Hogy a magyarországi folklorizmus hetvenes évek eleji, minden korábbinál átfogóbb és mélyebbre ható hulláma, a táncházmozgalom elindításában kinek pontosan mekkora szerepe volt, abban persze máig akadnak viták, nézetkülönbségek, esetleges sértődések. Nem annyira abban, hogy kik és mik jelentették a fő pilléreket, inkább csak hangsúlyokban, árnyalatokban. A mozgalom origója azonban mindenképp vitán felül áll: a legeslegelső magyarországi (még nem nyilvános) táncházat 1972. május 6-án este hétkor tartották Budapesten, a Liszt Ferenc téri könyvklubban. Az eseményt a Bihari együttes táncosai, Foltin Jolán, Lelkes Lajos és Stoller Antal „Huba” szervezték, gerincét a Bartók, a Bihari, a Vadrózsák és a Vasas együttes táncosai adták, a talpalávalót a Halmos-Sebő-Éri trió szolgáltatta. Legfőbb szellemi mentora pedig Martin György volt.

Történelmi távlatokból persze régóta világos: hatalmas szellemi erők és energiák szerencsés együttállása, találkozása volt ez. Ahol összeértek, összefonódtak az addig javarészt különböző irányból, különböző hatások mentén haladó szálak. A Liszt Ferenc téri Könyvklub lett az a gyújtópont és gyűjtőpont, ahol a szikra lángra lobbant és ahonnan az utak tovább már főként azonos irányba haladtak. Hogy aztán a Sebő Ferencék, illetve Timár Sándor vezetésével – Martin György szellemi irányítása mellett – megindulhasson az a fajta, politikai szándék nélküli, alulról szerveződő zenei, táncművészeti, közművelődési és életforma forradalom, amelyet ma táncházmozgalomnak hívunk.

Friss szemlélet a néptánckutatásban

Az egyik legközvetlenebb impulzust kétségkívül a magyar néptánckutatásban megjelenő újszerű, friss szemlélet jelentette.

Az ötvenes évek elején a Népművelődési Intézet Muharay Elemér vezette néprajzi osztályán önálló tánckutató részleg alakult. A fiatal diplomások – élükön Pesovár Ernő-vel (1926–2008) – elődeik, Molnár Istvánék nyomdokain haladva, de a korszak új technikai lehetőségeit is kihasználva olyan új, komplex igényű (táncot és zenét, szokáskeretet és a táncélet egyéb jelenségeit egységben vizsgáló) kutatási módszert alakítottak ki, amelyben kellő egyensúlyba került a koreográfiai és a néprajzi szemlélet. Gyűjtéseik során a képet és a hangot már egyaránt rögzítették , a táncfolyamokat nem csak a helyszínen, hanem filmről többször visszajátszva jegyezték le, részletes elemzéseket írtak hozzá, mozgáscsoportokat alakítottak ki, majd azokat különböző szempontok szerint rendszerezték. Ennek eredményeként születhettek meg azok a tudományos összefoglalók, amelyek egyrészt kellő áttekintést adtak a magyar néptáncról, tánckultúránk történeti alakulásáról, másrészt minden további monografikus munka alapját adták.

Az ötvenes-hatvanas években e tudományos gyűjtésben és feldolgozásban olyan táncfolklóristák vettek részt – az említett Pesovár Ernőn túl, mint Pesovár Ferenc (1930–1983), Andrásfalvy Bertalan (1931–), Maácz László (1929–1998), Borbély Jolán (1928–) és Lányi Ágoston (1923–1986). No és persze a táncházmozgalomra a legnagyobb hatást gyakorló, többek között a Magyar tánctípusok és táncdialektusok című hiánypótló kötetet megíró Martin György (életrajzát lásd külön). Akinek személyében olyan figura került a kutatók közé, aki nemcsak hallott a legényesről, hanem el is tudta járni. Széleskörű tánctudásának például a cigányok közt (ahol sokat gyűjtött) roppant nagy hasznát vette. Amikor ugyanis meglátták, hogy ő még cigánytáncot is tud, ráadásul különbül, mint maguk a cigányok, nagyon megszerették és teljesen megnyíltak előtte.

Sebő Ferenc: „Kodály nagyon kedvelte őt, mert azon kevesek közé tartozott, akik nem csak papirosokat írtak tele a tudománnyal, hanem el is tudták azt táncolni, kutatási eredményeiket meg is tudták jeleníteni. Egyszer egy prágai konferenciára mentek előadást tartani a magyar táncokról, s ezen Lajtha László és Kodály Zoltán is ott volt. Pesovár Ernő elbeszélése szerint Martin megkérdezte Kodálytól, hogy mi lenne, ha az előadás után eltáncolná a legényest? Nagyszerű, mondta Kodály, de Lajtha szigorúan közbeszólt: „úriember nem ugrál ezeknek!” Kodály viszont nagyon is díjazta azt, hogy Martin György felolvasta az előadását, majd felállt és a közönség előtt eltáncolta a legényest.”

