Máriás Béla "drMáriás"
Előadóművész
Igazi kortárs polihisztor: festő, író, zenész, a Tudósok együttes frontembere. Merthogy a zene művészetének csupán egyik megnyilvánulása, az őt feszítő kreatív őrület és dadaista abszurd csak úgy tódul kifelé a különböző csatornákon. Hogy aztán mindennapi valóságunktól terhelt festményekben, regényekben, dalokban vagy albérlet-performanszokban öltsön alakot.
Abban a vajdasági közegben, ahonnan ő jön, ez az abszurdban tobzódó, radikálisan ironikus és romantikusan önironikus polihisztor kifejezésmód persze sokkalta jellemzőbb, életszerűbb, közérthetőbb. Csínyre éhes gyerekkora óta voltaképpen mindenben az ősrobbanást keresi. Ahogy ő mondaná, a „mindent elsöprő, semmilyen gátat nem ismerő állati szent energia vegytiszta formáját”. Amikor elszakad minden ér és pillér, korábban nem tapasztalt univerzumok tárulnak fel előtte, melyek akkora örömöt és kielégülést hoznak számára, hogy utána átmenetileg visszatérhessen oda, ahová amúgy tartozik. Ezért is hozta létre 1986-ban, alig húszévesen, az újvidéki magyar kolóniában a maga dadaista internacionalista szabadcsapatát. Összetrombitálta a környék legfurcsább szerb és magyar figuráit, a judobajnok dobost, a festőművész basszusgitárost, a panelszobájában fából és bádogokból űrhajót eszkábáló gitárost és a mindent felülíró Badát, hogy a Május 1 Galériára keresztelt pincéből együtt ordítsanak bele a nagyvilágba. Csapjanak bele abba az ösztönös muzsikálásba, amelynek első öt évéről nem maradt fenn dokumentum, így kizárólag az idővel szektorhibára hajlamos memóriákra hagyatkozhatunk: abban egy indulatos hendrixes élményvilág ötvöződött John Coltrane kortárs zenéjével, a Kraftwerk minimál elektronikájával és az Ornette Coleman-féle free jazzel. De akárhogy is volt, ez a kollektív őrület kellőképp ellenállóbbá tette őket az egyre démonibbá váló környezettel szemben.
Művészeti tanulmányait Belgrádban folytatta, majd 1991-ben a katonai behívó elől menekülve költözött át Magyarországra. Álmok, vágyak és a szüntelen elkeseredettség között libikókázva próbálta túlélni a mindennapokat. A leginkább angol nyelvtudását sikerült kamatoztatnia, előbb a Fehér Házba hívták sztárpolitikusok EU-konform kupálásához, aztán az egyik legnevesebb budapesti ügyvédi iroda kérte fel ugyanerre. Számára teljességgel ufószerű világba tévedt, de legalább volt miből finanszíroznia, amikor albérletről albérletre menekült az időközben népesedő családjával. S miközben – szavait idézve – „magányos, őrült életek örvényébe került kényszerpszichiáterként”, a művészet jelentette számára az egyetlen menedéket. Festeni, írni, zenélni, minden mennyiségben. S ilyenkor megint úgy érezte, lehet még jó az élet.
Közel a hatvanhoz képben, hangban, szövegben, anekdotában és városi legendában oly egyedi, gazdag és változatos életművet tett le az asztalra, amit generációjában meglehetősen kevesen. Mondhatni, feltétlen süvegelendő. Még akkor is, ha tele van abszurd felhanggal, provokatívan radikális fintorokkal. Néha olyan, mintha a halál kamionja gázolna át rajtunk. De közben folyamatosan nevet és nevettet. Egyre hangosabban és egyre keserűbben. És ott feszül benne az a különös kettősség: míg alapértékeit tekintve hagyománykövető, gesztusaival folytonosan felrúgja azt. Ahogy vajdasági barátja, az Európa-hírű Boris Kovač találóan megjegyezte: drMáriás az apokalipszis igazi trubadúrja.
JBSz
Forrás: Jávorszky Béla Szilárd: Az apokalipszis trubadúrja (drMáriás portré), megjelent: Népszabadság, 2011. november 28.
Kapcsolat:
https://www.facebook.com/drMarias/