Publication/name

Bill kapitány blues cirkusza

A Dália Klubban, majd a Modern Jazz sorozat albumain bukkant fel a modern jazzben szokatlan hangszert, a hegedűt (és brácsát) választó Deseő Csaba (1939). Miközben előbb zenetanárként dolgozott, majd 1967-től harminckét éven át a Magyar Állami Hangversenyzenekar tagjaként járta a világot, szinte a kezdetektől saját formációkat vezetett. Emellett klubvezetőként és előadóként is segítette a műfaj magyarországi elterjedését.
Bár nem lehetett könnyű váltogatni a klasszikus zene igényelte hangképzés és a swinges, bebopos frazírozás között, Deseő-nek mégis sikerült ez. Sőt, pályája épp arra lehet példa, hogy e két, egymástól olyannyira eltérő habitusú világ között minden híresztelés ellenére lehetséges az átjárás. Miként az Anthology ’64 kísérőfüzetében olvasható: „Az a megállapítás, amely szerint a klasszikus jártasság a lüktető »beat«-es játék rovására megy, nem elfogadható: Deseő ritmizálása ízig-vérig jazzes, játéka lüktető és rendkívül lendületes.”
Kvartettjével már 1966-ban eljutott a prágai jazzfesztiválra, a gitáros Kovács Andor együttesével pedig a varsói Jazz Jamboree-ra. Mégis, egészen 1975-ig kellett várnia arra, hogy Four String Tschaba címmel megjelenhessen az első nagylemeze – történetesen az NSZK-ban. Akkoriban másfél éven át volt az oberhauseni színház zenekarának tagja, így adódott a lehetőség, hogy az MPS stúdiójában 1974 júliusában német, angol és svéd muzsikusok közreműködésével három nap alatt rögzítse ezt a színvonalas, közérthető jazzrock albumot.
Deseő Csaba: „A következő hetek felfokozott lelkiállapotban teltek. Egyrészt eufóriában éltem a lemez miatt, másrészt nyomasztott a közeli döntés kényszere a színházi állásommal kapcsolatban: megyek, vagy maradok? Számos kísérletet tettem, hogy a következő szezont már ne operettszínházi muzsikusként folytassam Oberhausenben, szerettem volna valamelyik nívós nyugatnémet szimfonikus zenekarba bekerülni. Csalódással tapasztaltam, hogy bizonyos játékszabályok Németországban sem egészen tiszták, volt, hogy a pályázatomra nem is válaszoltak, volt, hogy meghívtak, majd átlátszó indokkal egy évvel későbbre halasztották a meghallgatást. Egyetlen helyen, Karlsruhéban került sor az igazinak tűnő megmérettetésre, ám az utolsó fordulóban, amikor már csak hárman maradtunk versenyben, kiderült, hogy színjáték az egész, előre el volt döntve, hogy az állást az a huszonéves fiatalember kapja, aki az adott zenekar egyik fő emberének a tanítványa. (…) Az alapvető ok, amiért a pesti állásomat otthagytam, s a külföldi kalandba belementem, anyagi indíttatású volt. Másfél év után számvetést készítettem. Sikerült olyan jelentős összeget megtakarítanom – ráadásul német márkában –, ami Magyarországon sok évbe telt volna. Ha a visszatérés mellett döntök, a lakáskérdéstől kezdve az új autóig bezárólag minden anyagi problémát meg tudok oldani, a Hangversenyzenekar pedig tárt karokkal visszavár. (…) Május végén felmondtam állásomat az oberhauseni színháznál. A kocka el volt vetve. Attól kezdve két dologra koncentráltam: maximális felkészülés a lemezfelvételre, és az azt követő hazaköltözésre, Budapestre.”
Deseőt érthető módon kellő büszkeséggel töltötte el, hogy Európa akkori legfontosabb jazzlemezkiadójánál, az MPS-nél jelenhetett meg bemutatkozó albuma – ezáltal olyan művészekkel került közös katalógusba, mint Hans Koller, Albert Mangelsdorff, Friedrich Gulda, Martial Solal, Dexter Gordon, Ella Fitzgerald, Joe Pass, Freddie Hubbard, George Duke, Lee Konitz, Zoller Attila és Oscar Peterson –, így a Four String Tschaba egyik tiszteletpéldányát megmutatta a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat zenei főnökének. Ennek köszönhetően 1976 márciusában idehaza is bevonulhatott a stúdióba, ahová ezúttal többek között Másik Jánost, Vukán Györgyöt, Babos Gyulát, Román Pétert hívta. A végül 1977-ben boltokba került Ultraviola mégsem töltötte el felhőtlen örömmel, annyira illúziórombolónak érezte a klasszikus zenéhez szokott stáb által rögzített és kevert anyag hangzását, préselését.
Nagyjából ekkoriban – az egyik nagykanizsai fesztiválon – ismerkedett meg a horvát vibrafonossal, Bosko Petroviccsal, akivel attól kezdve rendszeresen játszottak együtt. A nyolcvanas évektől aztán különböző összeállítású zenekarokat vezetett, melyekben többek között a zongorista Gárdonyi László, a vibrafonos Kruza Richárd, a bőgős Lattmann Béla és a dobos Kőszegi Imre játszott. A kilencvenes évek óta főként fiatal muzsikusok – a gitáros Gyárfás István, a zongorista György Ákos és Cseke Gábor – voltak legfőbb partnerei, 2008 óta pedig Szaniszló Richárd vibrafonos. Miközben vendégszólistaként rendszeresen fellépett a Benkó Dixieland Band és a Budapest Ragtime Band koncertjein. Munkásságáért 2012-ben Szabó Gábor-díjat kapott.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 110–112.

