Person/name

Pálmai Zoltán

Beatrice zenekari fotók

Amíg a „fekete bárányok” közül a P.Mobil képviselte a jelent, a Beatrice meg a kapcsolatot a közeli jövővel, addig a Hobo Blues Band a múlt egyik fontos, Magyarországon alig ismert örökségét, a bluest próbálta meg némi fáziskéséssel honosítani. Vissza a gyökerekhez! – hirdette meg a műfaj legvehemensebb és a nyilvánosság előtt sokáig ismeretlen elkötelezettje, <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-foldes-laszlo-hobo-9446">Hobo</a> (Földes László, 1945), aki korábban cikkeivel, novelláival, előadásaival is sokat tett a blues hazai népszerűsítéséért. Schuster javaslatára kezdett próbálni 1978 júliusában az Ikarus három tagjával – Szakács László (dob), Gecse János (basszusgitár), Kőrös József (szólógitár) – egy sashalmi szenespincében, és első koncertjüket 1978 augusztusában, a P.Mobil előzenekaraként adták a Lőrinci Ifjúsági Parkban.
Hobo 1989-ben megjelent Hobo Sapiens könyvében közli az első buli műsorának dallistáját, amit talán érdemes idemásolni: Dobókocka (Tumblin’ Dice) – Jumpin’ Jack Flash – Tökös srác (Manish Boy) – Szimpátia az ördöggel (Sympathy for The Devil) – Bordély blues (Honky Tonk Women) – Éjféli csavargó (Midnight Rambler) – Indulnod kell (You Gotta Move) – Vándor az úton (Riders On the Storm). Az utolsó számot (Doors) leszámítva csupa Rolling Stones-szám. De már ugyanebben az évben magyarított és elénekelt több más Stones-, Hendrix- és Cream-dalt. 1979 tavaszára pedig már összeállt az első „igazi” Hobo Blues Band: Póka Egon (basszusgitár), Szénich János (gitár), Kőrös József (gitár), Döme Dezső (dob), Deák Bill Gyula (ének).
A HBB – Hobo szavaival – „szombat esti blueszenekarként” azzal a céllal indult, hogy újra felfedeztesse a rock klasszikusait, és a harmadik rockgeneráció tagjaival is megismertesse, honnan indult el ez a műfaj. Zenekarával a MOM Művelődési Házban olyan zenei központot alakított ki, amely a hatvanas évek beatklubjait utánozva minden héten gazdag programmal várta az érdeklődőket. Nemcsak koncertet adtak, hanem kiállításokat rendeztek, diaporáma-műsorokat és filmeket vetítettek, vendégeket hívtak, beszélgetéseket szerveztek. Mindezt fesztelen, oldott légkörben, élő és konzerv zene kíséretében. És ezzel nem csak újat kereső tizenéveseket, de a régire vágyó beatnemzedék tagjait is sikerült elérniük. Hobo személyében ráadásul hosszú évek után ismét megjelent a hazai rockszínpadokon az értelmiségi előadó típusa.
A Hobo Blues Band számára az igazi kiugrást az 1979-ben a Kisstadionban (a svájci Krokus és az Omega előtt) adott koncert jelentette. Azzal, hogy a HBB-t országszerte tíz- és tízezrek fedezték fel maguknak, Hobo utópiája („szombat esti klubzenekar”) hamar megbukott az élet realitásán. Egyre nagyobb helyeken léptek fel, de ezzel együtt jöttek a botrányok is, aminek következményeként egyes megyékből kitiltották őket, és 1980-ra ők is megbélyegzett „fekete bárányok” lettek.
Igaz, ők többre vitték, mint a többiek (mások úgy fogalmazzák: őket más módszerekkel akarták lehetetlenné tenni). Nyáron megjelenhetett első kislemezük (Rolling Stones blues / 3.20-as blues), majd karácsonyra kijöhetett az első LP, amiből több mint százezer példányt fogyott, Hobót az év emberének választották. Ráadásul Szomjas György készülő Kopaszkutya című filmjének nemcsak a főszerepét bízta Hobóra, hanem részben a mű sztoriját, ötleteit is a zenészektől kölcsönözte.
Az 1981-es év a Kopaszkutya jegyében telt. Hobo ősztől a miskolci színházban főszerepet kapott (meg is bukott vele), könyvet írt a Rolling Stonesról, és Bereményi Gézával egy rockmusical színpadra állítását tervezte. Az augusztusi hajógyári szuperkoncerten a HBB széteső, fáradt zenekar benyomását keltette, és a szeptember végén, az Ifipark záró buliján bemutatott Mindennek vége műsorban Hobo már inkább csak a megszokott manírjait hozta, nem új ötleteket.
A következő két nagylemezen (Oly sokáig voltunk lenn, Még élünk!) viszont kettős szereposztást alkalmaz: Deák Bill Gyula énekelte a proli életképeket felvillantó rhythm and bluesokat (Kőbánya blues, Tetovált lány, Hosszúlábú asszony), Hobo pedig az intellektuálisabb, kántálóbb szövegmondásra épülő dalokat (Halálapa blues, Mata Hari, Közép-európai Hobo Blues Nr. 2).
Hobo ettől kezdve a bluestól eltérő kompozíciós és hangszerelési ötleteknek is sokkal nagyobb teret adott, és egész előadásmódjával igyekezett egy értelmiségi, a bluestól nem idegen, de törvényszerűen abból nem következő formát kialakítani. 1983-ra a HBB is teljesen átalakult, a Póka–Tátrai duó szerzői vénája és hangszeres virtuozitása szerencsésen párosult Hobo költői szövegeivel, és 1984-ben megszületett a magyar rock történetének egyik legfontosabb albuma, a Vadászat.
A Vadászat-tal határozottan irányt váltott a zenekar, és ez egyáltalán nem ment zökkenőmentesen: 1985-re Hobo és Póka kivételével az egész társulat lecserélődött. Az újonnan érkezett társakkal – Tóth János Rudolf (ének, gitár), Fuchs László (zongora) – a korábbi rockos jellegű bluestól egy költőibb és stilárisan heterogénebb irányba fordultak, nagyjából arra, amerre a főnök a kezdetek óta tartani akart. Az új felállás első munkája – kihasználva Fuchs zenei sokoldalúságát, könnyed és finom játékát – mindjárt egy Jim Morrison emlékműsor volt (nagylemez is lett belőle), aztán Hobo kuplékkal, esztrád-jellegű dalokkal is megpróbálkozott, majd a gyökerek keresése jegyében Allen Ginsberggel elkészítette az Üvöltés-t.
A rendszerváltozás előtti évek enyhülő ideológiai nyomása még kihozta belőlük azt a lemezanyagot (Tiltott gyümölcs), amelyet igazából az induláskor kellett volna rögzíteniük – akkor még lett volna benne kellő izgalom, így viszont óhatatlanul önismétlésnek tűnt. Majd az MHV-tól elmenekülő, ismételten nagymértékben átalakuló Hobo Blues Band az évtized végén megkezdte talán legellentmondásosabb időszakát, melyet nagyjából az 1995-ös Vissza a 66-os úton zárt le. Ebben a hat-hét évben születtek emlékezetes (Tábortűz mellett, 1990) és felejthető albumok (Kocsmaopera, 1991, Férfibánat, 1992), de szellemileg/zeneileg kétségkívül helyben járt a zenekar.
Érezte ezt Hobo is, és a megélhetést jelentő koncertezés mellett egyre inkább a színház és a költészet felé mozdult el. Nyilván azért is, mert míg a nyolcvanas évek második felében a Hobo Blues Band keretein belül sok számára kedveset, de elvben oda nem illőt – verset, bohóctréfákat, kuplét, színházat, népzenét – sikerült megvalósítania, addig a kilencvenes évek elején rá kellett döbbennie, hogy ez a szellemiség nem minden tag számára világos vagy lényeges. Elkezdett hát előbb egyedül, később más muzsikusokkal összefogva a HBB mellett különféle zenés-irodalmi műsorokat létrehozni – melyek közül talán a legemlékezetesebb a Márta Istvánnal közös József Attila-korongja, a Magyarország messzire van, illetve a részben ennek anyagából összeállított színházi estje, a Légy ostoba!. Főként e társak segítségével a kilencvenes évek vége felé ismét teljesen megújította együttesét, és a Hobo Blues Bandben annak 2011-es leállásáig ismét minden ott volt, ami számára kedvesnek számított: blues, színház, költészet.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 324–327.

