“Kreativitás, önkifejezés, kommunikáció, katarzis” - Kőváry Zoltán // The Trousers

Július 10-én az amerikai Black Stone Cherry társaságában lép fel az A38 hajón a 60-as és 70-es évek rock and roll-klasszikusait mai kontextusba helyező Trousers, mely idén jelentette meg Mother Of Illusion című új nagylemezét. A gitáros-dalszerző-énekessel, Kőváry Zoltánnal beszélgettünk.

Idén új lemezt hozott ki a Trousers. Mesélnél az albumról?

A dalok 2013-14-ben íródtak, otthoni magányban, akusztikus gitáron. A dalok pontos szerkezetét és hangszerelését 2014. őszén és telén együtt dolgoztuk ki a próbákon, és azt követően rögzítettük 2015. januárja és áprilisa közt. Az anyag nagy része tőlünk megszokott módon kemény riffekre és fülbemászó dalokra épülő gyors garázsrock és középtempós rock and roll, de vannak olyan elemek is, amelyek viszonylag újnak számítanak nálunk. Ilyen az ős-funk-elemek felbukkanása a klipes Hysterical Route-ban és a Sonic Desertben, a pszichedelikus beütés a Chinaski You’re Fired és A Different World című dalokban, vagy a címadó dal Sabbath-os ízei. A Different World érdekessége, hogy alapját egy 2002-es Rag Doll-nóta képezi, amit huszonévesen írtunk bátyámmal, a Neóból és DJ-ként ismert Kőváry Petivel. Ha már Rag Doll, a borítót, ami egy Dürer-metszet alapján készült, a Rag Doll egykori dobosa, Simon Tibi készítette, aki képzőművészként él San Franciscóban.

Sokat és sokszor mesélsz arról a fajta klasszikus rock and rollról, amit oly nagy lelkesedéssel játszotok. Definiálnád, mi is ez a zene pontosan, mik az előképei, mi a jelenlegi kontextusa?

Ez a fajta gitárcentrikus, nyers, de mégis dalközpontú zene és a hozzá kapcsolódó attitűd a 60-as évek közepén született meg. Olyanok fémjelzik az indulást, mint a Rolling Stones és a

Satisfaction vagy a Jumping Jack Flash, a Kinks és a You Really Got Me, de említhetném a Steppenwolfot, vagy akár a Who-t is. 1965 és 1970 közt rengeteg, azóta elfeledett banda játszott hasonló, sokszor Motown-ritmikával megbolondított pszichedelikus garázsrockot, és ebből nőtt ki 1969 körül a rendkívül fontos detroiti rockszcéna az MC5-val és az Iggy & The

Stoogeszal. Közben persze jött a Led Zeppelin-féle hard rock, a T-Rex féle glam és a Ramones punkja, illetve a 70-es évek második felében az AC/DC, a Motörhead vagy az Aerosmith. A 80-as évekből ide sorolnám a The Cultot, a korai Guns N’ Roses-t, a 90-es évekből a The Black Crowest vagy a Primal Scream rockosabb dalait, de ott Oasis, vagy a Supergrass is. A 2000-es évekből pedig a White Stripes, a Black Rebel Motorcycle Club, a Jet, a Wolfmother, a Danko Jones, és persze a legfontosabb skandináv garázs-bandák: a Hellacopters, a Hives, a Gluecifer, a Turbonegro. Manapság is vannak nagyon jó hasonszőrű zenekarok, mint például az amerikai Rival Sons vagy a svéd Graveyard.

Vannak-e személyes rock and roll hőseid? Kik ők és miért tartod őket számodra különösen fontosnak? Miért és mivel hatottak rád a leginkább?

John Lennon és Keith Richards voltak az első ilyen alakok. Lennon sokoldalú, kreatív figura volt, vannak zavarba ejtően sötét oldalai, és az ő számait szerettem mindig is a leginkább a

Beatlesben. Keith az abszolút autentikus rock-arc, ráadásul az ő nyílt G hangolású ritmusgitározási stílusa az alapja lett annak, ahogyan én gondolkozom a rock-gitározásról. Hasonló dolgok miatt volt mindig is példaképem Malcolm Young az AC/DC-ből. Sokszor őt hallgatom Angus gitárszólói alatt és helyett. Emlékszem, amikor 13 évesen megkaptam a Highway to Hellt bakeliten, odamentem anyámhoz, és megmutattam neki az elvetemült Malcolmot a borítón: „Olyan akarok lenni, mint ő.” Mondanom sem kell, anyu nem repesett az örömtől. Ugyancsak hitelessége miatt nagyon szimpatikus Neil Young. A modernebb előadók közül a már említett Nicke Andersson, a Hellacopters egykori, az Imperial State Electric jelenlegi vezetője fogott meg leginkább, mint dalszerző és frontember.

Talán sokan tudják, de ha nem, elmondjuk: kutató, publikáló, oktató pszichológus is vagy. Hol vannak benned és te hol látod amúgy legeminensebben a rock és a pszichológia kapcsolódási pontjait. Te melyik közös pontok iránt érdeklődsz a legjobban?

A pszichológiában és a zenében rendkívül sok közös pont van: kreativitás, önkifejezés, kommunikáció, katarzis. A zene, mint tudjuk, önmagában terápiás hatású, megváltoztathatja hangoltságunkat, belső transzformációs élményt nyújthat. Én pszichológusként leginkább a művészi kreativitás személyiséglélektani hátterét kutatom, mégpedig az egyénre irányuló élettörténeti megközelítés, a pszichobiográfia segítségével. Az utóbbi években főleg írókkal, festőkkel foglalkoztam, mivel a képi és a nyelvi produktumok hasonlóak ahhoz, amivel a

pszichológus egyébként is találkozik: álmok, fantáziák, élettörténeti beszámolók. Itt körültekintően és mértéktartóan alkalmazva a pszichológiai elméleteket, érdekes összefüggéseket lehet kimutatni az életmű keletkezése és az alkotó sorsának alakulása közt.

Milyen zenekarok, lemezek, filmek, könyvek hatottak rád leginkább az elmúlt hónapokban, elmúlt egy-két évben?

Nemrég olvastam Hankiss Elemértől Az emberi kalandot - szerintem a középiskolában meg az egyetemen ilyen könyveket kéne olvastatni a fiatalokkal. Januárban nekigyürkőztem Spengler A Nyugat alkonya című monumentális munkájának - igen figyelemre méltó az a gondolata,

hogy egy adott kulturális korszakon belül az egyes kifejezésformák sokkal inkább tartoznak össze, mint a meghatározott formák, mondjuk a festészet vagy az irodalom kultúrkorszakokon átívelően. Ha ezt a modern korra vonatkoztatjuk, akkor gondolhatjuk azt, hogy a Beatles zenéje szellemileg sokkal inkább rokon mondjuk Andy Warhol festészetével vagy Fellini filmjeivel, mint a mai kor pop-produkcióival. Leginkább az egzisztencializmushoz közel álló könyveket

szeretek mostanában olvasni, és ezért is tetszett nagyon az emberi lét legmélyebb kérdéseit firtató Interstellar című film is.