Audio/name

Gadó Gábor Quartet: Kempo

Szólista alkat, mégis képes élvezni, mikor pusztán olajozott csavar egy húsztagú big bandben. Mainstream muzsikusnak tartja magát, mégis előszeretettel téved járatlan utakra. Koncerteken szaxofonosként egyetlen szólamért felel, mégis imádja a polifóniát, izgatják a komplex zeneművek, maga is egyre gyakrabban komponál. Január óta működő formációja, az Ávéd János Balance pedig az idei év egyik komoly jazzígérete.
„Számunkra a lényeg a mitről a hogyanra terelődik. A hogyan egyensúlyában van az a zenei üzenet, mellyel igazán adni tudunk – világított rá Ávéd a névválasztásra. – Fenyvesi Márton gitárossal és Benkó Ákos dobossal évek óta dolgozunk együtt, fél szavakból, fél frázisokból értjük egymás zenei rezdüléseit. E basszushangszer nélküli trióban a mély regiszter tudatos hiányát szabad formai és zenei eszközökkel kíséreljük meg a hangzásban egyensúlyba hozni. S miután mindannyian állandóan a megújulás lehetőségét keressük a zenében, eközben vélhetően nemcsak egymást, de a közönségünket is sikerül újra és újra meglepnünk.”
Ávéd János tehát szólistaként, csapattagként, vezetőként és zeneszerzőként egyaránt az egyensúlyt keresi. Több saját formációt vezet, az említett Balance-on túl a kétgenerációs, mainstream-közelibb Ávéd János Unity-t (Juhász Márton dob, Szabó Dániel zongora, Barcza-Horváth József bőgő), a minimalista saját darabokat és közismert klasszikus, filmzenei, operettdallamokat integráló Jelen Trió-t (Hock Ernő bőgő, Sárvári-Kovács Zsolt dob), a modern mainstreames hangzást preferáló Ávéd János Trió-t (Soós Márton bőgő, Benkó Ákos dob), a Fassang László billentyűs játékára épülő Ávéd János Quartet-et (Horváth Balázs bőgő, Sárvári-Kovács Zsolt dob), valamint felerészben a búvópatakszerűen létező Ávéd-Csongrádi Quartet-et. Emellett tizenöt éve oszlopos tagja a Modern Art Orchestrá-nak.
JBSz

Ávéd János

Áved János

Az 1976-ban Budapesten született zeneszerző a főváros kortárs zenei életének állandó résztvevője. 2009-ben alapította a kortárs zenei THReNSeMBle együttest, melynek azóta karmestere és művészeti vezetője. A FUGA Budapesti Építészeti Központban működő CentriFUGA kortárs zenei műhely aktív szereplője. Művei folyamatosan szerepelnek a koncertrepertoáron, vezényel, fesztivált szervez. Nem mellesleg 2019 óta az UMZE Egyesület elnöke.
„Tudomásul kell venni, hogy ez nem egy populáris műfaj” – nyilatkozta Horváth Balázs 2020-ban, akinek amúgy viszonylag széles a repertoárja: a hagyományos koncertzenében mindenféle műfajban dolgozott már, írt szóló és vokális zenét, kamarazenét és zenekari műveket egyaránt. Eddigi legnagyobb nemzetközi sikerét 2017 júliusában a zürichi Tonhalléban aratta, ahol Eötvös Péter, Kurtág György, Balogh Máté, Bella Máté és Tornyai Péter zenedarabjai mellett az ő pikokosmos = millikosmos című darabja is elhangzott (a koncerten Eötvös Péter dirigált).
A zeneszerző 2002 óta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatója. Beethovent csak Bartókon keresztül lehet megérteni, vallja, magyarán mi csak a jelenből tekinthetünk vissza, tehát kell mai zenét játszani ahhoz, hogy a megfelelő szemlélettel vizsgáljuk a múltat. Meglátása szerint a popzenei műfajokban meglévő friss jelenségeket érdemes átemelni  kortárs zenei kompozíciókba. 
Miként 2015-ben a Fideliónak nyilatkozta: „A popzenének valamely szeletét (ritmikai jelenséget, hangszínt) ötvözöm azzal az engem jellemző zenei gondolkodással, és végeredményben ugyanazt a darabot írom meg, amit megírnék popzenei hatás nélkül, csak lesz egy más műfajjal találkozó felülete. Akkor lehet valamit népszerűvé tenni, ha egyszerűbb, könnyebben felfogható, gyorsabban hat, és akkor el lehet adni sok pénzért – ebben nincs semmi szégyellnivaló, ez a populáris műfaj célja. Ehhez képest a művészi alkotások komplexebbek, lassabban hatnak, később sikerül megérteni őket, tehát több erőfeszítést igényelnek. Egyik sem rosszabb a másiknál, csupán tudomásul kell venni a különbséget.”
JBSz

