Person/name

Lantos Iván

Az 1967-es polbeat fesztivál sztárja az egy évvek korábban indult Gerilla együttes volt, amely voltaképpen Berki Tamás (későbbi neves jazzénekes) és Vámos Tibor (később Vámos Miklós néven ismertté vált író és tévés személyiség) duóját jelentette, amelyhez alkalmanként csatlakozott Gergely Ágnes (az egykori „gézengúz”), Rohonyi Marianne (ének, dob) és Lantos Iván (ének, nagybőgő; később az Orfeo együttes, majd a Kolinda együttes alapítója). Szövegeiket Haraszti Miklós írta vagy fordította.
A fesztivál előtt már többször szerepeltek különböző KISZ-megmozdulásokon. Mint sok budapesti egyetemistát, akkor őket sem csak a nyugat-európai, hanem az ázsiai és latin-amerikai forradalmi mozgalmak is érdekelték, mint ahogy nevükkel is Che Guevara előtt tisztelegtek. Ugyanakkor figyelemmel kísérték az amerikai polgárjogi, kisebbségi megmozdulásokat is, bár inkább a kommunista aktivistákat (Angela Davis), mint a polgárjogi harcosokat (Martin Luther King). A polbeat előadók közül elsőként készíthettek felvételeket, de jellemző az illetékesek hozzáértésére, hogy az együttes bemutatkozó kislemezét (Mr. John elment Vietnamba / Ejtőernyős dal, 1967) a Táncoljunk! című sorozatban jelentették meg. További népszerű dalaik: Nem lehet tudni, Várunk (este a szobornál), Disszidensek (Ecc-pecc-kimehecc).
A polbeat fesztiválon a Gerilla négy dallal jutott be a döntőbe, ahol a zsűri két kategóriát hozott létre az elektromos nagyzenekarok, illetve a szólisták és kisegyüttesek számára. A KISZ kongresszusának tiszteletére megrendezett fesztiválra ugyanis a népszerűség biztosítása érdekében ismert beatzenekarokat is meghívtak, amelyek, mint az alábbi lista is bizonyítja, itt is a jól ismert slágergyárosok dalaival indultak a versenyben.
A fesztivál – 15 ezer forinttal járó – fődíját a Gerilla kapta, és még a műfaj hazai elterjesztéséért legtöbbet tevő zenekarnak járó díjat is elvihette. A fesztivál győztes dalaiból készült négyszámos kislemezen három dallal szerepelhettek, a győzteseknek filmszerepet, lemezt, fellépéseket ígértek, ám mindebből őszre semmi nem teljesült. A lapokban eléggé lesújtóan írtak a fesztiválról, mindenekelőtt a  beatzenekarok hiteltelennek minősített szereplését kritizálták. A polbeat fesztivál tehát nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
JBSz–SJ
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd, SEBŐK János: A magyarock története 1 (1960–70-es évek), Budapest, Kossuth Kiadó, 2019, p. 141–143.

