Person/name

A legismertebb bánffyhunyadi népzenei muzsikus, rengeteg hegedűs példaképe.
Apja, a híres „balkezes” Varga Ferenc (1896–1958) szerepelt az 1943-ban forgatott Kalotaszegi madonna című magyar filmben. Fiai, "Csipás" és testvére, Márton (1928-1998) egész Kalotaszegen közmegelégedésre játszottak, magyaroknak, románoknak, cigányoknak egyaránt.
Miként Kelemen László írta a Varga Ferenc „Csipás” emlékére készített nagylemez kísérőfüzetében: „Talán furcsa a folklór esetében művészetről beszélni, de nem ismerek máshonnan Erdélyben, sőt, Kalotaszegen ennyire klasszikusan kiegyensúlyozott, az előadásmódra, hegedűtónusra, arányokra ilyen magas szinten figyelő hangszeres népzenét, mely az egyéni, virtuóz hangzás és a közösségi tudás ennyire örökérvényű, művészi szintézise. A Csipás név a magyar népzenészek között összefonódott Kalotaszeggel, legendává vált, az általa játszott zene pedig a táncházmozgalom zenészeinek kötelezően elsajátítandó anyaggá. Az a világ, amelynek zenéjét ezen a felvételen hallgathatjuk, végérvényesen elmúlt.”
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 169.

Varga Ferenc „Csipás”

