Video/name

Magyar Banda: Kettős verseny

ifj. Szerényi Béla

A népzenétől a világzenéig, a modern jazztől a kortárs zenéig sokféle területen ténykedik Borbély Mihály. Hol együttesvezetőként (Borbély Műhely, Quartet B, Balkán Jazz Project, Borbély-Dresch Quartet), hol különböző formációk (Binder-Borbély duó, Eastern Boundary Quartet, László Attila Quintet, Oláh Kálmán Szextett, Vujicsics együttes) tagjaként, hol szólistaként.
Zenei tanulmányait a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytatta klasszikus klarinét, illetve jazz szaxofon szakon. Pályafutása során eredeti hangszerei (klarinét, szaxofon) mellett különleges fúvós hangszerek megszólaltatására is specializálódott (például tárogató, népi furulyák, kaval, dvojnice, fujara, okarina, bombard, zurna).
A többnemzetiségű, többkultúrájú Pomázon felnőtt Borbély a hetvenes évek közepén többetmagával megalapította a Vujicsicst, amely idővel a helyi nemzetiségi táncegyüttes kísérő zenekara lett. A délszláv profil kialakulásában nagy szerepet játszott a névadó, Vujicsics Tihamér, sokat beszélgettek vele, sok hanganyaggal, tudással és tanáccsal segítette őket. Amikor 1977-ben megnyerték a Ki mit tud?-ot, már egyértelműen délszláv zenekar voltak.
Borbélyt a Vujicsics mellett a jazz a kezdetektől érdekelte, de sokáig csak autodidakta módon foglalkozott vele. Aztán a nyolcvanas években elvégezte a jazztanszakot. 1994-ben pedig megalapította első saját zenekarát, az etnojazzt játszó Quartet B-t. Majd azzal párhuzamosan 2000-ben Borbély Műhely néven egy újabb formációt is létrehozott. Az utóbbi időben pedig ezek mellett újabbak születtek: a Balkán Jazz Project és a Borbély-Dresch Quartet.
Borbély Mihály tehát a többiekkel épp ellentétes utat járt be. Klasszikus klarinétművésznek indult, a hetvenes évek elején mégis a népzene felé fordult, és az Eredics-testvérekkel megalapította a Vujicsics együttest. Aztán a nyolcvanas évek elején a jazzben merült el, és a számtalan vendégszereplés mellett régóta két saját formációt (Quartet B, Borbély Műhely) vezet. Részben a muzsikustársak, részben a némiképp eltérő zenei világ miatt döntött így. Míg a Quartet B-ben a népzenei, világzenei – György Mihály gitározása és buzukijátéka révén mindenekelőtt a balkáni – jelleg sokkal erősebb, közvetlenebb, addig a Borbély Műhely jazzesebb, benne a népzenei hatás áttételesebb. Utóbbi legfrisebb albumán Kodály műveinek jazzes értelmezése hallható.
Az elmúlt évtizedekben számtalan lemezfelvételen működött közre. Olyan jeles előadókkal dolgozott együtt, mint Nikola Parov, Sebestyén Márta, a Sebő együttes, Dresch Mihály, Grencsó István, Kőszegi Imre, a László Attila Band, Oláh Kálmán, Ráduly Mihály, Szakcsi Lakatos Béla, Trilok Gurtu, Michel Montanaro, Herbie Mann, a Saxophone Summit (Michael Brecker-David Liebman-Joe Lovano), Jirí Stivín, Zbigniew Namysłowski, a Rova Saxophone Quartet, Eötvös Péter, a Nemzeti Filharmonikusok, az UMZE Kamaraegyüttes és a 180-as Csoport.
A tanítás életének és zenefilozófiájának fontos eleme. 1979 óta aktív zenepedagógus. 1986-tól a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola, 1990 óta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Jazz Tanszékének tanára, 1997 és 2000 között ugyanott tanszékvezető is volt. Emellett számos helyen tartott előadást, s vezetett kurzust idehaza és külföldön egyaránt.
Díjak, elismerések: Pro Urbe Szentendre (1986), Karlovy Vary Jazz Fesztivál - „Legjobb szólista” (1988), Neufeld Anna Emlékdíj (1998), Kisebbségekért állami díj (Vujicsics együttes) (1999), Artisjus díj (2002), Az év magyar jazzlemeze (Meselia Hill, 2005), Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2005), Pomáz Díszpolgára (2005)
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 250–251.
Kapcsolat:
<a href="https://mihalyborbely.hu/">https://mihalyborbely.hu/</a>
<a href="https://www.facebook.com/mihalyborbelymusic/">https://www.facebook.com/mihalyborbelymusic/</a>