Gerilla

A hetvenes évek magyar folkirányzatának legjelesebbje mégsem a Vízöntő, hanem az abból 1974-ben kivált zenészek által világhírűvé tett Kolinda volt. Amely igazából már akkor világzenét játszott, amikor ez a fogalom még nem is létezett: a magyar és balkáni népzenét igyekezett összehozni a nagyvárosi rockos élményekkel, helyenként jazzes ízű kalandozásokkal.
A zenekar ősfelállása ugyan alig egy évig tartott – ebben Kiss Ferenc mellett Kamondy Ágnes (1953, ének, gitár, furulya), Szabó András (1952, hegedű), Trunkos András (1952–, bőgő) és Jorgosz Tzotzoglu (1952, dob) játszott. De aztán Lantos Iván visszatért Nyugatról, Dabasi Péter pedig a Kaláka-kitérőből, és 1975-re megszületett a zenekar első klasszikus, lemezen is hallható Kiss–Dabasi–Lantos–Zsigmondi felállása. Programjukat közép- és kelet-európai népzenéből és saját dalokból állították össze, a magyar, a bolgár, a délszláv, az albán és a román népzene jellegzetes harmónia- és ritmusvilágát ötvözték elsősorban a jazz improvizatív elemeivel.
Ők, így négyen elég hamar kikerültek az európai színtérre, 1975-ben egy francia impresszárió felfedezte őket, és a szintén francia Hexagone hanglemeztársaság három nagylemezt is megjelentetett velük. Az első egy majdnem népzenei korong, nem a legjobb, de tele van elérhető, szerethető, befogadható dallal, a második talán a leginkább sikerült mű, karakteres ritmusokkal és erős balkáni beütéssel, a harmadik viszont kétségkívül elvontabb elődeinél, furcsább hangokkal, szokatlan hangzásokkal, nehezebben követhető zenei kalandozásokkal. Nem véletlen, hogy francia kiadójuk, a Hexagone csak az első kettőt jelentette meg mostanáig CD-n.
„A Kolinda magyar gyöngyszem. Igazi gyöngyszem a Hexagone által kiadott lemezek között. Nem lehet választani a számok között, mindegyik csodálatosan szép” – írta első albumukról a Liberation, és a további korongokat is hasonló lelkesedéssel méltatta a kritika. Nem csak színházakban, kávéházakban és folkklubokban játszottak, hanem olyan reprezentatív helyeken is, mint a Theatre de la Ville, vagy az Olympia. Zenéjük azonban nem kellett a hazai tömegkommunikációnak, idehaza semmiféle nyilvánosságot nem kaptak, így a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a zenekar előbb átalakult, majd egy időre le is állt. 
Kiss Ferenc már az első album elkészülte után kiszállt (és visszaszállt a Vízöntőbe), Lantos Iván Franciaországba emigrált, Zsigmondi Ágnes végül Amerikában kötött ki. Dabasi előbb Unikum néven jazzfolk-zenekart toborzott, majd 1981-ben a Krulik Zoltán (1951) vezette, akkor már hat éve létező C. S. Ö. (Creativ Stúdió Öt) tagjaival létrehozták a Makám és Kolinda formációt.
Miként Dabasi visszaemlékezett Marton László Távolodó könyvében : „A Makám és a Kolinda két különböző dolognak volt a társítása. Az egyik az általam képviselt Kolinda-hagyomány, a másik Krulik Zoltán elképzelései szerint egy szabadabb, improvizációs, jazzes dolog. Két évig nagyon jól éreztem magam ebben a világban, de akkor válaszút elé kerültem, a műsor ugyanis kettészakadt. Világossá vált, hogy milyen irányba vonszolnám az együttest én, milyen irányba Zoli. És be kellett látnunk, valójában két önálló irányzatot képviselünk.” 
Így a nyolcvanas évek második felében már egy nem működő zenekar készített Hollandiában lemezeket, az 1996-os Ősz pedig már egy egészen más összeállásban született meg.
Bár előbb a francia, majd a holland korszak után is felvetődött egy összegző album kiadásának igénye, erre végül 1997-ig kellett várni, akkor is csak a Magyar Narancs karácsonyi mellékleteként jelent meg, tehát mindössze három hétig lehetett kapni. De a Szerelem 1977–1997 legalább megszületett, és rajta az első albumot kivéve valamennyi lemez zenei anyaga jelen volt, a korai Kolinda nyers ereje éppúgy, mind a késői korszak túlfinomkodásai. 
2004-ben bekövetkezett az, amiről már a többség lemondott: ha egyetlen koncert erejéig is, de ismét eredeti összeállításában volt hallható a Kolinda legendás korai felállása.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 100–102.

