Publication/name

1 óra az 1 koncertből

1 óra az 1 koncertből albumborító

Presser Gábor (1948, Budapest) a magyar rocktörténet kiemelkedő jelentőségű alkotóművésze, az Omega és az Locomotiv GT billentyűse, számtalan színházi mű zeneszerzője.
Pályáját „szomorúzenészként” kezdte (többek között Antal Imre tanította), elvégezte a zeneművészeti szakiskolát, de félbehagyta további klasszikus tanulmányait. Első dalát iskolatársának, Verebes Istvánnak a színtársulata mutatta be. Előbb a Scampolo orgonistája, majd az <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-omega-51">Omega</a> dalszerzője lett. Az 1967-es Táncdalfesztivál-on a Zalatnay Sarolta által énekelt Nem várok holnapig című dal hangszereléséért díjat kapott. Ősztől tagja lett az Omegának, és Adamis Annával a beatkorszak egyik sikeres szerzőkettőseként az Omega legnagyobb slágereit (Petróleum lámpa, Ismertem egy lányt, Halott virágok, Gyöngyhajú lány), illetve első három lemezének szinte a teljes anyagát írták.
1971-ben Presser kivált az Omegából és Laux Józseffel, Barta Tamással és Frenreisz Károllyal megalakította a hetvenes évek talán legfontosabb rockegyüttesét, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-locomotiv-gt-113">Locomotiv GT</a>-t. Billentyűsjátéka, zeneszerzői, hangszerelői, produceri munkája meghatározó szerepet kapott a zenekar sikerében. Presser – az új utakat kereső, kísérletező anyagával sokat birkózó Szörényi Leventével ellentétben – inkább szintetizáló típus volt, hihetetlenül termékeny és könnyed kezű dallamkovács, a dalforma mestere, aki nemcsak igényes bestsellerek, de művészi színvonalú dalok, lemezek, színházi alkotások szerzőjeként is beírta nevét a magyar zene- és kultúrtörténetbe.
A hetvenes évek közepéig Adamis Annával dolgozott, akivel 1973-ban megírta az első magyar rockmusicalt (Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról), amelyet a Vígszínház mutatott be. Innentől kezdve kapcsolata egyre szorosabb a körúti színházzal (Harmincéves vagyok, 1975, Jó estét nyár, jó esetét szerelem, 1977, A sanda bohóc, 1981), amelynek 1978-tól zenei vezetője. A következő évtizedekben zenés darabjait (A próba, 1982, A padlás, 1988, A piros esernyő, 1988, Szent István körút 14., 1996, Túl a Maszat-hegyen, 2005/2010) számos hazai és külföldi színház műsorára tűzte, és játssza folyamatosan.
Presser a hetvenes évek közepe óta ír dalokat másoknak, megalapozva a „Presser Művek” mítoszát. Alkotótársa 1977-től Sztevanovity Dusán. Emellett számos film-, tévé- és színházi adaptáció zenéjét is megírta (Sok hűhó semmiért, A vihar, Szentivánéji álom).
1982-ben az Erkel Színházban mutatták be A próba című balettjét, amelynek zeneanyaga Electromantic címmel jelent meg, és egyik tétele később a BBC televízió egyik híradójának szignáljaként is szolgált. 1992-ben kötött szerződést a BMG-vel, amely 1994-ben megjelentette első valódi (azaz dalokat tartalmazó) szólólemezét. 1995-ben kilenc esten mutatta be a Csak dalok anyagát. 1996-ban szintén neves külföldi sessionzenészekkel készítette el a Kis történetek-et.
Az 1992-ben elbúcsúzott Locomotiv GT-t 1997-ben ismét sínre állította (424 – Mozdonyopera), de társaival 2016-ig (Somló Tamás haláláig) mindössze néhány alkalommal (1999, 2002, 2007, 2013) lépett színpadra. Viszont az elmúlt húsz évben is számos remek szólóalbumot jegyez: Angyalok és emberek, 2000, t12enkettő, 2006, 1 óra az 1 koncertből, 2009, Rutinglitang (Egy zenemasiniszta), (Parti Nagy Lajos verseire); 2011, 13 dalunk (Falusi Mariannal), 2017.
2008 augusztusában az ő kezdeményezésére indult útjára A magyar dal napja. Presser töretlen népszerűségét és aktivitását mutatja, hogy 2009 januárjában és 2018 októberében egyaránt megtöltötte a Budapest Sportarénát (2023. szeptember 30-án Még 1 koncert címmel újabb koncertet ad ugyanott).
Presser könyve 1-2 címmel két kötetben megírta a maga szubjektív visszaemlékezéseit (2020, 2021).
Munkásságát többször jutalmazták: 1977-ben Erkel-díjat, 1996-ban Huszka Jenő-díjat, 1998-ban Arany Zsiráf életműdíjat, 2003-ban Kossuth-díjat kapott.
Presser évtizedek óta egyszemélyes intézmény a hazai rockéletben, akit a társművészetek képviselői is szívesen vonnak be a munkájukba. Termékeny alkotóként itthon ő tett a legtöbbet azért, hogy a rock egyenjogú tagja lehessen a művészetek testvériségének. Alkotóműhelye, a „Presser Művek” ma is sok előadóval és produkcióval áll kapcsolatban.
JBSz–SJ
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 251–254.
Kapcsolat:
<a href="https://pressergabor.hu/">https://pressergabor.hu/</a>
<a href="https://www.facebook.com/PRESSERGABORofficial/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/PRESSERGABORofficial/?locale=hu_HU</a>