Hobo Blues Band

A „halmozottan sikeres” sztár
Zámbó Imre különleges hangjára már gyerekkorában felfigyeltek. Tagja volt a Magyar Rádió gyermekkórusának, majd Ákos Stefitől, az ötvenes évek híres táncdalénekesétől vett énekleckéket. Később énekes-zongoristaként bárokban, presszókban, éttermekben kereste a kenyerét. A nyolcvanas években négy évre az Egyesült Államokba költözött, ahol szintén a szórakoztatóiparban dolgozott, ekkor kapta a Jimmy nevet. Hazatérte után megpróbálkozott az énekesi karrierrel, 1988-ban az Interpop Fesztiválon mutatkozott be (Valahol bús dal szól), ahol előadói és szerzői díjat nyert. Kislemeze jelent meg (Füstös éjszaka blues), de még évekig várt a kiugrásra. A kilencvenes évek elején a Magneoton szerződtette, és slágereivel azonnal utat talált a magyar néplélekhez. Sorban megjelenő korongjai nemcsak számos elismerést kaptak – Az év albuma (1992, 1994), Az év énekese (1993), eMeRTon-díj (1994), Huszka Jenő-díj (1995), Arany Zsiráf-díj (1994, 1995) –, de sorra arany-, platina- és dupla platina-lemezek lettek.
Karrierje a kilencvenes években töretlenül ívelt felfelé, hamarosan össznépi sztár lett, akiért életkortól függetlenül rajongtak. Példátlan népszerűségét nagyban segítette, hogy Lagzi Lajcsi mellett ő volt a bulvársajtó első nagy felfedezettje. Karrierjében nem elhanyagolható szerepet játszott, hogy olyan társadalmi közegből érkezett a rivaldafénybe, amelynek korábban nem volt lehetősége a kulturális önreprezentációra, ezért hatalmas tömegek látták benne a kiválasztottat, a bálványt. Főleg szentimentális, giccses táncdalokat énekelt, és előadói stílusával, öltözködésével, színpadi jelenlétével is igyekezett a rajongóiban feltámadó romantikus-nosztalgikus érzéseket táplálni, kiszolgálni. Így lett „halmozottan sikeres” előadó, akit a kilencvenes évek második felétől Királyként ünnepelt a rajongótábora.
A hazai szórakoztatás kétségtelenül legfényesebb karrierjét 2001-ben váratlan tragédia törte ketté: a fegyverével játszadozó sztár véletlenül főbe lőtte magát. Százezreket megrendítő halálából a média épp olyan üzletet csinált, mint az életéből. Az örökségét gondozó, ápoló család került – nem mindig előnyére – a középpontba, és rengeteg pályatárs is megpróbált hasznot húzni az egyébként lenézett kolléga legendájából.
Poptörténeti érdekesség, hogy Zámbó Jimmy halálát követően a MAHASZ Top 40 lista első tizenöt helyén 13 albuma szerepelt, az első tizenegy helyet Zámbó Jimmy-lemezek foglalták el. Hasonló rekordra még Elvis Presley vagy a Beatles sem volt képes.
Zámbó Jimmy halála után amúgy elképesztő lemez-, könyv-, újságcikk-áradat jelent meg a nevével, rajongótábora éveken át vevő volt minden vele kapcsolatos hírre, érdekességre, produkcióra. Így lehet, hogy még halála után öt évvel, 2006-ban is hónapokig vezette a DVD eladási listát éppúgy, mint a MAHASZ Top 40-t.
Életét 2022-ben az RTL Klub A király címmel tíz részes tévésorozatban mutatta be.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 389.

