Video/name

Élményfolyam - VHK

Az 1980–1990-es évek egyik legegyénibb és legnépszerűbb underground/alternatív csapata. Stílusuk meghatározhatatlan, valahol a punk, a sámán- és a népzene között félúton. Ahogy egy 1992-es német fanzine-ben olvasható: sámánisztikus etnopunk.
A rendkívül sokfelől érkező és sokfelé ágazó zenei irányzatokat időlegesen egyesítő budapesti underground színtér igazi különutasa volt a Vágtázó Halottkémek. A csillagász-táltos Grandpierre Attila (1951–, ének) vezette csapat a hetvenes évek végétől a legfelkavaróbb társaságok egyikének számított Magyarországon, s a szokatlan külsőség, öltözék, színpadi viselkedés alapján a VHK-t besorolták az „ős-punkbandák” közé. Valójában a zenekar sem akkor, sem később nem tartozott egyetlen beskatulyázható stílusba, irányvonalba sem, hanem következetesen a maga „életzenéjét” játszotta, Grandpierre Attila énekes személyében pedig ugyancsak eredeti egyéniség és teoretikus bukkant fel a hazai rock világában, aki gyökereit az ősi mágikus népzenében kereste.
Grandpierre Attila eredetileg fizikából korrepetálta Ipacs Lászlót, közben mindenféle furcsa és vad krautrock felvételeket (Amon Düül, Ash Ra Tempel, Soft Machine, Blue Cheer), meg különböző ázsiai, afrikai és európai népzenéket mutatott neki, meg barátjának, Czakó Sándornak. Ezeket aztán házibulikon hajnalig hallgatták, elemezték, hogy kiben milyen érzéseket és képeket indítanak el. Baráti társaságuk néhány tagjának zenekara az országos hadseregbajnokság első díját elnyerve meghívta Grandpierre-t, aki úgy vélte, céljaik kifejezésére a Vágtázó Halottkémek a legjobb név (a halottkém „a végső azonosítás emberére”, a vágtázó meg a dinamizmusukra utal).
Grandpierre kezdettől jellegzetes, különleges hatású színpadi tánccal (pogózással) lepte meg a közönséget, ami saját bevallása szerint 16 éves korában egy Liversing koncerten tört rá először, és attól kezdve védjegyévé vált. (Erre a szokatlan „mozgáskultúrára” lett figyelmes egy Beatrice koncerten Bódy Gábor is, így került be aztán Grandpierre a Kutya éji dala című filmbe.)
A Grandpierre Attila , Czakó Sándor (1956–, gitár) és Ipacs László (1956–2022, dob) által 1975-ben alapított zenekar 1976 októberében lépett fel először az István Gimnázium egyik házi rendezvényén, de a beijedt szervezők a srácokat húsz perc után lezavarták a színpadról. A rendszeres koncertezést 1980 után kezdték el. Nyolcvanas évekbeli koncertjein a VHK nemcsak az ösztönből jövő folyamatzenéjével borzolta a konzervatívabb felfogásúak idegeit, hanem sokszor színpadi megjelenésével is. Grandpierre hol fűcsomókba varrva, hol madártollba mártott testtel, hol nyers húsokkal teleaggatott trikóban, indián harci színekben pompázva tolmácsolta látomásait, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy a gyakorta külsőségek alapján ítélkező hivatal igyekezett ellehetetleníteni a zenekart. Az is igaz, hogy a VHK üzenete még a velük szimpatizálóknak sem mindig jött le, a nyolcvanas években adott koncertjeiken többen csak végtelen energialöketet, agresszív zajkeltést és féktelen body actiont láttak-hallottak-érzékeltek.
A nyolcvanas évektől azonban felfigyeltek rájuk művészvilág-berkekben. A Filmgyár K szekciójának játékos vetélkedőjén első díjat nyertek a Bizottság, az URH, a Kontroll Csoport és a Neurotic előtt. Az évtized közepétől saját Rituális Színházuk előadásaival vezették be nagyobb koncertjeiket, és a társulattal gyakran szerepeltek nagy nemzetközi fesztiválokon, elsősorban Németországban.
A nyolcvanas évek közepére a VHK a középiskolások és egyetemisták egyik kedvencévé vált. 1983-ban az ELTE bölcsészkarán az egyik hallgató a szakdolgozatát a VHK zenéjéből írta. Grandpierre Attila pedig új, mágikus népzenéről beszélt nyilatkozataiban. Miként A Vágtázó Halottkémek és a népzene című, a Műcsarnokban tartott előadásuk kapcsán megjelent kiadványban olvasható: „Zenénk sok lényegi jegyben közös a hunok zenéjével: rendkívül ritmikus, az énekesek farkasok módjára üvöltenek, s a pentaton dallamvilág. A mi zenénk mágikus, mai népzene, letisztult állapotban, belső szükségszerűségből születik folyamatosan a színpadon, folyamatában váratlan újdonságokat hoz, megráz, felkavar, megtisztít – újra teljes életre ébreszt.”