Presser Gábor

A negyvenes dobosok egyik legfontosabb képviselője.
Régóta külföldön (Barcelonában) él a dobos Borlai Gergő (1978), aki 1990-ben, alig tizenkét évesen mutatkozott be a nála több mint húsz évvel idősebb Grencsó István zenekarában. Számára a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy kiskamaszként avantgárd jazzt játszott, ahogy az is, hogy gimnazistaként a Tin Tin Quartetben, az ef Zámbó Happy Dead Banddel vagy Babos Gyula együttesében dobolt. Zenehallgatóként pedig éppúgy mindent evett, ahogy zenészként.
Miként 2009-ben mesélte: „Az újdonság éltet. Huszonöt éven át irreális mennyiségben hallgattam zenét, gyakorlatilag állandóan, még az ágyban is fejhallgatóval. Technót éppúgy, mint Weather Reportot. Igaz, Frank Zappa nálam mindent visz. (…) Amikor megjött az értesítés, hogy felvettek [a világhírű Berklee College of Musicra], ráeszméltem, hogy valójában soha nem akartam elmenni. A nyugati kultúrával való azonosulásnak ez a módja nem érdekel. Ugyanakkor szerintem egy közép-európai zenész Amerikában sosem futhat be karriert. Azt csak más fórumokon lehet. Engem sokkal jobban érdekel a teremtés vékony ösvénye. Hogy ne papírforma szerint, hanem a magam erejéből járjam végig, tapasztaljam azt. Tizenhat évesen még talán lett volna értelme kimenni. Felnőtt fejjel nincs. Emocionális ember vagyok, ráadásul nyughatatlan, úgyhogy belehaltam volna, hogy – kvázi tanulás címszóval – évekig nem történik semmi.”
A több száz pop-, rock- és jazzkorongon doboló Borlai Gergő eddigi pályafutása során mindössze három önálló, stilárisan egyaránt eklektikus albumot jelentetett meg: a 17-et (1998), a Sausage-ot (2004) és az M.M.M.-et (2010). Viszont az elmúlt években olyan remek muzsikusokkal játszik trióban, mint a bőgős Gary Willis vagy a billentyűs Scott Kinsey, velök számos közös korongot jegyez (Gary Willis With Gergo Borlai, Albert Bover: Retro, 2013; Gary Willis Featuring Gergo Borlai, Scott Kinsey, Steve Tavaglione, Llibert Fortuny, Claudia Bardagi: Larger Than Life, 2015; Per Mathisen / Ruggero Robin / Gergo Borlai: Ospitalità Generosa, 2015; Jimmy Haslip | Scott Kinsey | Gergő Borlai: ARC Trio, 2018; István Alapi Feat. Gergo Borlai: L. A. On My Mind, 2018)
JBSz
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 267.
Kapcsolatok:
<a href="https://www.facebook.com/gergoborlai/photos?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/gergoborlai/photos?locale=hu_HU</a>
<a href="https://www.instagram.com/gergoborlai/">https://www.instagram.com/gergoborlai/</a>