A kezdetektől fontosnak tartotta, hogy a táncokat ne csak leírásból, esetleg némafilmről ismerje meg, hanem hogy a helyszínen, saját közegében élőben is lássa. Így jutott el többek között – Molnár István könyve nyomán – Magyarvistára. És esett meg az az eset, amely azóta táncos berkekben az egyik legtöbbet mesélt történet lett.

Merthogy Molnár István könyvében rosszul írta az általa annyiszor emlegetett, különös tehetséggel megáldott paraszttáncos keresztnevét (István helyett Ferencnek), így Martin hiába kérdezgette Magyarvistán a falubelieket, azok csak a vállukat vonogatták. Hogy hát Mátyás vezetéknevű sok lakik itt, és mindegyik táncol, így nem tudják, melyikről lehet szó. Mire a visszaemlékezések szerint Martin tehetetlenségében ott, a falu közepén nekiállt eltáncolni a némafilmről „levett” legényest. „Ja, hát ez a Mundruc! Ott jön, ni, a szekéren!”, kiáltottak fel ennek láttán a falubeliek. Martin György így találkozott először Mátyás István Mundruccal, akivel aztán életre szóló barátságot kötött.

E hozzáállásbeli változás mellett további fontos előrelépés, hogy 1965-ben a néptánckutatás átkerült az MTA Népzenei Kutatócsoportjához (ma: MTA BTK Zenetudományi Intézet Néptánc Osztály), s ezáltal – a népzenekutatáshoz hasonlóan – az akadémiai kutatások részévé vált. A módszeres, világviszonylatban is jelentős gyűjtőmunka eredményeként ma közel 300 ezer méter filmfelvételen mintegy 20 ezer táncfolyamatot őriznek ott. Nemcsak a teljes magyar nyelvterületről, de a Kárpát-medence számos más népének táncfolklórjából is.

Gyűjtőútjait Martin általában maga finanszírozta. Fogta a 16 mm-es felhúzós filmfelvevőjét (melyhez legalább nyersanyagot kapott az MTA-tól), meg az akkoriban nagy kincsnek számító Grundig magnetofonját (ezt Rábai Miklós, az Állami Népi Együttes alapítója hozta be Nyugatról, hozzá Martin a rádióból szerzett kiselejtezett szalagokat), és módszeresen járta a magyarországi, később erdélyi falvakat. Általában harmadmagával dolgozott: egyikük kezelte a kamerát, a másik a zenészekkel foglalkozott, a harmadik pedig írta a minden részletre kiterjedő jegyzőkönyvet. A képet és a zenét úgy „szinkronizálták”, hogy mikor indult a dallam, Martin elhúzta a kezét a lencse előtt. Majd a filmfelvételekből azonnal készíttetett másolatot, hogy azokat vetítve tanulhassa/taníthassa a táncokat, ne az eredetit koptatva.

Martin György – vagy ahogy a mozgalomban mindenki hívta: „Tinka” – azonban nemcsak tánckutatóként alkotott maradandót. Legalább ennyire fontos népzenegyűjtői tevékenysége. Hatalmas könyvtárral és sok archív felvétellel rendelkezett, ráadásul gyűjteményét szívesen megosztotta az érdeklődőkkel. A hatvanas-hetvenes években a Tanács (ma Károly) körút 20-ban lévő lakására táncművészek és kutatók, költők és zenészek sokasága járt fel rendszeresen.

Sebő Ferenc: „A többi tudós közül messze kiemelkedett gyakorlatiasságával. A csontjaiban érezte ezeket a táncokat. Pontosan tudta, miről beszél. A gyakorlati érzéke azt diktálta, hogy nem csak azért gyűjtjük a hagyományt, hogy utána elrakjuk, mint a befőttet, hanem azért, hogy használjuk. Az a fajta tudós volt, aki érezte, amit gyűjt, az a társadalomnak fontos. Ezt minden eszközzel próbálta át is adni. Úgy vélte, a kutatást is az serkenti, ha a társadalmat összekötik a tudománnyal. Ez az elv működött a táncházmozgalomban is. Mi bizony odajártunk, adta az anyagot, kritizált bennünket, keményen beszólt, hogy ne kavarjuk össze a dolgokat, legyünk pontosak. S főleg azt tanácsolta, hogy gyerekek, tanuljátok meg rendesen! Ne csak félig-meddig. Mert akkor nem fogjátok élvezni.”