Zámbó Jimmy

Az 1972-ben Dandó Péter basszusgitáros és Solti János dobos alapította, folytonosan cserélődő tagságű Theatrum deklaráltan a klasszikus zene, a jazz és a rock ötvözetét játszotta. Ahogy nyilatkozták: „külföldi példaképeink a King Crimson, a Blood Sweat and Tears együttes, akik ugyancsak a klasszikus zene, Bartók és Bach hívei, többen közülük kiváló jazzmuzsikusok, a blueséneklés és a folk-beat jeles képviselői.” Ők meg Kodály Zoltán, Bartók Béla és Kadosa Pál műveit próbálták meg új felfogásban játszani.
A zenekar legismertebb felállása: Torontáli István (1948–2010, ének), Szűcs László (billentyűsök), Kovács Péter (gitár), Dandó Péter (1951–1997, basszusgitár) és Pálmai Zoltán (dob).
A Theatrum a nagyközönség előtt 1973 nyarán, a miskolci popfesztiválon mutatkozott be, nagy sikerrel. Budapesten, törzshelyükön, a Bem rakparton és különböző egyetemi klubokban játszottak, alig néhány hónap múlva már a Syriusszal és a Minivel együtt emlegették őket. Amíg azonban az előző kettőnek sikerült önálló profilt kialakítania, addig ők lényegében megmaradtak repertoár-zenekarnak, saját kompozícióik (például a harmincperces Apokalipszis című szvitjük) iránt sem a rádió, sem a Hanglemezgyár nem érdeklődött. Hiába nyerték meg 1974-ben a Népművelési Intézet által kiírt klasszikus zenei népszerűsítő pályázatot, hiába arattak Kadosa Pál két etűdjének és Bartók Allegro Barbaro-jának átdolgozásával nagy sikert az Egyetemi Színpadon, hiába készítettek a háború befejezésének 30. évfordulójára egyórás műsort (benne József Attila-versmegzenésítésekkel, Bartók-, Kodály- és Kadosa-átiratokkal), hiába játszottak benne később olyan zenészek, mint Solti János, Donászy Tibor vagy Gidófalvy Attila, a tömegkommunikáció továbbra sem fedezte fel őket, így a hetvenes évek derekán feloszlottak.
A beatkorszak.blog.hu 2023 januári cikke szerint 1974-ben mégis megörökítették a repertoár egy részét. Egyik barátjuk, Szendrei István rendelkezett egy Grundig típusú magnetofonnal, ami akkoriban nagy kincsnek számított – ezzel rögzítették a dalokat. A zenekar sokat próbált a felvétel készítése előtt, hogy a hangkép a lehető legoptimálisabb legyen. A felvétel a Kőbányai Sörgyári Művelődési Házában készült el. Az anyag a mai napig kiadatlan.
Miként Dragojlovics Péter fenti cikkben olvasható: "Bár a Theatrum nem kapott lehetőséget lemezkészítésre, a zenekar tagjai sikeres és termékeny pályát futottak be a hazai, valamint a nemzetközi zenei életben. Solti János máig az egyik legkiválóbb magyar dobos, olyan zenekarokban játszott, mint a Generál, az LGT, a Hobo Blues Band, illetve a Tátrai Band. Pálmai Zoltán dobolt a P. Mobilban, a Hobo Blues Bandben és a Beatricében. Szűcs László 1975-ben disszidált, manapság Németország egyik legsikeresebb komponistája, hangszerelője és producere. Angyal József Norvégiában él, 2001 óta a norvég állami gyerekszínház, a Brageteatret zenei igazgatója, Kántor Péter pedig a norvégiai Buskerud Népfőiskolán tanít."
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1. 60–70-es évek, Bp., Kossuth Kiadó, 2019, p. 310–311.

Theatrum

A korszak fontosabb kemény rock csapatai közül a legkésőbb, 1980 őszén bontott zászlót a Pandora’s Box. A P.Mobil legerősebb felállásának két tagja, Bencsik Sándor (1952–1987, gitár) és Cserháti István (1954–2005, billentyűsök) alapította, hozzájuk csatlakozott Varga Miklós (1956, ének), Sáfár József (1952, basszusgitár) és Szabó István (dob). Nevüket a Procol Harum egyik dalának címe ihlette. A nagyközönség előtt karácsonykor a KEK-en mutatkoztak be, de sem ez, sem a szilveszterkor a Corvin moziban adott nagyszabású buli – Závodi János és Pataky Attila vendégszereplésével – nem keltett különösebb izgalmat sem a szakma, sem a közönség körében.
Ők is a Deep Purple, Grand Funk Railroad ihlette hard rock vonalon indultak el, de valójában csak gyarapították a versenyzők számát, új színt nem hoztak. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat mégis vevő volt a produkcióra, és előbb egy kislemezt (Halálkatlan / A bolond), majd 1982-ben egy albumot is megjelentetett tőlük. Még ugyanebben az évben az Edda és a Karthago társaságában a BS-beli Popmajálison is felléptek, és az erről készült koncertlemezre három dalukat is beválogatták.
Az 1983-as énekesváltás – Varga Miklós helyére a Dinamittal időközben leszerepelt, egykor ugyancsak „mobilos” Vikidál Gyula (1948) érkezett – kétségkívül jót tett a P. Box-nak. Mindjárt egy rockslágerrel – a Radics Béla halálára írt A zöld, a bíbor és a fekete című dallal – indítottak, és azzal, hogy Vikidál, illetve a korábbi énekes, Varga Miklós egyaránt főszerepet kapott az augusztusban a Városligetben bemutatott új rockoperában, az István, a király-ban. A darab sikerének farvízén megindult a P. Box szekere is. Még ebben az évben megjelent második albumuk (Kő kövön), rajta a már említett slágerrel. Koncertjeiken rendszeresen játszották az István, a király egyes dalainak rockzenei átiratait, egyre nagyobb közönséget vonzva (több istvános szereplő, Deák Bill Gyula, Sebestyén Márta és Varga Miklós ekkoriban rendszeresen fel is lépett velük). Ennek köszönhetően ők lehettek az Iron Maiden és a Motörhead budapesti előzenekara, az 1985-ös Kelet–Nyugat Rock Randevún szintén ők képviselték a magyar színeket.
Időközben változtak a tagok, Sáfár helyére az egykori eddás Zselencz „Zsöci” László (1953), Szabó István helyére pedig a szintén egykori „mobilos”, majd HBB-s Pálmai Zoltán (1954) érkezett. Az év végén megjelent új album (Ómen) pedig még keményebb lett, egyes vélemények szerint ez az első magyar heavy metal nagylemez.
Aztán ismét oszlásnak indult a társaság: előbb kivált az egyre inkább a színházban elmerülő Vikidál, majd Cserháti költözött Debrecenbe. A többiek Mr. Basary énekes-billentyűssel kiegészülve Metal Company néven folytatták, ebből lett Deák „Bill” Gyula csatlakozása után Bill és a Box. Amikor pedig 1987-ben Bencsik Samu váratlanul elhagyta az országot (egy ausztriai menekülttáborban máig tisztázatlan körülmények között halt meg), az egykori P. Box újraélesztésének reménye is végleg szertefoszlott.
A névtulajdonos Cserháti István 2001-ben azonban úgy gondolta, érdemes még egyszer nekirugaszkodnia, maga mellé vette a fiatal Szfinx együttes tagjait, és Cserháti 2005-ös haláláig – letűnt korokat idéző zenéjükkel – rendszeres fellépői voltak a hazai fesztiváloknak.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 393–394.

