Video/name

Fonó Online: Pásztorműsor Dobcsák János emlékére

Erdőfű zenekar

Vannak előadók, akik nehezen tűrik a besorolást, mi több, levetik magukról a kalodát. A nyolcvanas években indultak közül például Berecz András (1957), aki festőművésznek és jogásznak készült, mégis az Ökrös és az Egyszólam együttesek alapítójaként-énekeseként toppant be közénk. Idővel az éneklés mellett újabb sávokat nyitott, néprajzi tanulmányokat folytatott, folkloristaként kutakodott, gyűjtött, könyveket írt, fotózott, feldolgozott és nagylemezeket gurított felénk. Meg hát mindenekelőtt repítette a szót. Így lett belőle mára Magyarország elsőszámú mesemondója.
Saját bevallása szerint pályája akkor állt be, amikor 1987-ben egy bostoni hegedűművész New Yorktól a Csendes-óceánig három hónapos körutat szervezett egy táncházi zenekar számára. Amelynek történetesen ő volt az énekese. Miként mesélte: „Akkor hagytam ott a Budai Parkerdőgazdaságot, ahol, mint időszaki erdőművelő sétaút karbantartó dolgoztam – magyarul döglött őzet ástam, fát ültettem, síutat építettem. Ott, Amerikában már hivatásszerűen énekeltem, és persze az énekek közé egy-egy tréfát is be-beszúrtam. […] Nem magamat szórakoztattam, másnak kellett belehalnia a nevetésbe. Sírtam, ha mások nem nevettek. Édesanyámtól örökölhettem. Az ő személye, a belőle áradó színház faraghatott belőlem ilyen játéklényt, színpadi embert.”
Berecz András számára az utazás, mondhatni, életforma. Óvodásoktól nyugdíjasokig, nevelőintézettől parókiáig mindenfelé jár, kel, mesél és énekel. Számtalan albumot, rádió- és tévéfelvételeket készített itthon, Európában és Észak-Amerikában. Tanított magyar népzenét Kalotaszentkirályon és a torontoi York egyetemen. Tolmácsok közvetítésével mondott mesét kanadai, észt, francia és holland közönségnek. Munkásságáért több díjat és kitüntetést kapott, mindenekelőtt a Kossuth díjat, de többek között a Népművészet Ifjú Mestere címet, a Magyar Művészetért díjat és a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét.
JBSz
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 189.
Kapcsolat:
<a href="https://www.facebook.com/bereczandraseloadomuvesz/photos?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/bereczandraseloadomuvesz/photos?locale=hu_HU</a>
<a href="http://bereczandras.2p.hu/customPages/fellepesek?subSiteId=1">http://bereczandras.2p.hu/customPages/fellepesek?subSiteId=1</a>