Példaképéhez, Bartók Bélához hasonlóan Martin György szintén úgy gondolta, hogy színpadi művek csak tudományos megalapozottságú ismeretanyag birtokában születhetnek. Ezt a tudományos munkát (másokkal együtt) ő elvégezte, annak „eredményeivel” pedig önzetlenül segítette azokat, akik a folklórt saját művészi vagy tudományos céljaikra szerették volna felhasználni. Családtagjai visszaemlékezései szerint lakásában külföldi kutatók is gyakorta megfordultak, mert Martin tudományos módszere iránt, amit nemzetközi konferenciákon ismerhettek meg tőle, külföldről is sokan érdeklődtek.

A táncházmozgalom szempontjából azonban ennél fontosabb, hogy 1970-től egyrészt hozzá járt rendszeresen – mások mellett – Timár Sándor, a Bartók együttes vezetője, aki Martin segítségével fejlesztette ki a világon akkoriban egyedülálló, táncoktatói módszerét, másrészt szintén nála kötött ki Sebő Ferenc és Halmos Béla, miután hírét vették, hogy eredeti hangszeres népzenét egyetlen módon lehet hallani a városban: ha az ember felmegy Martin György lakására.

Novák „Tata” és a széki „csoda”

Az 1972-es első budapesti táncházban (erről később még bőven szó lesz) mindenekelőtt széki táncokat jártak a fiatalok. Miként a meghívóra is rányomtatták, „Táncház – úgy mint Széken”. E Kolozs megyei község archaikus, a táncrend épsége és változatossága miatt izgalmas folklórja mindenekelőtt Novák Ferenc „Tata” (életrajzát lásd külön) jóvoltából került be a magyarországi köztudatba.

Novák 1958-ban Martin György tanácsára utazott el Székre, aki azt kérte tőle, hogy vigye magával Lajtha László frissen kiadott Széki gyűjtés című kötetét, és kérdezzen rá az abban leírt táncokra. Így „Tata” magához vette az Akadémiától kölcsön kapott filmfelvevőt és egy szerényebb képességű magnetofont, majd a Lajtha-kötettel a hóna alatt felgyalogolt oda az onnan 9 kilométerre lévő Bonchidáról. (Merthogy akkoriban még semmilyen tömegközlekedési eszköz nem járt Székre.) Ahol aztán a helyi tánchagyományt annyira paradicsomi állapotban találta, hogy nemcsak ebből írta a szakdolgozatát , hanem ettől kezdve, akit és amikor csak tudott, elcipelt magával Székre „csodamutogatóba”.

Novák Ferenc „Tata”: „Erdélyi származásom miatt 1956 nyarán jártam többedmagammal a rokonaimnál Kolozsváron és Marosvásárhelyen. Már akkor igyekeztem minél többet megismerni a tánckultúráról, például Kolozsvár mellett Györgyfalván jártunk egy bálban. Kolozsvári rokonaim, mikor némi mosolygással megértették, mivel foglalkozom, mondták, hogy menjek ki egy bizonyos napon a Széchenyi térre, ott majd látok széki fiúkat és lányokat táncolni. Meglepve tapasztaltuk, hogy Kolozsváron szolgáló fiatal székiek összejönnek hetenként egyszer ott és saját füttyszóra nagyon szépen táncolnak. Ez nagyon megérintett, és akkor határoztam el, hogy ha legközelebb jövök, feltétlenül felmegyek Székre gyűjteni”

Magyarországról néprajzosként a háború után Novák volt az első, aki eljutott Székre (előtte Faragó József kolozsvári folklórkutató járt és publikált róla). Szerencsére nem elégedett meg ennyivel. A következő években nemcsak folytatta a zenei és táncgyűjtést ott, hanem, amikor csak lehetett, vitte magával a barátait, tanítványait. Így jutott el oda például 1967-ben Korniss Péter fotóművész, aki az első vizuális dokumentumokat készítette erről a nagyon archaikus világról. És így jutott el oda 1971 karácsonyán Foltin Jolán, Lelkes Lajos és Stoller Antal „Huba”, a Bihari együttes meghatározó táncosai, akiket szintén annyira letaglóztak az ott átéltek és megtapasztaltak, hogy annak mintájára a következő év tavaszán nekiláttak megszervezni az első magyarországi táncházat.