Baksa Soós Vera segítségével a VHK egyik (mai füllel amúgy érdektelen) felvétele felkerült a Fix Planet újhullámos válogatásalbumra, és az évtized derekán már rendszeresen klubturnéztak Nyugat-Európában. Miközben idehaza egészen 1986-ig gyakorlatilag indexre voltak téve, a nyugat-európai magyar kulturális napoknak egy évtizeden át állandó vendégei voltak. Zenéjükről világszerte elismeréssel írtak. 1990-ben meghívták őket a New York-i New Music Seminar-ra, ahol nagy feltűnést keltettek.
A VHK életében az 1996-ban felvett, 1997-ben megjelent Az Éden visszahódítása I. több szempontból is új korszakot nyitott: friss erők érkeztek a csapatba, és a korábbinál lényegesen szélesebb zenei skálán mozogtak. Magyar, török és görög népzenei elemeket és számtalan akusztikus hangszert alkalmaztak, illetve olyan vendégeket fogadtak, mint a bőgős Lőrinszky Attila, a hegedűs Irtl Melinda, a citerás Bólya Mátyás, valamint a teljes Téka zenekar. Különösen ez utóbbiak jelenléte volt reveláció erejű, régi magyar táncot szólaltatnak meg a VHK-tagjaival, szilajul, se látva, se hallva, csak befelé figyelve.
Az Éden visszahódítása I.-gyel ráadásul a VHK a MAHASZ Top 40-be is betört (három hónapig ott is tanyáztak), sőt, egészen a 14. helyig kúsztak fel, ami mindenképpen azt jelezte, hogy a valamikor margóra szorított csapat a kilencvenes évek derekára befutott. Talán azért is, mert ez a sámánisztikus punkzene a korábban megszokottnál rendezettebb, strukturáltabb lett, a szabad folyamatzenében helyenként kifejezetten konvencionális rock- és metálsémák jelentek meg. Ráadásul Az Éden visszahódítása I.-en – tőlük eléggé szokatlan módon – a megírt dalok kerültek az előtérbe, így a spontaneitás már kevésbé jellemezte. Vágtázásaik követhető galoppá szelídültek, szabad szárnyalásaik, senkit és semmit figyelembe nem vevő vehemenciájuk ezáltal többeket érinthetett meg.
A hamarosan trilógiává bővülő Éden-sorozat középpontjában a kozmikus erő állt, a világösztön, Grandpierre Attila életművének talán legfontosabb eleme, amely szerinte minden emberben jelen van, és amelyen a természetes kozmikus emberi élet alapul. Az eltévelyedett nyugati civilizáció és a hozzá kapcsolódó társadalmi tudat teljesen háttérbe szorította ezt a világösztönt, hogy egy természetidegen elveket is tartalmazó normarendszert kényszerítsen az emberekre. Grandpierre szerint tudatos énünket sikerült szembefordítani kozmikus énünkkel, elszakítva ezzel saját belső világunktól és a kozmosztól. Az elszakadás, a manipuláció következményeként gyakran érezzük úgy, hogy nem azt az utat járjuk, amit valójában szeretnénk, és hogy nagyságrendekkel a képességeink alatt teljesítünk. A VHK a kapcsolat újrateremtésén fáradozott, ehhez a legrövidebb út megérzésük szerint a zenén és a „magasra vivő megtáltosodáson” keresztül vezetett volna.
A Vágtázó Halottkémek kétségkívül az Éden-trilógia idején ért népszerűsége csúcsára. A sorozat harmadik része, a Naptánc után azonban elfogyott a lendület, és 1999 végére végérvényesen elfáradt a csapat. Ahogy Grandpierre ma fogalmazza: megszűnt az egészet működtető varázslat. Addig minden próbán és koncerten született valami új, attól kezdve viszont már csak a tehetetlenségi erő sodorta őket. Bő egy évig. Majd Grandpierre úgy vélte, a legtapintatosabb a VHK-val szemben úgy lehet, ha kilép.
Grandpierre Attila előbb 2005-ben megalapította a Vágtázó Csodaszarvas zenekart, majd 2009-ben a Vágtázó Életerőt, mely „VHK idéző” címmel koncertet adott a VHK tiszteletére, a fellépés anyaga lemezen is megjelent. Majd 2012-től már ismét VHK néven jelent meg az újabb nagylemez (Veled haraptat csillagot). És innentől a Vágtázó Halottkémek név újjászületett, és azóta egy EP-t (A lélek mélyén, 2016) és egy CD-t (Életzuhatag, 2019) jegyeznek, miközben továbbra is folyamatosan koncerteznek.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 76–80.
 Kapcsolat:
<a href="http://vhk.mediastorm.hu/">http://vhk.mediastorm.hu/</a> <a href="https://www.facebook.com/vagtazohalottkemek">https://www.facebook.com/vagtazohalottkemek</a>

