Person/name

Varsányi István

Újra élvezhetjük az Omegát a Kisstadionban

Életre-halálra ment, ezért dúlt az Omega és az LGT csörtéje

Ilyen egy transzcendens visszatérés a rendszerváltás után

Az Omega mindenben az első volt 

A magyar rocktörténet egyik legjelentősebb és Európában legismertebb rockzenekara. Amely ráadásul minden egykori riválisukat messze túlélte.
A budapesti gimnazistákból verbuválódott csapat – Kóbor János (1943-2021, gitár, ének), Kovacsics András (1941, gitár), Varsányi István (basszusgitár), Benkő László (1943–2020, zongora, orgona, trombita), Láng Péter (szaxofon) és Künsztler Tamás (dob) felállásban – nevét az első hivatalos fellépés (1962. szeptember 29.) alkalmával a szervezőktől kapta. Évekig a második vonalban dolgoztak, előbb 1963-ban Harmath László (szaxofon), egy évre rá Laux József (1943–2016, dob), Somló Tamás (1947–2016, ének, szaxofon) és Wittek Mária (1947, ének) csatlakozott, szólistaként pedig Koncz Zsuzsát is elcsábították.
1966-ban készítették el az első kislemezeket, de a másolós korszakból még akkor sem tudtak kilépni, amikor a konkurencia mindenhol – klubokban, táncdalfesztiválokon, korongokon – a saját dalait énekelte. Az Omegának az Ezek a fiatalok című filmben szintén kísérőszerep jutott (Koncz Zsuzsa: Ez az a ház), és csak Presser Gábor (1948) csatlakozása után tudtak előrelépni, aki előbb Verebes Istvánnal, S. Nagy Istvánnal, majd Adamis Annával írta az Omega első sikereit (Megbántottál, Azt mondta az anyukám, Rózsafák, Ismertem egy lányt, Halott virágok, 1967).
1967-ben, amikor az Illés a magyar és a kelet-európai népzene felé fordulva igyekezett saját stílusát kialakítani, az Omega a nemzetközi áramlatokra figyelt, a brit mintákat követve, látványos külsőségekkel, eksztatikus előadásmóddal és keményebb hangzással igyekezett rajongótábort szerezni magának. Koncertjeiket show-elemekkel fűszerezték, nagy hangsúlyt helyeztek az ötletekre, az effektekre, a világítási, hangosítási trükkökre, és nem utolsósorban az aktualitásra. Az Omega a sztárság, a csillagok útját választotta, és határon túli sikerekben, Gammapolisban gondolkodott.
Ezt az elképzelést segítette 1967 júliusában a Spencer Davis Group menedzserének ajánlata, aki egy angliai turnéra és lemezfelvételre szerződtette őket. Presser ekkor lett a zenekar állandó tagja. Az Omega klasszikus felállása vele lett teljes: Kóbor János (ének), Molnár György (1949, szólógitár), Mihály Tamás (1947–2020, basszusgitár), Benkő László (trombita), Laux József (1943–2016, dob), Presser Gábor (billentyűsök).
A Presser–Adamis művek szintén ekkor kezdte a sikergyártást, ami az elkövetkező két évben az Omega diadalútját hozta (Volt egy bohóc, Nem tilthatom meg, Kiabálj, énekelj, Trombitás Frédi, Ha én szél lehetnék, 1968, Naplemente, Régi csibészek, 1969). Erejükből e rövid idő alatt három nagylemezre – Trombitás Frédi és a rettenetes emberek, 10000 lépés, Éjszakai országúton – futotta, melyek lehetővé tették volna, hogy az eltiltott Illést az Omega beérje.
A zenekar sikeréve 1970 volt. Klubjuk a Kinizsi utcából átköltözött az E épületbe, Palma de Mallorcán a Barbarella fesztiválon harmadik helyet értek el (Olyan szépen mosolygott), a Gyöngyhajú lány pedig több országban is a nyár slágere lehetett volna, ha – hivatali erőfitogtatásként – nem rendelik haza a zenekart külföldi turnéjáról egy makói ORI-fellépés miatt. Aztán novemberben a tokiói Yamaha-fesztiválon az utóbbi dal nagydíjat kapott, ebből az alkalomból az RCA is megjelentette a Petróleumlámpá-val együtt. A tagok közül hármat – Benkő, Presser és Laux – a közönség beválasztott a maga „supergroup”-jába, és az év végén az üzletileg legsikeresebb együttesnek járó Pepita Oroszlán-díj őket illette meg.