Az első vizuális információk

Szék archaikus és nagyon érintetlen világáról az első vizuális információt tehát Korniss Péter (életrajzát lásd külön) hozta el Magyarországra. Aki ugyan Kolozsváron született, ott is járt iskolába, de annyira városi környezetben nőtt fel, hogy nem is tudta, onnan 30 kilométerre mi van.

Családja 1949-ben jött át Magyarországra, a tánccal is csak egy véletlen folytán került kapcsolatba, 1959-ban, amikor a munkahelyén, a Budapesti Fényképész Szövetkezetben (Fényszöv) nem találtak mást, hogy fényképezni menjen az Operába.

Korniss Péter: „Akkoriban segédmunkásként dolgoztam a Fényszöv riportosztályán, az Andrássy úton. Két kollégám is épp lebetegedett, ezért a főnököm, Vassányi Béla, engem ráncigált elő a laborból. Hogy fiam, szaladj már át az Operába és készíts pár képet a balett-vizsgáról. Mondom, Béla bátyám, azt sem tudom, mi a balett. Ugyan, öcsém, te sportot szoktál fényképezni hétvégenként. Ott is ugrálnak, itt is ugrálnak. Csináld meg! Első nap azt sem tudtam, hol vagyok, de másnap újra átmentem az Operába, s az igazgató és a tanárok segítettek, mindent beállítottak szépen nekem. Úgyhogy sikerültek a képek. A Fényszöv még kirakatot is készített belőle. S onnantól Lőrinc György, az Állami Balettintézet alapító igazgatója, rendszeresen meghívott, hogy fotózzak náluk egy, az intézményét bemutató könyvhöz. Sokat megtanultam közben a táncról.”

Korniss a következő évben is fényképezte a Balettintézet végzős évfolyamának vizsgaelőadását, a fotók pedig megjelentek a Muzsika folyóiratban. Meglátta ezeket Novák Ferenc, a Bihari táncegyüttese vezetője, és annyira megtetszettek neki, hogy megkereste a fotóst a Fényszövben. Korniss épp katonai szolgálatát töltötte, három hónapja volt még hátra, ezért ajánlottak helyette más munkatársat. De Novák mondta, köszöni szépen, inkább kivárja. S tényleg kivárta.

Így fényképezte 1962-ben Korniss először a Bihari Táncegyüttest. Novák épp akkoriban készítette el a Széki emlék című koreográfiát, és Korniss ott találkozott életében először a széki viselettel, tánccal és zenével. S attól kezdve ottragadt. Az együttes próbáiról és előadásairól készített fotóit látva pedig sorra hívta őt a többi társulat, így került később a Vasashoz, a Budapest Táncegyütteshez, a Vadrózsákhoz, végül az Állami Népi Együtteshez. (Közben a Vadrózsák Együttesében megismert egy lányt, Wéber Editet, akit átvitt a „Tata” együttesébe, majd feleségül vette, s aki végig megmaradt a Bihari táncosának.)

Korniss Péter: „Tatával 1967-ben jutottam el Székre. Szombat este érkeztünk, beestünk a táncházba – Felszegen, Kali néni házába. Teljességgel időutazás volt. Közben meg az ember érezte, hogy nagyon is valódi világ. Ahogy a párás félhomályban keringnek a párok, a szalmakalapok, a piros pántlikák csak úgy repültek. Ahogy az olajlámpa fényének a fal mellett ültek a lányok, várták, hogy felállítsák – azaz felkérjék őket. És mindezt mosolytalanul, nagyon komoly ábrázattal, mert a széki táncházban nem illett tánc közben mosolyogni. Amikor vége volt a táncnak, akkor átmentek a ház egy másik helységébe, ott a fiúk vidáman berúghattak, a lányok énekeltek, kacarásztak. De amikor tánc volt, azt komolyan vették. A zenészek meg a lócán állva csak húzták és húzták. Utána nem tudtam lefeküdni, egész hajnalban izgatottan járkáltam fel és alá. Hogy ez eszméletlen. És hogy pontosan erre találták fel a fényképezőképet. Mert ez el fog tűnni, és ezt meg kell örökíteni és ezt mindenkinek meg kell mutatni, akinek csak lehet.”

Mikor Korniss hazajött, széki képeit azonnal beadta a Fotóművészek Szövetségének aktuális negyedéves pályázatára. Ahol a zsűritagok aztán szépen vállon veregették. Hogy hát tényleg, milyen szép ez az Állami Népi Együttes. De hisz ez nem együttes! Ezek valódi táncosok! Hogyhogy valódiak? Hát úgy, hogy Erdélyben ezek a fiúk és lányok szombatonként összejönnek és a táncházban így mulatnak. Ugyan már, ne viccelődjön velünk, válaszolták a zsűri tagjai, és hozzá elnézően mosolyogtak Kornissra. Aki szerencsére nemcsak a táncházban készített képeket, hanem többek között az iskolában is fotózott gyerekeket. Akik viseletben ültek: a lányok bő szoknyában, a fiúk lajbiban, mellettük a szalmakalappal. Iskola után pedig így táncoltak és fociztak az iskolaudvaron. Végül ezek a képek hitelesítették a beszámolóját.