P. Box

Az 1970-1980-as évek fordulójának első számú „botrányzenekara”, amelyet ugyan nem Nagy Feró (Nagy Ferenc, 1946, ének) alapított, de az ő nevével forrt össze.
1969-ben Magyarország első női popegyütteseként indult: Csuka Mónika (1952, ének, gitár), Nagy Katalin (1956–2010, billentyűsök), Szűcs Judith (1953, billentyűsök), Csuka Mária (1954, dob) és Hamar Krisztina (basszusgitár). 1971-ben nősült be Nagy Feró a zenekarba (elvette Csuka Mónikát), és évekkel később, folyamatosan változó felállás után, Csuka Mónika maradt az egyetlen női tag. 1977-ig megfordult benne többek között Cziránku Sándor, Fischer László, Marschalkó Zoltán és Temesvári András.
1977-ben megpróbálkoztak a diszkóval, a Gyere, kislány, gyere című dalukkal a Tessék választani!-n is elindultak, de hiába írtak hasonló számokat, a Metronóm ’77-re már nem fértek be velük. Ekkor Feró vett egy mély levegőt, gondolta, még egyszer nekifut, de most a rock felől közelítve. Miután Csuka Mónika otthagyta a zenekart, Miklós Tibor javaslatára bevette Miklóska Lajost, akiről tudta, hogy jó dalok írására képes, ha nógatják. Kapott egy kazettát, amelyen egy számára ismeretlen ausztrál banda, az AC/DC játszott, tudta, ilyen zenét akkoriban senki sem játszott itthon, úgyhogy elkezdte vele megismertetni a többieket.
Miként Nagy Feró később emlékezett: „Csak arról volt szó, hogy megéljünk. Azért maradt a Beatrice név is, mert egy-két helyen még emlékeztek ránk. El is adtam rögtön a bandát, de már Mónika nélkül. Közben írtuk a saját dalokat. Viszlát, Kifakult sztár, Térden állva, Csodálatos emberi ész. Bőrcuccokban játszottunk, ami akkor még nem volt divat. Harmadik alkalommal már kétszázan voltak az Ifiparkban, és a hatodik bulin már rentábilisak lettünk."
1978-ban tehát  egészen más tagokkal, egészen más zenével rukkoltak elő. A Nagy Feró, Gidófalvy Attila (1952, billentyűsök), Lugosi László (1951–2015, gitár), Miklóska Lajos (1948, basszusgitár) és Donászy Tibor (1955, dob) felállású csapat nyíltan társadalombíráló dalszövegeivel, kemény zenéjével, extravagáns színpadi megjelenésével és viselkedésével rövid idő alatt az ország első számú botránybandája lett. A Gidófalvy 1979-es kiválása után négytagúra fogyatkozott Beatrice nevétől volt hangos az elektronikus és az írott média, és miután az ellenzéki értelmiség egy része is mögéjük állt, pillanatok alatt a politikai erőtérben találták magukat.
Bár Feró elmondása szerint kezdetben saját érzéseiket, gondolataikat foglalták dalokba, a szakmában margóra szorult zenészek indulatai – különösen azután, hogy a botránybanda jelzőt is megkapták – találkoztak az „alsó tízezer” közérzetével. És a Beatrice ettől kezdve tudatosan vállalta a réteg képviseletét, kialakítva a maga „szociografikus rockzenéjét”, amivel hamarosan felkapott csapat lett az egyetemisták és a fiatal értelmiség köreiben is. A külvárosi zenekar gyakori vendég volt a nagy egyetemi klubokban, gyakran szerepeltek írókkal, költőkkel – és mind gyakrabban elvállaltak olyan politikai színezetű balhékat, amelyeknek már nem sok közük volt az eredeti törekvéseikhez.
Miközben a tömegkommunikáció elátkozta őket, a hivatal igyekezett integrálni a zenekart. 1980-ban nagy meglepetésre felléptek a rádió szokásos évi slágerszemléjén (!), ahol Fényes Szabolcs és Szenes Iván Minek él az olyan című slágerének ricsés feldolgozásával arattak sikert. Mint később nyilatkozták, ezt azért tették, hogy létüket tudatosítsák, illetve a dal üzenetét („árnyékban is élni kell”) közhírré tehessék.
Amikor viszont a több megyéből kitiltott Beatrice nyáron az Omega és a Locomotiv GT előzenekaraként országos ORI-turnén vehetett részt, sokan megzavarodtak. Különösen azután, hogy a szeptember 5-i kisstadioni koncert anyagából készült lemezre felkerült három számuk is: Nagy Feró Jerikó falairól énekelt. Az a Nagy Feró, aki két héttel korábban a „fekete bárányok” fesztiválon „Nemzet csótánya” feliratú trikóban celebrálta a csövesek-szakadtak miséjét.