Borbély Mihály

Ifj. Szerényi Béla

Szilágyi Márton

Zimber Ferenc

Pecze Balázs

Istvánfi Balázs

Tóth Máté

Fekete Márton „Kispuma”

1995-ben a kelenföldi Sztregova utcában, egy lepusztult gyártelep szomszédságában megnyitotta kapuját a Fonó Budai Zeneház. Amelyről ma már bátran kijelenthető, hogy a táncházmozgalom történetének legjelentősebb magánvállalkozása. Létrehozója és mai napig finanszírozója Lukács József elektronikai mérnök, üzletember, zenész. És a Fonó azon ritka kivételek egyike, amely mindmáig megőrizte eredeti küldetését. Hogy nagyobbrészt a magyar és határontúli népzenének és néptáncnak nyújt állandó bemutatkozási lehetőséget, kisebbrészt pedig az (etno) jazz és a világzenei irányzatoknak.
Lukács József: „A kilencvenes években a Los Andinos rajongóként rendszeresen jártam a józsefvárosi klubba, meg a közgáz jazzklubba Dresch Mihályt hallgatni. Mindkét helyen meg lehetett fulladni, annyira nem volt se tér, se levegő. Zenekarunkkal, a Los Gringos-szal pedig rendszeresen jártuk az országot, s mindenhol azt láttuk, mennyire borzasztóak a körülmények. Sőt, egyre borzasztóbbak. Meg azt is, hogy ez a kultúra így meg fog halni. Közben a 77 Elektronika székházába tartva nap mint nap elmentem a szintén málladozó kelenföldi épületegyüttes előtt. Idővel úgy gondoltam, tökéletesen alkalmas hely lehetne ennek a kultúrának.”
A Fonó 1995 októberében az amerikai Rova Saxophone Quartet koncertjével nyitott. Aztán rögtön be is zárt. Merthogy nem lett kész véglegesen. A szerződés viszont kötötte őket, a bulit eltolni nem lehetett. Így bár előző éjszaka még padlót raktak és délelőtt festettek, este muszáj volt kitárniuk a kapukat. Aztán kellett még egy hét, hogy minden a helyére kerüljön. Ahogy meg pár év, hogy az intézmény kimozogja a helyét a fővárosi kulturális életben.
Persze a Fonó történetében is voltak látványos kilengések. Felfutása (mondhatni, aranykora) a jelenlegi igazgató, Horváth László előző regnálása idejére, az ezredforduló időszakára esett. Amikor a vöröses-sárgás épületben világzenei, sőt messze azon túli produkciók bukkantak fel. Különösen az akkor átadott, később bezárt, nagyobb tömegeket elnyelő Hangárban. Az ezredfordulón például itt adta első magyarországi koncertjeit a szerb rezesbandák egyik legkiválóbbika, a Boban Marković Orkestar. Jöttek, láttak, letaglóztak. De gyakortalilag itt született a Besh o droM, és sűrűn megpörgött itt a Korai Öröm és más, akkoriban széles közönségréteget delejező formáció. Akkora tömegeket, hogy egy idő után a ház fizikailag sem bírta a rászakadt érdeklődést. Mire Lukács József berántotta a kéziféket. Hogy inkább maradjon meg az intézmény a maga keretei között. Fizikai értelemben, szellemiségében, szolgáltatási színvonalában. Helyrehozták a vizes blokkot, letisztították a profilt, és meghúzták a határokat. Hogy az időközben átadott pajtával együtt legfeljebb 500 főt befogadó Fonó megmaradjon élhető, szerethető közegnek.
Gazdasági értelemben persze közel sem egyszerű ott az élet. A Fonó 2003-ban gyakorlatilag a csőd szélére sodródott, s akkor csak az egyszeri minisztériumi beavatkozás mentette meg. Azóta pedig az, hogy alapító-mecénása változatlanul tolja bele a nyolcszámjegyű szubvenciót.