Borlai Gergő

Vagányan csapongó, széles horizontú zenei koktélt kínáló, a klasszikus zenéhez, a folkhoz és a popzenéhez egyaránt kötődő Erkel Ferenc-díjas énekes, hegedűs, zeneszerző. 
A kecskeméti születésú Szirtes Edina már hétévesen komponált (József Attila: Óda), tizenhét évesen egy másik József Attila versmegzenésítésével eljutott az akkori Ki mit tud? országos válogatójára. 2002-ben hegedűművész diplomát szerzett Szegeden, de az előadóművészet mellett zeneszerzéssel is foglalkozik. Az elmúlt évtizedekben többek között írt zenét a Szegedi Színkör, a Szegedi Kortárs Balett, Kováts Kriszta Színháza, a Baltazár Színház és a Magyar Rádiószínház számára, de nevéhez fűződik a 2010. augusztus 20-i tűzijáték zenéje is.
Első saját zenekarával, a Fabula Rasával 2005 áprilisában mutatkozott be a Budapesti Fringe fesztiválon (szakmai különdíj), több albumot is megjelentett vele. 2012-es Tao szólólemezén – mely az ősi kínai bölcseleti alapmű, Lao-ce: Tao Te King – Az Út és Erény című könyvéből vett tizenkét megzenésített verset tartalmaz – minden hangszeren (zongora, brácsa, hegedű, melodika) maga játszik. Meg persze ő énekel rajta. Ahogy a kísérőfüzetében írta: „Kísérleti zene. Műfaji besorolhatóság és egyéb látványosság nélküli egyszemélyes muzsika, vallomás. Nem pörgős, nem hangos, nem divatos vagy feltűnő, egyszerűen őszinte. Zene sok hegedűre és énekhangokra”
Saját formációi (Fabula Rasa, Nomada, Blues B.R.Others) mellett stúdiózenészként és dalszerzőként számos klasszikus zenei és popegyüttes produkciójában, illetve hanglemezén működött közre, illetve folyamatosan koncertezik velük (Zsédenyi Adrienn, Presser Gábor, Falusi Mariann, Sárik Péter Trió, Hevesi Tamás, Nagy János, Havasi Balázs, Makám és Kolinda, Pusztaszó, Freestyle Chamber Orchestra, Harmonia Garden, Napoleon Boulevard).
JBSz
<a href="https://www.mokusmusic.com">https://www.mokusmusic.com</a>
<a href="https://www.facebook.com/SzirtesEdinaMokus">https://www.facebook.com/SzirtesEdinaMokus</a>

Szirtes Edina Mókus

Papesch Péter

Sipeki Zoltán

Elek István

Ha Fekete Jenő jelenti a hagyományt, úgy a másik egykor <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-palermo-boogie-gang-11403">Palermo Boogie Gang</a>-frontember, Szabó Tamás (1968) a szüntelen kísérletezgetést. Egyrészt már korábban is számos hazai popprodukcióban (Zorán, Charlie) vett részt, másrészt 1997 őszén a fiatal kora ellenére több bluesformációban (Mama Killed A Chicken, Paid Holyday, Deep Fried) is megfordult zongorista Nemes Zoltánnal megalapította a Spo-Dee-O-Dee-t. Hozzájuk csatlakoztak később huszonéves muzsikusok (Szűcs Gábor, gitár, Varga László, bőgő, Torma Gábor, dob). Három, stilárisan eléggé heterogén korongot (Drinking Wine, 1999, Boogie Woogie Barbershop, 2000, Ain’t Got No Money, 2002) publikáltak 2003-as feloszlásukig.
A Spo-Dee-O-Dee után Szabó Tamás a bluesos, szvinges Largo Cammino formációban játszott, 2011 óta pedig a tradicionális blues vonalat a beattel és countryval elegyítő Mojo (korábban Mojo WorKings) alapító tagja.
Szabó emellett rendszeresen adott ki szólólemezeket. Első két korongja (The Tailor’s Clothes, 1997, The New Lodger, 1999), sokszínű, eklektikus munka, a 2001-es Blue Orange pedig szokatlan vállalkozás, és egyben arra kísérlet, hogyan lehet beleilleszteni a harmonikát a klasszikus zenébe, illetve a klasszikus darabokat hogyan lehet ötvözni a mai könnyűzenei hangzással. A 2003-as Part Of Silence-en filmzenei anyagok hallhatók, míg a két évvel későbbi All Comes Back-en Nemes Zoltánnal közösen New Orleans hangulatát igyekeznek felidézni.
Miként 2020-ban a Kortárs Online-on nyilatkozta: "Nincs még egy hangszer, ami ilyen szinten jelen lehet a hétköznapjaidban. Elfér a zsebedben, bármikor játszhatsz rajta. A szájharmonika nagyon emberi hangszer. Nincs rajta semmiféle áttét, se húr, se billentyűk: megfújod, és a lyukakon keresztül jön a hang. Emiatt a kapcsolatot is közvetlenebbnek érzem vele."
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 337–338.

Kapcsolatok