Person/name

Szabó Kristóf

Halló mindenség! - VHK

Holdak Kelet felé - VHK

Holdvilág - VHK

Impro - VHK

Rejtelmes kert - VHK

Nincs más megoldás - VHK

Hunok csatája - VHK

Mi történt? - VHK

Fénysuhamlás - VHK

Távoli világok zenéje - VHK

Forgószél! - VHK

Ki vele, az Istenért! - VHK

Indulok! - Vágtázó Életerő (VHK)

Nyolc évvel a Vágtázó Halottkémek feloszlása és négy évvel annak „utódzenekara”, a Vágtázó Csodaszarvas elindulása után, 2009-ben a VHK öt egykori tagja – Grandpierre Attila (ének), Németh László Fritz (szólógitár), Mestyán Ádám (basszusgitár), Molnár Lujó (szólógitár) és Király Zoltán (dobok) – úgy döntöttek, hogy Szabó Kristóf dobossal kiegészülve, Vágtázó Életerő néven újjáalakulnak, hogy egy nagyszabású koncert erejéig felidézzék a legendás sámánisztikus punkzenekar emlékét, s illetve életben tartsák a több mint másfél évtizeden át működő alkotóközösség munkásságát.
Mint Grandpierre Attila akkoriban megfogalmazta: „Mi azért zenélünk, hogy ezt megmutassuk, és belepillantsunk abba, hogy az élet eredeti magassága mit jelent a számunkra, mert a túlvilág és a földi világ egy és ugyanazon világnak két része, amely ráadásul szerves, egységes egészet alkot”.
A nagyszabású „VHK idéző” fellépésre 2009. április 25-én került sor a Petőfi Csarnokban, ahol a legnagyobb „slágerek” (Élő világegyetem, Hunok csatája, Örökkévalóság, Halló mindenség) felújított változatai mellett új szerzemények (Forgószél, Távoli csillagok, Holdvilág) is felcsendültek, a program anyagából pedig egy koncertlemez (Forgószél, 2009) is megjelent. Grandpierre Attila és csapata a következő két-három évben folytatta az alkotómunkát, több nagysikerű koncertet adtak, majd 2012-től visszatértek a VHK névhez, mely alatt újabb lemezeket készítettek (Veled haraphat csillagot, 2013, A lélek mélyén [EP], 2017, Életzuhatag, 2019), és amely néven a mai napig látható és hallható a formáció.
CsO

Vágtázó Életerő (VHK)