Lukács József: „1995-ben a magam menedzser eszével úgy gondoltam, hogy elég beletenni a megfelelő gazdasági egységeket – büfé, lemezbolt, stúdió, CD-kiadás –, s majd azok haszna biztosítja a Fonó önfenntartását. Egyfelől. Másrészt úgy gondoltam, azok egy része, akik a polgárosodó Magyarországon elértek valamit, hozzám hasonlóan vissza is adnak valamit a közösségnek. Hogy nem maradok egyedül ebben a mecenatúrában. Miközben ugyanezt gondoltam a közönségről is. Hisz faluhelyen anno a fonót szintén a helyi közösség tartotta el. Azzal, hogy oda járt, oda vitte azt, amit vihetett. Akármilyen kevés is volt az. Ha ma egyszerűen csak kétszer ennyi ember járna a Fonóba, már nem azon kínlódnánk, hogy 500 vagy 600 forintba kerüljön-e a táncházi belépő. Amiért ott négy-öt muzsikus négy-öt órán át húzza a talpalávalót. Miközben bármelyik plázában egy kétórás mozifilmet – popcornnal és kólával – nem lehet 2000 forint alatt megúszni. Pedig szerintem érdeklődő van sok, csak valahogy ül rajtuk a tunyaság. Ahogy Lovasi András énekelte egykor: »Hogy kéne, de aztán mégse, hogy kéne, de aztán nem.« Pedig csak meg kell mozdulni, és ott vár a semmivel nem hasonlítható élmény.”
Lukács szerencsére nem csalódott emiatt. Legalábbis nem annyira, mint azt a fentiek fényében az emberek gondolhatják. Tény, az általa megálmodott gazdasági kísérlet nem sikerült. De amíg a zeneház jól működik, és tartja azt a célt, amiért létrehozta, s amíg kitermeli azokat az értékeket, ami számára kedves, addig legyen, mondja.
És a Fonó az elmúlt közel húsz évben tényleg betöltötte vállalt szerepét: a médiavilágon túli zenék egyik legfontosabb magyarországi menedéke lett. Fennállása alatt legalább félezer táncházat tartottak itt, több ezer zenekar juthatott pódiumhoz, több száz népzenei és kísérleti jazz albumot jelentettek meg. Az elmúlt tizenhét évben óvatos becslések szerint is legalább kétszázezren fordultak meg a falai között. Aki a szakmában számított, az mind megpördült errefelé. Többségük többszörösen. Lajkó Félixtől Palya Beán és Szalóki Ágin át a Parno Grasztig. A Besh o droM gyakorlatilag itt alakult, innen indulva nőtte ki magát nemzetközi jelenséggé. A Szlovákiából átköltöző Gyhmes szintén itt bontogatta szárnyait, eleinte harminc ember előtt, aztán sorra adták a teltházas bulikat. A Csík zenekar pedig olyannyira otthonra lelt a Sztregova utcában, hogy a mai napig itt próbálnak és itt jelentetik meg a lemezeiket.
Nem beszélve arról, hogy 1997 és 2001 között a Fonóban zajlott az Utolsó Óra, amelyhez mérhető átfogó népzenei gyűjtés nem történt Lajtha László negyvenes évekbeli útjai óta.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 155–159.
 
Kapcsolat:
<a href="https://www.fono.hu/hu/">https://www.fono.hu/hu/</a>
<a href="https://www.facebook.com/fonobudaizenehaz?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/fonobudaizenehaz?locale=hu_HU</a>

Fonó Budai Zeneház

Magyar Banda: Kettős verseny (2021)

Kapcsolatok