Az 1980-as években felbukkant zongoristanemzedék nagy ígérete volt Pleszkán Frigyes (1959–2011). A hetvenes évek derekán Gonda János, a jazztanszak vezetője figyelt fel rá, aki állítólag intett a következő felvételizőnek, majd fáradtan lehunyta szemét. És egy pillanatra azt hitte, álmodik: Oscar Petersont, a jazz-zongora virtuózát vélte hallani. Amikor azonban felnézett, a zongora mögött csak egy tizenéves monori diákot látott. S Pleszkán Frigyes neve mellé a legenda szerint odakerült a kettős felkiáltójel.

Pár évvel később Gonda a következőket írja jellemzésként a Monorról hetenként bejáró növendékéről: „Szorgalma, a műfaj iránti alázata és a játékában megnyilvánuló belső parancsnak engedelmeskedő fegyelme egyaránt ritkaságszámba megy. Széles spektrumon zongorázik: a rocktól a hagyományos jazzig mindenre fogékony és mindenben otthonos. Abszolút hallása van. Zenei memóriája kitűnő. Egyszer hallott lemez anyagát pontosan le tudja játszani. Technikailag megoldhatatlan feladatot – ha kissé hihetetlenül hangzik is – jóformán nem ismer.”

Pleszkán tehát csodagyerekként indult, tizenhét évesen lépett fel a finnországi Pori Jazzfesztiválon, tehetsége bármilyen sikerre feljogosíthatta volna. De mivel a Kárpát-medence közepén született, ez önmagában kevésnek bizonyult. Ő sem tartozott a korszak jazzéletét jelentősen befolyásoló rádiós szerkesztő, rendezvényszervező Kiss Imre kegyeltjei közé. A nyolcvanas évek elején Gayer Ferenc bőgőssel és Németh Tamás dobossal alakította meg saját zenekarát, a Pleszkán Triót, emellett más műfajokban is játszott, Soltész Rezsőt és Bontovics Katit kísérte zongorán, egy időben a Láma együttes tagja volt, és szerepelt a GM 49 Digitális Majális című albumán. Miközben 1985-ben Gonda Jánossal és Kruza Richárddal közösen Keyboard Music címmel tehetségéhez méltó nagylemezt készített. De aztán belefáradva a lehetetlen körülményekbe, Nyugatnak ment és elmerült a svájci vendéglátóiparban.

Sokáig nem hallottunk felőle, mígnem a kilencvenes évek derekán újra felbukkant, s 1995-ben Fingerprints címmel sokszínű, műfaját tekintve is heterogén albumot tett le az asztalra. Virtuozitása ismét könnyedén tetten érhető, bár mintha túlságosan is a technikai bravúrok dominálnának. Az 1996-os Second Step aztán valóban előrelépést hozott, a csillogó felszín alatt a mélység is kivehető volt, lényegesen több invenció áradt belőle, és egészségesebb szinten maradt a virtuozitás. S bár a következő években alkalmanként újabb korongokat is kigurított, voltaképpen nem lett folytatás, újra és újra visszaszippantotta a vendéglátóipar. Mígnem 2011-ben brutális módon véget vetett az életének.

JBSz

Forrás:

JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 246–247.