Jó, hogy újra együtt vagyunk // Csihar Attila, Sunn O)))

Csihar Attila túlzások nélkül az extrém zene egyik legegyedibb énekese, aki szinte Diamanda Galast idéző módon lényegül át a színpadon. A karrierjét a kultikus Tormentorban kezdő, majd a Mayhemmel a black metal alapkövét – a De Mysteriis Dom Sathanas lemezt – is kiadó torok a millenium óta a Stephen O'Malley vezette legendás(an hangos) drone metal zenekar, a Sunn O))) tagja is. Utóbbi banda (és benne Csihar) szeptember 6-án visszatér az A38 hajóra - e kapcsán faggattuk őt a kezdetekről, arról, hogyan is került a Sunn O)))-ba, és még sok másról.

Több, mint harminc éve alapítottad az első zenekarodat, az extrém metálos Tormentort. Milyen érzés, hogy ennyi idő elteltével is még hivatkozási pont olyan zenekarok számára, mint a Ghost?

Durva belegondolni, hogy akkoriban – '85-ben – még kölykök voltunk, én például tizenöt éves voltam. Rendkívül érdekelte mindannyiunkat ez a fajta zene, meg az egész, ami körülvette; nem voltak még videójátékok és hasonlók, más volt a feeling, tudod? Illetve, most is vannak emberek, akiket ez érdekel, főleg fiatalok, de nekünk tényleg ez töltötte ki az időnket. Én mondjuk sportoltam is mellette, de amint elkezdtük komolyan venni a zenekart, ez folyamatosan eltűnt.

Ez egy nagyon érdekes érzés, mert ezt akkoriban senki sem gondolta volna, mármint, hogy a Tormentor egyszer kultikus zenekar lesz. Mi be voltunk indulva, éreztük, hogy jók vagyunk, de persze bennünk volt a „tinédzser láng” is. Talán emiatt. Végül az Anno Domini lemezünk, ami anno (1986-ban) nem jelenhetett meg, vált kultikussá. Amivel kapcsolatban egyébként, máig, ha meghallgatom, úgy érzem, hogy van pár tényleg jó szám rajta. Főleg, ha a nyolcvanas évek többi zenekarával összehasonlítod.

Igaz, hogy úgy ismerkedtél meg Stephen O'Malleyvel, hogy '95 magasságában felkért egy interjúra az akkor még működő fanzine-jébe?

Igen. Volt egy Descent nevű fanzine-je, abba. Állítása szerint járt egyébként Magyarországon is, és próbált engem elérni, de nem sikerült neki. Utólag azonban összejött, az volt talán az első amerikai interjúm. Stephennek volt egy The Ajna Offensive nevű kiadója is, ahol megjelent a Tormentor Anno Domini című lemeze is – amikor úgy '95-’96 körül már kiadhattuk.

Tavaly jelent meg az eddigi utolsó Sunn O))) lemez, a Kannon – számodra miben volt más ezen dolgozni, mint anno a Monoliths & Dimensions-ön?

Más volt. Eltelt elég sok idő, sok mindent tapasztaltunk, rengeteget turnéztunk, aztán a Sunn O)))-nak ott volt az Ulverrel felvett lemeze (Terrestrials), amiben én nem is voltam annyira benne, de nagyon támogattam az ötletet, aztán a Scott Walkeres kollaboráció (Soused), ami megint egy olyan lehetőség volt, amire nem lehetett nemet mondani, Greg Andersonnak meg gyereke született. Szóval hosszú idő telt el a két lemez között.

Úgy voltunk vele, hogy ezeket a régi riffeket meg az élő hangulatot akarjuk visszahozni – a Monoliths inkább stúdiólemez volt, rengeteg vendégzenésszel, gyönyörű hangszerekkel. A Kannon viszont kicsit „vissza a gyökerekhez” érzésű lett, azonban benne van a tapasztalat, meg a köztünk lévő harmónia is. Utóbbi azért hosszú folyamat volt, nálunk is: még ha nagyon jó barátok vagytok, akkor is lehet, hogy bizonyos dolgokról másképp kezdtek gondolkodni vagy vélekedni. Ebből pedig mindig fakadnak ellentétek, főleg ha erős egyéniségekről van szó – mint például a Sunn O)))-ban. Ezeket pedig kell tudni kezelni. Mindenesetre két éve, Barcelonában találkoztunk hosszú idő után és akkor azt éreztem, hogy mindannyiunknak sikerült emberileg egy szintet lépnie és jó, hogy újra együtt vagyunk – ez pedig azóta is tart.

Már a Tormentor is híres volt az extrém színpadi akcióiról, a Mayhemről nem is beszélve – de bizonyos értelemben az sem mindennapi, amit a Sunn O)))-nal csináltok.

Engem mindig ez a mágikusabb-kultikusabb sötét zene vonzott, az ehhez kapcsolódó „szertartásoknak” pedig általában van egy különleges öltözete. Nem vallásról beszélek, inkább egy ceremóniáról. Az ehhez kapcsolódó atmoszférát akarom mindig megteremteni. Ezáltal egy hangulatot tudsz kelteni, már csak a ruhákkal is – valahol ez a lényege a színháznak is. Szerintem bizonyos zenék hangulatát felerősíti, ha megfelelő eszközökkel – ruha, maszk, hasonlók – adod elő őket. Teszem azt a Skinny Puppyban is szeretem, hogy milyen vizuális elemekkel operálnak a koncertjeiken. A Sunn O))) pedig teljesen elképesztő ebből a szempontból néha. Minden attól függ, hogy a zene mit kíván.