Az 1980–1990-es évek egyik legegyénibb és legnépszerűbb underground/alternatív csapata. Stílusuk meghatározhatatlan, valahol a punk, a sámán- és a népzene között félúton. Ahogy egy 1992-es német fanzine-ben olvasható: sámánisztikus etnopunk.
A rendkívül sokfelől érkező és sokfelé ágazó zenei irányzatokat időlegesen egyesítő budapesti underground színtér igazi különutasa volt a Vágtázó Halottkémek. A csillagász-táltos Grandpierre Attila (1951–, ének) vezette csapat a hetvenes évek végétől a legfelkavaróbb társaságok egyikének számított Magyarországon, s a szokatlan külsőség, öltözék, színpadi viselkedés alapján a VHK-t besorolták az „ős-punkbandák” közé. Valójában a zenekar sem akkor, sem később nem tartozott egyetlen beskatulyázható stílusba, irányvonalba sem, hanem következetesen a maga „életzenéjét” játszotta, Grandpierre Attila énekes személyében pedig ugyancsak eredeti egyéniség és teoretikus bukkant fel a hazai rock világában, aki gyökereit az ősi mágikus népzenében kereste.
Grandpierre Attila eredetileg fizikából korrepetálta Ipacs Lászlót, közben mindenféle furcsa és vad krautrock felvételeket (Amon Düül, Ash Ra Tempel, Soft Machine, Blue Cheer), meg különböző ázsiai, afrikai és európai népzenéket mutatott neki, meg barátjának, Czakó Sándornak. Ezeket aztán házibulikon hajnalig hallgatták, elemezték, hogy kiben milyen érzéseket és képeket indítanak el. Baráti társaságuk néhány tagjának zenekara az országos hadseregbajnokság első díját elnyerve meghívta Grandpierre-t, aki úgy vélte, céljaik kifejezésére a Vágtázó Halottkémek a legjobb név (a halottkém „a végső azonosítás emberére”, a vágtázó meg a dinamizmusukra utal).
Grandpierre kezdettől jellegzetes, különleges hatású színpadi tánccal (pogózással) lepte meg a közönséget, ami saját bevallása szerint 16 éves korában egy Liversing koncerten tört rá először, és attól kezdve védjegyévé vált. (Erre a szokatlan „mozgáskultúrára” lett figyelmes egy Beatrice koncerten Bódy Gábor is, így került be aztán Grandpierre a Kutya éji dala című filmbe.)
A Grandpierre Attila , Czakó Sándor (1956–, gitár) és Ipacs László (1956–2022, dob) által 1975-ben alapított zenekar 1976 októberében lépett fel először az István Gimnázium egyik házi rendezvényén, de a beijedt szervezők a srácokat húsz perc után lezavarták a színpadról. A rendszeres koncertezést 1980 után kezdték el. Nyolcvanas évekbeli koncertjein a VHK nemcsak az ösztönből jövő folyamatzenéjével borzolta a konzervatívabb felfogásúak idegeit, hanem sokszor színpadi megjelenésével is. Grandpierre hol fűcsomókba varrva, hol madártollba mártott testtel, hol nyers húsokkal teleaggatott trikóban, indián harci színekben pompázva tolmácsolta látomásait, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy a gyakorta külsőségek alapján ítélkező hivatal igyekezett ellehetetleníteni a zenekart. Az is igaz, hogy a VHK üzenete még a velük szimpatizálóknak sem mindig jött le, a nyolcvanas években adott koncertjeiken többen csak végtelen energialöketet, agresszív zajkeltést és féktelen body actiont láttak-hallottak-érzékeltek.
A nyolcvanas évektől azonban felfigyeltek rájuk művészvilág-berkekben. A Filmgyár K szekciójának játékos vetélkedőjén első díjat nyertek a Bizottság, az URH, a Kontroll Csoport és a Neurotic előtt. Az évtized közepétől saját Rituális Színházuk előadásaival vezették be nagyobb koncertjeiket, és a társulattal gyakran szerepeltek nagy nemzetközi fesztiválokon, elsősorban Németországban.
A nyolcvanas évek közepére a VHK a középiskolások és egyetemisták egyik kedvencévé vált. 1983-ban az ELTE bölcsészkarán az egyik hallgató a szakdolgozatát a VHK zenéjéből írta. Grandpierre Attila pedig új, mágikus népzenéről beszélt nyilatkozataiban. Miként A Vágtázó Halottkémek és a népzene című, a Műcsarnokban tartott előadásuk kapcsán megjelent kiadványban olvasható: „Zenénk sok lényegi jegyben közös a hunok zenéjével: rendkívül ritmikus, az énekesek farkasok módjára üvöltenek, s a pentaton dallamvilág. A mi zenénk mágikus, mai népzene, letisztult állapotban, belső szükségszerűségből születik folyamatosan a színpadon, folyamatában váratlan újdonságokat hoz, megráz, felkavar, megtisztít – újra teljes életre ébreszt.”
Baksa Soós Vera segítségével a VHK egyik (mai füllel amúgy érdektelen) felvétele felkerült a Fix Planet újhullámos válogatásalbumra, és az évtized derekán már rendszeresen klubturnéztak Nyugat-Európában. Miközben idehaza egészen 1986-ig gyakorlatilag indexre voltak téve, a nyugat-európai magyar kulturális napoknak egy évtizeden át állandó vendégei voltak. Zenéjükről világszerte elismeréssel írtak. 1990-ben meghívták őket a New York-i New Music Seminar-ra, ahol nagy feltűnést keltettek.
A VHK életében az 1996-ban felvett, 1997-ben megjelent Az Éden visszahódítása I. több szempontból is új korszakot nyitott: friss erők érkeztek a csapatba, és a korábbinál lényegesen szélesebb zenei skálán mozogtak. Magyar, török és görög népzenei elemeket és számtalan akusztikus hangszert alkalmaztak, illetve olyan vendégeket fogadtak, mint a bőgős Lőrinszky Attila, a hegedűs Irtl Melinda, a citerás Bólya Mátyás, valamint a teljes Téka zenekar. Különösen ez utóbbiak jelenléte volt reveláció erejű, régi magyar táncot szólaltatnak meg a VHK-tagjaival, szilajul, se látva, se hallva, csak befelé figyelve.
Az Éden visszahódítása I.-gyel ráadásul a VHK a MAHASZ Top 40-be is betört (három hónapig ott is tanyáztak), sőt, egészen a 14. helyig kúsztak fel, ami mindenképpen azt jelezte, hogy a valamikor margóra szorított csapat a kilencvenes évek derekára befutott. Talán azért is, mert ez a sámánisztikus punkzene a korábban megszokottnál rendezettebb, strukturáltabb lett, a szabad folyamatzenében helyenként kifejezetten konvencionális rock- és metálsémák jelentek meg. Ráadásul Az Éden visszahódítása I.-en – tőlük eléggé szokatlan módon – a megírt dalok kerültek az előtérbe, így a spontaneitás már kevésbé jellemezte. Vágtázásaik követhető galoppá szelídültek, szabad szárnyalásaik, senkit és semmit figyelembe nem vevő vehemenciájuk ezáltal többeket érinthetett meg.
A hamarosan trilógiává bővülő Éden-sorozat középpontjában a kozmikus erő állt, a világösztön, Grandpierre Attila életművének talán legfontosabb eleme, amely szerinte minden emberben jelen van, és amelyen a természetes kozmikus emberi élet alapul. Az eltévelyedett nyugati civilizáció és a hozzá kapcsolódó társadalmi tudat teljesen háttérbe szorította ezt a világösztönt, hogy egy természetidegen elveket is tartalmazó normarendszert kényszerítsen az emberekre. Grandpierre szerint tudatos énünket sikerült szembefordítani kozmikus énünkkel, elszakítva ezzel saját belső világunktól és a kozmosztól. Az elszakadás, a manipuláció következményeként gyakran érezzük úgy, hogy nem azt az utat járjuk, amit valójában szeretnénk, és hogy nagyságrendekkel a képességeink alatt teljesítünk. A VHK a kapcsolat újrateremtésén fáradozott, ehhez a legrövidebb út megérzésük szerint a zenén és a „magasra vivő megtáltosodáson” keresztül vezetett volna.
A Vágtázó Halottkémek kétségkívül az Éden-trilógia idején ért népszerűsége csúcsára. A sorozat harmadik része, a Naptánc után azonban elfogyott a lendület, és 1999 végére végérvényesen elfáradt a csapat. Ahogy Grandpierre ma fogalmazza: megszűnt az egészet működtető varázslat. Addig minden próbán és koncerten született valami új, attól kezdve viszont már csak a tehetetlenségi erő sodorta őket. Bő egy évig. Majd Grandpierre úgy vélte, a legtapintatosabb a VHK-val szemben úgy lehet, ha kilép.
Grandpierre Attila előbb 2005-ben megalapította a Vágtázó Csodaszarvas zenekart, majd 2009-ben a Vágtázó Életerőt, mely „VHK idéző” címmel koncertet adott a VHK tiszteletére, a fellépés anyaga lemezen is megjelent. Majd 2012-től már ismét VHK néven jelent meg az újabb nagylemez (Veled haraptat csillagot). És innentől a Vágtázó Halottkémek név újjászületett, és azóta egy EP-t (A lélek mélyén, 2016) és egy CD-t (Életzuhatag, 2019) jegyeznek, miközben továbbra is folyamatosan koncerteznek.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 76–80.
 Kapcsolat:
<a href="http://vhk.mediastorm.hu/">http://vhk.mediastorm.hu/</a> <a href="https://www.facebook.com/vagtazohalottkemek">https://www.facebook.com/vagtazohalottkemek</a>