Ez a történet jól érzékelteti, hogy a hatvanas évek végének Magyarországán mennyire nem voltak ismeretek erről az archaikus világról. Pár évvel később hasonló értetlenség fogadta Korniss Pétert a Corvina könyvkiadónál is, amikor bement, és felajánlotta ott a széki táncházról és a kalotaszegi lakodalomról készült fotóit. Az igazgató lakonikusan csak annyit mondott: ilyenek nincsenek. Ezekből nem lehet könyvet összeállítani. Szerencsére a beszélgetést végighallgatta az egyik szerkesztő, aki utána odament hozzá, hogy „fiatalember, meséljen nekem kicsit erről. Meg mutassa a fotókat... Nagyon érdekesek! Csináljon még ilyeneket!”. Ezt a szerkesztőt Sívó Máriának hívták, neki köszönhető, hogy végül 1975-ben megszülethetett az Elindultam világ útján (magyar népszokások) című Korniss-könyv, benne két erdélyi fejezettel. Sívó Mária ezt követően – 1986-os haláláig – szerkesztette Korniss valamennyi könyvét. Aki az ő emlékének ajánlotta negyvenéves fotográfusi pályafutását összefoglaló Kötődés című albumát.

De vissza a kezdetekre: az a bizonyos 1967-es széki út minden szempontból fordulópontot hozott Korniss Péter életében. Gyakorlatilag ezzel vette kezdetét az ő több évtizedes néprajzi ihletettségű szociofotós munkássága. Az is teljesen magától értetődő volt, hogy 1972-ben, az első budapesti táncházban az ő kinagyított széki képe fogadta a résztvevőket. Az a fotó, amely aztán a két évvel később, a Műcsarnokban rendezett kiállításának plakátján is visszaköszönt (a kinagyított fotót máig ereklyeként őrzik a Bihariban). Ez lett amúgy 1974 második leglátogatottabb tárlata: egy hónap alatt 50 ezren voltak rá kíváncsiak. Pedig akkor őt még csak a szűk szakma ismerte. De amit a képei hordoztak, az sokakat érdekelt. Hiszen – mint a kiállítást megnyitó Csoóri Sándor mondta – ő tette láthatóvá a falakon először Erdélyt.

„Azt hittük, filmgyárban járunk” (Foltin, Lelkes, Stoller)

Novák Ferenc tehát a hatvanas évektől folyamatosan vitte a táncosait Székre, hogy azok a maguk szemével is meggyőződhessenek arról, miről beszél nekik állandóan olyan nagy lelkesedéssel. Hogy ott végre eredeti közegében, viseletében láthassák azokat a táncokat, amiket addig csak színpadról ismertek. Így tett 1971 decemberében is, ott töltötte a karácsonyt, többek között Foltin Jolán (1943–), Lelkes Lajos (1940–) és Stoller Antal „Huba” (1944¬–) társaságában.

Lelkes Lajos: „Óriási élmény volt. Azt hittük, filmgyárban járunk. Ahogy ott sétáltunk Szék utcáin, láttuk a vasárnapi templomi menetet. Meg ahogy beléptünk Kali néni táncházába, ahol akkor már nem petróleumlámpa égett, hanem egy csupasz villanykörte lógott le a mennyezetről. Tata szerencsére nem sokkal előtte készített kamaratáncot széki sűrű tempóból, úgyhogy az ottani legényest hamar levettük lábról. Fenomenális óriási élmény volt. Már harminc elmúltam akkor, de még életemben nem táncoltam lagziban. Csak a próbateremben gyakoroltam, amit aztán a színpadon eltáncoltam. Maga a táncrend is szédületes volt. Addig a legjobb koreográfusok is csak a tánchagyomány szép motívumait vették ki, hogy azokból alkotóként valami újat hozzanak létre. Tekintet nélkül a hagyományokra. Ott viszont komplett táncrendeket láttunk. És csak ámultunk.”