Ez az ellentmondásos tevékenység nemcsak hogy összekuszálta a körülöttük kialakult mítoszt, hanem megkérdőjelezte korábbi tetteik hitelét és értelmét is. A kívülállás-önérvényesítés és a sikeres érvényesülés feloldhatatlannak tetsző dilemmáját feloldani igyekvő csapat ekkor már láthatóan az óvatos integrálódás („árnyékban is élni kell”) taktikáját választotta. Hogy úgy valósítsák meg egyéni ambícióikat, hogy közben vállalt feladatuknak is eleget tegyenek, a hátrányos helyzetű fiatalok üzeneteit is eljuttassák a nagyobb nyilvánossághoz. Ezért kacérkodtak a Magyar Rádióval, a Magyar Televízióval, az ORI-val, a Hanglemezgyárral, de a köréjük épült mítosz miatt az utolsó pillanatban mindig visszatáncoltak. Ambivalens módon egyszerre igyekeztek a hivatal és a közönség igényeinek megfelelni, de a rosszul értelmezett betyárkodás és időközben értelmetlenné vált kívülállás közben nem vették észre, hogy már a puszta létükért kell küzdeniük. A hivatal pedig 1981 elejére megunta Feróék packázásait, és a márciusi tatai tanácskozáson – tulajdonképpen lényegtelen dolgok miatt – „ítéletet” mondtak felettük.
Nagy Feró 1981 augusztusában végül feladta a kilátástalan küzdelmet és feloszlatta csapatát.
Aztán 1987-ben újraéledt a Beatrice, egy évre rá megjelentették első nagylemezüket (Beatrice 1978–88), majd folyamatos tagcserék után 1988-ra összeállt a későbbi sikercsapat: Nagy Feró (ének), Lugosi László (gitár), Zselencz László (1953, basszusgitár), Pálmai Zoltán (1954, dob). A rendszerváltozás után Nagy Feró ahhoz a Quint kiadóhoz szegődött, amelynek vezetője, Bors Jenő, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat volt igazgatója annak idején betiltotta. Már itt jelent meg a zenekar egyik legfontosabb albuma (Utálom az egész XX. századot, 1991), illetve az 1979-ben rögzített, addig elveszettnek hitt rádiós felvétel (A megkerült hangszalag, 1992). 1991 novemberében a Budapest Sportcsarnokban nagyszabású, teljes szimfonikus zenekarral közös koncertet adtak, ezekben az években több daluk (Azok a boldog szép napok, Nyolc óra munka) és feldolgozásuk (Pancsoló kislány, Hegyek között) a slágerlistákra is felkerült.
1992-től Lugosit ismét Vedres József (1957, gitár) váltotta fel, de Nagy Feró politikai szereplései egyre nehezebbé tették a régi társak számára a helyzetet, és lassan mindenki otthagyta a „főnököt”. Nagy Feró ezért inkább lelkes fiatalokat vett maga mellé, és 1996-ban Új Beatrice néven folytatta tovább. Azóta megjelent lemezeikkel (Ki viszi át, 1996, 20 éves jubileumi koncert, 1998, Vakaroma, 1999, Vidámság és rock &amp; roll, 2011, 2018, ) viszont már nem sok izgalmat keltettek a rockpiacon.
2018 óta pedig sorra összegzik a múltat (Az első 40 év – Live!, 2018; 40 – Aréna koncert, 2019; Támadás!, 2020; Egyéb nyalánkságok, 2021;  Hogyan nyertünk a KISZ KB dalpályázatán, 2021; Topis Rock '79, 2022), miközben 2021-ben Nagy Feró megkapta a Kossuth-díjat.
JBSz–SJ
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. . 452–455.
Kapcsolat:
<a href="http://www.beatrice.hu/beatrice/">http://www.beatrice.hu/beatrice/</a>
<a href="https://www.facebook.com/NagyFeroBeatrice/?locale=hu_HU">https://www.facebook.com/NagyFeroBeatrice/?locale=hu_HU</a>

Beatrice

1972-ben a Ki mit tud?-on tűnt fel az énektrió Várszegi Éva, Herczku Annamária és Bódy Magdi felállásban. Az együttest Várkonyi Mátyás, a Generál megalapítója találta ki, később a „kölyök” Generállal nagy sikereket aratott, lemezein is szerepelt. Tagsága többször változott, Szigeti Edit, Csuka Mónika és Szánti Judit is megfordultak benne, amely nevében a lányok alacsony termetére és dalos kedvére utalt. 1977-től Sáfár József (basszusgitár), Dáni János (billentyűsök), Pálmai Zoltán (dob) és a Mikrolied trió – Szigeti Edit (gitár, ének), Szánti Judit (gitár, ének), Várszegi Éva (ének) – Volán-Mikrolied néven folytatta. 1979-ben feloszlott.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 236.