Vágtázó Halottkémek (VHK)

A kilencvenes évek Seattle-ből induló zenei mozgalma, a grunge máig érzékelhető hatással van a hazai rockzenére. Erre az egyik példa, hogy Európa első Soundgarden tribute bandája Magyarországon alakult 2010-ben, ez a veszprémi Superunknows. Knolmayer Gábor (gitár) és Szabó Kristóf (dob) alapította az együttest azzal a céllal, hogy grunge egyik meghatározó zenekarának a dalait hűen irnterpretálják. Ebben partnereik Székely Márton (ének, ex-Ozone Mama), Cseh Balázs (basszusgitár) és Szabó Attila (gitár). A csapat igyekszik a nagy előd munkásságából a lehető legszélesebb és legváltozatosabb skálát bemutatni úgy, hogy a dalokat a hallgató koncerten is lemezminőségben élvezhesse a nagy slágereket és a kevésbé ismert dalokat. A Soundgarden-frontember, Chris Cornell halála után emlékestet tartottak az A38 Hajón, 2017-ben. A Superunknows közös koncertet is rendezett már olyan más hazai grunge tribute bandákkal, mint a debreceni Evermind (Nirvana) és a soproni Grunge Electric (Pearl Jam).
HZ
 
https://www.facebook.com/Superunknowns
https://www.instagram.com/superunknown5/

Szabó Kristóf

Zenész - dobos

Kapcsolatok

Halló mindenség! - VHK

Holdak Kelet felé - VHK

Holdvilág - VHK

Impro - VHK

Rejtelmes kert - VHK

Nincs más megoldás - VHK

Hunok csatája - VHK

Mi történt? - VHK

Fénysuhamlás - VHK

Távoli világok zenéje - VHK

Forgószél! - VHK

Ki vele, az Istenért! - VHK

Indulok! - Vágtázó Életerő (VHK)

Vágtázó Életerő (VHK)

Vágtázó Halottkémek (VHK)

Superunknowns

Nincs más megoldás - VHK

Mi történt? - VHK

Ki vele, az Istenért! - VHK

Impro - VHK

Halló mindenség! - VHK

Forgószél! - VHK

Fénysuhamlás - VHK

Távoli világok zenéje - VHK

Rejtelmes kert - VHK

Örökkévalóság - VHK

Hunok csatája - VHK

Holdvilág - VHK

Holdak Kelet felé - VHK

Vágtázó Halottkémek (VHK)

Indulok! - Vágtázó Életerő (VHK)