Berecz András

Az Érsekújváron született, Füleken felnőtt Agócs Gergely népzenész, népzenekutató tizenhat éves korától gyűjt, elmondása szerint e gyűjtések légköre alakította ki benne a késztetést a folklórban való elmélyülésre, a nóták, a táncok megtanulására, a hangszeres muzsikálásra, és lett 1987-ben a kassai Csámborgó Zenekar tagja. Kezdetben csak magyar és szlovák folklórt gyűjtött, az utóbbi húsz évben ezek mellett ruszin, gorál, cigány, román, horvát, balkár, karacsáj, udmurt, komi, nogaj, baskír, kumuk és kabard népi hagyományanyagokat is. 
A losonci Építőipari Középiskola földmérő-térképész szakán érettségizett, majd az ELTE BTK néprajz szakán végzett, ahol összehasonlító folklorisztikából doktorált. 1999 márciusa és 2000 nyara között ő vezette a Fonó Budai Zeneház Utolsó Óra népzenegyűjtő programját. 2001 óta a Hagyományok Háza tudományos munkatársa. Népzenét oktat, előadásokat tart, a Fonó Zenekar (korábban Hegedős együttes) vezetője. Miként a róla szóló Wikipédia-oldalon olvasható: „A füleki vár délköszöntő tárogatója az ő játékát süvölti nap, mint nap a városkára, Krasznahorka vára kuruc hangulatát árasztva.”
Édesanyja a pozsonyi rádió magyar főszerkesztőségén dolgozott, a nagyszüleinél nevelkedett, Füleken az óváros és a körülötte kiépülő lakótelepek világában nőtt fel és blueszenekarban játszott. Majd a Palóc Néptáncegyüttesben táncolva találkozott táncházmozgalom táncos-koreográfusával, Mlinár Pállal, aki megmutatta neki Martin György gyűjtéseit, és annak kölcsönmagnóval, kölcsönkazettával jutott el a legközelebbi faluba, az öt kilométerre lévő Füleksávolyba, ahol rátalált ugyanerre az örökségre.
1999-től a Fonóban az akkor már évek óta zajló Utolsó Óra program vezetője lett, legalábbis az ő szakmai irányítása mellett zajlott annak felvidéki vonulata. 
„Amikor egyetemistaként az egyik nyári gyakorlatomat a Zenetudományi Intézetben töltöttem, egy nagyméretű, sok pici fiókkal ellátott szekrényben elhelyezett támlapok, az úgynevezett falukarton alapján meg tudtam megnézni, ki, mikor, mit gyűjtött a Felvidéken. Átnyálaztam az egészet, és rádöbbentem, hogy a szlovákiai magyar hangszeres népzenéből rögzített anyag összesen nem több 5-6 óránál. Na, ezt az 5-6 órát azóta megtoldottam további 500-zal. Beleértve az Utolsó Óra programot, ami nagyjából 270 órát jelent. 1999 márciusa és 2000 nyara között huszonöt zenekart hoztunk el a Fonóba, ennek fele magyar, a másik fele ruszin, szlovák vagy gorál volt.”
Az Utolsó Óra program után bekerült a Hagyományok Házába, a mai napig az intézmény tudományos kutatója. Miközben tevékenysége régóta nem korlátozódik a Felvidékre. hisz Magyarország, Erdély és Moldva számos tájegységén gyűjtött, az ezredforduló óta pedig járt az észak-kaukázusi balkárok és karacsájok körében is.
Közben 1997-ben ő is tagja lett a Honvéd táncegyüttes kísérő folkzenekarának (Hegedős együttes), mely 2002-ben felvette a Fonó nevét. Mégha a névválasztás nem jelentette azt, hogy rendszeres klubbal vagy táncházzal jelentkeztek volna az intézményben. Az általuk képviselt „közelítések irányzatot” a Fonó színpadán is aktívan művelték. És ott fogalmazódott meg több lemezük – a Túlparton (2004), a Hateha (2009), vagy a Vadbarokk (2012) – gondolata.
JBSz
Kapcsolat: <a href="https://www.facebook.com/agocs.gergely">https://www.facebook.com/agocs.gergely</a>

