte. A vállalatnak sikerült megfelelő minőségű albumokat piacra dobni, Bors Jenőék kialakították a hanglemezsztárok körét. 1968-ban a cég vezetői felismerték, hogy a felnőtt és a fiatalabb korosztályok ízlése végképp elszakadóban van egymástól, a javuló anyagi viszonyok egyik következményeként rohamosan nő az igény a lemezek iránt. Az új szórakozási formával azonban az üzleti-kiszolgáló apparátus – beleértve a lemezgyártást is –nem tudott lépést tartani. Az MHV vezetői ugyan jobb szervezéssel, több rugalmassággal igyekeztek alkalmazkodni a változó piaci feltételekhez, (jazz- és beatalbumok, népzenei felvételek, verslemezek is megjelentek), az Omega 10000 lépés vagy Koncz Zsuzsa Szerelem albumából hamar eladták a százezredik példányt, és az énekesnő 1973-ban – elsőként – a lemezmilliomosok táborába léphetett. Ami külföldön ekkor már dömpingáru volt, az nálunk még mindig luxuscikknek számított. Így a hetvenes évektől a hanglemez a turistaimport legjövedelmezőbb cikkei közé tartozott, különösen a rocklemezek voltak kelendőek a hazai feketepiacon.

Az 1972 elejétől 1976 végéig tartó második szakasz-ban az MHV vezetői új, defenzív üzletpolitikát alakítottak ki, ezalatt – a dorogi hanglemezgyár felépültéig – hiánygazdálkodást voltak kénytelenek folytatni. Miközben a szakma, a közönség és a sajtó egyre többféle lemezt követelt, 1971 decembere és 1972 májusa között „technikai és szervezési bonyodalmak miatt” egyetlen album sem jelent meg. A később kiadott nagylemezek (Tolcsvay, Syrius) is csak minimális példányszámban, érdemi promóció nélkül kerültek a boltokba. De nem jártak jobban a táncdalénekesek (Aradszky László, Koós János, Harangozó Teri) sem, akiknek a felvételei szintén elapadtak, mert nem volt kívánatos (ideológiai és kapacitás szempontból) a megjelentetésük. A kedvencek iránti óriási kereslet szinte automatikusan garantálta az Illésnek, az Omegának, Koncz Zsuzsának és a Locomotiv GT-nek a százezres példányszámot, de az Omega és Koncz Zsuzsa esetében a 150-200 ezres álomhatár sem volt messze. Így a rendelkezésre álló szűkös kapacitást sokszor néhány kiemelkedő sikerű popkorong egyszerűen felhasználta.

A vállalat nem tudott lépést tartani az egyre növekvő külföldi igényekkel sem. A hetvenes évek elején a magyar előadók és zenekarok (LGT, Fonográf, Skorpió, Corvina, Express, Hungaria) rendkívül keresettek és sikeresek voltak a környező szocialista országokban, azaz a „magyar popgyarmatokon”, ahová szinte korlátlan mennyiségben exportálhattuk volna albumaikat. Kapacitás hiányában azonban az MHV a külföldi lehetőségeket sem tudta kihasználni, ezért a legsikeresebb magyar popsztárokkal az NDK-ban, Csehszlovákiában, Lengyelországban és a Szovjetunióban készítettek lemezeket (1975-ben például az LGT lengyel turnéjának egyik állomását a helyi hanglemezgyár egy kétsávos sztereómagnóval rögzítette, és a koncertkorong 250 ezer példányban kelt el).

Miközben a hetvenes évek elején Nyugaton is igen keresetté váltak a vasfüggöny mögötti előadók (Omega, LGT, Syrius, később Skorpió, Generál, Kovács Kati), az MHV a cannes-i MIDEM-vásárokon sem tudott sikert elérni. A Syrius esetében pedig azt az albumot adta ki angolul, amit a hazatérő zenészek hoztak magukkal Ausztráliából. Hasonlóképpen kapacitásgondok miatt nem tudta támogatni az MHV a legjobb magyar progresszív törekvéseket (jazz-rock, szimfonikus rock, folk-rock, art-rock) sem. Ezért a nyugati koncertsikereik után ezek az előadók (Kolinda, Vízöntő, Makám) sorra elmentek az országból, és külföldön készítették a lemezfelvételeiket.

Tovább nehezítette a műfaj helyzetét az az időközben megszületett közművelődési határozat, amelynek célja az ifjúsági zene visszaszorítása volt. Kötelezték a szórakoztatásban működő intézményeket, köztük az MHV-t, az ORI-t, a Magyar Rádiót és a Magyar Televíziót, hogy a kialakult „Nyugat-imádat” ellensúlyozására „emeljék a szórakoztató műfaj zenei és szövegi színvonalát, és szüntessék meg a nyugati szórakoztató zene egészségtelen arányát ifjúságunk szórakoztatása terén úgy, hogy közben érvényre juttatják erkölcsi és társadalmi normáinkat”.

A harmadik szakasz 1977-ben kezdődött el, és egy ötéves terv keretében 1982-ig tartott, amikor a vállalat vezetői az immár rendelkezésükre álló kapacitás birtokában ismét az offenzív stratégia mellett döntöttek, és az elvi állásfoglalások szellemében megkezdődhetett a tudatos vállalati politika: a kiválasztás, a sztárcsinálás – a sztárok felépítése, futtatása, eladása.