Az Omega tehát a hazai popmezőny élén kezdte az új évtizedet, de 1971 áprilisában a dobos-menedzser Laux és a zeneszerző-billentyűs Presser kivált a zenekarból és megalapította az LGT-t. A „hűtlen barátok” távoztával az Omega lényegében ugyanott tartott, mint 1967-ben, azonban a Debreczeni Ferenc dobossal (ex-Neoton) kiegészült ötösfogat nem adta fel. Meg kellett győzniük az intézményeket és a közönséget, hogy továbbra is képesek a korábbi színvonalra, a megújulásra, ami nem ment könnyen. A Hanglemezgyár eleinte bizalmatlanul fogadta a tervezett új stúdióalbummal kapcsolatos elképzeléseiket (200 évvel az utolsó háború után, ami csak 1998-ban jelent meg a problémásnak tartott dalokkal), a kiadó – egyesek szerint – inkább az LGT debütáló albumában látott fantáziát. A zenekar ekkor a koncertjein rögzített új számaiból állította össze Élő Omega lemezanyagát, ezt néhány szám negligálása után már elfogadták, viszont papírhiányra hivatkozva továbbra is késleltették a megjelentetést. Ha nincs papír, jó lesz az alumínium is – vélték a zenekar tagjai –, így először Magyarországon, alumínium tokban, piros, majd később kék felirattal jelent meg a koncertalbum.
Nemzetközi zenei és üzleti tapasztalataik, összeköttetéseik, kíváló felszerelésük is átsegítették az „új” Omegát e krízis-időszakon. A hetvenes évek elüzletiesedő, stadionokba költöző, látványosság felé hajló, reklám-marketing gépezettel mozgatott rockzenéje otthonos terep volt számukra. Mesterséges hiányt teremtve maguk körül misztikus ködbe burkolózva, lézerek fényétől-villogásától kísérve elindultak a „csillagok útján” Gammapolis felé, hogy évente egy-két alkalommal távoli utazóként térjenek vissza a Kisstadion leszállópályájára. Az Omegának önerőből sikerült kitanulnia a sztárcsinálás, a siker- és mítoszgyártás fortélyait, és ez bőven elegendő volt ahhoz, hogy miközben körülöttük gyorsan pörgő divatok jöttek-mentek, zenekarok tűntek fel és el, jelenségek születtek és korszakok változtak, az Omega a rock-Olümposzról fölényes magabiztossággal szemlélje a rock hétköznapok mindennapi kavargását.
Néhány hard rockos nagylemez után 1975-ben jártak utoljára a Földön, ezt követően a Pink Floyd nyomdokaiba eredtek, és szimfonikus rockot, űr-rockot játszva – Időrabló (1977), Csillagok útján (1978), Gammapolis (1979) – csaknem egy évtizedig kacérkodtak a világhírrel. Ekkoriban német nyelvterületen népszerűbbek voltak, mint Magyarországon.
Az Omega nagy menetelése azonban a nyolcvanas évek – az újhullám térhódításával illetve a rock dinoszauruszainak kihalásával egy időben – megtorpant. A tanácstalanságot, a helyben topogást jól mutatta a két következő album (Arc, 1981, XI, 1982), s bár a húszéves jubileumi koncertet (amelyet Jancsó Miklós filmre vett) négyszer kellett megismételni a Budapest Sportcsarnokban, ezt követően már képtelenek voltak továbblépni. Az Omega története – némi iróniával – igazán ekkor ért véget.
Viszont példaképeikhez hasonlóan ők sem akartak visszavonulni, bár zenéjük időközben korszerűtlenné vált, új albumaikkal meg sem közelítették a régi sikereket, a látványosnak szánt koncertek pedig önismétlővé váltak. 1987 és 1994 között gyakorlatilag teljesen leálltak.
„Kellünk, tehát vagyunk” – ebben a szellemben kezdték a kilencvenes évek derekán újra, de az azóta megtartott látványos népstadionos koncertjeik (1994, 1999, 2001, 2004) és alkalmankénti újabb stúdióalbumaik (Trans And Dance, 1995, Omega XV: Egy életre szól, 1998, Égi jel: Omega, 2006) az életműhöz érdemit már nem tettek hozzá. Mindazonáltal az új évezredben is aktívak maradtak, számos alkalommal léptek fel külföldön (Románia, Szlovákia, Németország, Lengyelország, Bulgária), 2012-ben magyarországi sorozattal ünnepelték fennállásuk ötvenedik évfordulóját, 2013-ban pedig megkapták a Kossuth-díjat. Személyi ellentétek miatt Mihály Tamás 2014-ben játszott utoljára az Omegával, bár távozását Kóbor János csak 2017 áprilisában erősítette meg.
Benkő László 2020 novemberi halála végképp pontot tett az Omega pályájának a végére.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 76–79, 256–261.

Varsányi István

Zenész - basszusgitáros

Kapcsolatok

Omega

Beat