A Széken őket ért elementáris élmények persze idehaza is tovább dolgoztak bennük. Nem hagyta őket nyugodni. S amikor 1972 húsvétján a biharisok java összegyűlt a várbeli – Huba édesapja által üzemeltetett – Fekete Hollóban (népies nevén Taknyos Varjúban), jogosan vetődött fel a kérdés: miért ne rendezzenek hasonló összejövetelt az akkori vezető táncegyüttesekkel (Bartók, Vasas, Vadrózsák) közösen, klubszerűen, a saját örömükre?

Merthogy az addigi, rendkívül szórványos néptáncos összejöveteleken sosem volt olyan közös táncnyelv, amit mindenki egyaránt tudott volna. Mindenki hozta magával addigi koreográfiai és színpadi élményeit, azok motívumanyagát. És bár az ezekből születő egyéni improvizációk ugyan szemre tetszetősek voltak, arra azért nem alkalmasak, hogy összerántsák a társaságot.

A biharisok tehát 1972 húsvétján úgy gondolták, meg kellene próbálni a széki táncrendet eljárni. Úgy, mintha ott lennének. És gyorsan kiosztották egymás között a szerepeket.

Stoller Antal Hubának rengeteg eredeti népzenei felvétele volt hozzá. Plusz vállalta a táncosok felkészítését. Martin Györgytől elkérte a széki tánc eredeti anyagát, megtanulta, majd megtanította a többieknek. A másik három együttesből (Bartók, Vasas, Vadrózsák) két-két párt szintén bevont ezekbe a próbákba. Amelyek a táncosok visszaemlékezései szerint egyáltalán nem voltak élményszerűek és hangulatosak. Úgy érezték maguk, mint bármelyik együttesi próbán – táncokat kellett bemagolniuk. Több hétvége alatt, aprólékosan, mechanikusan.

Nem mindenki örült a kezdeményezésnek. Fura mód például Timár Sándor, a Bartók művészeti vezetője, a táncházmozgalom későbbi motorja sem: „Amikor az 1972-es zalaegerszegi fesztiválon Lelkes Lajos előadta nekem a Bihari együttes tervét, nem örültem. Majdnem tiltakoztam is ellene. Együtt legyenek a nagy csoportok? Tudtam arról, hogy az együttesek elcsalják egymástól a táncosokat, tőlem is kerültek el többen így. Ez érzékenyen érintett: négy-öt évig tanítok valakit, s aztán csak úgy lelép. A táncházban annyiból lett volna ránk szükség, hogy mi akkor már ismertük azokat a táncokat, amiket a szervezők be akartak venni a táncrendbe. Mi, ha az utcán találkoztunk székiekkel, meghívtuk őket a próbánkra, s kértük, tanítsanak bennünket. Romániai útjainkon is minden alkalmat megragadtunk az eredeti táncok tanulására. Aztán mégiscsak bekapcsolódtunk.”

Mindenesetre szükség volt egy helyre, ahol mindezt megrendezhették. Lelkes Lajos a Mezőgazdasági Kiadó főszerkesztőjeként jó kapcsolatokkal rendelkezett, neki sikerült megszereznie a Liszt Ferenc téri könyvklubot (ma az Írók Boltjához tartozik), ahol időnként ugyan szerveztek könyvszakmai rendezvényeket, de alapvetően üresen állt. Lelkes beszerezte a hozzá szükséges hatósági engedélyeket (akkoriban például még gyülekezési tilalom volt, ha pecsétes papírok nélkül többen összegyűltek valahol, a rendőrök oszlathattak), a termet pedig a Bihari együttes nevében rendelték meg – hitelbe.

Foltin Jolán: „Öntudatosak voltunk. Nem akartuk, hogy az első táncház, bármelyik együttes székházában legyen, sem pedig azt, hogy fenntartószervünk adjon termet. Azt akartuk, hogy a magunk erejéből hozzuk létre az első táncházat. Persze ez a saját erő úgy festett, hogy a pénzt mégis csak össze kellett szedni. De a termet hitelbe kaptuk, s reméltük, hogy a belépődíjakból fedezni tudjuk a költséget.”

Kitűzték a dátumot is: 1972. május 6, szombat este. Minden készen állt tehát a nagy eseményre. Már csak megfelelő zenekarról kellett gondoskodni. S Foltin Jolánnak eszébe jutott az a két fiatalember, akiket először az 1969/70-es Röpülj páva vetélkedő döntőjében látott, és akik ekkor már a Bartók együttesben próbálkoztak a parasztmuzsikával: Sebő Ferenc és Halmos Béla.

