Az első Táncháztalálkozó létrejötte

A hetvenes évek végére a mozgalom nemcsak hogy országos kisugárzásúvá vált, de időközben az országhatárt is átlépte, és a környező országokban élő magyar közösségekben is egyre-másra szerveződtek a táncházak, és sorra alakultak az új szemléletű népzenei együttesek. Erdélyben a Barozda, a Bodzafa és a Venyige, a Felvidéken a Varsányi és a Ghymes, a déli szomszédságban pedig a Hívogató. Mi több, 1978-ban Székelyudvarhelyen megszervezték az első Magyar Táncháztalálkozót, amelyre a táncházas zenekarok mellett az arrafelé még nagy számban élő parasztzenészeket és -énekeseket is bőséggel meghívták. Ezért is tartotta fontosnak Martin György, hogy az újabb és újabb találkozókra személyesen elmenjen, vagy ha ez valamiért mégsem volt megoldható, gondoskodott róla, hogy legyenek ott magyarországi mozgalmi emberek, akik a helyszínen felvételeket készíthettek.

Az erdélyi minta nyomán persze jogos igényként vetődött fel, hogy a lassan jubiláló táncházmozgalom szintén szervezze meg a maga országos fórumát. Ahol évről évre át lehetne tekinteni, legalább nagy vonalakban, hogy épp hol tartanak, vagy épp milyen irányokba készülnek haladni tovább. A végső lökést az erdélyi táncháztalálkozókat testközelből ismerő (amúgy az MTV-ben dolgozó) Turbéky Dénes adta meg, aki 1981 telén megkereste az „alapító atyák” egyikét, Halmos Bélát és erre a megbeszélésre magával vitte a pár évvel később a Jurta Színházat önerőből megépítő Romhányi Lászlót is.

Romhányi akkoriban épp egy Sütő-darabot (Nagyenyedi fűzfavirág) álmodott színpadra a Pesti Vígadóba, amelyhez kíséretként Faragó Laurát és a Kaláka együttest képzelte el. A lelkes táncházas Turbéky ezen sokat méltatlankodott, és felhívta a rokon figyelmét arra, mennyi remek autentikus énekes, táncos és népzenész él Magyarországon. Így Romhányi végül Sebestyén Mártát, a Jánosi együttest és Timár négy tanítványát kérte fel, és az ő közreműködésükkel mutatta be a darabot.

Halmos Béla: „A Forint utcai lakásom étkezőjében beszélgettünk hármasban a táncházmozgalomról. Meséltem neki az elmúlt csaknem tíz esztendőről, hogy nem múló divatról van szó, ráadásul a magyar táncház és népzene világhírűvé vált, a zene és a tánc tudományos háttérre épül, helyszíni gyűjtésekre. Romhányi belelkesedett, különösen, hogy Turbéky kivitte Csíkszeredára, az erdélyi táncháztalálkozóra és Székre. (…) Romhányi azt mondta, hogy ha az erdélyiek össze tudták hozni, akkor itthon mi is rendezhetnénk egy ilyen nagy fesztivált. Kijelentette, hogy ő majd megszervezi.”

Romhányi jól ismerte Németh Károlyt, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának akkori titkárát, és rajta keresztül elintézte, hogy – az előző évben indult Budapesti Tavaszi Fesztivál záróakkordjaként – 1982. március 28-án megrendezhessék az I. Táncháztalálkozót. A hagyományos kirakodóvásárral egybekötött eseményt a Klenjánszky Tamás vezette Interart Fesztiválközpont finanszírozta, a pénzt Halmos visszaemlékezései szerint az Idegenforgalmi Propaganda Vállalatnál kezelték. A gazdasági ügyeket pedig az akkoriban a Közgáz néptánccsoportját vezető Nyikos István intézte.

Egyetlen napra kapták meg a Budapest Sportcsarnokot, abba kellett mindent belesűríteni. A zenei részt – Sipos Mihály és Jánosi András segítségével – maga Halmos szervezte, és együtt állították össze az esti gálaműsort is. Nemcsak magyarországi táncházzenekarokat hívtak az eseményre, hanem külföldi előadókat is, így lépett fel rajta többek között a stockholmi Kárpát, a kölni Cinege együttesek, a stuttgarti Konthur Mária és a dunaszerdahelyi Varsányi zenekar.

Halmos Béla: „Amikor befejeződött a gálaműsor – ami természetesen hosszabb lett a tervezettnél –, s kezdődött a táncház, azt láttuk, hogy úgy játsszuk a székit Sebő Ferivel és Nagy Alberttel, hogy vagy kétezer ember táncol előttünk. Ez tényleg fantasztikus érzés volt. Más együttesek is szerettek volna muzsikálni, de 11-kor a személyzet közölte, hogy vége, mert nekik eddig tart a munkaidejük. Kikapcsolták az erősítést, lekapcsolták a reflektorokat, csak valami munkafényt hagytak meg, hogy el lehessen pakolni. Lehet, hogy Romhányi ekkor elkezdett ordibálni – most jogosan. A közönség persze hangot adott nemtetszésének, de mi – az összes zenész – kiálltunk a színpad szélére, és húztunk egy rövid palatkai párt. Velünk nem lehetett kitolni, mi tudtunk sötétben, erősítés nélkül is muzsikálni, így feloldottuk a feszültséget. Az emberek kitáncolták magukat, kiadták a dühüket, és megnyugodva szépen, hazamentek.”

Miközben a kivetítőn nógatásként folyamatosan villogott a felirat, hogy „Találkozunk 1983-ban!”, a zenészek egy része tehát akusztikusan húzta tovább a talpalávalót. Aztán még a városban is történtek utózengések, a legkitartóbbak félreeső parkokban, kiskocsmákba visszahúzódva muzsikáltak tovább. Sőt – miként Bankó András emlékezett vissza könyvében –, „egy parányi társaság elvetődött a Keleti pályaudvar peronjára, ahol Kovács Tivadar bácsi magától értetődő természetességgel kattintotta föl a hegedűtokot. Míg gyantázott, tudatta, hogy 4.20-kor indul a vonat Méhkerék felé, addig szívesen muzsikál. A pestieken és békésieken kívül egri, esztergomi, szegedi, veszprémi fiatalok gyűltek köré, sőt akadt egy táncos a felvidéki Somorjáról is. Így táncháziasították a kiakolbólintott ifjak a fővárost a kékesen derengő hajnalban, megannyi vasutas csudálkozása közepette.”

1982-ben a Táncháztalálkozó tehát egyetlen vásárban és táncban bővelkedő vasárnapot jelentett. És ez sokáig így maradt. Miközben évről évre egyre nagyobb tömegekben tódultak rá a fiatalok. Olyannyira, hogy a rendszerváltás környékén a Tavaszi Fesztivál részéről merült fel igényként, hogy ha tényleg ekkora érte a tülekedés, miért ne bővítsék kétnapossá.