Person/name

Pócs Tamás Tompox

Mickey Mouse - Solaris

Óz - Solaris

Ha felszáll a köd - Solaris

E-moll concerto - Solaris

Apokalipszis - Solaris

Az 1980-as évek második felének egyik sikeres popzenekara.
Előzménye, hogy 1985 őszén a Solaris együttes tagjai, amikor a Hanglemezgyár nem adta ki második nagylemezüket, két utódzenekar létrehozását fontolgatták. Az egyik Spartacus néven fantomformáció lett volna, az előre felvett zenét négy kigyúrt testű táncos adta volna el a színpadon. A másik együttesből lett a Napoleon Boulevard – Cziglán István (1959, gitár), Kollár Attila (fuvola), Erdész Róbert (1958, billentyűs), Pócs Tamás (basszusgitár), Gömör László dob –, miután 1985 novemberében a KEK-en egy rajongójuk, Vincze Lilla (1961, ének) azzal kereste meg őket, hogy velük szeretne énekelni. Cserébe próbatermet ígért, és a fiúk ráálltak az alkura. Mivel Vincze hangjához nem illett a korábbi stílus, a többiek zeneileg (dinamikusabb megszólalású modern popra) és külsőségekben is váltottak (a harmincas évek világára, atmoszférájára).
A visszaemlékezések szerint az első dalok megszületése idején a Napoleon Boulevard és a Solaris párhuzamosan létezett, az előbbi az utóbbi előzenekaraként lépett fel. Úgyhogy miután a Napoleon Boulevard blokk véget ért, Vincze Lilla elhagyta a színpadot, a többiek pedig – átöltözés után – Solarisként folytatták. Ez az átmeneti állapot 1986-ig tartott, onnantól kezdve a Solaris megszűnt létezni.
Az együttes a Napoleon-demot elsőként a Bravo márkamenedzsmentjének mutatta meg, majd Erdős Péternél is jártak, aki benevezte őket az 1986-os siófoki Interpop Fesztiválra. Ahol aztán a Kérlek, ne félj című dallal – nem mindennapi hercehurcák után – nyertek is. Gát György, a televízió akkori könnyűzenei osztályvezetője ugyanis nem akarta engedni a Napoleon Boulevard nevet, Erdős viszont az „Ugye eljönnek majd a repülők” sort akarta „Ugye nem jönnek majd a repülők”-re változtatni. A zenekar azonban egyikben sem engedett. Végül a közönségdíj és a nagydíj is az övék lett, és ez nagyban hozzájárult az első album megjelenéséhez.
A bemutatkozó – cím nélküli – nagylemez aztán több hónapot késett, mert a Hazafias Népfront letiltotta a fesztiválnyertes dalt, amit viszont a kulturális minisztérium mégis engedélyezett. Az album a megjelenése után két héttel már elérte a százezres példányszámot (azaz aranylemez lett), egy hónap alatt pedig 150 ezer fogyott belőle. Rajta olyan slágerekkel, mint a Szállj velem vagy a már említett fesztiválgyőztes dal, a Kérlek, ne félj. A második korong (Napoleon Boulevard 2., 1987) szintén aranylemez lett, míg a harmadikból (Júlia nem akar a földön járni, 1988) kétszázhatvanezret adtak el, köszönhetően olyan slágereknek, mint a címadó szám, a Mylord vagy az Európa visszavár.
A negyedik album (Mennyből az angyal) azonban már „muszáj munka” volt. Ezt követően Vincze Lilla és Cziglán István kivált, és kiadott egy közös nagylemezt (Lilla – Czigi). Az eredeti felállás utoljára 1990-ben a Pop-Meccs-gálán lépett fel (Lilla négy évig volt az év énekesnője), aztán Erdész Róbert is távozott (előbb a Darányi zenekar, majd a Cabaret tagja – Ullmann Zsuzsával –, nagylemeze 1992-ben jelent meg). Ezt követően készült a Legyetek jók, ha tudtok, ami után Kollár is kivált. Gömör László és Pócs Tamás 1993-ig zenéltek együtt, utolsó lemezük címe: Jó lenne, ha jó lenne. Ekkor már magyarosan is írják – Napoleon Bulvár – a zenekar nevét, amelyben előbb Barcsik Vali, majd Könczöl Szilvia és Lastofka Bea volt az énekes.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 168–170.