Éveken át a táncházmozgalom erdélyi történetének egyik kulcszenekarában, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-bodzafa-33775">Bodzafá</a>ban brácsázott, majd Magyarországra áttelepülve egészen az ezredfordulóig az Ökrös zenekarban húzta. Húsz esztendőn át töltötte be a Hagyományok Háza főigazgatói tisztségét, de legalább ennyire fontos, hogy a zeneszerző és népzenész Kelemen László vezette a Fonóban 1997 és 2001 között zajló Utolsó Óra programot, mely kétségkívül az elmúlt hetven év legnagyobb szabású népzenei gyűjtése volt.
1960-ban Gyergyóditróban, egy hagyományos székely faluközösségben született, tízéves korában a marosvásárhelyi Művészeti Iskola növendéke lett, ott is érettségizett 1979-ben. Miként mesélte: „Remek iskola volt, de népzenét egyáltalán nem tanultunk, az oktatás a különböző művészeti ágak mellett a klasszikus zenei műveltségre fókuszált.” Viszont diákként látta a Romániai Magyar Televízióban a Kaláka című honismereti és népművészeti vetélkedő műsorsorozatát, ezt követően fordult a figyelme ismét a hagyományos népi kultúra felé.
Miközben a kolozsvári G. Dima Zeneművészeti Főiskolán zeneszerzést tanult, gyűjtötte és játszotta az erdélyi hangszeres és vokális népzenét. Brácsát vett a kezébe, próbálta megtanulni Sebő Ferencék 1978-as Táncházi muzsika című lemezéről a számokat, nem sokra rá eljutott egy gyimesi tánctáborba, majd a Bodzafa brácsása lett. A legendás erdélyi táncházzenekarban akkoriban Papp István Gázsa volt a prímás és Szalay Zoltán a bőgős, énekesük pedig Panek Kati. Az 1983-as budapesti Táncháztalálkozóra kaptak ugyan meghívást, de a román hatóságok nem engedték ki őket. Az egyetem elvégzése (1984) után pedig az akkori romániai kötelező kihelyezési rendszer keretében két évig Nagyenyeden tanított, kórust vezetett és gyűjtötte a környék népzenéjét.
A <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-bodzafa-33775">Bodzafa</a> a nyolcvanas évek közepén szűnt meg: előbb Székely Levente költözött át Magyarországra, aztán Papp István Gázsát Sepsiszentgyörgyre hívták prímásnak, Panek Kati inkább a színészi pályát választotta. Kelemen László a legsötétebb Ceauşescu-időkben, 1986 októberében szintén Budapestre települt át. 
1986 és 1992 között zenei szerkesztőként a Budapesti Zeneműkiadónál dolgozott, de a népzenélést is folytatta. 1987 tavaszán <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-okros-30561">Ökrös </a>Csaba hívta az éppen alakuló zenekarába, mely a kezdeti időkben főként a Kodály Kamara Táncegyüttest kísérte, amellyel a rendszerváltozás környékén többször eljutott az Egyesült Államokba, a végén már önálló zenekarként, saját programmal. 
Emellett Kelemen 1988 és 1990 között a Hungarotonnak szerkesztett erdélyi népzenei lemezeket. Kodály-ösztöndíjasként komolyzenei kompozícióit a Fiatal Zeneszerzők Csoportja koncertjein mutatták be, Hegedű-szólószonátáját Perényi Eszter játszotta korongra (Hungaroton). 1992 és 2000 között pedig a Budapest Táncegyüttes zenei vezetője és a táncműsorok kísérőzenéinek egyik összeállítója volt.
1997-ben kezdeményezésére és vezetésével Utolsó Óra néven – a Fonó Budai Zeneházban, az MTA Zenetudományi Intézete támogatásával – olyan átfogó népzenei gyűjtésbe kezdtek, amelyre Lajtha László 1940-es évekbeli útjai óta nem volt példa. Mint Kelemen László a Fonó 25 könyvben felidézte: „a mintát a harmincas évek Pátria-felvételei adták. Aktív gyűjtőként rendszeresen szembesültem a terepen dolgozás nehézségeivel: a korabeli útviszonyok miatt alig tudtunk eljutni egy-egy faluba, sokszor ránk sötétedett, mire megszerveztük a gyűjtést, máskor felvétel közben benézett a szomszédasszony egy tojásért, vagy épp a háziaknak akadt dolguk az istállóban. Szóval sokszor nem lehetett hatékony a helyszíni munka. Ezért inkább felhoztuk a zenészeket, énekeseket Budapestre, és egy-egy hétre lényegében bezártuk őket a Fonóba. Olyannyira, hogy az első években még a szállásuk is ott volt.”
1997 és 2001 között 112 zenekarral több mint 1200 óra felvétel készítettek és archiváltak. A nagy elődökkel (Bartók Béla, Kodály Zoltán, Vikár Béla, Lajtha László, Martin György, Kallós Zoltán) ellentétben ők kifejezetten a hangszeres népzene gyűjtésére és rögzítésére koncentráltak. Az erdélyi anyagban Pávai István, a felvidékiben Agócs Gergely, a délvidékiben Bodor Anikó, a kárpátaljaiban Pál Lajos volt a segítségére. A gyűjtésből eddig 68 darab, tanulmánnyal kísért CD jelent meg. 
Kelemen László szervezőként részt vett a Kárpát-medence hagyományait bemutató nagyobb demonstrációkon, így 2001-ben a Millenáris Álmok Álmodói kiállítás kísérő rendezvényeiben, több alkalommal a Sziget fesztivál folklór-eseményeiben, vagy a MüPa koncerttermeiben. 2008-ban Bereczky Csabával 9 részes dokumentumfilmet, illetve mozifilmet (Életek éneke) készített az erdélyi népzenészekről és hagyományőrzőkről.
2001 és 2021 között a Hagyományok Háza főigazgatója volt. Mint mesélte, „többször akarták megszüntetni az intézményt, kétszer – két különböző politikai kurzus alatt – egészen közel álltunk hozzá, de mindkétszer túlélte. Sőt, 2016-ban nemzeti intézmény lett. Felújítottuk a székházunkat, a Budai Vigadót, kiépíthettük a határon túli hálózatunkat, sőt, 2019-ben létrehoztuk az Erdély Hagyományok Háza Alapítványt.”
2022 tavasza óta ismét szülőföldjén, Erdélyben, Marosvásárhelyen él.
JBSz

Kelemen László (népzenész)

Miközben a beat/rockzene területén a hetvenes évek elején látványos visszaesés figyelhető meg, a vele érintkező más zenei területeken újszerű kezdeményezések tapasztalhatók. A hatvanas években kibontakozó folklór reneszánszából ekkor született meg a táncház-mozgalom, Cseh Tamás ekkor adta elő először nyilvánosan Bereményi Gézával közösen írt dalait, és megjelent a színen a jazz-rock második hulláma.

