Video/name

Muzsikás együttes: Én vagyok az, aki nem jó

Muzsikás együttes

A Muzsikás együttes prímása, egyik szellemi vezére. Zenei ízlésben és gondolkodásban a klasszikus értékrend híve, helyzete mégis különleges, hisz a klasszikus zenei előadókkal és a népzenészekkel egyaránt megtalálja a közös hangot. 
Az egyetem elvégzése után, 1972 augusztusában egyik építész barátjával, a kalotaszegi településszerkezetek sajátosságait kutató Kovács Sándorral jutott el először Erdélybe. És ahol Mérában kívülről hallgatták, hogy az öreg „Árus” bandája mennyire lenyűgözően muzsikált. Ott találkozott először Kallós Zoltán népzenegyűjtővel és tőle tudta meg, hogy szeptembertől Martin György javaslatára Budapesten a Bartók Táncegyüttesben a próbákon és az előadásokon is olyan élőzenés táncolás lesz, mint ott a falusi lakodalomban. 
A táncházmozgalom történetében 1973 februárja sorsfordító pillanat: a Fővárosi Művelődési Házban ekkor rendezték meg az első budapesti, immár mindenki számára szabadon látogatható táncházat. A havi rendszerességű vasárnapi eseményen a Bartók együttes kísérőzenészei húzták a talpalávalót, amelynek két tagja, Hamar Dániel és ifjabb. Csoóri Sándor 1973 májusában – barátjukkal, Szíjjártó Csabával – úgy döntöttek, trióban beszállnak a Népművészet Ifjú Mestere díjért való versengésbe. A meghallgatás előtt nem sokkal azonban Szíjjártó váratlanul kilépett, mire Hamarék segítségképp az idősebb kollégához fordultak.
Miként Sipos Mihály később felidézte a történelmi pillanatot: „Komoly dilemma elé állítottak. Bár gyerekkorom óta hegedültem, a Bartók együttesben mégiscsak brácsáztam, így a prímás szerep önmagában komoly kihívást jelentett. Másrészt sosem szerettem zenében a versenyzést. Harmadrészt egyáltalán nem ambicionáltam, hogy szólista legyek. Így csak annyit mondtam nekik, hogy szívesen segítek, de nem versenyzem. Úgyhogy nem is adtam be pályázatot. A szereplésünk után azonban odajött a zsűri – amelyben olyan komoly szaktekintélyek ültek, mint Martin György, Olsvai Imre, Timár Sándor és talán Maácz László –, hogy ezúttal kivételesen elfogadnak utólagos jelentkezést. Közvetetten ezzel jelezték, hogy nem lehettünk annyira kutyaütők. Aztán június végén megjött a hivatalos értesítés, hogy megkaptuk a díjat. Sebő Ferenccel és Halmos Bélával, a táncosok között pedig Pálfy Gyulával és Tóth Lajossal egyetemben. Ez a szakmai kitüntetés nyilván elgondolkodtatott. Meg ambíciót erősített. Egyben elfogadtam, hogy attól kezdve a nyilvánosság előtt is hegedülök.”
A trióhoz amúgy már a kezdetektől „állandó vendégként” csatlakozott a Sebővel zenélő, korábban néptáncosként ismert Éri Péter, aki 1978-ban lett „hivatalosan” is a Muzsikás tagja. Munkásságuk elismeréseként 1999-ben – Sebestyén Mártával közösen – megkapták a Kossuth-díjat. 2000-ben nekik ítélték a Magyar Örökség és a Magyar Művészetért díjakat, 2008-ban kategóriájukban Prima Primissima-díjasok lettek. 2008. november 2-án pedig – nemzetközi sajtótájékoztatóval egybekötött ünnepi hangverseny keretében – Sevillában átvehették a népzene/világzene műfajának legjelentősebb nemzetközi kitüntetését, a Womex-díjat. Utóbbi elismerés jelentőségét növeli, hogy a díj történetében ők lehettek az első európai együttes. 