Vágtázó Halottkémek (VHK)

Földi Tamás

Szűcs Antal Mór

Tóth Csenge

Király Zoltán

Köles Vazul

Soós Lajos "Szónusz"

A nyolcvanas-kilencvenes évek undergroundjából kinövő A38 Hajó 2003-ban nyitotta meg kapuit a Petőfi-híd budai hídfőjénél. Magyarország technikailag egyik legjobban felszerelt koncerthelyszíne és független kulturális központja, amely évente hétszázötven előadóművészeti programot, koncertet szervez. Mindezek mellett hazánk egyik legtermékenyebb, egyik legnagyobb tradíciókkal bíró mozgóképgyártó műhelye, amely évente körülbelül kétszázötven (eddig összesen több mint kétezer) televíziós produkciót készít, valamint helyszínt ad a közszolgálati televízió naponta jelentkező élő magazinműsorának.
Fennállása során eddig több mint tízezer programot, koncertet, kiállítást, színházi előadást szervezett meg és bonyolított le, közel kétezer televíziós műsort, illetve dokumentumfilmet készített és több száz élő televíziós adást bonyolított le. Éves látogatószáma meghaladja a százötvenezer főt, az elmúlt húsz évben több millió látogatót fogadott. Számos elismert külföldi előadó/formáció (pl. az M83, a dEUS, King Krule, Tricky, a Veils, a Vienna Art Orchestra, Anna Calvi és a Gogol Bordello) lépett már fel a helyszínen, ahová azóta is szívesen visszajárnak. A hazai szólóprodukciók és zenekarok számára komoly presztízst jelent egy hajós koncert. A magyar könnyűzene minden műfaja képviselteti magát a nagyterem színpadán, így például az Ivan and the Parazol, a Halott Pénz, a Bagossy Brothers Company, Lajkó Félix, Jónás Vera, Barabás Lőrinc, Péterfy Bori, a Galaxisok és az Analog Balaton.
Az A38 Hajó jelenlegi tulajdonosi köre egykor a Bahia láncot és kiadót működtette. A klub maga egy egykori szovjet-ukrán nehézáru-szállító uszály átalakításával jött létre, amely 1999-ig látott el szállítási feladatokat a Dunán. Nemcsak klubként, hanem kiadóként, szervezőként, kortárs művészeti galériaként, étteremként és filmes képzőhelyként (A38 Akadémia) is működik.
A klub megnyitójára 2003. április 30-án került sor Maceo Parker szaxofonművész koncertjével. Az első évforduló egybeesett az Európai Uniós csatlakozás estéjével, ezt „titkos” Európa Kiadó-fellépésekkel ünnepelték. A dunai árvizek az évek során többször is akadályozták az A38 Hajó zavartalan működését, előfordult, hogy zárva kellett tartania néhány napig, amíg a folyó vízszintje le nem csökkent. 2010-ben az A38 Hajóhoz került a második ütem, a Dereglye. Eredeti funkciójában kiállítóterem volt, aztán kisebb koncerteket tartottak benne, jelenleg pedig már stúdióknak ad otthont, például a Petőfi Rádió is innen sugároz.
2015-ben újabb építészeti fejlesztés zajlott az A38-on. Ekkor készült el a hajó orrterasza fölött a látványos, 33 négyzetméteres panorámastúdió, amely egy modern felszereltségű televíziós stúdió. Innen jelentkeznek be a Petőfi TV műsorvezetői is. 2017-ben Bognár Attilát, az A38 Hajó vezetőjét a Forbes Urban különszáma beválasztotta a 100 legfontosabb közéleti szereplő közé, akik világvárossá tették Budapestet.
2020 nehéz év volt világviszonylatban és a Hajó életében egyaránt. A járványügyi korlátozások miatt hosszú ideig nem lehetett zenei eseményeket rendezni, így az A38-on sok előadó közönség nélkül állt színpadra; a fellépésekből koncertfilmek készültek, amelyeket a Petőfi TV sugárzott. A pandémia alatt a sor került a Tetőterasz átalakítására, és ott immáron koncertfelvételeket is lehet rögzíteni. 2023-ban, az A38 20. évfordulója alkalmából nagyszabású programsorozattal készültek a szervezők, emellett pedig Szirmai Márton rendezett egy közel egyórás dokumentumfilmet a Hajó múltjáról és jelenéről.
BB

A38 Hajó

Élményfolyam - VHK (2017. 10. 06.)

Kapcsolatok