Tiszta forrásból – a folkreneszánsz
A hatvanas években kibontakozott folklórreneszánsz elég széles spektrumot fogott át: az Arany Páva népdalversenytől a folk-rock formációkon át az önálló, sajátos hangzásvilágú magyar népzenét a beat/rockkal ötvöző nagyobb színpadi művekig ívelt. Nem beszélve arról az újjászületésről, ami a – világzene globális térhódításával – a kilencvenes években a táncház-mozgalom révén végbement.
De vissza a hatvanas évek végére: fiatalok egyes csoportjai – elsősorban egyetemisták és fiatal értelmiségiek – egyfelől az akkoriban felgyorsult városiasodás, az egyre gyorsuló technikai haladás és a hozzá kapcsolódó életmód- és szemléletváltás, másrészt az addigra kiüresedő beat formái, jelentéstartalma helyett új kifejezési formákat, új közösségeket, új azonosulási lehetőségeket kerestek. És ihletért a tiszta forrásokhoz, a népdalhoz, a paraszti zenéhez nyúltak vissza. Nem a múltat akarták fátyolos szemekkel felidézni, hanem a múlt értékeiből eleven valóságot teremteni, és a folklórból merített zenei és magatartásformákkal, a költőktől átvett, tehát megtámadhatatlan versekkel, szövegekkel kívántak szólni generációjuk problémáiról. Egyesek, mint például Sebőék és később a Muzsikás, az eredeti parasztzene artisztikusabb másolásával, a Kaláka versmegzenésítésekkel, az Orfeo mozgalmi-politikai indulattal, külföldi életformaminták adaptálásával. És a hetvenes évek elején egy szűk, nagyvárosi, illúziót kereső réteg rá is kapott a friss zenei-szellemi táplálékra, melynek hatására 1972-ben életre kelt a mai napig eleven, időközben nemcsak Európában, hanem Amerikában és részben Japánban is elterjedt táncházmozgalom. 
Az egykor a Liszt Ferenc térről indult szűk szakmai kezdeményezés ma tízezreket vonz világszerte. Újabb és újabb generációk fedezik fel, és csak kevesen hagyják el. Követőit nevezték nacionalistának, néha irredentának, sokan sokféle szándékkal megfordultak benne, a többség azonban hű maradt a bartóki elvekhez. És bár többen többször temették, múltidézőnek, korszerűtlennek bélyegezték, ma is eleven valóság, mi több, exportképes magyar termék.

A folk élő, saját törvényei szerint kibontható anyag
Maga a táncház kifejezés erdélyi eredetű, máshol batyubálnak, mulatságnak, taposóbálnak, csűrdöngölőnek, fonóbálnak hívják. Mint hely és szórakozási forma a Kolozsvárhoz közeli Széken maradt fenn a legépebben, a maga tiszta és teljes egészében. Benne a városi fiatalok számukra ismeretlen szórakozási formával és különleges közösségteremtő erővel találkoztak.  Rádöbbenhettek, hogy a folklór nem elsősorban múzeumba való, hanem élő, saját törvényei szerint kibontható anyag. 
A népzenei új hullám megszületésében és kibontakozásában két mérnökhallgatónak, Sebő Ferencnek (1947–) és Halmos Bélának (1946–2013) volt úttörő szerepe. Miként Halmos emlékezett vissza később: „A hatvanas évek végén egy nemzetközi régészeti táborban a szerb, a szlovák, a német és a bolgár diákokkal kizárólag a dalokon keresztül értettük meg egymást. És ahogy hallgattam őket, rádöbbentem: csak mi magyarok nem tudunk közösen énekelni. Elkezdtünk Sebő Ferivel gitárakkordokat tenni a népdalok és a versek alá, majd szólóban és duóban beneveztünk a Röpülj, pává!-ra. A nemzetiségi zenével azonnal kiestünk. A magyar népdalokkal viszont egyéniben a döntőig jutottam, ahol nyertem egy hétnapos NDK-utat és egy táskarádiót. A Magyar Rádióban Sárosi Bálint sorozatában hallottam először a Le is szállnak, fel is szállnak című széki lassút. Márk József helyi lakos énekelte, Ádám István zenekara kísérte. És akkor már tudtam, hogy mit keresek.”  
A hangszeres népzenével Halmos és Sebő elsőként a néptánckutató Martin György (1932–1983) lakásán találkozott, aki – látva fogékonyságukat és lelkesedésüket – elküldte őket a Bartók Táncegyütteshez, ahová Martin mostohafia, Éri Péter (1953–) szintén velük tartott. S hogy miért az erdélyi hangszeres népzene volt az, amire a hetvenes évek elején a fiatalság fogékony volt? Egyszerűen másképpen szólt, másfajta művészi erőt adott, más volt a kisugárzása. Ősiségében is korszerűen hangzott. Virtuóz, de sallangmentes, ugyanakkor ritmikus, funkcionálisan tánchoz való.