A Muzsikás együttes korai időszakában a prímás Sipos Mihálynak még számos olyan feladatot is magának kellett intéznie, amiről később kiderült, másoknak jobban megy. A Muzsikás-klubban folyó tánctanításhoz az archív felvételekről ő jegyezte le a fontosabb dallamokat, a többiekkel megvitatva ő állította össze a félév anyagává. Bár habitusától idegen volt, az első években a színpadi konferálásokat is bevállalta, ahogy a vidéki klubokkal való levelezések, egyeztetések is rá hárultak, jobb híján. Idővel azonban ezek a funkciók kezdtek szétválni, differenciálódni, a maguk természetesen módja szerint szétoszlani a zenekaron belül. A Muzsikás használatába ifjabb Csoóri Sándor vont be egyre újabb és újabb hangszereket, és az ő kezében szólalt meg először úgy a brácsa, a tekerő és a duda, mint a falusi mestereknél. Később kiderült, a konferáláshoz Hamar Dánielnek több ambíciója van és hatásosabban is tud a közönséggel kommunikálni, ahogy egy idő után a külföldi (elsősorban angol nyelvű) koncertszervezési feladatok is neki jobban kézre álltak. Így onnantól kezdve Sipos Mihály – a prímási feladatokon túl – a Muzsikás-koncertek műsorainak összeállítására koncentrálhatott.
Ezzel párhuzamosan módosult az együttes különböző zenei programjaiban vállalt kezdeményező szerepe is. A Muzsikás első két évtizedének zenei irányvonalát egyértelműen ifjabb Csoóri Sándor – és részben Éri Péter – ötletei, víziói, törekvései határozták meg. Az 1993-ban megjelent, az erdélyi zsidó népzenének emléket állító Szól a kakas már című album előkészítésében azonban már sokkalta tevékenyebben vett részt. Az 1998-as Bartók album kezdeményezése pedig már egyértelműen a nevéhez fűződik. A Muzsikás pályáján ekkortól vált hangsúlyossá a klasszikus értékekhez való vonzódás és viszonyulás. A bartóki tiszta forrásokhoz való visszatérés persze eléggé magától értetődött, hisz a huszadik századi magyar kortárs zenének mégiscsak a népzene az alapja. Bartók Béla és Kodály Zoltán pedig a kulcsfigurája.
2007-2008-ban szintén Sipos Mihály ambicionálta azt a tizenkét koncertből álló sorozatot, amelyben, amelyben a Muzsikással közösen hazai – főként felnőtt – amatőr kórusok szerepeltek. Ugyancsak a nevéhez fűződik a 2012-es Budapest Folk Fest szenzációja, a Muzsikás együttes és a Szászcsávási kórus közös koncertje, és szintén ő ambicionálta azokat élményt adó ingyenes iskolai koncerteket, rendhagyó énekórákat, amelyek 2004 óta tart – eleinte általános iskolákban, később már gimnáziumokban is – a Muzsikás együttes. 
Sipos Mihálynál egész pályája során fontos volt, hogy a hagyománynak azt a részét, amit szeret és ismer, azt megmutassa másoknak, hogy ők is valamilyen formában használhassák azt a saját életükben. Hisz örömet ad, készséget fejleszt, segíti az emberek közötti kapcsolatokat. Ehhez a küldetéshez kapcsolódott az emlegetett Kodály koncertsorozat, a rendhagyó énekóra, vagy a klasszikus zenészekhez fűződő kapcsolat. És ehhez kapcsolódnak legújabb kezdeményezései, a még kísérleti stádiumban lévő „Mester és Tanítvány” továbbfejlesztő módszertan és a „Daloló iskolák” projekt.  
JBSz