„Le is szállnak, fel is szállnak a fecskék” (a Halmos–Sebő duó)

Sebő Ferenc és Halmos Béla (mindkettőjük életrajzát lásd külön) a hatvanas évek végén egyaránt építészmérnöknek készültek, a Műegyetemen tanultak, és szerettek gitározni a közös kollégiumi szobájukban. Sebő előszeretettel szokta mondogatni, mindezt csak azért tették, mert a csajokat így könnyebben lehetett megkörnyékezni. Legalábbis így hitték. De amíg ők ott a kollégiumi szobákban megteremtették a remek hangulatot, szórakoztatták a társaságot, a legjobb csajokat elvitték mások. Halmos spanyol gitárral gyakorolt, Sebő pedig József Attila megzenésített verseit gitározgatta.

Már a diplomára készülődtek, amikor Berek Kati meglátogatta a kollégiumot, ahol a diáktársak csak odatuszkolták elé őket, hogy nézze művésznő, itt van két fiatal, aki valamiért Beatles- és Rolling Stones dalok helyett József Attilát énekel. Berek meghallgatta őket, s mivel másnap épp József Attila-műsora volt az Egyetemi Színpadon, azonnal meghívta őket rá. Ahol aztán egymást váltogatták: Berek szavalt, Sebőék énekeltek. E szokatlan párosításnak hamar híre ment. Mondhatni, jó helyre csöppentek. És innentől együtt járták az országot.

De ekkorra már belekóstoltak a népdalok világába is.

Halmos Béla: „A hatvanas évek végén egy nemzetközi régészeti táborban a szerb, a szlovák, a német és a bolgár diákokkal kizárólag a dalokon keresztül értettük meg egymást. És ahogy hallgattuk őket, rádöbbentünk: csak mi magyarok nem tudunk közösen énekelni. Elkezdtünk Sebő Ferivel gitárakkordokat tenni a népdalok alá, majd szólóban és duóban beneveztem a Röpülj Páva ’69-re. Sebővel duóban a nemzetiségi zenével azonnal kiestünk. A magyar népdalokkal viszont egyéniben a döntőig jutottam, ahol nyertem egy hétnapos NDK-utat és egy táskarádiót. Aztán amikor a rádióban Sárosi Bálint Zenei anyanyelvünk című sorozatában először meghallottam a Le is szállnak, fel is szállnak című széki lassút, majdnem hanyatt estem. Márk József helyi lakos énekelte, Ádám István zenekara kísérte. És akkor már tudtam, hogy mit keresek.”

Berek Katiék időközben Gyurkó Lászlóval megalakították a 25. Színházat (a 24 másik színház melletti avantgárd társulatot), ahol 1971-től Sebőt kérték fel zeneszerzőnek, meg hogy tanítsa énekelni a színészeket. Aztán pedig arra, hogy egy középkori kínai darabhoz (Tou-O igaztalan halála) írjon zenét.

Sebő Ferenc: „Töprengtem, spekuláltam, hogy milyen lehet a kínai zene, amikor véletlenül megismerkedtem egy tekerőlant művésszel. Rácsodálkoztam a hangszerre, és mondtam, ez az! Keletiesen szól, de mégsem hitetem el a közönséggel, hogy kínai zenét játszunk, és énekelni is lehet hozzá. Addig életemben nem láttam tekerőlantot, úgyhogy odamentem Claude Flagelhez, és mondtam, hogy nekem nagyon kellene egy ilyen hangszer. Segítsen, pénz nem számít, mert az nekem úgy sincs. Rám nézett és mosolyogva azt mondta, hogy Kecskemét mellett, egy tanyán készítenek tekerőlantot. (…) Lementem a bácsihoz, egy rendkívül pedáns ember, a házát is maga építette, derékszögben minden stimmel rajta. Csak negyedóránként mondott egy mondatot, de akkor az úgy a helyére is volt téve. (…) A tekerőlantomba be is van írva, készítette Bársony Mihály, a népművészet mestere 1971-ben.”

A hangszer azonban a színházi bemutatóra még nem készült el, ezért áthidaló megoldásként Sebő citerát vetett be. Próbált belőle mindent kihozni, pengette, ütötte, szinte rugdalta is. Mire az egyik előadás után odament hozzá Vikár László népzenekutató, hogy tudja-e, hogy ilyesmit a gyimesi csángók művelnek a gardonnal. Sebő persze csak nézett nagyokat, viszont e megjegyzés felkeltette az érdeklődését. Utánakérdezett az ismerősi körben és egy idő után világossá vált számára, ha eredeti népzenét akar hallani, annak a hetvenes évek elejének Budapestjén egyetlen módja van: elmenni a néptánckutató Martin Györgyhöz a lakására.