Klasszik folk

Folk és világzene

A három nagy széki prímás egyike, aki különösen Halmos Bélára gyakorolt nagy hatást.
Halmos 1971-ben Sárosi Bálint Zenei anyanyelvünk című rádiós sorozatában hallotta meg őt játszani (Le is szállnak, fel is szállnak a fecskék), és ez annyira sorsfordító lett az életében, hogy egyszeriben „eldobta a gitárt”. 1972 karácsonyán találkozott először személyesen „Icsánnal”, és attól kezdve egészen haláláig rendszeresen járt hozzá tanulni.
Ádám István „Icsán” élete egybeesett a széki muzsika „aranykorával”, a falu hagyományos életformájának felbomlása pedig öregedésével, kiöregedésével azonos időszakban következett be. Fiai (a bandája) idővel otthagyták, egyikük elköltözött Székről, a másik máshoz szegődött kontrásnak. Mint Halmos Bélának mesélt: „Széken a hivatásszerű muzsikálás fárasztó, speciális képességeket igénylő munka. Ennek ellenére szeretem azt, amit csinálok.”
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 169.

Ádám István „Icsán”

Ádám István "Icsán" és Moldován György "Ilka Gyuri" mellett a harmadik híres széki prímás.
Az 1970-es években számos táncházi zenész, de mindenekelőtt Virágvölgyi Márta járt hozzá rendszeresen. 1977-ben így mesélt neki az életéről: „16 éves koromba már muzsikáltam a rományoknak itt. Aztán megfogadtak a magyarok, eljöttek a forrószegiek oda s azt mondják, jössz nekünk muzsikálni? Mondom, én megyek, de ne csúfolódjatok vélem, akarjátok, fogadjatok meg rendesen, hogy legyek ott. Megfogadunk, most egyenesen 10 vasárnapra s azután is, egész végig. Jó. Azt mondják nekem, hogy na, szombaton este megyünk hozzád. Jó, gyertek. Eljöttek, meg is fogadtak, adtak pénzt, ott muzsikáltam 18 évig, abban az egy utcában. (…) Akkor megfogadtak itt Felszegen, aztán itt Felszegen ettem meg az életemet, amíg csak lehetett, az öreg Filepnél, ott muzsikáltam. Még mai nap is mind ott muzsikálok.”
JBSz
 
Forrás:
 
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 169.

Dobos Károly

Ádám István "Icsán" és Dobos Károly mellett a harmadik híres széki prímás.
Akárcsak a többiek, a kottát ő sem ismerte, hallás után tanult zenélni. 8 éves korától gordonosként muzsikált, kezdetben nagybátyja, Lurcsi György zenekarában, később kontrázott, majd 1952-től haláláig hegedült. Más mestersége nem volt, a fiaival, Mikivel és Gyurikával, valamint feleségével, Lénucával játszott együtt.
Felszegen lakott és a felszegi táncházban muzsikált. Fia, Gyurika a mai napig hegedül Széken.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 172.

Varga Ferenc „Csipás”

Zenész - hegedűs

Kapcsolatok

Kelemen László (népzenész)

Klasszik folk

Folk és világzene

Ádám István „Icsán”

Dobos Károly

Moldován György „Ilka Gyuri”