A hatvanas évek Budapestjén az emlegetett beatklubokon kívül további két, poptörténeti szempontból feltétlenül említésre méltó hely akadt: a Rákóczi úton a főként a rajongók számára releváns, Czeglédi A. Sándor által működtetett Hanglemezudvar, és a József körúton az elsősorban a muzsikusok szempontjából hiánypótló, a Magyar Rádió által üzemeltetett „Saját hangja, vigye haza” stúdió, ahol ebben az időszakban számos poptörténeti jelentőségű felvételt készítettek.

A Kenyérmező utcával szemben, a Rákóczi út 80. alatti bérház udvarán működő Hanglemezudvar megnyitásáról nem maradtak fent dokumentumok, de az biztos, hogy már 1958-ban hirdette magát. Az udvaron hátul balra található néhány négyzetméteres üzlethelyiségben Czeglédi A. Sándor hivatalosan rádió- és villamossági alkatrészek kereskedésével foglalkozott, de mindez voltaképpen egy olajozottan üzemelő lemezkölcsönző szolgáltatást takart. Sportolók, külkereskedők és még ki tudja kik szállították neki rendszeresen a legfrissebb angol és amerikai kis- és nagylemezeket, melyeket ő papír szerint eladott, de aztán néhány órával később tíz százalékkal olcsóbban vissza is vásárolt.

A visszaemlékezések szerint egy-egy nyugati nyomású nagylemez 300 forintba (nagyjából az akkori átlagfizetésnek ötödébe) került, a kislemezekért 100-at kért, ugyanezeket jugoszláv kiadásban 200, illetve 50 forint ellenében lehetett megkapni. De hát ezek az összegek lényegében csak irányárnak számítottak, hisz voltaképpen kölcsönözte őket. Majd a tizedik alkalom után a lemezt véglegesen eladta. Pedáns úriember volt, miként egyik rendszeres vevője írta: „Személyit kért, mindent gondosan feljegyzett, és pontosságban nem ismert tréfát. Aki késett, az akadályozta a rendszer olajozott körforgását, ezért büntette. Lemezei egy nap alatt négy-öt lakáson is megfordultak, és mindenütt felvette őket – megosztva ezzel a kölcsönzés díját – vagy féltucatnyi magnós, mielőtt visszakerültek volna a mágushoz.”

A hatvanas években a legfrissebb angolszász beatlemezekhez tehát a Rákóczi úti Hanglemezudvarban lehetett a leggyorsabban és legbiztosabban hozzájutni – Czeglédi állítólag Elvis Presleytől a Beatlesen át az Animalsig bármilyen korongot meg tudott szerezni. Nem beszélve arról, hogy az éppen aktuális brit és amerikai slágerlistákat is kifüggesztette boltjában, így olyanok is rendszeresen benéztek hozzá, akiknek pénzük nem volt, de legalább tájékozódni szerettek volna a kurrens popzenei trendekről, újdonságokról.

Amennyire bizonytalan a Hanglemezudvar indulása, olyannyira homály fedi a végét is. Idővel a hatóságok is felfigyeltek a szokatlan tevékenységre, a hatvanas évek végén a sajtó is beszámolt Czeglédi „kapitalista ügyeskedéseiről”, sőt állítólag vádat is emeltek ellene. De akármi is történt, tény, hogy a hetvenes évekre az idő is eljárt felette. A Fővárosi Művelődési Házban 1969-ban megalakult az első Magnós Klub („aki ide jár, annak nem kell külföldi rádióadók zeneileg és világnézetileg torz adásait hallgatni”), idővel pedig a Keravill-boltokban és az állami könyvterjesztő üzleteiben is egyre másra bukkantak fel az import nagylemezek (főként Supraphon, Jugoton és Dum-Dum India termékek), így egyre több beszerzési forrás állt a rajongók rendelkezésére.