Halmos sógora, Kósa László néprajzos révén jutottak el Martinhoz, és onnantól eldőlt az életük. Halmos Béla ismét kézbe vette a hegedűt, Sebő Ferenc pedig egy, a műegyetemi zenekarból szerzett brácsát. Amit – miként Lajthánál olvasták – átalakítottak három húros, egyenes pallójú széki kontrává. Csak azt nem tudták, miként kell felhangolni. Sehogy sem akart úgy szólni. Akkor Martin György mostohafiát, Éri Pétert próbálták rávenni, hogy oldja meg, ő azonban inkább a nagybőgőt választotta (mivel akkoriban Rolling Stones-dalokat basszusgitározott egy gimnáziumi zenekarban). Végül egy éjszaka Halmos megálmodta a GDA hangolást. (Ami amúgy Lajtha könyvében le van írva, csak nekik ez elkerülte a figyelmüket). S tulajdonképpen ezzel átszakadt náluk a gát.

Látva fogékonyságukat és lelkesedésüket, Martin György ezt követően elküldte őket a Bartók Táncegyütteshez. Ahol Lajtha László széki gyűjtése alapján együtt kísérelték megszólaltatni az ősi erőt.

Sebő Ferenc: „Ha van valami, amit a táncházmozgalom érdekében tettünk, az azt hiszem az, hogy mi vettük a fejünkbe először azt, hogy ezt a muzsikát pontosan úgy kell játszani, ahogy van. Nem feldolgozva, nem átalakítva, hanem pontosan úgy. Ez volt a nagy ötlet! Ezt mi akkor nem érzékeltük ilyen világosan, csak úgy kedvtelésből játszottunk, aztán amikor a kontrázás már kezdett menni nekem, négy-öt darabot el tudtunk játszani. Jellemző a történetre, hogy egy szereplésünk alkalmával odajött hozzánk egy alacsony kis ember, és bemutatkozott, hogy ő Bárdos Lajos, majd megkérdezte, hogyan tudtuk mindezt megtanulni, mert ő nem hitte el Lajthának, hogy ez lehetséges. Tehát még maguk a kutatók sem hittek ebben.”

Ennek vette neszét hát Foltin Jolán 1972 tavaszán, és hívta meg Sebőt, Halmost és Érit, hogy muzsikáljanak a talpuk alá a Liszt Ferenc téri könyvklubban.

„Táncház – úgy mint Széken”

Ilyen előzmények után, ilyen eredők mentén jött létre tehát az első budapesti táncház 1972. május 6-án, egy kifejezetten erre az alkalomra bérelt helyiségben, a Liszt Ferenc téri Könyvklubban.

„Táncház – úgy mint Széken” – állt a szépen kinyomtatott meghívón. A bejárattal szemben Korniss Péter felnagyított, azóta híressé vált fotója. Belépőként „petróleumpénzt” kértek. Az ajtóban pedig Lelkes Lajos és Stoller Antal „Huba” állt kis, felpántlikázott pálinkás üveggel, és ahogy ez Széken szokás, köszöntötték a betérőket. Hogy békesség! Azzal ők húzták meg először. Merthogy Széken mindig azé az elsőbbség, aki kínálja.

Az esemény amúgy elég kínos közjátékkal indult: a szervezők meglepetésként felküldték a galériára Erdélyi József biharis táncost, hogy adott pillanatban onnan rohanjon le lerántani a leplet Korniss Péter fotójáról. Halmos Béla a megnyitó beszéd közben leült a lépcsőre, és maga mellé fektette a hegedűjét. Nem számítva arra, hogy felülről bárki is jöhet. Főleg nem rohanva. Így számára az első budapesti táncház úgy indult, hogy még egy hangot sem játszott a hangszerén és Erdélyi József futás közben a lábával beszakította. A tánc emiatt gépzenével indult, de szerencsére ismerősi körből hamar került másik hegedű Halmos Béla kezébe.

Az ajtóban minden együttesből egy-egy táncos állt, és „ismerem/nem ismerem” alapon engedték be a tagságot. Meg az illusztris vendégeket. Köztük Csoóri Sándort, Weöres Sándort, Nagy Lászlót és Szécsi Margitot. De senki mást. Merthogy a szervezők szerették volna megtartani a rendezvény zártkörű jellegét. Hisz az engedélyük arra szólt. És azokban az időkben ilyesmivel nem volt ajánlatos viccelődni.

Pedig a Liszt Ferenc térre nyíló hatalmas, függöny nélküli ablakokon keresztül mindent lehetett látni. Meg-megálltak a járókelők és bámultak befelé. Nem értették, kik, miért és mit ugrálnak ott annyira benn. Pedig kultúrtörténelmi pillanatnak lehettek szemtanúi.