Mikrolied vokál

Schuster Lóránt: Úgy játszottak, hogy felmásztam a falra, meg lejöttem

Itt nincs kötelező pohárvásárlás, mindenki hozhat ételt-italt, sátorozhat

A „fekete bárányok” néven elhíresült zenekarok egyike, a Piramis mellett az 1970-es évek végének legnépszerűbb rockcsapata.  A legrégebben hajtott a sikerért, a legfanatikusabb rajongótábort mondhatta magáénak. A hatalmas népszerűsége ellenére tíz évig csak fesztiválokon és szabadtéri koncerthelyeken mutatta be lemezre nem került műsorait.
Miután jogelődje, a Gesarol neve szalonképtelennek bizonyult, a „rovarhalál zenészei” 1973 áprilisában az Esti Hírlap-ban közleményben tudatták mindenkivel, hogy a továbbiakban P.Mobil néven működnek. A zenekar akkori felállása: Bencsik Sándor (1952–1987, gitár), Losó László (1953–, basszusgitár, ének), Huszár Györgyi (1954, ének), Serényi Miklós (ének), Póta András (1955, dob), Schuster Lóránt (1949, zenekarvezető). Hivatalosan 1973. május 1-jén a Budai Ifjúsági Parkban mutatkoztak be, de az igazi debütálás június 10-én a miskolci popfesztiválon történt, ahol a slágervonal és a progresszív rock képviselői között egyedüliként játszottak hard rockot. Igaz, a diósgyőri stadionban a közönség körében igazán parodisztikus hangvételű dalaikkal – Hol van már az ezüst tál? Prézlidal, Ha én ló lehetnék? – arattak sikert.
A P.Mobil kezdettől hard rockot játszott, először a Skorpió előzenekaraként turnézott, majd 1974 és 1976 között egyedül is bejárta az országot. Ez alatt több tagcsere is történt, a klasszikus felállás 1976 őszére alakult ki: Schuster Lóránt, Bencsik Sándor, Kékesi „Bajnok” László (1951, basszusgitár), Vikidál Gyula (1948, ének), Cserháti István (1954–2005, billentyűsök), Pálmai Zoltán (1954, dob). Pálmait 1978-ban Mareczky István (1953) váltotta fel.
A pofonok után is mindig talpra álló ötletember és rock-clown Schuster Lóránt ekkoriban tűnt fel a koncerteken egy táblával, rajta mindössze annyi állt: ROCK, miközben mániákusan ismételgette a később frázissá koptatott mondatot: „a rock örök és elpusztíthatatlan”. De a hetvenes évek közepétől hiába léptek – a sikertelenség miatt gyakran változó felállásban – komplett, nagylemezre kínálkozó anyagokkal  (A kintornás szerencséje, 1975; P.Mobil az alagútban, 1976; Honfoglalás, 1978; Segítség, jaj, 1980).  a közönség elé, hiába követte őket mindenhová a fanatikus rajongótábor, hiába voltak a „szolidaritási ütközet” állandó szereplői, a hivatalos intézmények ajtaján nem nyertek bebocsátást.
Pedig ha más nem, az 1978. április 30-án az Ifiparkban bemutatott Honfoglalás című szvitjük (szerzői: Cserháti István, Bencsik Sándor, Földes László) a magyar rockzene egyik jelentős teljesítménye. Ehhez képest az MHV a benyújtott anyagokból 1978 és 1980 között mindössze három kislemezt jelentetett meg (Kétforintos dal / Menj tovább, Forma I / Utolsó cigaretta, Miskolc / Csizma az asztalon).
A reménytelennek tűnő harcot először Vikidál Gyula adta fel, 1979 nyarán távozott a Dinamitba – helyére Tunyogi Péter (1947–2008) került –, majd Cserháti István és Bencsik Sándor lépett ki a zenekarból, és megalakította a P. Boxot. Az 1980-as Fekete bárány fesztiválon ismét nagy sikert arattak, majd még egyszer nekirugaszkodtak Jerikó falainak, amit ezúttal sikerült is az Ifiparkban konkrétan, a valóságban jelképesen áttörniük. Az új felállás – Sárvári Vilmossal (1952, gitár) és Zeffer Andrással (1958, billentyűsök) – 1981-ben élhette meg első nagylemezének (Mobilizmo) megjelenését. Ezt követően még további két korongot (Heavy Medal, 1983, Honfoglalás, 1984) adtak ki, majd az „örökmozgó” 1985. december 28-án Kaposvárott, úgy tűnt, végleg leállt.
Legközelebb 1992 őszén egy Rockszövetség bulin, majd egy évre rá egy zártkörű segélykoncerten játszottak, az igazi visszatérésnek azonban 1994. június 11-én 12 ezer ember volt szemtanúja a Fradi pályán. Ősszel a boltokba került az új anyag (Ez az élet, Babolcsai néni), majd az elkövetkező években Schuster sorra megjelentette a zenekar addig kiadatlan demo- és koncertfelvételeit. 1996-ban pedig a Magyar Állami Hangversenyzenekarral újra rögzítették a Honfoglalás szvitet.
1997-ben ismét gyökeresen átalakult a P.Mobil, Schuster elküldte Tunyogit, Zeffert és Kékesit, helyükre Rudán Joe (1963, ének) és Póka Egon (1953–2021, basszusgitár) érkezett, a dobok mögé pedig Németh Gábor (1955) ült. Majd Rudán helyére a miskolci Baranyi László (1984) került, és azóta a számos fiatal muzsikussal kiegészült P.Mobil – melyben Schuster és Sárvári képviselik a múltat – igencsak aktívvá vált, több új stúdióalbumot (Mobileum, 2009, Farkasok völgye, Kárpát-medence, 2014, Csoda történt!, 2017) jelentetett meg, és a korábbi időszak felállásait tripla CD-ken adták ki.
JBSz–SJ
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 445–450.