Deseő Csaba

Bár pályáját még az 1970-es évek legelején kezdte, országos ismertségre Hobo mellett tett szert az ország akkori legjobb hazai bluesénekese, Deák „Bill” Gyula (1948). Tizenegy éves korában orvosi műhiba miatt elveszítette egyik lábát, ezért a Kádár-korszakban sokáig „nem volt színpadképes”, aztán mégis sikerült tehetségéhez méltó pályát befutnia. Még ha az elmúlt tíz évben jobbára ő is csak a hírnevéből él.
Kőbánya talán legismertebb rockere a hatvanas évek végén a helyi Sztár együttessel lépett színpadra először – a kor szokásának megfelelően angol dalokkal, kamu szövegekkel. Később a Napsugárban, a Wanderersben és a Lloydsban énekelt. Zenei fejlődésére saját bevallása szerint leginkább Babos Gyula, Szakcsi Lakatos Béla, Lakatos Bögöly Béla és Orszáczky Jackie hatott. Gyakran vendégeskedett a Syrius örömzenélésein, de rövid ideig Radics Béla zenekarába is beugrott.
1979 márciusában a szintén kőbányai Póka Egon javaslatára lett előbb a vendége, majd rendes tagja a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-hobo-blues-band-9447">Hobo Blues Band</a>nek, melyből 1985-ben – saját bevallása szerint – emberi és anyagi problémák miatt vált ki. Ebben nyilván az is szerepet játszott, hogy Deák Bill Gyula az István, a király-ban alakított szerepe (Torda) után úgy gondolta, önállóan is eléggé nagy sztár. Előbb a Kormorán kísérte, majd Bencsik Sándorral megalapította a rövid életű Bill és a Box Companyt. 1987 óta saját, folyamatosan változó összetételű zenekarával koncertezik, és azóta is hű régi önmagához: a tőle megszokott rhythm and bluest nyomja, igaz, egyre halványabb színvonalon.
Az elmúlt negyven évben számos szólólemezt jelentetett meg. A két legerősebb korongja (Rossz vér, 1983, Bűnön, börtönön, bánaton túl, 1993) dalait javarészt Póka Egon és Hobo írta neki, az 1986-os Mindhalálig blues-t és az egy évvel későbbi (sokáig csak kazettán elérhető) Bill kapitány blues cirkuszá-t a Kormorán együttes tagjaival készítette. Saját zenekarával eddig három albumot jegyez (Bort, bluest, békességet, 1999, Hatvan csapás, 2008, A Király meséi, 2009).
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 327–330.
 Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/deakbillgyula/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/deakbillgyula/</a>

Bill kapitány blues cirkusza

Kapcsolatok

Deseő Csaba

Deák Bill Gyula

Németh Gábor

Koltay Gergely

Margit József

Jenei Szilveszter