Napoleon Boulevard

Az 1980-ban indult progresszív rock zenekar, a Solaris – Cziglán István (gitár), Erdész Róbert (billentyűsök), Seres Attila (basszusgitár), Kollár Attila (fuvola), Tóth Vilmos (dob) – a Pesti Műsor tehetségkutató versenyén harmadik helyezést ért el instrumentális, space rockos zenéjével. Több daluk (Solaris, Ellenpont, Éden) megjelent kislemezen, A fuvolákat nem a szelek fújják című komplex audiovizuális élményt nyújtó színdarabjukat az FMH-ban mutatták be. Kisszabó Gábor (basszusgitár), Bogdán Csaba (gitár) és Rauschenberger Ferenc (dob) személyében új tagok érkeztek, velük 1982-ben egész nagylemeznyi anyag készült, Noah címmel. Mivel azonban a Hanglemezgyár esetükben nem volt hajlandó instrumentális zenét tartalmazó albumot megjelentetni, ezért Kisszabó és Bogdán inkább divatos popra váltott, és megalapította az Első Emeletet.
Bár 1984 májusában végre a boltokba kerülhetett a Solaris bemutatkozó albuma (Marsbéli krónikák), melyből közel 40 ezer példány fogyott (akkoriban 100 ezer volt az aranylemez), a zenekar továbbra is úgy érezte, hogy gyakorta falakba ütközik, úgyhogy 1986 áprilisában szintén divatos popra váltott, és Vincze Lilla énekesnővel kiegészülve Napoleon Boulevard néven futotta meg sikerköreit – egészen a rendszerváltozásig.
Mígnem a zenekar első lemeze 1989-ben megjelent Japánban, 1990-ben a Hungaroton szintén kiadott egy dupla albumot kiadatlan dalaikból (Solaris 1990). Majd a progresszív rock kilencvenes évek eleji reneszánsza hatására Böszörményi Gergely, a Periferic Records vezetője úgy döntött, hogy újra életre kelti a Solarist. Neki köszönhető, hogy az akkor már kilenc éve nem létező zenekart 1995-ben meghívták Los Angelesbe egy progrock fesztiválra, ennek a koncertnek az anyaga a következő évben CD-n és VHS-en is megjelent, amit aztán Rio de Janeiróban mutattak be. Mire felkérték őket egy új album készítésére, így született meg 1999-ben a Nostradamus – Próféciák könyve.
A reaktivizálódott Solaris azonban sosem lett rendszeresen koncertező zenekar, a tagok nem adták fel időközben kialakult egzisztenciájukat, csupán egy-egy reprezentatív fellépést vállaltak be, azokat is lehetőség szerint másik földrészen. Így jutottak el Washingtonba, New Yorkba, Mexikóvárosba és Monterreybe, majd vissza Los Angelesbe. Miközben 2006 áprilisában – húsz évvel a búcsúkoncert után – a Művészetek Palotájában adtak három és fél órás retrospektív koncertet, hogy aztán hét esztendővel később, 2013 szeptemberében ugyanitt indítsák el azt az évi rendszerességű sorozatot, amelynek során a Solaris-életmű egy-egy újabb időszakát mutatták be.
2014 októberében mutatták be a Marsbéli krónikák II. súdióalbumukat, melyet az első nagylemez megjelenésének 30. évfordulóján rögzítettek. A Marsbéli krónikákból pedig 2016 áprilisában az Erkel Színházban balettet készítettek. Majd 2019 novemberében publikálták a Nostradamus megjelenésének 20. évfordulójára írt Nostradamus 2 albumot.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 150–152.
 
Kapcsolat:
<a href="http://solaris.erdeszrobert.hu/">http://solaris.erdeszrobert.hu/ </a>
<a href="https://hu-hu.facebook.com/solarisegyuttes.hu/">https://hu-hu.facebook.com/solarisegyuttes.hu/</a>