Horváth Balázs

Halmos András

Gadó Gábor

1995-ben a kelenföldi Sztregova utcában, egy lepusztult gyártelep szomszédságában megnyitotta kapuját a Fonó Budai Zeneház. Amelyről ma már bátran kijelenthető, hogy a táncházmozgalom történetének legjelentősebb magánvállalkozása. Létrehozója és mai napig finanszírozója Lukács József elektronikai mérnök, üzletember, zenész. És a Fonó azon ritka kivételek egyike, amely mindmáig megőrizte eredeti küldetését. Hogy nagyobbrészt a magyar és határontúli népzenének és néptáncnak nyújt állandó bemutatkozási lehetőséget, kisebbrészt pedig az (etno) jazz és a világzenei irányzatoknak.
Lukács József: „A kilencvenes években a Los Andinos rajongóként rendszeresen jártam a józsefvárosi klubba, meg a közgáz jazzklubba Dresch Mihályt hallgatni. Mindkét helyen meg lehetett fulladni, annyira nem volt se tér, se levegő. Zenekarunkkal, a Los Gringos-szal pedig rendszeresen jártuk az országot, s mindenhol azt láttuk, mennyire borzasztóak a körülmények. Sőt, egyre borzasztóbbak. Meg azt is, hogy ez a kultúra így meg fog halni. Közben a 77 Elektronika székházába tartva nap mint nap elmentem a szintén málladozó kelenföldi épületegyüttes előtt. Idővel úgy gondoltam, tökéletesen alkalmas hely lehetne ennek a kultúrának.”
A Fonó 1995 októberében az amerikai Rova Saxophone Quartet koncertjével nyitott. Aztán rögtön be is zárt. Merthogy nem lett kész véglegesen. A szerződés viszont kötötte őket, a bulit eltolni nem lehetett. Így bár előző éjszaka még padlót raktak és délelőtt festettek, este muszáj volt kitárniuk a kapukat. Aztán kellett még egy hét, hogy minden a helyére kerüljön. Ahogy meg pár év, hogy az intézmény kimozogja a helyét a fővárosi kulturális életben.
Persze a Fonó történetében is voltak látványos kilengések. Felfutása (mondhatni, aranykora) a jelenlegi igazgató, Horváth László előző regnálása idejére, az ezredforduló időszakára esett. Amikor a vöröses-sárgás épületben világzenei, sőt messze azon túli produkciók bukkantak fel. Különösen az akkor átadott, később bezárt, nagyobb tömegeket elnyelő Hangárban. Az ezredfordulón például itt adta első magyarországi koncertjeit a szerb rezesbandák egyik legkiválóbbika, a Boban Marković Orkestar. Jöttek, láttak, letaglóztak. De gyakortalilag itt született a Besh o droM, és sűrűn megpörgött itt a Korai Öröm és más, akkoriban széles közönségréteget delejező formáció. Akkora tömegeket, hogy egy idő után a ház fizikailag sem bírta a rászakadt érdeklődést. Mire Lukács József berántotta a kéziféket. Hogy inkább maradjon meg az intézmény a maga keretei között. Fizikai értelemben, szellemiségében, szolgáltatási színvonalában. Helyrehozták a vizes blokkot, letisztították a profilt, és meghúzták a határokat. Hogy az időközben átadott pajtával együtt legfeljebb 500 főt befogadó Fonó megmaradjon élhető, szerethető közegnek.
Gazdasági értelemben persze közel sem egyszerű ott az élet. A Fonó 2003-ban gyakorlatilag a csőd szélére sodródott, s akkor csak az egyszeri minisztériumi beavatkozás mentette meg. Azóta pedig az, hogy alapító-mecénása változatlanul tolja bele a nyolcszámjegyű szubvenciót.
