Ahogy a jelentősebb magyarországi koncertek és turnék megszervezése az ORI monopóliuma volt, úgy a művészek ki- és beutaztatásával egyedül az erre a célra 1960-ban alapított Nemzetközi Koncertigazgatóság (jogelődje: Állami Koncertigazgatóság) volt hivatott foglalkozni. A köznyelvben csak Interkoncertként emlegetett intézmény pályája nehézkesen indult – ahogy azt Marton Károly igazgató 1961 decemberében megállapította: „az alkalmazottaknak jellemzően nem volt zenei végzettségük, viszont jól beszéltek idegen nyelveket és közmondásosan jó kapcsolatot ápoltak a belüggyel” –, ráadásul 1963-tól nem kapott állami támogatást, így nagyban függött a kiközvetített művészek utáni devizabevételtől. Miután a hatvanas években Nyugat-Európában – a korábbi tendenciáknak megfelelően – leginkább a magyar vendéglátós zenészeket keresték, így a Nemzetközi Koncertigazgatóság bevételeinek legalább kétharmada is erről a területről érkezett. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján az NSZK és a skandináv országok számítottak a legnagyobb devizatermelőknek, ahol szinte kivétel nélkül a szórakoztatóiparban alkalmaztak magyar muzsikusokat. És miután a hazai politikai vezetés kevesellte a szocialista országokban való fellépések számát – 1970-ben például 77 nyugati országba szervezett úttal szemben csak 59 vezetett szocialista országba (Jugoszláviát is beleszámolva) –, így a hetvenes évek elejétől kultúrpolitikai prioritássá is vált ennek az aránynak a megváltoztatása. Mindez pedig magával hozta a magyar popgyarmatok kialakulását.