Sipos Mihály

Jóllehet, életkorát tekintve a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-muzsikas-6898">Muzsikás</a> együttes benjáminja, tudása, habitusa, élettapasztalata révén mégis fontos szerepet játszott az utóbbi tizenöt év sikertörténetében. Amikor 1997 februárjában későbbi társai először megkeresték, majd egyre sűrűbben hívták, hogy kísérje el őket a koncertjeikre, még reménykedett abban, hogy egyfajta híd szerepét töltheti be ifj. Csoóri Sándor és a Muzsikás között. S csak másfél évvel később bólintott rá a megtisztelő felkérésre, hogy állandó zenekari tag legyen.
Bár Budapesten született, az alapvetően urbánus értelmiségi népzenei mozgalomban  abszolút hiteles falusi gyökerekkel rendelkezik, hisz élete első tizennégy évét főleg Ozorán élte le. S mikor a hetvenes évek elején középiskolásként felkerült a fővárosba, jókat mosolygott a vidéki létre vágyó pesti srácokon. Közben meg két kanállal falta a nagyvárosi létet. De hamar rá kellett jönnie, ha meg akarja állni a helyét a világban, akkor épp az Ozorán megélt hagyományból és emlékekből kell táplálkoznia.
1974 őszén szép lányok nyomába szegődve jutott el a Muzsikás klubba, hamar odahúzódott a zenekar mellé, majd amikor ifj. Csoóri Sándor megszólította, közölte vele, hogy dédnagyanyja kedvenc nótája a Béres vagyok, béres dallamát nem jól játsszák. Aztán az első kör sör után persze  beindult a barátkozás. S az ott átéltek hatására ismét elővette az éveken át a szekrény tetején porosodó hegedűjét. Eljárt a Bartók együttes próbáira, gyakorolt, fejlődött, idővel a tánckíséretbe is beállhatott. 1976 nyarán az abaújszántói népzenei táborban pedig Lányi Györggyel és Havasréti Pállal megalakították azt a<a href="https://popkulturalis.hu/eloado-teka-egyuttes-30458"> Téká</a>t, amely klubjai, táborai és tíz évig megjelenő újságja révén a következő évtizedek egyik legnagyobb hatású népzenei együttese lett. 
„Poros” azonban 1989 nyarán besokallt, kiszállt, hosszabb ideig külföldön dolgozott. 1992-től pedig a Honvéd Művészegyüttes zenekarának prímása lett. Egészen addig, amíg 1998 őszén Sipos Mihályék rá nem kérdeztek, hogy másfél évnyi „vendégeskedés” után maradna-e a Muzsikás állandó tagja. S miután egyetértettek, hogy nem ifj. Csoóri Sándor örökébe lép, örömmel vállalta a feladatot. 
Amúgy a hetvenes évek derekán elsőként őt is Ádám István „Icsán” és zenekarának játéka ragadta magával. Ha csak tehette, lejárt hozzá Székre. „Icsán” 1980-as halála után viszont a hangsúly másik szerelmére, a magyarpalatkai zenekarra helyeződött át. Ahol idővel beállhatott Kodoba Béla vagy Kodoba Márton mellé. De előfordult, hogy egy teljes rendet vezethetett. S a mai napig beleborsódzik a háta, ha felidézi azt a messzire repítő pillanatot, amikor a palatkai banda először mögé állt.
A zenészek családtagként kezelték, rengeteget muzsikálhatott velük „terepen”. Közben pedig kialakította a maga „palatkai” stílusát. S hogy mennyire eggyé vált a helyi zenei hagyománnyal, mutatja, hogy amikor ezt a muzsikusok meghallották, egyből mondták, úgy játszik, ahogy az arrafelé híres „kis Náci” (ifj. Kodoba Ignác). Pedig korábban egyikük sem hallotta a másikat.
A palatkaival párhuzamosan szerelmesedett bele a gyimesi zenébe. Amiből ugyanaz a fajta vadság és ősiség, ugyanaz a puritán, egyszerű, de szuggesztív hangzás és belső motiváció áradt,  amit akkor érzett, amikor az ozorai dédnagyapja verte a citeráját és énekelt hozzá. 
„A nyolcvanas évek elején Zerkula Jani bácsitól igyekeztem tanulni, minél több bálba, táncba eljutni, ott muzsikálni” mesélte. „Sok időt töltöttem Gyimesközéplokon és Hidegségben. S ahogy a Mezőségben, úgy itt is ment a »beolvadás«. Meghagyott borosta, fekete bakancs, szövetnadrág, ing, pulóver, kisebb hátizsák, plusz hegedűtok. Ja és persze kalap. Kész. Hozzám se szólt senki. Jegyet sem kértek a buszon.”
1997-ben Éri Péter nyomatékos javaslatára hívták a Muzsikásba. Az első időkben nyilván sok figyelmet és energiát igényelt, hogy vezetői alkata ellenére megmaradjon másodprímásnak. De sokat segítettek ebben a palatkaiak mellett eltöltött évek. Ráadásul számára a Muzsikás mindig is egyfajta missziót jelentett. 
„Ahogy Misi szokta mondani: abból főzünk, amink van. Ők harmonizációban, hegedülési stílusban sok mindent a kalotaszegi zenére építenek. Persze lekísérik a palatkait is becsületesen, de azt a fajta vehemens, »kodobabélás« magyar szökőst nem akarnám a nyakukba varrni. Amúgy sem könnyű egy zenekarban negyediknek lenni. Ők hárman sokkal többet voltak együtt, ismerik egymás rezdüléseit. Nekem Misit illik követnem. Ami most már egyáltalán nem esik nehezemre. Amióta pedig létrehoztam a Poros zenekart, abban minden ötletem meg tudom valósítani.”
Családi muzsikálásnak indult, ma a népzenei színtér egyik legreménytelibb formációja, amely úgy mereget a múltból, hogy közben folyamatosan előrefelé mutat. A 2009-ben alakult <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-poros-33622">Poros</a> egyszerre hordozza az öregek bölcsességét és a fiatalok vitalitását, ahogy ők négyen a mezőségi vagy szatmári zenéket játsszák, az már szinte rock and roll.
JBSz
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: Muzsikás 40, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 160–161.
Kapcsolat:
<a href="http://www.muzsikasband.com/porteleki-laszlo/">http://www.muzsikasband.com/porteleki-laszlo/</a>