Lukács József: „1995-ben a magam menedzser eszével úgy gondoltam, hogy elég beletenni a megfelelő gazdasági egységeket – büfé, lemezbolt, stúdió, CD-kiadás –, s majd azok haszna biztosítja a Fonó önfenntartását. Egyfelől. Másrészt úgy gondoltam, azok egy része, akik a polgárosodó Magyarországon elértek valamit, hozzám hasonlóan vissza is adnak valamit a közösségnek. Hogy nem maradok egyedül ebben a mecenatúrában. Miközben ugyanezt gondoltam a közönségről is. Hisz faluhelyen anno a fonót szintén a helyi közösség tartotta el. Azzal, hogy oda járt, oda vitte azt, amit vihetett. Akármilyen kevés is volt az. Ha ma egyszerűen csak kétszer ennyi ember járna a Fonóba, már nem azon kínlódnánk, hogy 500 vagy 600 forintba kerüljön-e a táncházi belépő. Amiért ott négy-öt muzsikus négy-öt órán át húzza a talpalávalót. Miközben bármelyik plázában egy kétórás mozifilmet – popcornnal és kólával – nem lehet 2000 forint alatt megúszni. Pedig szerintem érdeklődő van sok, csak valahogy ül rajtuk a tunyaság. Ahogy Lovasi András énekelte egykor: »Hogy kéne, de aztán mégse, hogy kéne, de aztán nem.« Pedig csak meg kell mozdulni, és ott vár a semmivel nem hasonlítható élmény.”
Lukács szerencsére nem csalódott emiatt. Legalábbis nem annyira, mint azt a fentiek fényében az emberek gondolhatják. Tény, az általa megálmodott gazdasági kísérlet nem sikerült. De amíg a zeneház jól működik, és tartja azt a célt, amiért létrehozta, s amíg kitermeli azokat az értékeket, ami számára kedves, addig legyen, mondja.
És a Fonó az elmúlt közel húsz évben tényleg betöltötte vállalt szerepét: a médiavilágon túli zenék egyik legfontosabb magyarországi menedéke lett. Fennállása alatt legalább félezer táncházat tartottak itt, több ezer zenekar juthatott pódiumhoz, több száz népzenei és kísérleti jazz albumot jelentettek meg. Az elmúlt tizenhét évben óvatos becslések szerint is legalább kétszázezren fordultak meg a falai között. Aki a szakmában számított, az mind megpördült errefelé. Többségük többszörösen. Lajkó Félixtől Palya Beán és Szalóki Ágin át a Parno Grasztig. A Besh o droM gyakorlatilag itt alakult, innen indulva nőtte ki magát nemzetközi jelenséggé. A Szlovákiából átköltöző Gyhmes szintén itt bontogatta szárnyait, eleinte harminc ember előtt, aztán sorra adták a teltházas bulikat. A Csík zenekar pedig olyannyira otthonra lelt a Sztregova utcában, hogy a mai napig itt próbálnak és itt jelentetik meg a lemezeiket.
Nem beszélve arról, hogy 1997 és 2001 között a Fonóban zajlott az Utolsó Óra, amelyhez mérhető átfogó népzenei gyűjtés nem történt Lajtha László negyvenes évekbeli útjai óta.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 155–159.
 
Kapcsolat:
<a href="https://www.fono.hu/hu/">https://www.fono.hu/hu/</a>
<a href="https://www.facebook.com/fonobudaizenehaz?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/fonobudaizenehaz?locale=hu_HU</a>

Gadó Gábor Quartet: Kempo

Kapcsolatok

Ávéd János

Áved János

Horváth Balázs

Halmos András

Gadó Gábor

Fonó Budai Zeneház

Gadó Gábor Quartet: Kempo