MINDEN IDŐK // László M. Miksa (Ladánybene 27)

Február 8-án ismét az A38 Hajón emlékezik a reggae történetének legfontosabb személyiségére, a globális popkultúra ikonikus alakjára, Bob Marleyra a Ladánybene 27. A zenekar énekesével, László M. Miksával beszélgettünk zenei gyökereiről.

Életed zenészei és lemezei, akik és amelyek miatt zenélni kezdtél?

A mi családunkban előbb volt orsós magnetofon, mint szekrény. Apám rengeteg klasszikus jazzt hallgatott Ella Fitzgerald-tól Oscar Petersonon keresztül Glenn Millerig. Nat King Cole azóta is megkönnyeztet. Az Unitra ZK140-es készülékünknek köszönhettük az akkori összes menő előadót, akikkel B.Tóth László, Göczey Zsuzsa vagy Komjáti György ismertetett meg a rádión keresztül, a televízióban pedig Módos Péter Egymillió fontos hangjegy műsorát néztük - sose felejtem el, ahogy elcsukló hangon bejelentette, hogy Bob Marley elhunyt.

Aztán a nővérem ráfordított egy új irányra, a progresszív rockra. Így lettem például már 13 évesen Yes-rajongó. Aztán jött a King Crimson, Bill Bruford, a régi Genesis még Peter Gabriellel a frontban, Frank Zappa, a Pink Floyd, Mike Oldfield, sőt a korai elektronikus zenékből a Kraftwerk, Isao Tomita, Klaus Schulze, Jean-Michel Jarre és Vangelis. És a hazaiak közül az LGT, a Piramis és az Omega - ekkor kattant a Miksa, hogy kell egy gitár.

Zenélni pedig egy dupla album, Bob Marley: Babylon By Bus című lemeze miatt kezdtem el, azt hiszem. Lehengerelt a megszólalása és érdekelni kezdett nagyon, hogy mitől szól másképp, mint az addigi felvételek, amiket hallottam. A Ladánybene 27 több tagja is ezen az albumon keresztül lett reggae-rajongó.

Dalok, melyeket bárcsak te írtál/énekeltél volna?

A teljesség igénye nélkül az egész Relayer lemez a Yes-től, Bob Marleytól a Waiting In Vain, a Big Mountaintől a Baby I Love Your Way, Buju Banton Hills And Valleys című dala, az Aswad Hulet lemeze, a Pink Floyd Moneyja, a Dave Brubeck-féle Take Five, Oscar Peterson Tin Tin Deója, Nat King Cole Unforgettable című klasszikusa, vagy Clinton Fearon és a Poor Nana.

Melyik/melyek az a korszak/korszakok a popban, ahova, ha lenne időgéped, kérdés nélkül visszarepülnél?

A 70-es évekbe - ott nagyon klassz dolgok történtek mind a reggae-ben, mind a rockban, mind az elektronikus zenében.

Kik azok a kortárs popzenészek, akikkel boldogan együttműködnél, és kik azok a szerzők, akiknek a daláért - mármint egy olyanért, amit neked ír - "ölni tudnál"?

Mindig nagy élmény volt a korosztályunknál idősebb legendákkal dolgozni. Nekem talán az LGT Sziget nulladik napi össznépi zenei banzája volt az egyik legnagyobb cucc, de imádtam szegény Fábián Julival, Fekete Jenővel, a PASO-val, vagy a Tankcsapda MTV Ikon produkcióján dolgozni.

Manapság simán kavarnék majd minden előadóval, aki hagyja feldogozni a dalait reggae-ben, mert képesek vagyunk LB-síteni szinte bármit. Legutóbb épp a Magna Cum Laude 20 éves jubileumára készítettünk egy átdolgozást, ami nemsokára meg is fog jelenni.

Mi volt az az első pillanat, vagy azok az első pillanatok, amikor azt érezted: igen ez már több, mint vágyálom, tényleg igazi zenész/énekes vagyok?

Nem vagyok igazi zenész, nem érdekel, hogy ki minek tart. Zenélni szeretek.

Koncertek, amiket sosem felejtesz el?

A Yes a BS-ben, a koncerten végig folyt a könnyem. A Skatellites a Szigeten. A Steel Pulse a Rototom fesztiválon, aztán szintén a Rototomon láttam az Aswadot, ugyanott az Alpha Blondyt. A Szigeten a VOLT színpadon a Dreadzone live.

Az LB27 életének legdurvább élménye az volt, amikor az Úttörő Stadionban léptünk fel Carlos Santana előtt. A műsorunk végén megjelentek a színpadon Carlos és a zenészei, és a frontban kaptam a hírt, hogy szeretnének velünk közösen eljátszani egy Bob Marley-dalt. Mélyvíz, tizenegyezer ember, nulla próba, de megoldottuk és király volt.

Koncertek, amelyek bárcsak sosem értek volna véget?

A 10 éves LB27 koncert az Almási téren. Ocho Riosban a Wailersszel tolhattunk egy számot, a One Love-ot - ott éreztem meg, mi is igazából az a jammelős hangulat. Sting, Kispál, Quimby bármikor.

LB27-pillanatok, melyek bárcsak sosem történtek volna meg, de ma már nevetni tudsz rajtuk?

A 90-es években kétszer is jártunk Jamaicában. Az egyik utunk szervezési csúcsaként ki tudtuk vinni a komplett zenekari felszerelést azzal a szándékkal, hogy játszhassunk pár helyen odakint. Ezzel párhuzamosan egy lelkes újságíró barátunk az épp akkoriban zajló MIDEM fesztiválon járt, ahol összeismerkedett egy csapat jamaicai arccal és lelkesen újságolta nekik, hogy épp kint van egy magyar zenekar és szerte Jamaicán játszani fognak. Ez így tök oké is lett volna, ha épp nem a jamaicai zenészszakszervezet tagjai lettek volna az akkor még nagyon szimpatikusnak tűnő arcok. Akik egyből telefonáltak haza, hogy van egy LB27 nevű magyar formáció vendégségben náluk, és hogy semmi esetre sem léphetnek fel sehol, még a vámterületről sem hozhattuk ki a méregdrágán odaszállított hangszereinket. Ott aztán működött a szakszervezet. Ma már vicces a történet, de akkor nagyon nem volt az. A bulikat amúgy megoldottuk kölcsönhangszerekkel.