Porteleki László

A táncházmozgalom meghatározó alakja, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-sebo-egyuttes-6889">Sebő</a> és a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-muzsikas-6898">Muzsikás</a> tagja.
Látszatra a legmarconább Muzsikás-tag, pedig valójában békeszerető, mélyen érző, befelé élő muzsikus. Nem csak környezetével szúrós, magával szemben is szigorú. A zenekarban a legkritikusabb fülű. Többnyire hamar dönt, mégis lassan adja ki magából, ha viszont megteszi, nehéz attól eltántorítani. Sokféle hangszeren játszik, sokféle zenét hallgat, a jelenlegi Muzsikás-tagok közül zeneileg talán ő a legnyitottabb. 
Miként ifj. Csoóri Sándor, úgy az ő esetében is abszolút adott volt a népi kultúrára érzékeny családi háttér. Szülei, Borbély Jolán néprajzos és különösen nevelőapja Martin György táncfolklorista közelsége sorsfordító számára, hiszen tíz éves korára neki köszönhetően sajátította el olyan szinten a kalotaszegi legényes táncot, hogy a falubéli fiatalok is irigykedve nézték a mérai lakodalomban. Nem csoda hát, hogy 1967-ben, alig tizennégy évesen – legifjabbként – a nagyok között is bemutatkozhatott a később a táncházmozgalom elsődleges centrumává váló Bartók Béla Táncegyüttesben. 
A néptáncosi pályával párhuzamosan pedig már tinédzserként ott bőgőzött a népzenei új hullám origójának számító Halmos-Sebő duó mellett, majd hét évig muzsikált a Sebő együttesben. S bár lelkileg és zeneileg mindig is a Muzsikáshoz húzott, ifj. Csoóri Sándor kérésére csak 1979 nyarán csatlakozott hozzá. Ekkor nőtt végképp össze az, ami amúgy is régóta összetartozott.
Időközben az ELTE-n néprajz, illetve román nyelv és irodalom szakon lediplomázott, gondolta, jól jöhet majd ez neki a gyűjtések során. Bár a szó klasszikus értelmében sosem  tevékenykedett aktív néprajzosként, az ott megszerzett ismereteket végső soron egész életében folyamatosan hasznosította. A zenekarban éppúgy, miként televíziós és rádiós munkáiban.
A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a Táncháztalálkozó gálaműsorai mellett ő szerkesztette a tavaszonként kiguruló táncháztalálkozós nagylemezeket, melyek elsősorban azt voltak hivatottak demonstrálni, hogy éppen merre tart a szakma. Borítójukon pedig megjelent az a „hagyomány átadás-átvétel” képi koncepció, amit feleségével, Ménes Ágnessel és Kása Béla fotográfussal közösen talált ki, s amelyet a sorozat lényegében a mai napig követ. 
A kilencvenes években átmenetileg a televíziózás felé fordult, ekkor jelenhetett meg  szilveszterkor először hagyományos magyar népzene és néptánc. A Hagyományőrzők című sorozatában az erdélyi hangszeres népzene legvirtuózabb előadóit hívta meg. Néprajzi szakértője volt az Ó-Európa című sorozatnak, később pedig munkatársa a nevelőapja Martin György gyűjtéseiből, archív hangosfilmjeiből készített rövid tévéadásoknak.
Ebben az időben indította el Palotai Zsolttal a Tilos Rádió heti kétórás népzenei műsorát. Nem álmodott hozzá túlzott koncepciót, egyszerűen csak arra gondolt, hogy a nálánál sokkalta fiatalabb nemzedékeket sem árt szembesíteni a népzenével. Palotai Zsolt vitt számára ismeretlen világzenéket, ő meg archív népzenei felvételekből és az utazásai során vásárolt lemezgyűjteményéből játszhatott kellően szabadon az éterben. Később ezt a műsort a régi táncházas Keszthelyi Imrére hagyományozta. 
2007 októberétől ezt a fajta népzenei népművelést a Kossuth Rádió hullámhosszán folytatja, továbbra is széles spektrumon, a magyar folktól a világzenén át a világ népeinek tradicionális muzsikájáig terjed a skála. Egymás mellett, egyenrangú módon kezelve ezeket. Az archív felvételektől a legfrissebb világzenei áramlatokig. 2012 végéig heti egy, azóta heti fél órában.
Szívesen játszott vendégzenészként jó néhány magyar és külföldi népzenei lemezen, több alkalommal együtt zenélt Dresch Mihály kortárs jazz zenésszel vagy Szelevényi Ákos szaxofonossal. Utóbbi Élettér című lemezén is közreműködik. A denveri Woven Handdel pedig néhány évvel ezelőtt közös felvételt is készített. 
Időről időre ő is megpróbálkozott a hegedüléssel, de mindig az derült ki számára, hogy nem lehet csak úgy átugrani a gyerekkorban kimaradt éveket. A kilencvenes években készült Muzsikás korongokon ugyan egy-két szám erejéig húzza, meg egyszer Kása Béla barátja kiállítását szintén hegedűszóval nyitotta meg a Francia Intézetben, de igazából sosem voltak prímási ambíciói. 
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: Muzsikás 40, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 120–121.
Kapcsolat:
<a href="http://www.muzsikasband.com/eri-peter/">http://www.muzsikasband.com/eri-peter/</a>

