Song/name

Melodie d’amour

Sztahanovistából popsztár. Az 1960-as évek elején a táncdalénekes kedvencek szinte kivétel nélkül a szocialista termelésből érkeztek a reflektorfénybe. Üzemekben, ktsz-ekben (kisipari termelőszövetkezet), seregszemléken, katonai fesztiválokon fedezték fel őket. Volt, aki sztahanovista élmunkás volt, volt, aki Rákosi elvtárs sofőrje, volt, aki csak a „nép egyszerű gyermeke”.
Németh Lehel a párt jóvoltából igazi álomkarriert mondhatott magáénak, de pünkösdi királyságának ugyancsak a párt vetett véget. Erdélyben, Sepsiszentkirályon született, kereskedő apja a nagy gazdasági válság évei alatt tönkrement, 1937-ben meghalt, az édesanya így három testvérét árvaházba és rokonokhoz adta, Lehellel pedig 1944-ben a szovjet csapatok elől Magyarországra menekült. A kamaszfiú előbb bútorszállító lett, majd modell a Képzőművészeti Főiskolán (többek között a Hadtörténeti Múzeum előtt álló katonaszobrot is róla mintázták). Később műszerésznek tanult, igyekezett feljebbvalói kedvében járni, akik ezért a kultúra frontjára küldték.
Énekesi karrierje 1952-ben a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár dalárdájában kezdődött. Simándy Józsefnél és Posert Emiliánál operaénekesnek tanult, de végül a könnyebb utat választotta: táncdalénekes lett. 1957-ben lehetőséget kapott a Magyar Televízió első szilveszteri műsorában, és ezzel eldőlt a sorsa. A bársonyos hangú, mindig elegáns, jóképű énekesért megőrültek a nők, istenítették, bálványozták. Márkás Opeljét csókolgatták, cigarettacsikkjeit gyűjtötték, a falakat, telefonfülkéket „Szeretlek Lehel!”, „Lehel, a király!” feliratokkal firkálták tele. Egyszóval ő volt az első nyugati típusú sztár Magyarországon, akit hamarosan együtt emlegettek Honthy Hannával és Latabár Kálmánnal. Népszerű filmek betétdalait énekelte (Fogj egy sétapálcát, Ó Serenella, Halló, Irén), slágereivel (Reszket a Hold a tó vizén, Lehet, hogy szép nem vagyok), művelődési házakat töltött meg, lemezeit elkapkodták.
Hatalmas sikere volt, és ennek anyagi hasznát minőségi hangosító berendezésekbe fektette. Felszerelése használatáért – akkor szokatlan és félillegális üzleti konstrukcióként – bérleti díjat számolt fel a koncertszervező állami cégnek. Ezért 1963-tól a pártsajtóban támadni kezdték, kiesett a hatalom kegyeiből. Az énekes ekkor csatlakozott artista feleségéhez, elvállaltak egy bécsi szerződést, és Ausztriából egyenesen Kanadába disszidáltak. Németh Lehel dalait azonnal letiltották, nevét csaknem két és fél évtizedre kitörölték a könnyűzenei életből. A tengerentúlon pedig az első magyar popsztár üzletileg sikeres habszivacsgyártó üzemet működtetett.
A rendszerváltozáskor hazalátogatott, koncertet adott az Erkel Színházban, de másokkal ellentétben nem lovagolta meg a nosztalgiahullámot, végleg elbúcsúzott a közönségtől. Csendben, visszavonultan élt haláláig. Régi slágereit ugyan kiadták, és könyv is megjelent az életéről, de a legenda nem kelt életre.
Slágerei: Jázminvirág, Melodie d’amour, Én visszahozom divatba a foxtrottot, Neonfényes Budapest, Zsebkendődre köss egy csomót, Amikor virágba borulnak az almafák, Nékem csak Budapest kell, Talán egy perc alatt.
JBSz-SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 26–27.

Kapcsolatok

Németh Lehel