P.Mobil

Rajongóból lett a sztárok barátja

Vincze Lilla (1961, Siófok) énekes, szövegíró, aki a Napoleon Boulevard zenekarral szerzett országos ismertséget.
1983-84-ben az újhullámos <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-spenot-10545">Spenót</a> zenekar vokalistájaként szerepelt, majd 1986 és 1990 között a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-napoleon-boulevard-10680">Napoleon Boulevard</a> énekese volt, és a közönségszavazatok alapján minden évben ő lett Az év énekesnője. Az 1986-os Interpop Fesztiválon a Napoleon Boulevard frontembereként tűnt fel, ahol a Kérlek, ne félj című dalukkal elnyerték a fesztivál nagydíját.
Vincze Lilla énekhangjával a popzenekar sorra adta ki slágerekkel zsúfolt albumait, amelyek százezres példányszámokban keltek el. A Napoleon Boulevard eredeti felállásban 1990-ig létezett, ezután az énekesnő előbb Cziglán István (1959-1998) gitárossal duóban dolgozott, majd szólókarriert kezdett.
A nyolcvanas évek végétől nyolc crossover stílusú lemeze jelent meg, különösebb átütő siker nélkül. 1997-től a Ruttkai Éva Színház tagja lett, ahol Edith Piaf szerepében is színpadra lépett. A tanári diplomával rendelkező előadóművész 2000 óta saját énekiskolát működtet. Utolsó nagylemeze (Angyalnak, madárnak) 2008-ban került a boltokba. A mai napig szerepel: templomi koncerteket ad, kamarazenekarral lép fel, és a Rajkó Zenekarral is dolgozott együtt.
2010-ben újra összeállt a Napoleon Boulevard, az év elején Budapesten volt egy nagyszabású fellépésük. A következő években - részben más felállásban - de koncerteztek tovább. 2018 óta Vincze Lilla és Zenekara néven lépnek fel, az énekesnő szólóalbumainak dalaival és klasszikus Napoleon Boulevard-slágerekkel állnak színpadra.
2017-ben szerepelt A nagy duett című műsorban, duettpartnere Apáti Bence volt. 2019-ben A Dal 2019 eurovíziós nemzeti dalválasztó show, majd 2020-ban és 2021-ben A Dal című tehetségkutató műsor zsűritagja volt.
2023-ban is folyamatosan közönség elé áll, különböző formációk élén szerepel idehaza és Erdélyben, olyan zenészek társaságában, mint Popper Péter (billentyűs), Kardos-Horváth János (ének, gitár), Fekete Tibor Samu (basszusgitár) és Pálmai Zoltán (dob).
Az 1986-1990 között öt alkalommal is Az év énekesnőjének választott Vincze Lilla 1988-ban eMeRTon-díjas lett, Erdélyben pedig 2013-ban neki ítélték a Transilvanian Music Awards különdíját.
JBSz–SJ, HZ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 2 (1980–90-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 383.

Vincze Lilla

A klasszikus Illés 1973-as felbomlása után Illés Lajos teljesen új tagokkal – Jenei Szilveszter (gitár, ének), Papp Tamás (dob, ütők), Selmeczi László (basszusgitár, ének), Serfőző Anikó (ének), és Kiss Ernő Pál (ének) – folytatta tovább új Illés néven. És bár a korábbi sikereket megközelíteni sem tudták, az 1977-es Metronóm fesztivált azért Hogyha egyszer című dalukkal megnyerték. E felállás első és egyetlen nagylemeze, a Boldog város 1978-ban jelent meg.
Ezt követően Serfőző, Kiss Ernő Pál és Papp Tamás is kiszállt, Pálmai Zoltán (dob) pedig bekerült a zenekarba. A kvartett még 1980-ban Csehszlovákiában kiadott egy nem túl izgalmas, angol nyelvű nagylemezt (Express Image), melynek érdekessége, hogy a szövegeinek többségét Galla Miklós, a későbbi GM49 együttes, majd a Holló Színház alapítója írta, majd 1982-ben Illés Lajos végérvényesen feloszlatta csapatát, és a továbbiakban szerzői lemezeket jelentetett meg.
JBSz–SJ
 
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 71.

Illés (késői)

Az 1950es–60as–70es évek kétségkívül legismertebb, legvirtuózabb, legkeresettebb magyar jazzdobosa. A hazai jazzélet összes legendájával – többek között Martiny Lajossal, Tabányi Mihállyal, Pege Aladárral, Radics Gáborral, Fogarasi Lajossal, Totth Menyussal és Kovács Andorral – muzsikált együtt. Jellegzetesen swingelő játéka a korszakindító Modern Jazz sorozat legtöbb antológia-nagylemezén hallható, emellett szerepel a Gonda János Szextett Sámánének és a Deák Big Band Világslágerek című albumain. 1965-ös megalakulása után évtizedeken át vezette a jazztanszak dobszakát.
A szakmában előszeretettel csak Mister Dobként emlegetett Kovács Gyula a Gene Krupát követő Bellson–Rich–Morello-generáció tagja volt. A második világháború után előbb Holéczy Ákos, majd Filu zenekaraiban játszott, 1951-től egy évtizeden át a Martiny-kvintett tagja volt. Éveken át dobolt Tabányi Mihály, Garay Attila, Pege Aladár, Gonda János és Deseő Csaba különböző zenekaraiban. 1966-tól saját formációkat is vezetett. Játszott az NDK-ban, az NSZK-ban, a Szovjetunióban és Lengyelországban, bledi, prágai és berlini fesztiválszereplései osztatlan kritikai és közönségsikert arattak.
Alapító dobtanára a jazztanszaknak, az évtizedek során olyan muzsikusok kerültek ki a keze alól, mint Baló István, Dorozsmai Péter, Fekete Gábor, Herpai Sándor, Mándoki László, Németh Gábor, Pálmai Zoltán, Solti János és Szende Gábor. No és persze nagy tisztelője volt Kármán Sándor, a ceglédi dobmúzeum alapítója, ahol többek között Kovács Gyula utolsó dobja és személyes tárgyai – többek között ikonikus napszemüvege – is megtekinthetők.
Több saját együttest vezetett, közülük a Mr. Dob aratta a legnagyobb sikereket. Meg a három vezető jazzdobost – Kovács Gyula mellett Kőszegi Imrét és Jávori Vilmost – egyesítő, a virtuozitásra építő produkció. Megszámlálhatatlan rádió- és lemezfelvételen szerepelt, többek között Kovács Andorral, a Martiny-zenekarral, a Kovács Gyula Ensemble-lal, a Modern Jazz Trióval, a Csiky–Kovács–Pege Trióval, a Pege-kvintettel, a Deseő-kvintettel, a Gonda Sextettel és a Deák Big Banddel.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar jazz története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, p. 71–72.