Éri Péter

Hamar Dániel

Tíz alkotás születik majd az érdeklődők szeme láttára, füle hallatára

Kacsó Hanga

1995-ben a kelenföldi Sztregova utcában, egy lepusztult gyártelep szomszédságában megnyitotta kapuját a Fonó Budai Zeneház. Amelyről ma már bátran kijelenthető, hogy a táncházmozgalom történetének legjelentősebb magánvállalkozása. Létrehozója és mai napig finanszírozója Lukács József elektronikai mérnök, üzletember, zenész. És a Fonó azon ritka kivételek egyike, amely mindmáig megőrizte eredeti küldetését. Hogy nagyobbrészt a magyar és határontúli népzenének és néptáncnak nyújt állandó bemutatkozási lehetőséget, kisebbrészt pedig az (etno) jazz és a világzenei irányzatoknak.
Lukács József: „A kilencvenes években a Los Andinos rajongóként rendszeresen jártam a józsefvárosi klubba, meg a közgáz jazzklubba Dresch Mihályt hallgatni. Mindkét helyen meg lehetett fulladni, annyira nem volt se tér, se levegő. Zenekarunkkal, a Los Gringos-szal pedig rendszeresen jártuk az országot, s mindenhol azt láttuk, mennyire borzasztóak a körülmények. Sőt, egyre borzasztóbbak. Meg azt is, hogy ez a kultúra így meg fog halni. Közben a 77 Elektronika székházába tartva nap mint nap elmentem a szintén málladozó kelenföldi épületegyüttes előtt. Idővel úgy gondoltam, tökéletesen alkalmas hely lehetne ennek a kultúrának.”
A Fonó 1995 októberében az amerikai Rova Saxophone Quartet koncertjével nyitott. Aztán rögtön be is zárt. Merthogy nem lett kész véglegesen. A szerződés viszont kötötte őket, a bulit eltolni nem lehetett. Így bár előző éjszaka még padlót raktak és délelőtt festettek, este muszáj volt kitárniuk a kapukat. Aztán kellett még egy hét, hogy minden a helyére kerüljön. Ahogy meg pár év, hogy az intézmény kimozogja a helyét a fővárosi kulturális életben.
Persze a Fonó történetében is voltak látványos kilengések. Felfutása (mondhatni, aranykora) a jelenlegi igazgató, Horváth László előző regnálása idejére, az ezredforduló időszakára esett. Amikor a vöröses-sárgás épületben világzenei, sőt messze azon túli produkciók bukkantak fel. Különösen az akkor átadott, később bezárt, nagyobb tömegeket elnyelő Hangárban. Az ezredfordulón például itt adta első magyarországi koncertjeit a szerb rezesbandák egyik legkiválóbbika, a Boban Marković Orkestar. Jöttek, láttak, letaglóztak. De gyakortalilag itt született a Besh o droM, és sűrűn megpörgött itt a Korai Öröm és más, akkoriban széles közönségréteget delejező formáció. Akkora tömegeket, hogy egy idő után a ház fizikailag sem bírta a rászakadt érdeklődést. Mire Lukács József berántotta a kéziféket. Hogy inkább maradjon meg az intézmény a maga keretei között. Fizikai értelemben, szellemiségében, szolgáltatási színvonalában. Helyrehozták a vizes blokkot, letisztították a profilt, és meghúzták a határokat. Hogy az időközben átadott pajtával együtt legfeljebb 500 főt befogadó Fonó megmaradjon élhető, szerethető közegnek.
Gazdasági értelemben persze közel sem egyszerű ott az élet. A Fonó 2003-ban gyakorlatilag a csőd szélére sodródott, s akkor csak az egyszeri minisztériumi beavatkozás mentette meg. Azóta pedig az, hogy alapító-mecénása változatlanul tolja bele a nyolcszámjegyű szubvenciót.
