Egészpályás népművészeti revival (Mesterségek Ünnepe)

Miként arról korábban érintőleges szó esett, a táncházmozgalom abból a szempontból is lényegesen újat hozott a korábbi korszakok hasonló jellegű kísérleteivel, mozgalmaival szemben, hogy a hetvenes évek elején a népművészet iránti érdeklődés komplex módon, szinte a teljes spektrumot átfogóan jelentkezett. Már a korai táncházas táborokban tömegesen felbukkantak azok a fiatal fafaragók, fazekasok, textilesek és nemezkészítők, akik a turistapiaci tömegtermékké silányuló tárgyi népművészet területén évek óta ugyanarra törekedtek, mint Sebőék vagy a Muzsikás a népzenében. 1973-ban ez a „nomád nemzedéknek” is nevezett, városi fiatalokból álló csoport hívta életre – Zelnik József vezetésével – a Fiatalok Népművészeti Stúdióját, amely a továbbiakban tömörítette a hagyományokon alapuló tárgyi és szellemi kultúra megújítására vállalkozó fiatalokat, s az érdeklődő, segíteni kész szakembereket.

Az építészet területén hasonló törekvések jellemezték Makovecz Imre, Csete György, vagy a fiatalabb generációból Ekler Dezső és Nagy Ervin tevékenységét. Különösen Makovecz szerepe fontos, aki száznál több, jellegzetes stílusjegyeket hordozó épületet hagyott maga után. De ugyanehhez a tágan értelmezett szellemi körhöz lehet sorolni számos tudóst, művészt, szakembert. Jankovics Marcell grafikus, rajzfilmrendezőtől Papp Gábor és László Gyula történészeken át Péterfy László és Melocco Miklós szobrászokig. S hát persze szintén ide tartozik a táncházmozgalmat a kezdeti években folyamatosan támogató Csoóri Sándor, Weöres Sándor, Kányádi Sándor és Nagy László költők (utóbbi számos bolgár népdal, így az Iljú haramia szövegét ültette át magyarra), a filmesek közül pedig Kósa Ferenc, Szomjas György vagy Sára Sándor. Sőt, nagy áttételekkel a „Fényes szelek” nemzedékéhez tartozó Jancsó Miklós is.

A népművészeti revival szempontjából kétségkívül a Fiatal Népművészek Stúdiójának megalakulása a legfontosabb. Majd az abból 1982-re kinövő Népművészeti Egyesület, amely aztán 1987. augusztus 20-án – Péterfy László ötletére – a Budai Várban megrendezte az első Mesterségek Ünnepét. Az azóta minden évben megtartott, százezres tömeget vonzó rendezvény célja kettős: egyfelől vérbeli vásár legyen, másfelől bepillantást engedjen a munkafolyamatokba. Hogy a látogatók megismerhessék, hogyan készül például a szőnyeg, a hordó vagy a tárolóedény. A gyermekek pedig külön kézműves-foglalkozásokon próbálhassák ki a fazekaskorongot, az edénykészítést, a szövést, a nemezelést vagy a fafaragást.

Az elmúlt évtizedekben a hagyományos tárgyalkotók is kitermelték a maguk egyéniségeit, akiknek idővel sikerült átütniük az elitista szemléletű iparművészet és a népművészet közt húzódó falakat. És a kovács Kovács József, a fafaragó Nagy Kristóf, a fazekas Kun Éva, a textilkészítő Ardai Ildikó, Landgráf Katalin és Szittner Andrea, a bőrműves Molnár Imre, Lukovszky Ilona és Terényi Gyöngyi, vagy a nemezkészítő Vidák István és Nagy Mari kvalitásait, alkotásainak művészi értékét ma már senki sem kérdőjelezi meg.

A Mesterségek Ünnepéhez a kezdetektől szervesen hozzá tartoztak a zenés és/vagy táncos kísérőrendezvények. Ahogy a Táncháztalálkozón is a kezdetektől természetes, hogy a tárgyalkotók a Sportarénában szintén tömegesen képviselik magukat. Sajátos, magától értetődő szimbiózis ez, hisz ugyanannak a szellemiségnek eltérő megnyilvánulásai. Úgy kötődnek a népi kultúra hagyományaihoz, hogy közben megfelelnek a modern környezet kihívásainak is.