Kovács Gyula

Indul az egyetem, ahol nem számítanak a hozott pontok

Már az égi vadászmezőkön penget, pedig még csak most lenne hetven

Lesittelték, elűzték, betiltották – ez történt az idei top pop magyarokkal

Póka Egon (1953-2021) basszusgitáros, zeneszerző, a Hobo Blues Band tagja, a hazai blues-rock műfaj meghatározó zenésze, aki a Kőbányai Zenei Stúdió művészeti szakképző iskola alapítója és igazgatója volt.
Kőbányán nőtt fel, elmondása szerint nem tudatosan választotta a zenészpályát. Éveken keresztül zongorázni tanult, inkább kötelességből zenélt, nem szeretetből. Jóval később kezdett el komolyabban érdeklődni a zene, főként a beat, majd a rock iránt. Bekerült zenészkörökbe, olyan művészekkel ismerkedett össze, mint Fogarasi János, Orszáczky Jackie, Horváth Charlie és Radics Béla. Az 1960-as évek végén már basszusgitározott, barátaival - köztük Révész Sándor énekessel - a Led Zeppelin, a Cream és Jimi Hendrix zenéit játszották.
1971-ben, alig 18 évesen a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-tuzkerek-6765">Tűzkerék</a> basszusgitárosa lett, így együtt zenélhetett Radics Bélával - hozzá még egyszer visszatért, 1977-ben a Radics - Póka - Döme Dezső felállású trió kápráztatta el a rockközönséget.
Aztán - még mindig 1971-et írtak – a Zorán által vezetett <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-metro-6269">Metro</a> együttesben zenélt. Ám ismét váltott, 1972-ben már a Horváth Charlie énekessel megerősített <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-olympia-6820">Olympia</a> zenekarban basszusozott, amellyel nyugati vendéglátózásba kezdtek. Miután hazatért, már a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-juventus-6712">Juventus</a> együttessel lépett fel a Metronóm ’77 fesztiválon.
1978-ban lett - az akkor három hónapja alakult – <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-hobo-blues-band-9447">Hobo Blues Band</a> tagja. Földes László Hobo elmondása szerint Póka Egon alakította ki a HBB zenei arculatát. Az együttes első nagylemezének (Középeurópai Hobo Blues, 1980) zenei anyagát Póka és Pálmai Zoltán dobos játszotta fel – mert sietniük kellett, és a zenekarból addig csak kettejüknek volt stúdiós gyakorlata.
Póka 1993-ig játszott a HBB-ben, a zenekar addig megjelent egy tucat nagylemezének zenéit nagyrészt ő szerezte. Köztük volt a Tátrai Tiborral közösen írt 1984-es Vadászat című dupla album zenéje is, amely rengeteg rockrajongónál ott szerepel a „Minden Idők Legjobb Hazai Lemezei”-nek listáján. Egy sor kiváló zenész megfordult a HBB-ben, és készítettek közös lemezt Allen Ginsberg amerikai beat-költőlegendával, és Doors-dalokból is összeállítottak egy dupla lemezt.
Láthattuk őt Szomjas György kultikus filmjében (Kopaszkutya, 1981). Zeneszerzője volt Deák Bill Gyula több szólólemezének, de zenei rendezőként más előadókkal is dolgozott együtt.
1994-ben csatlakozott a gitáros Szekeres Tamás zenekarához, 1997-ben egy másik egykori „Fekete Bárány”, a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-p-mobil-6827">P.Mobil</a> tagja lett. 2009-ig zenélt Schuster Lórántékkal, ezalatt három nagylemezt adtak ki együtt. 2009-2011 között - a zenekar utolsó időszakában - ismét játszott a Hobo Blues Band-ben, és az előző években is több alkalommal fellépett Földes László Hobóval.
Közben a 2009-ben alakult Póka Egon Experience vezetője és basszusgitárosa is volt. Led Zeppelin, Cream és Jimi Hendrix-dalokat játszottak. A trióban két fiatal zenész volt a társa - a <a href="https://popkulturalis.hu/eloado-mattset-66337">MattSet</a> zenekarból ismert Szakadáti Mátyás (ének, dob) és ifj. Tornóczky Ferenc (gitár). Póka Egon tagja volt Visegrádi Négyek országainak zenészeiből alakult Visegrád Blues Band-nek.
Közéleti szerepet is vállalt, 1990 és 1994 között a kőbányai önkormányzat képviselő-testületének tagja volt. 1994-ben megalapította a Kőbányai Zenei Stúdiót, amelynek igazgatói tisztségét is betöltötte, és amely számos zenészt adott azóta a hazai rockszakmának. Művészi és tanári munkásságának elismeréséül Weiner Leó-díjjal jutalmazták.
További díjai és elismerései között szerepel: Kőbánya díszpolgára (2003), A Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2012), Máté Péter-díj (2019), és az Artisjus-díj, amit 2021-ben posztumusz ítéltek neki.
Póka Egon súlyos betegség következtében 2021. szeptember 14-én hunyt el. Minden idők egyik legjobb magyar basszusgitárosa, aki rengeteget tett azért, hogy a blues és a rockzene meggyökeresedjen idehaza, 68 évet élt.
HZ

Pálmai Zoltán

Zenész - dobos

Kapcsolatok

Beatrice zenekari fotók

Hobo Blues Band

Zámbó Jimmy

Theatrum

P. Box

Beatrice

Mikrolied vokál

P.Mobil

Vincze Lilla

Illés (késői)

Kovács Gyula

Póka Egon

30 éves jubileumi koncert

Betlehemi királyok

Gyermekkorunk lexebb dalai

Utálom az egész XX. századot

Kopaszkutya

Középeurópai Hobo Blues

Oly sokáig voltunk lenn

Még élünk

Ómen

Kicsit keserű

20 éves jubileumi koncert

Express Image

Blues az esőben

"Apák rock and rollja"

Rolling Stones Blues / 3:20-as Blues

1976-1979