Lukács József: „1995-ben a magam menedzser eszével úgy gondoltam, hogy elég beletenni a megfelelő gazdasági egységeket – büfé, lemezbolt, stúdió, CD-kiadás –, s majd azok haszna biztosítja a Fonó önfenntartását. Egyfelől. Másrészt úgy gondoltam, azok egy része, akik a polgárosodó Magyarországon elértek valamit, hozzám hasonlóan vissza is adnak valamit a közösségnek. Hogy nem maradok egyedül ebben a mecenatúrában. Miközben ugyanezt gondoltam a közönségről is. Hisz faluhelyen anno a fonót szintén a helyi közösség tartotta el. Azzal, hogy oda járt, oda vitte azt, amit vihetett. Akármilyen kevés is volt az. Ha ma egyszerűen csak kétszer ennyi ember járna a Fonóba, már nem azon kínlódnánk, hogy 500 vagy 600 forintba kerüljön-e a táncházi belépő. Amiért ott négy-öt muzsikus négy-öt órán át húzza a talpalávalót. Miközben bármelyik plázában egy kétórás mozifilmet – popcornnal és kólával – nem lehet 2000 forint alatt megúszni. Pedig szerintem érdeklődő van sok, csak valahogy ül rajtuk a tunyaság. Ahogy Lovasi András énekelte egykor: »Hogy kéne, de aztán mégse, hogy kéne, de aztán nem.« Pedig csak meg kell mozdulni, és ott vár a semmivel nem hasonlítható élmény.”
Lukács szerencsére nem csalódott emiatt. Legalábbis nem annyira, mint azt a fentiek fényében az emberek gondolhatják. Tény, az általa megálmodott gazdasági kísérlet nem sikerült. De amíg a zeneház jól működik, és tartja azt a célt, amiért létrehozta, s amíg kitermeli azokat az értékeket, ami számára kedves, addig legyen, mondja.
És a Fonó az elmúlt közel húsz évben tényleg betöltötte vállalt szerepét: a médiavilágon túli zenék egyik legfontosabb magyarországi menedéke lett. Fennállása alatt legalább félezer táncházat tartottak itt, több ezer zenekar juthatott pódiumhoz, több száz népzenei és kísérleti jazz albumot jelentettek meg. Az elmúlt tizenhét évben óvatos becslések szerint is legalább kétszázezren fordultak meg a falai között. Aki a szakmában számított, az mind megpördült errefelé. Többségük többszörösen. Lajkó Félixtől Palya Beán és Szalóki Ágin át a Parno Grasztig. A Besh o droM gyakorlatilag itt alakult, innen indulva nőtte ki magát nemzetközi jelenséggé. A Szlovákiából átköltöző Gyhmes szintén itt bontogatta szárnyait, eleinte harminc ember előtt, aztán sorra adták a teltházas bulikat. A Csík zenekar pedig olyannyira otthonra lelt a Sztregova utcában, hogy a mai napig itt próbálnak és itt jelentetik meg a lemezeiket.
Nem beszélve arról, hogy 1997 és 2001 között a Fonóban zajlott az Utolsó Óra, amelyhez mérhető átfogó népzenei gyűjtés nem történt Lajtha László negyvenes évekbeli útjai óta.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 155–159.
 
Kapcsolat:
<a href="https://www.fono.hu/hu/">https://www.fono.hu/hu/</a>
<a href="https://www.facebook.com/fonobudaizenehaz?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/fonobudaizenehaz?locale=hu_HU</a>

Muzsikás együttes: Én vagyok az, aki nem jó (2021)

Kapcsolatok