Solaris

Az 1980–1990-es évek egyik legegyénibb és legnépszerűbb underground/alternatív csapata. Stílusuk meghatározhatatlan, valahol a punk, a sámán- és a népzene között félúton. Ahogy egy 1992-es német fanzine-ben olvasható: sámánisztikus etnopunk.
A rendkívül sokfelől érkező és sokfelé ágazó zenei irányzatokat időlegesen egyesítő budapesti underground színtér igazi különutasa volt a Vágtázó Halottkémek. A csillagász-táltos Grandpierre Attila (1951–, ének) vezette csapat a hetvenes évek végétől a legfelkavaróbb társaságok egyikének számított Magyarországon, s a szokatlan külsőség, öltözék, színpadi viselkedés alapján a VHK-t besorolták az „ős-punkbandák” közé. Valójában a zenekar sem akkor, sem később nem tartozott egyetlen beskatulyázható stílusba, irányvonalba sem, hanem következetesen a maga „életzenéjét” játszotta, Grandpierre Attila énekes személyében pedig ugyancsak eredeti egyéniség és teoretikus bukkant fel a hazai rock világában, aki gyökereit az ősi mágikus népzenében kereste.
Grandpierre Attila eredetileg fizikából korrepetálta Ipacs Lászlót, közben mindenféle furcsa és vad krautrock felvételeket (Amon Düül, Ash Ra Tempel, Soft Machine, Blue Cheer), meg különböző ázsiai, afrikai és európai népzenéket mutatott neki, meg barátjának, Czakó Sándornak. Ezeket aztán házibulikon hajnalig hallgatták, elemezték, hogy kiben milyen érzéseket és képeket indítanak el. Baráti társaságuk néhány tagjának zenekara az országos hadseregbajnokság első díját elnyerve meghívta Grandpierre-t, aki úgy vélte, céljaik kifejezésére a Vágtázó Halottkémek a legjobb név (a halottkém „a végső azonosítás emberére”, a vágtázó meg a dinamizmusukra utal).
Grandpierre kezdettől jellegzetes, különleges hatású színpadi tánccal (pogózással) lepte meg a közönséget, ami saját bevallása szerint 16 éves korában egy Liversing koncerten tört rá először, és attól kezdve védjegyévé vált. (Erre a szokatlan „mozgáskultúrára” lett figyelmes egy Beatrice koncerten Bódy Gábor is, így került be aztán Grandpierre a Kutya éji dala című filmbe.)
A Grandpierre Attila , Czakó Sándor (1956–, gitár) és Ipacs László (1956–2022, dob) által 1975-ben alapított zenekar 1976 októberében lépett fel először az István Gimnázium egyik házi rendezvényén, de a beijedt szervezők a srácokat húsz perc után lezavarták a színpadról. A rendszeres koncertezést 1980 után kezdték el. Nyolcvanas évekbeli koncertjein a VHK nemcsak az ösztönből jövő folyamatzenéjével borzolta a konzervatívabb felfogásúak idegeit, hanem sokszor színpadi megjelenésével is. Grandpierre hol fűcsomókba varrva, hol madártollba mártott testtel, hol nyers húsokkal teleaggatott trikóban, indián harci színekben pompázva tolmácsolta látomásait, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy a gyakorta külsőségek alapján ítélkező hivatal igyekezett ellehetetleníteni a zenekart. Az is igaz, hogy a VHK üzenete még a velük szimpatizálóknak sem mindig jött le, a nyolcvanas években adott koncertjeiken többen csak végtelen energialöketet, agresszív zajkeltést és féktelen body actiont láttak-hallottak-érzékeltek.
A nyolcvanas évektől azonban felfigyeltek rájuk művészvilág-berkekben. A Filmgyár K szekciójának játékos vetélkedőjén első díjat nyertek a Bizottság, az URH, a Kontroll Csoport és a Neurotic előtt. Az évtized közepétől saját Rituális Színházuk előadásaival vezették be nagyobb koncertjeiket, és a társulattal gyakran szerepeltek nagy nemzetközi fesztiválokon, elsősorban Németországban.
A nyolcvanas évek közepére a VHK a középiskolások és egyetemisták egyik kedvencévé vált. 1983-ban az ELTE bölcsészkarán az egyik hallgató a szakdolgozatát a VHK zenéjéből írta. Grandpierre Attila pedig új, mágikus népzenéről beszélt nyilatkozataiban. Miként A Vágtázó Halottkémek és a népzene című, a Műcsarnokban tartott előadásuk kapcsán megjelent kiadványban olvasható: „Zenénk sok lényegi jegyben közös a hunok zenéjével: rendkívül ritmikus, az énekesek farkasok módjára üvöltenek, s a pentaton dallamvilág. A mi zenénk mágikus, mai népzene, letisztult állapotban, belső szükségszerűségből születik folyamatosan a színpadon, folyamatában váratlan újdonságokat hoz, megráz, felkavar, megtisztít – újra teljes életre ébreszt.”