Kolinda

A Sebő–Muzsikás–Vujicsics-vonal mellett a népzenére rácsodálkozók között már kezdetekkor voltak olyanok, akik nem annyira az ősi dallamok autentikus előadására helyezték a hangsúlyt, hanem azokat a kor kihívásainak megfelelően jazzes, rockos elemekkel keverték, átdolgozták, saját zenévé tették. Jobb híján nevezzük ezt a vonalat folkirányzatnak, amely ugyan a bigott táncházasok részéről nem sok elismerést tudott magának kivívni, de közben meg az „üzenetet” mégiscsak szélesebb körben terítették. És lemezeiken és koncertjeiken a magyar népzene értékeire olyanok szemét is rányitották, akik amúgy soha egy táncházba be nem tették volna a lábukat.
Ezek a formációk egyik legelső és legjelentősebb képviselője az 1972 decemberében megalakult Vízöntő, amely a balos és radikális Orfeo színházi-bábszínházi-képzőművészeti-zenei csoportból nőtt ki. Nem sokkal korábban – még Orfeo zenekarként – a Ki mit tud?-on polbeat kategóriában indultak (ahol épp politikai nyomásra estek ki, Boros Lajos ellenében), de repertoárjukban a harcos újbaloldali dalok mellett latin-amerikai zene és magyar népzene is szerepelt. Ez utóbbi miatt kereste meg őket 1972 őszén Novák Ferenc, hogy vállalják el a Bihari együttes kíséretét. Az Orfeo csoportot akkoriban egyre erőteljesebb politikai támadások érték, ezen a néven gyakorlatilag sehol sem tudtak fellépni. Így kényszerűségből átkeresztelték magukat Vízöntőre (miután a tagok zöme ebben a csillagjegyben született). 
A Vas János „Panyiga” (1953, gitár, citera, ének), Lantos Iván (1949, duda, töröksíp), Dabasi Péter (1950, gitár, brácsa, ének) és Balázs János (1951, bőgő, ének) felállású zenekar idővel belátta, ahhoz, hogy megfeleljenek Novák „Tata” igényeinek, szükségük van prímásra is. Így került oda 1973 januárjában Kiss Ferenc (1954). És innentől amolyan kettős életet éltek: egyfelől ellátták a Bihari Együttes autentikus népzenei kíséretét, másrészt önálló koncertjeiken a magyar, román és délszláv népek folklórhagyományaira épülő egyéni hangvételű kompozíciókat játszottak. 
Ahogy Kiss Ferenc évekkel később megfogalmazta: „Belső indíttatást éreztünk, hogy a népzene eszközeit, lehetőségeit és fantáziáját felhasználva egyes népdalokat a saját képünkre formáljunk. Nem előadtuk, hanem megéltük, újraéltük a dalokat. És hogy ennek megvalósításában miért ragaszkodtunk annyira a népzenéhez? Mert hihetetlen egyszerűséggel és elementáris erővel örök érvényű érzéseket fejez ki.” (Valahol amúgy a korai Vízöntő is ugyanazt a kettős utat választotta, amit táncszínházi vonalon Novák Ferenc, aki egyszerre törekedett az eredeti folklór minél pontosabb megismerésére, megtanulására, és arra, hogy mindezt valamilyen gondolatiság mentén, dramatizált formában vigye a színpadra.)
Az ígéretesen induló Vízöntő 1974-ben aztán váratlanul kettévált. Kiss Ferenc ugyanis időközben összeismerkedett a szintén hegedűs Szabó Andrással, nagyon egymásra találtak, Bartók hegedű-duókat játszottak, majd elrugaszkodtak, szabadon variálgattak. A vége pedig az lett, hogy Kiss Ferenc és Szabó András megalakította az ős-Kolindát (lásd később). 
A Vízöntőt Vas János „Panyiga” cipelte tovább, és idővel szintén a progresszív folk felé mozdult. 1976-ban Kiss visszatért, és már így rögzítették 1977-ben bemutatkozó lemezanyagukat, amelyen nem kimondottan népzenét játszottak, de még belefértek az ötkötetes Élő népzene sorozatba. 
A Vízöntő addigi meglehetősen képlékeny (egy idő után Vas nélküli) felállása aztán 1980-ra kristályosodott ki: ekkor Kiss Ferenc (1954, ének, tekerőlant, koboz, gitár) mellett Cserepes Károly (1951, fúvósok, szintetizátor, ének), Hasur János (1952, hegedű, ének) és Huszár Mihály (1957) játszott a zenekarban. A nyolcvanas években különösen külföldön arattak sikereket, kis folkkocsmáktól nagynevű fesztiválokig sokfelé felléptek, Kanadától Irakig járták a világot. Ahogy az 1987-ben megjelent negyedik albumuk, a Villanypásztor borítóján megfogalmazták, nem eredeti parasztzenét játszanak, nem is folk-rockot, nem követik a népdalfeldolgozás klasszikus hagyományait, hanem egy kortárs szemléletű, önálló mondanivalójú stílust képviselnek, amit ők folktemporainnek neveznek. 
Aztán a Vízöntő karrierjében a nyolcvanas évek végén egy vámszabálysértési eljárás okozott komoly törést, másfél évre bevonták az útlevelüket, és gyakorlatilag széthullott a zenekar. Az utolsó albumuk az 1990-ben megjelent Gitania Express. Ehhez – Hasur ötletéből kiindulva – Víg Rudolf és mások roma folklórgyűjtéseiből válogattak alapanyagot, majd azt a maguk képére formálták. De ez már a hanyatlás időszaka, a társak szép lassan elhagyták Hasurt, aki új muzsikusokkal időnként ezen a néven még ad koncertet.
JBSz
 
Forrás:
JÁVORSZKY Béla Szilárd: A magyar folk története, Budapest, Kossuth Kiadó, 2013, p. 165. 96–99

Lantos Iván

Zenész - bőgős

Kapcsolatok

Gerilla

Kolinda

Vízöntő

1514