Vissza az alapokig // Czeglédi Szabolcs, Run Over Dogs

Két éve befejezték az együtt zenélést, úgy tűnt, a Run Over Dogs-nak vége, aztán - mint egy filmben - a frontember, Czeglédi Szabolcs személyes problémáiból fakadó terápiás dalírással minden újrakezdődött. Végül készült egy új lemez.

Hosszú ideje nem jelent meg Run Over Dogs-lemez. Mi volt a jelentős szünet oka?

A zenekar első öt évében nagyjából mindent feltettünk egy lapra, minden lehetőséget igyekeztünk megragadni. Szinte válogatás nélkül bevállaltuk a felkéréseket, nemzetközi turnékat csináltunk, bejártuk Amerikát, Japánt és Európát, és emellett felléptünk az ország legtöbb klubjában és megannyi fesztiválon. Nagyjából 2015-2016 magasságában egyre mélyebbre merültünk a turnézás és az afterok bugyraiban, és én a 2017-es Grand Mexican Warlock-kal közös turnét már utólag úgy látom, hogy azért ütöttük szét magunkat, hogy ne is érzékeljük, nagyjából semmi értelme annak, amit csinálunk. A cél kezdett eltűnni, a kreativitás elmúlt. A szórakozás fontosabb volt, mint a zenélés, a próbákon ötlettelenek voltunk, én 2017-től folyamatosan röhejesnek éreztem magam a színpadon, szóval mindezek ismeretében kimondhatom, hogy a zenekar megállás nélkül haladt a széthullás felé. 2019 októberében – bár sehol nem kommunikáltuk – abban maradtunk, hogy bár nagyon szeretjük egymást és életünk meghatározó időszakát gyönyörűen éltük meg együtt, jobb, ha nem folytatjuk a zenekart.

Mi adta a lökést, vagy a mi robbantott be, hogy újra dalokat írj?

2019 év végére rengeteg kimondatlan nehézséget görgettem magam előtt. Utólag látom, hogy ezek nem csak a közelmúltban felgyülemlő nehézségek voltak, és 2020 januárjában kezdtem összeroskadni a súlyuk alatt. A világjárvány miatti első leállást úgy éltem meg, mint egy péppé vert boxoló, akit a 11. menetben megment a gong. Elcsendesült a zaj, elkezdtem hallani a saját gondolataimat, visszabontottam mindent az alapokig, és hosszú évek után újra elkezdtem játszani a gitáromon. Szinte naponta vettem fel a telefonomra az ötleteket, amikkel együtt szépen sorrendben építettem újra az életem alapjait.

Azt mesélted, hogy ez a lemez egészen más, mint a régiek. Mi hozta a változtatást? Mik voltak az ihletők? (zene, de akár film vagy irodalom is, vagy személyes dolgok)

Nagyon sok új zenével találkoztam az elmúlt 3-4 évben, sőt fejest is ugrottam az új zenekarok, stílusok felkutatásába; ez lett a szenvedélyem. A Now Let The Monsters Shine megírása és felvétele az eddigiektől egy teljesen eltérő munkamenet volt, ami viszonylag szabad kezet adott a dalszerzésben és a rögzítésben. A karantén elején hetente megírtam egy szinte kész szám akusztikus vázát, aztán Nóvé Somával (a lemez producere) és Gál Mátéval (a lemez hangmérnöke és a Run Over Dogs basszusgitárosa) a stúdiónkban agyaltunk a hangzásokon és a dalszerkezeteken. Minden session után elküldtük a demókat Roninak és Maxinak véleményezésre. Roni, amikor tudott, kijött felvenni a sávjait, a dobokat gépdobbal helyettesítettük, aztán egy délután kijött Maxi, és feljátszotta az összes számot. A korábbi lemezeknél minél élőbb hangzásokra törekedtünk, együtt játszottuk fel a számokat metronóm nélkül, most viszont a saját termünkben főleg Mátéval és Somával órákat töltöttünk el, hogy egy-egy zaj miképpen támassza alá a szöveg mélységét és teremtse meg a számok atmoszféráját. Egy konkrét inspirációt tudnék kiemelni, mivel tisztán emlékszem, hogy a Lil Peep film (Everybody’s Everything) nagyon letaglózott, nagyon mélyre ment és azóta is néha eszembe jut: egy 20 éves srác inspirált arra, hogy hosszú évek után újra megfogjam a gitáromat.

És akkor a lemez tematikájáról. A jó öreg trauma feldolgozás adja az album gerincét. Mik ezek a traumák és mikor váltak annyira tarthatatlanná, hogy egy lemez kellett hozzá, hogy megválj tőlük? Hogyan segített a dalszerzés a traumafeldolgozásban?

Életemben először éreztem azt, hogy a zenélés, dalszerzés, mint kifejezésforma enyhíti a nehézségeimet, és rávilágít, megoldást nyújt egy csomó problémára, ami eddig is a szemem előtt volt, csak nem vettem észre. Pár hónapra az írás függőjévé váltam, és minden szám megírásával éreztem, hogy sokkal jobban vagyok. Én korábban nem tapasztaltam meg, hogy ez létezik, de a lemez megírása után azt éreztem, hogy azért kértem 14 éves koromban a ballagásomra egy gitárt, hogy egyszer megírjam ezt a lemezt. Nem szeretném részletezni a traumákat; ott van a sorok között, és azt érzem, hogy elvenné a lemez élét, ha több betekintést nyújtanék. Már csak azért is, mert nagyon élvezem nézni, hogy másokat mennyire máshogy találnak meg ezek a számok. Lehet, hogy klisé, de szeretném, ha mindenkinek mást jelentenének ezek a számok, elvégre sajnos az elmúlt években kijutott bőven a nehézségekből; így biztosan lesz kapcsolódási pont a legtöbb hallgatóval.

A lemez producere Nóvé Soma. Miért pont őt választottad? És mit tett hozzá az albumhoz?

Nem lehetek elég hálás Somának azért, hogy ez a lemez elkészült és ennyire jól visszaadja azt az akkor megfoghatatlannak tűnő hangulatot, amiben voltunk. Fontos elmondani, hogy Soma egyébként is az egyik legközelibb barátom, aki végig mellettem volt és támogatott mikor 2019 év végén, 2020 elején összerogytam. Ebből fakadóan pontosan tudta azt is, hogy mit jelentenek nekem ezek a számok, ezért nagyon szerettem volna bevonni a folyamatba. Hidat képzett a zavarodott elképzeléseim és a többiek fejében megjelenő kérdőjelek között. Gyakran ő fogta össze a sessionöket és nyúlt utánunk; mindannyiunk számára inspiráló volt azt látni, amilyen ösztönös profizmussal nyúl a számokhoz. Éreztem végig, hogy ez a lemez neki is legalább annyira fontos, mint nekünk.