MINDEN IDŐK // Szabó László (Grand Mexican Warlock, Jazzékiel, Trillion)

Dobos, gitáros, dalszerző, nemrég kiadót alapított, több együttesben is zenél, július 8-án a Grand Mexican Warlockkal koncertezik az A38 Hajó Tetőteraszán. Szabó László mesél nekünk arról, hogy vannak, ő, meg a zene.

Életed zenészei és lemezei, akik és amelyek miatt hangszert ragadtál és zenét írsz?

Általános iskola harmadik-negyedik osztályában az Edda, akkortájt kezdtem el dobolni, kilencévesen. Ötödikben a Metallica, hatodikban a Sepultura, a Slayer és a Pantera, hetedikben a Death, a Carcass, a Cannibal Corpse és társaik. Azóta puhulok, gimiben megcsapott a HC szele, közben szép fokozatosan jövögetett minden más, gimnázium végére szerintem már elég nyitott voltam mindenre. Talán a kőbányai zenesulis évek alatt döbbentem rá, hogy mennyi jó zene van és mennyiféle - mániákusan igyekeztem mindent magamba szívni, és ez többé-kevésbé azóta is így van. Nagyon nehéz egy-két előadót megnevezni, mert annál ezerszer több mindent szerettem, ráadásul az is gyakori, hogy bizonyos zenekarok meghatározzák egy-egy korszakomat, aztán egyszer csak jön a csömör, és onnantól ugyanezen bandák kifejezetten idegesítenek. Szélsőségesen sokféle muzsikát szeretek, talán nem is ismerek még egy olyan madarat, akinek ennyi minden bejön.

A legfontosabb dolgok, amik miatt még mindig zenélsz?

Egyszerűen lenyűgöz, hogy milyen sokféleképpen lehet hozzányúlni a zenéhez, és ez végtelenül inspirál. A zenélés számomra olyan tevékenység, amiben ténylegesen az lehetek, aki vagyok. Művészi értelemben tehát van motiváció, de ami a lehetőségeket illeti, annyira beszűkült ez a magyarországi pop-lóf*sz, hogy egyre nehezebb napról napra bemesélni magamnak, hogy miért van mégis értelme ennek az egésznek. A válaszok belül vannak, és amíg ott megtalálom őket, addig itt leszek.

Dalok, melyeket bárcsak te írtál volna?

Jeff Buckley: Dream Brother, Nick Cave And The Bad Seeds: The Mercy Seat, Queens Of The Stone Age: Like Clockwork, az egész lemez John Frusciante: The Empyrean. Legalábbis ezeket válaszoltam két hónappal ezelőtt a Recordernek ugyanerre a kérdésre. De ha jobban belegondolok, nem irigylem másoktól amit megalkottak, inkább örülök, hogy hallgathatom őket.

Koncertek, amiket sosem felejtesz el?

’91 nyarán életem első hangos koncertje, Siófokon a Bikini, következő évben az Edda Agárdon. Kis pöcsös voltam még, anyámék vittek ezekre. A ’94-es első Sziget élményem is maradandó, arra értem ki, hogy az Extreme Deformity zúzott a Nagyszínpadon. Régen minden jobb volt, manapság már a ToiToi-ban sem játszhatnának. Aztán ’98-ban Pantera, Black Sabbath. Phil Anselmo annyira be volt nyomva, hogy alig bírt felmenni a színpadra, mégis olyan hibátlan bulit toltak, hogy leszakadt az arcom, Ozzy pedig lelocsolt tűzoltó slaggal. Vicces, pont tegnap gondoltam bele, hogy ha ezt ma megjátszaná, mennyi iPhone menne a levesbe minden este, az volna csak a rock and roll! Ami még most hirtelen beugrik, az a berlini Mars Volta, a prágai Refused és a szintén prágai Nick Cave. Ja meg a szigetes Faith No More, amikor egy szám után mennem kellett át a másik színpadra, mert a Jazzékiellel pont akkor játszottunk. A Volton azért pótoltam a mulasztást.

Milyen lesz a GMW, a Jazzékiel és a Trillion idei éve?

Lightos.