Valami nagyon megtalált minket // Poniklo Imre, amber smith

Új lemezt adott ki tavasszal a hazai indie-rock klasszikusának nevezhető amber smith, mely fellépett az A38 Hajó nézők nélküli koncertsorozatában is. Poniklo Imre frontemberrel beszélgettünk.

Sosem készítettetek még lemezt trió felállásban. Miért alakult ez most így és hogyan készült a lemez? Mi a Record hangulati vezérfonala?

A 2012-es, cím nélküli lemez is csaknem trióban készült, mert az akkori két másik tag (Póka Zalán és Szabados Gergely, Spaceshit) is a saját lemezüket csinálták épp, szóval annyira új nem volt ez a helyzet. Félve fogalmazok, mert a gitárosunkat, Faragó Tomit nagyon szeretjük, koncertekre (már amikor lehet...) is hazajár, de magam is meglepődtem, mennyire flottul ment a munka trióban. Valami nagyon megtalált minket; kicsivel több, mint egy év alatt 14 dalt vettünk fel, de maradt még legalább 3-4 félkészen.

A szükség (egy gitár-basszus-dob felállás) „kényszerítette” ki, hogy hangzásban, inspirációban visszanyúljunk a 80-as évekbeli kedvenceinkhez, ahol szintén ez volt a felállás; emiatt is lehet, hogy melankolikusabbnak tűnik első hallásra, pedig nagyon jó hangulatban dolgoztunk. Mindenesetre szerintem nagyon jól egyensúlyozik a lemez a visszautalás/aktuális vonalon, utóbbi nagy részben köszönhetően Zwickl Ábelnek, aki felvette és mixelte a lemezt

A Record címről sok mindenre asszociálhatunk? Miért éppen ezt a címet kapta az album?

Már a Reprint óta ilyen szlogenszerű, angolul kevésbé beszélők számára is érthető egyszavas címeket használunk. Nem titkolt a Pet Shop Boys-rajongásom, ez egyrészt nyílt utalás is rájuk. Másrészt mindig minden lemez egy lenyomata, rögzítése annak, épp hol tart a zenekar. Plusz 20 éve adunk ki lemezeket, ami a szcénát tekintve rekord!

Hol látod most az Amber Smith helyét a magyar zenei színtéren?

Egy ideje nem igazán gondolkodom ebben, nincs értelme semmilyen szinten. Tény, messze nincs annyi figyelem rajtunk, mint mondjuk 10-12 éve. Nem tagadom, néha sajnálom, hogy az utóbbi lemezeink kevesebb figyelmet kapnak, de szerencsére még mindig van egy közönségünk, akik hallgatnak, veszik a lemezeket és szeretnek minket, üzennek nekünk, támogatnak, ami bátorít, hogy újra és újra írjunk lemezeket. Ráadásul szerintem a Record simán a legjobb három lemezünk között benne van, az, hogy megszületett, nekem épp elég.

Időről-időre elő szoktál állni párhuzamos projektekkel az Amber Smith mellett. A korábbiak közül melyiket tartod ezek közül a legfontosabbnak és tervezel-e a jövőben ilyesmit?

Legjobban azt szeretem, amikor másokkal kölcsönhatásban, egymásra reflektálva születnek dalok – mint például az új amber smith lemezen is – így a Poster Boy-t mondanám. Az egy fura, sokszor diszfunkcionális, de kreative izgalmas társaság. 2017-ben jött ki a harmadik lemezünk, amit úgy reklámoztunk, hogy ennyi volt, de… soha ne mondd, hogy soha.

Aztán tavaly kétszer is jártam Szegeden, ahol helyi zenészekkel a Gribedli stúdióban napokon keresztül vettünk fel zenét, ami jött, mindenféle előzetes egyeztetés vagy demózás nélkül. Afféle dél-magyar Desert sessions. A top 3 stúdióélményemben simán benne van. Született néhány izgalmas dalkezdemény, remélem ebből is lesz idén valami, de ez a többiektől is függ.

Mik voltak a legfőbb kulturális inspirációs forrásaid az utóbbi időben – olyanok, amik akár a lemezírást is befolyásolták -, zene, film, képzőművészet, bármi más?

Ugyanúgy napi szinten hallgatok zenét, nézek filmeket, olvasok könyveket, mint mindig, de egy-két kivétellel sosem volt igazán közvetlen hatással semmi a zenémre; inkább belém épül, letelepedik, aztán valahol formálja az amber smith-t.

A kivétel a Record nyitódala, a Bell, amit részben a legutóbbi Murakami-regény ihletett, a saját éjszakai szorongásaimmal keverve. De egyszerű hétköznapi beszélgetések is beépülnek a dalokba, például a Club Of 70 is egy ilyenből született.

Már szinte közhely, hogy különleges és fura időszakban vagyunk. Hogyan éled ezt meg (mint zenész is)?

Az első néhány hétben kifejezetten boldog voltam, mert végre sok időt lehettem itthon a gyerekeimmel. Morbid, de március és április első fele nekem nagyon jó emlékként fog megmaradni. Az utóbbi időben viszont kezd „elegem lenni” a bezártságtól, ami, ahogy olvasom, teljesen normális reakció. Igyekszem egészséges maradni, vigyázni a családomra, és „felkészülni” az életre virus után. Zenészként próbálok a pozitívumokra fókuszálni, írni, gyakorolni. Tanulok dalokat a YouTube-ról - megtanultam ukulelézni.

Részt vettetek az A38 Hajón zajló nézők nélküli koncertsorozatban. Milyen érzés volt ilyen módon fellépni? Mit adott ez a lehetőség?

Fura volt, de részben felszabadító is. Ezer éve koncertezünk, de kicsit még mindig feszélyez, nagyjából mintha próbáltunk volna, remek körülmények között.

Egyelőre 5 dalt adott le a TV ezekből, de a közönségünk, lemezbemutató híján, legalább így láthatja, hogyan szólalnának meg élőben.

Álmaid? Rémálmaid? Titkos terveid?

Kiszámítottnak tűnik, de már tényleg álmodtam azt 1-2 hete, hogy Szegeden játszunk, süt a nap, épp megérkeztünk, pakolunk be a klubba és mindenki remek hangulatban van. Aztán felébredtem… De a nem-koncertezés mellett legalább ekkora, ha nem nagyobb rémálmom, hogy egy nap már nem tudok többé írni.

A terveim egy része az, hogy jövőre kiadhassuk a felvett, de nem kiadott amber smith-dalokat. A másik része titkos.