Agócs Gergely

ifj. Szerényi Béla

Halmos Attila

1995-ben a kelenföldi Sztregova utcában, egy lepusztult gyártelep szomszédságában megnyitotta kapuját a Fonó Budai Zeneház. Amelyről ma már bátran kijelenthető, hogy a táncházmozgalom történetének legjelentősebb magánvállalkozása. Létrehozója és mai napig finanszírozója Lukács József elektronikai mérnök, üzletember, zenész. És a Fonó azon ritka kivételek egyike, amely mindmáig megőrizte eredeti küldetését. Hogy nagyobbrészt a magyar és határontúli népzenének és néptáncnak nyújt állandó bemutatkozási lehetőséget, kisebbrészt pedig az (etno) jazz és a világzenei irányzatoknak.
Lukács József: „A kilencvenes években a Los Andinos rajongóként rendszeresen jártam a józsefvárosi klubba, meg a közgáz jazzklubba Dresch Mihályt hallgatni. Mindkét helyen meg lehetett fulladni, annyira nem volt se tér, se levegő. Zenekarunkkal, a Los Gringos-szal pedig rendszeresen jártuk az országot, s mindenhol azt láttuk, mennyire borzasztóak a körülmények. Sőt, egyre borzasztóbbak. Meg azt is, hogy ez a kultúra így meg fog halni. Közben a 77 Elektronika székházába tartva nap mint nap elmentem a szintén málladozó kelenföldi épületegyüttes előtt. Idővel úgy gondoltam, tökéletesen alkalmas hely lehetne ennek a kultúrának.”
A Fonó 1995 októberében az amerikai Rova Saxophone Quartet koncertjével nyitott. Aztán rögtön be is zárt. Merthogy nem lett kész véglegesen. A szerződés viszont kötötte őket, a bulit eltolni nem lehetett. Így bár előző éjszaka még padlót raktak és délelőtt festettek, este muszáj volt kitárniuk a kapukat. Aztán kellett még egy hét, hogy minden a helyére kerüljön. Ahogy meg pár év, hogy az intézmény kimozogja a helyét a fővárosi kulturális életben.
Persze a Fonó történetében is voltak látványos kilengések. Felfutása (mondhatni, aranykora) a jelenlegi igazgató, Horváth László előző regnálása idejére, az ezredforduló időszakára esett. Amikor a vöröses-sárgás épületben világzenei, sőt messze azon túli produkciók bukkantak fel. Különösen az akkor átadott, később bezárt, nagyobb tömegeket elnyelő Hangárban. Az ezredfordulón például itt adta első magyarországi koncertjeit a szerb rezesbandák egyik legkiválóbbika, a Boban Marković Orkestar. Jöttek, láttak, letaglóztak. De gyakortalilag itt született a Besh o droM, és sűrűn megpörgött itt a Korai Öröm és más, akkoriban széles közönségréteget delejező formáció. Akkora tömegeket, hogy egy idő után a ház fizikailag sem bírta a rászakadt érdeklődést. Mire Lukács József berántotta a kéziféket. Hogy inkább maradjon meg az intézmény a maga keretei között. Fizikai értelemben, szellemiségében, szolgáltatási színvonalában. Helyrehozták a vizes blokkot, letisztították a profilt, és meghúzták a határokat. Hogy az időközben átadott pajtával együtt legfeljebb 500 főt befogadó Fonó megmaradjon élhető, szerethető közegnek.
Gazdasági értelemben persze közel sem egyszerű ott az élet. A Fonó 2003-ban gyakorlatilag a csőd szélére sodródott, s akkor csak az egyszeri minisztériumi beavatkozás mentette meg. Azóta pedig az, hogy alapító-mecénása változatlanul tolja bele a nyolcszámjegyű szubvenciót.
Lukács József: „1995-ben a magam menedzser eszével úgy gondoltam, hogy elég beletenni a megfelelő gazdasági egységeket – büfé, lemezbolt, stúdió, CD-kiadás –, s majd azok haszna biztosítja a Fonó önfenntartását. Egyfelől. Másrészt úgy gondoltam, azok egy része, akik a polgárosodó Magyarországon elértek valamit, hozzám hasonlóan vissza is adnak valamit a közösségnek. Hogy nem maradok egyedül ebben a mecenatúrában. Miközben ugyanezt gondoltam a közönségről is. Hisz faluhelyen anno a fonót szintén a helyi közösség tartotta el. Azzal, hogy oda járt, oda vitte azt, amit vihetett. Akármilyen kevés is volt az. Ha ma egyszerűen csak kétszer ennyi ember járna a Fonóba, már nem azon kínlódnánk, hogy 500 vagy 600 forintba kerüljön-e a táncházi belépő. Amiért ott négy-öt muzsikus négy-öt órán át húzza a talpalávalót. Miközben bármelyik plázában egy kétórás mozifilmet – popcornnal és kólával – nem lehet 2000 forint alatt megúszni. Pedig szerintem érdeklődő van sok, csak valahogy ül rajtuk a tunyaság. Ahogy Lovasi András énekelte egykor: »Hogy kéne, de aztán mégse, hogy kéne, de aztán nem.« Pedig csak meg kell mozdulni, és ott vár a semmivel nem hasonlítható élmény.”
Lukács szerencsére nem csalódott emiatt. Legalábbis nem annyira, mint azt a fentiek fényében az emberek gondolhatják. Tény, az általa megálmodott gazdasági kísérlet nem sikerült. De amíg a zeneház jól működik, és tartja azt a célt, amiért létrehozta, s amíg kitermeli azokat az értékeket, ami számára kedves, addig legyen, mondja.
És a Fonó az elmúlt közel húsz évben tényleg betöltötte vállalt szerepét: a médiavilágon túli zenék egyik legfontosabb magyarországi menedéke lett. Fennállása alatt legalább félezer táncházat tartottak itt, több ezer zenekar juthatott pódiumhoz, több száz népzenei és kísérleti jazz albumot jelentettek meg. Az elmúlt tizenhét évben óvatos becslések szerint is legalább kétszázezren fordultak meg a falai között. Aki a szakmában számított, az mind megpördült errefelé. Többségük többszörösen. Lajkó Félixtől Palya Beán és Szalóki Ágin át a Parno Grasztig. A Besh o droM gyakorlatilag itt alakult, innen indulva nőtte ki magát nemzetközi jelenséggé. A Szlovákiából átköltöző Gyhmes szintén itt bontogatta szárnyait, eleinte harminc ember előtt, aztán sorra adták a teltházas bulikat. A Csík zenekar pedig olyannyira otthonra lelt a Sztregova utcában, hogy a mai napig itt próbálnak és itt jelentetik meg a lemezeiket.
Nem beszélve arról, hogy 1997 és 2001 között a Fonóban zajlott az Utolsó Óra, amelyhez mérhető átfogó népzenei gyűjtés nem történt Lajtha László negyvenes évekbeli útjai óta.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 155–159.
 
Kapcsolat:
<a href="https://www.fono.hu/hu/">https://www.fono.hu/hu/</a>
<a href="https://www.facebook.com/fonobudaizenehaz?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/fonobudaizenehaz?locale=hu_HU</a>

Fonó Online: Pásztorműsor Dobcsák János emlékére (2020)

Kapcsolatok