Az MHV vezetése úgy gondolta, a hetvenes évek végén Magyarországon a tömegeket érdeklő, ideológiailag problémamentes modern szórakoztató zenék közül elsősorban a diszkó lehet üdvös a közönség számára. „Néhány komoly érveléssel alátámasztott álláspontot ismerek” – írta jelentésében Erdős Péter, a vállalat Pepita márkamenedzsere –, „amely abban foglalható össze, hogy a diszkózene ma ugyanazt jelenti, mint a hatvanas években a beat. Ürességére nem érdemes hivatkozni, mert ez az irányzat éppúgy alkalmas népzenei, jazz és egyéb értékek befogadására és feldolgozására, mint a maga idejében a beat.”

Miként Erdős Péter rámutatott: „1977-re kialakítottuk azt a véleményem szerint helyes magatartást, hogy ezeket az együtteseket (a rockzenekarokat – a szerk.) is integráljuk szórakoztatási politikánkba, de vállalati magatartásunk folyamatosan jelzi, hogy agresszivitásukkal, színpadi munkájukkal, néhány esetben öltözködésükkel kapcsolatban tartózkodóak vagyunk. Integrálási törekvéseink jóindulatú szándékkal találkoztak – ez egyértelmű a Piramis esetében. Kevésbé áll ez az Omega együttesre, és különös a vállalattal kapcsolatban a Skorpió magatartása, amely a felajánlott exkluzív szerződést nem fogadta el. A Piramis esetében kezdeti támogatásunk lehetőséget nyújtott arra, hogy az együttes tagjait a mértéktartás és az ésszerűség irányába befolyásoljuk, s ha ebben a törekvésünkben más szervek is támogattak volna, akkor a Piramis-sikert még eredményesebb kontroll alatt tarthattuk volna.”

A dorogi hanglemezgyár átadása

Hatalmas lendületet adott a Hungarotonnak, hogy 1976 decemberében Dorogon az Esztergomi út 47. szám alatt megindult a saját hanglemezgyára – amerikai gépsorral, BASF-alapanyagból. A cég többé nem függött a Kábelgyár szűkös termelői kapacitásától és műszaki minőségétől, és a vinyl hanghordozók mellett 1977-től a műsoros kazetták gyártása is elkezdődött az üzemben. Néhány év alatt a termelés 10 millió darab hanghordozóra futott fel, ennek hetven százalékát tették ki a nagylemezek.

Az MHV 1951-es indulásáról korábban bőséggel esett szó, a vállalat életében a következő mérföldkövet az első magyar hanglemezszalon 1971. augusztus 11-i megnyitása jelentette a Vörösmarty téren, ahol a popzene kedvelőinek is berendeztek egy külön sarkot. Az üzletben visszamenőleg is a lehető legnagyobb választékot biztosították, de az állami vállalat elsőrendű feladata továbbra is a kultúrpolitika igényeinek kielégítése volt. Vagyis a forgalomba hozott hanghordozók (1971 – 1,1 millió, 1974 – csaknem 2 millió) 35-40 százaléka változatlanul komolyzenei felvétel volt. (Ez az arány központi, elvi döntés után 1975-ben 50 százalékra nőtt.)

Ez az állapot egészen a dorogi hanglemezgyár 1976-os felépültéig megmaradt, azt követően viszont évről évre nőtt a termelés. 1979-ben a 7,3 milliót (5,5 millió LP és 1,8 millió SP), a nyolcvanas végén pedig már 10 milliót (8,5 milliót hazai célra, 1,5 milliót bérmunkában) gyártottak.

A kapacitásbővülés eredményeként az MHV ekkor már évente átlag 120 nagylemezzel jelentkezhetett a piacon. Az újdonságok között a művelődéspolitikai elveknek megfelelően a komolyzenén kívül körülbelül 30-40 pop-, 8-10 operett-, 5-6 népzenei és 10 magyarnóta-kiadvány kapott helyet. A legnagyobb kereslet a nyolcvanas évektől a Pepita, Start, Krém és Bravo márkájú ifjúsági és popzenét tartalmazó lemezek, illetve műsoros kazetták iránt mutatkozott. Ezek adták a vállalat összforgalmának 65-70 százalékát, és az összpéldányszámból majdnem egymilliót a szocialista országokba exportáltak. A dinamikus fejlődésnek köszönhetően a vállalat nyeresége az évtized elején elérte a 20 százalékot. Míg korábban az aranylemez ritkaságszámba ment, a hetvenes évek végétől a példányszámok túllépték a 200-300, sőt egyes esetekben (Karády Katalin, Hungaria) a 400 ezres határt. 1981-ben például 19 kiadványból fogyott az aranylemezhez szükséges 100 ezres példánynál több.

A compact disc (CD) megjelenésére 1984-ben szinte azonnal reagált a magyar hanglemezkiadás. Kezdetben csak külföldi gyárak közreműködésével tudott CD-lemezeket készíttetni a Hungaroton, és 1985-től egyre több komolyzenei kiadványt adtak ki. Az első pop CD-ket (az Omega, illetve a Neoton egy-egy albumát) 1988-ban, az őszi BNV-re jelentették meg 2000 példányban (550 forint), majd 1989 tavaszán beindult a hazai nagyüzemi CD-gyártás (Székesfehérváron a Videotonban).