Baksa Soós Vera segítségével a VHK egyik (mai füllel amúgy érdektelen) felvétele felkerült a Fix Planet újhullámos válogatásalbumra, és az évtized derekán már rendszeresen klubturnéztak Nyugat-Európában. Miközben idehaza egészen 1986-ig gyakorlatilag indexre voltak téve, a nyugat-európai magyar kulturális napoknak egy évtizeden át állandó vendégei voltak. Zenéjükről világszerte elismeréssel írtak. 1990-ben meghívták őket a New York-i New Music Seminar-ra, ahol nagy feltűnést keltettek.
A VHK életében az 1996-ban felvett, 1997-ben megjelent Az Éden visszahódítása I. több szempontból is új korszakot nyitott: friss erők érkeztek a csapatba, és a korábbinál lényegesen szélesebb zenei skálán mozogtak. Magyar, török és görög népzenei elemeket és számtalan akusztikus hangszert alkalmaztak, illetve olyan vendégeket fogadtak, mint a bőgős Lőrinszky Attila, a hegedűs Irtl Melinda, a citerás Bólya Mátyás, valamint a teljes Téka zenekar. Különösen ez utóbbiak jelenléte volt reveláció erejű, régi magyar táncot szólaltatnak meg a VHK-tagjaival, szilajul, se látva, se hallva, csak befelé figyelve.
Az Éden visszahódítása I.-gyel ráadásul a VHK a MAHASZ Top 40-be is betört (három hónapig ott is tanyáztak), sőt, egészen a 14. helyig kúsztak fel, ami mindenképpen azt jelezte, hogy a valamikor margóra szorított csapat a kilencvenes évek derekára befutott. Talán azért is, mert ez a sámánisztikus punkzene a korábban megszokottnál rendezettebb, strukturáltabb lett, a szabad folyamatzenében helyenként kifejezetten konvencionális rock- és metálsémák jelentek meg. Ráadásul Az Éden visszahódítása I.-en – tőlük eléggé szokatlan módon – a megírt dalok kerültek az előtérbe, így a spontaneitás már kevésbé jellemezte. Vágtázásaik követhető galoppá szelídültek, szabad szárnyalásaik, senkit és semmit figyelembe nem vevő vehemenciájuk ezáltal többeket érinthetett meg.
A hamarosan trilógiává bővülő Éden-sorozat középpontjában a kozmikus erő állt, a világösztön, Grandpierre Attila életművének talán legfontosabb eleme, amely szerinte minden emberben jelen van, és amelyen a természetes kozmikus emberi élet alapul. Az eltévelyedett nyugati civilizáció és a hozzá kapcsolódó társadalmi tudat teljesen háttérbe szorította ezt a világösztönt, hogy egy természetidegen elveket is tartalmazó normarendszert kényszerítsen az emberekre. Grandpierre szerint tudatos énünket sikerült szembefordítani kozmikus énünkkel, elszakítva ezzel saját belső világunktól és a kozmosztól. Az elszakadás, a manipuláció következményeként gyakran érezzük úgy, hogy nem azt az utat járjuk, amit valójában szeretnénk, és hogy nagyságrendekkel a képességeink alatt teljesítünk. A VHK a kapcsolat újrateremtésén fáradozott, ehhez a legrövidebb út megérzésük szerint a zenén és a „magasra vivő megtáltosodáson” keresztül vezetett volna.
A Vágtázó Halottkémek kétségkívül az Éden-trilógia idején ért népszerűsége csúcsára. A sorozat harmadik része, a Naptánc után azonban elfogyott a lendület, és 1999 végére végérvényesen elfáradt a csapat. Ahogy Grandpierre ma fogalmazza: megszűnt az egészet működtető varázslat. Addig minden próbán és koncerten született valami új, attól kezdve viszont már csak a tehetetlenségi erő sodorta őket. Bő egy évig. Majd Grandpierre úgy vélte, a legtapintatosabb a VHK-val szemben úgy lehet, ha kilép.
Grandpierre Attila előbb 2005-ben megalapította a Vágtázó Csodaszarvas zenekart, majd 2009-ben a Vágtázó Életerőt, mely „VHK idéző” címmel koncertet adott a VHK tiszteletére, a fellépés anyaga lemezen is megjelent. Majd 2012-től már ismét VHK néven jelent meg az újabb nagylemez (Veled haraptat csillagot). És innentől a Vágtázó Halottkémek név újjászületett, és azóta egy EP-t (A lélek mélyén, 2016) és egy CD-t (Életzuhatag, 2019) jegyeznek, miközben továbbra is folyamatosan koncerteznek.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 76–80.
 Kapcsolat:
<a href="http://vhk.mediastorm.hu/">http://vhk.mediastorm.hu/</a> <a href="https://www.facebook.com/vagtazohalottkemek">https://www.facebook.com/vagtazohalottkemek</a>

Pócs Tamás Tompox

Zenész - basszusgitáros

Kapcsolatok

Mickey Mouse - Solaris

Óz - Solaris

Ha felszáll a köd - Solaris

E-moll concerto - Solaris

Apokalipszis - Solaris

Napoleon Boulevard

Solaris

Vágtázó Halottkémek (VHK)

Apokalipszis - Solaris

E-moll concerto - Solaris

Ha felszáll a köd - Solaris

Legyőzhetetlen - Solaris

Magyar tánc - Solaris

M'Ars Poetica - Solaris

Mickey Mouse - Solaris

Viking visszatér - Solaris

Solaris - Solaris

Párviadal - Solaris

Óz - Solaris